Mielőtt férj és apa lettem, társadalmi felelőtlenségem teljes tudatában rengeteget szerettem járkálni a városban, látszólag céltalanul. Mentem, amerre a lábam vitt. Régi barátomat kerestem magamban, a Csendet, jó vele beszélgetni. Szerettem levetkőzni civilizációink egyik legnagyobb betegségét, a rohanást, amely nem képes senkire és semmire sem odafigyelni.

Férj és apa vagyok most már, az ilyen alkalmak olyan ritkák, mint a fehér holló. Félre értés ne essék, nem cserélném le családomat semmiféle csöndes mélabúra, de olykor, amint teheti az ember, venni kell a fáradtságot, hogy szellőztessen egyet az ember, mert olykor találkozni kell önmagunkkal.

Az elmúlt hétvégén, miután leesett a hó, nyakamba vettem a várost. Miközben kicsiny családom az ebéd utáni sziesztáját töltötte, felballagtam kedvenc szakrális helyemre, a Havihegyre. Nem kerestem a tömegközlekedés adta kényelmet, magamhoz vettem egy kevés forralt bort a Kossuth téri karácsonyi bazárban, és átverekedtem magam a belvároson, majd felcaplattam a Felső Havi utcán.

A Havi-hegyi Kápolna és környéke duzzad az energiától, egy-két óra alatt feltöltődik az ember. Sosem jártam még arra, amikor hólepel takarta be a tájat, vagy csak nem emlékszem rá. Magammal vittem fotómasinámat, és játszottam egy keveset. Jól esett a Játék a friss, ropogós levegőben.

Az idei évben megint csak feketébe öltözik a Karácsony, de előtte egy kicsit azért a tél szebb arca is nálunk vendégeskedett. Én pedig elkaptam vendégünket egy-egy pillanatra. Aki erre téved, és benéz hozzám, annak (azoknak) ezekkel a képekkel kívánok Áldott és Békés Karácsonyi Ünnepeket.