jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Buchsteiner: Nordost / Katona József Színház; rendező: Forgács Péter

Vidám zene szól a színházteremben. A közönség érkezik, cseverészik, helyet foglal. A felgördülő függöny mögött, a színpadon vörös posztós székek. Füzér Anni színpadképe a nézőteret tükrözi vissza és fordítva: a zsöllye maga a színtér. A székek támláján összevissza lógó táskák. Pisszenéstelen csend, villódzó megvilágítás – három nőalak a sorok között.

Ahogy egymásra tekint néző és színész, ugyanazt látja. Színházban vagyunk, színházban vannak. Egyértelmű a szándék: a lehető legközelebb hozni a nézőt az előadás témájához. Lebontják a falakat a játszók és a befogadók között. Már a színpad látványa is rátelepszik a nézőre, szinte torkon ragadja.

Lássuk tehát, miről is van szó. 2002. október 23-án bombákkal felszerelt csecsen terroristák megszállják a moszkvai Dubrovka Színházat, és több száz embert túszul ejtenek. Azon az estén a Két kapitány című Kaverin-művet nagy sikerű musicallé feldolgozó Nordostot adják.

A túszejtők az orosz csapatok azonnali és végleges kivonulását követelik Csecsenföldről. Az orosz kormány terroristákkal nem tárgyal. A színlelt alkudozás természetesen nem vezet eredményre. Senki sem lehet biztos abban, hogy a csecsenek valóban felrobbantják-e az egész épületet. A több mint két napig elhúzódó túszdrámát az orosz kormány speciális osztaga dilettáns módon oldotta meg: kétes összetételű altatógázt juttatott a színház épületébe. A mentés zűrzavarában a mintegy negyven fogva tartón kívül százharminc ártatlan civil is az életét vesztette, haláluk körülményeit máig nem tisztázták.

A német színész és drámaíró, Torsten Buchsteiner színpadra dolgozta át a tragikus kimenetelű eseményeket. Az orosz musicallel azonos című színpadi dokumentumjátékában három özvegyasszony meséli el élményeit, Török Tamara tolmácsolásában.

A budapesti Katona József Színház előadásában pontosan megszerkesztették a három nő térbeli elhelyezését. A nézőtér felől nézve jobbra a csecsen terroristát alakító Pálmai Anna szinte összegömbölyödik, ahogy maga alá húzza lábait. Bár a nézőtérhez legközelebb helyezkedik el, mégis ő látszik a legtávolibbnak. Zura férje életét orosz golyó oltotta ki, többi hozzátartozóját is a háborúban vesztette el. Beállt a függetlenségükért harcoló szeparatisták közé, akik öngyilkos merénylővé képezték ki. Most Moszkvában készül megbosszulni szerettei halálát.

Elvakult, a gyűlölet, a harag árad belőle. A felszínen megmutatott kegyetlenség mögül egy megtört lélek zárkózottsága bukkan elő. Reményvesztettségét nemcsak testtartása írja le jól, de a haját eltakaró kapucni is, ami egyben a muzulmán nők viseletére, a csadorra utal. Bunkeréből csak néha merészkedik elő, közben parázs hévvel darálja el monológját. Sűrű szomorúság veszi körül. A kezdeti önpusztító megszállottság a túszszedés hosszú órái alatt átalakul: a végére az életet már többre becsüli az üdvözítő halálnál. Pálmai Anna jó ütemben, fokozatosan csöndesíti el Zurát.

A széksor ellentétes pólusán ül Fullajtár Andrea Tamarája. A Rigából származó orvosnő egy moszkvai kórházban dolgozik. Orosz férje a csecsen frontról tért vissza, képtelen volt feldolgozni háborús élményeit, főbe lőtte magát. Az asszonynak van jegye az előadásra, de az ügyelet fontosabb. A kórházban döbben rá, hogy édesanyja és a kislánya a tudta nélkül elment a színházba. Tamara szemtanúja volt a férje halálának, most meg végig kell néznie, hogy a lánya egy aláaknázott épületbe van bezárva.

Ültében is örökösen mocorog. Hol az öngyújtójával babrál, hol szenvedélyesen a levegőbe bokszol. Forr benne a tehetetlenség miatt érzett düh, láthatóan harcot vív önmagával. Máskor meg visszafogottan beszél maga elé távolról sem boldog házasságáról, aztán a szükségleteit enyhíteni próbáló férfiakról, akiket folyton az elhunyt hitves emlékével mér össze. Fullajtár Andrea remekül robbantja ki figurájából a szenvedélyes érzelmeket, és tökéletes ritmusban veszi újra fel az egykedvűség maszkját.

Sorokkal fölöttük, a háromszög csúcsán ül Olga. Kétgyermekes családanya, hétköznapi vágyakkal, kisszerű élettel. A Bodnár Erika által megformált orosz nő az egyetlen a három közül, akinek nincsenek közvetlen tapasztalatai a háborúról, de a férje révén neki is van véleménye a csecsenekről, az oroszokról, meg a mindent mozgató gyűlöletről.

Kedélyesen mesél gyerekeiről, a férjéről, meg arról, hogy hónapok alatt kuporgatta össze a színházjegyek árát. A Nordost előadását látni ugyanis ünnepi, emlékezetes alkalom Moszkvában. Az alapvetően békés természetű, középkorú asszonyból a szorult helyzetben bátor anya és feleség válik. Ha kell, szembeszegül a fegyveresekkel is, sebesülten meg azt mérlegeli: tényleg örüljön-e annak, hogy élve kijutott az épületből, miközben a kisebbik lánya meg a férje élete nincs biztonságban? Megkapó Bodnár Erika melegsége és józansága, ami még a legnagyobb szörnyűségben is elkíséri.

A színészek szinte sosem mozdulnak meg. Tehetetlenségükben babrálnak valamivel. Indulataik, érzelmeik késztetik mozgásra őket. Mintha egy dokumentumfilmben szerepelnének. Emlékeiket idézik, a monológok mégis a jelenben szólalnak meg. Együtt látjuk őket, de mintha mind különböző időben és más térben léteznének. Nem egymásnak mesélnek, hanem kifelé szólnak, hozzánk. Tekintetük csak egy-egy kiemelt pillanatban találkozik, s beszélnek a másikhoz. A történetmesélés lineáris, az eseményeket szigorú időrendben tudjuk meg.

Amit nem látunk megelevenedni a színpadon, a színészi játékból rakjuk össze. Az előadás rafináltan bírja rá a nézőt, hogy fejben kell lejátszania a történéseket. A Nordost ettől olyan, mint egy jó regény, amelynek filmes adaptációját még nem láthattad. Forgács Péter rendezése alázattal navigálja az előadást, a színészeire bízza, hogy Buchsteiner szövegét színházzá formálják.

A három színésznő a hang, mimika, gesztus, mozdulat, tekintet játékát építi az amúgy is nagyon erős szövegre. Jellemfejlődésük megrázóan hiteles, komoly ívet ír le. Az előadás elején megfogalmazódott kétség, hogy lehetséges-e megdermedt színpadon érdekfeszítő színházat csinálni, teljesen szertefoszlik. Török Tamara dramaturg feszesre húzza a ritmust, jól bánik a feszültséggel. Egyetlen pillanatnyi üresjárat sincs az előadásban. Lélegzetvisszafojtva, feszülő izmokkal csak a három színésznőt tudjuk figyelni.

...

A teljes cikk, a Közöd van hozzá az olvassbele.com oldalán olvasható.

Szubjektív POSzT 2012 - 1. rész

Idén is a Király utca és a Színház tér volt a Pécsi Országos Színházi Találkozó központi találkozóhelye. A kísérőprogramok ugyan behálózták a város legfontosabb köztereit, sőt idén először a Zsolnay Kulturális Negyedben is területet foglaltak maguknak, a kulturális gócpontok összekapcsolása mégsem tűnt maradéktalanul sikeresnek. Megnyugtató azonban, hogy a fesztivál látogatóinak zöme csodálattal beszél Pécs vendégszeretetéről. Ezt erősítette meg számomra a válogatók beszélgetése, amelynek véletlenül voltam fültanúja az egyik előadás szünetében.

Nem vállalkozhatom arra, hogy akár a fesztivál egészéről, akár a versenyprogram válogatásának minőségéről komplex véleményt alkossak, mivel nem láthattam mindent. A XII. POSzTról inkább benyomások maradtak bennem: rabul ejtők vagy elgondolkoztatóak. Néhány off esemény kivételével négy versenyelőadáson voltam jelen, amelyet a magyar színházi élet meghatározó budapesti társulatai jegyeztek.

*

A Vígszínház előadása fülsértő lármával és jókora kavarodással indul. Jelmezek, díszletek s kacatok hullanak alá a magasból. Rongyos ruhákba öltözött színészek Shakespeare-idézeteket mormolva merészkednek elő a színpad árnyékból. Valami nem túl bonyolultat, valami vidámat és reményre okot adót kell eljátszaniuk egy meglehetősen gazdag úrnak. Az egyik színészt fején találják egy nagy fémtálcával, s máris a Makrancos Kata előadásának közepén találjuk magunkat.

Padova dúsgazdag polgára, Baptista csak akkor adja kisebbik leányának a kezét, ha sikerül túladnia a házsártos és kibírhatatlan természetű idősebbik lányán, Katalinon. A szépséges és szelíd Biancának szép számmal akad is kérője, mindjárt négy, de „Kattant Kata” kinek kéne? Kapóra jön a szerelemre éhes férfihadnak a veronai hozományvadász, a tahó macsó Petruchio, aki jó pénzért bárkit az oltár elé vezetne. Nem nézi a fogát az ajándék lónak, egyébként pedig van érzéke egy házi kanca megzabolázásához.

A Vígszínház Makrancos Kata előadásában szinte mindenki bolond, talán a vénlány számba vett Kata az egyetlen normális. Tisztában van azzal, hogy a sok szépelgő pojáca között egy szókimondó, dacos nőnek alig van esélye a boldog házasságra egy olyan világban, ahol a résztvevők feje fölött döntenek a sorsukról. Mégsem áll be a sorba, nem engedi a természete.

Az ugyancsak öntörvényű Petruchio – az üresfejű színpadi közönség nagy örömére – alázza, gyötri Katát, a napot is holdnak kell látnia, mert a férfinak úgy tartja a kedve. Meg ez az általános társadalmi szereposztás. Gothár Péter rendezésében Makrancos Kata természetesen nem hódol be teljesen. A látszat ellenére a két főszereplő sajátos szerelmi rituáléja zajlik a színen. Viselkedésükkel felültetik az egész díszes társaságot. Kata okosan játssza az alázatos arát, s a végén egy jól helyezett ütéssel helyre teszi a házastársi szerepeket. Csak a miheztartás végett.

Shakespeare vígjátékát az ifjú Varró Dániel soronként újraköltötte. A korábbi fordítás már kissé porossá vált nyelvi játékai mai nyelven, üdén szólnak a nézőhöz. Kevés olyan pillanat van az előadásban, amelyre ne jutna egy jópofa gondolat, pazarul faragott rím, szellemes szólelemény. A szereplők kreatív ötletekkel, a hanghordozás gyors váltogatásával, a hangsúlyok eltolásával maguk is hozzájárulnak a játék totalitásához.

A Vígszínház előadása keretbe zárt álom. Nemcsak Gothár színpadképe és Bujdosó Nóra kitűnő jelmezei hatnak furcsán, de az előadás egész természete szürreális. A Víg társulata Shakespeare gyenge sztorijából sodró lendületű komédiát alkotott, amely végig képes megtartani fergeteges humorát. A mellék­sze­re­pekben is nagyszerű színészi munkákat láthatunk, külön kell szólni azonban Nagy Ervin flegma kamasz Petruchiójáról és Börcsök Enikő józan Katájáról. A furcsa pár tagjai tökéletesen egészítik ki egymást.

*

A szerelmi kapcsolatok manipulatív természetéről, az udvarlási szokások külön­bö­ző­sé­geiről beszél a budapesti Katona József Színház versenyelőadása. Gothár Péter Bessenyei György 1777-ben keletkezett és először 1792-ben bemutatott vígjátékát, A filozófust állította színpadra.

A Bessenyei-műnek módfelett sovány a cselekménye: Párménió nem kér a könnyelmű nőkből, Szidalisz ki nem állhatja a behízelgő modorú férfiakat. Szerintük előbbre való a belbecs, mint a „külső tekéntet”. A férfi filozófiai meggyőződésből megveti a szerelmet, a nő pedig komoly férfira vágyik, aki belső tulajdonságai miatt lobban érte szerelemre. Elvileg mindketten vonakodnak a házasságtól, ám Párménió húga, Angyélika ravaszkodása révén találkoznak, s elkerülhetetlenül egymásba habarodnak.

Gothár ragaszkodott a dráma eredeti nyelvezetéhez, amely, mi tagadás, alaposan megdolgoztatja a néző figyelmét. Rengeteg olyan kifejezéssel találkozunk, amelynek mára megváltozott a jelentése vagy ma már nem használatos – a műsorfüzet szótár része azért némiképp segíthet.

A fapadlós színpad félkör alakban deszkákkal határolt üres tér, amelyet a nézők felől égő gyertyák sora zár le. A magasban nagy, fehér, kerek lámpa lóg, mellette dróthuzalok feszülnek, rajta mindenféle kongatható tárgyak függenek. A színpadi látványhoz jól illeszkednek Izsák Lili furfangos jelmezei, furcsán fésült frizurái és mesterkélt hatású maszkjai.

Ötvös András szkeptikus Pármeniója kívülállóként szemlélődik, Tenki Réka Szidalisza kissé túlzottan visong, de ízesen ironizál. A különösen viccesre elcsúfított Pálmai Anna életrevalóan keveri a kártyákat, Fullajtár Andrea viaszarcú anyakirálynőként páváskodik. Karakteres még a „nagy paraszt” Pontyi szerepében Kocsis Gergely, aki szájhagyomány útján megismert ismeretanyagra támaszkodva folyamatosan tudósít a törökök történelmi tetteiről – Perzsiától a Rajnán át egészen a Nílus torkolatáig.

Az előadás elsődleges humorforrása a mai fülnek szokatlan archaikus magyar nyelv. Rá is játszanak arra, hogyan viszonyul hozzá a mai néző. Nem elég a nyakatekert mondatfűzés, a puccos szóhasználat, a szereplők beszédébe belekeverik az ízes tájnyelvet is. Tréfa tárgyává teszik az egyszerű gondolkodást épp úgy, mint ahogy fricskát kap a felszínes okoskodás is.

Gyengéje az előadásnak a dramaturgia, amely nem sokat törődik a mű apróbb logikai buktatóival (például ha mindenki ismer mindenkit, a két főszereplő vajon miért nem tud egymásról). Erőssége viszont a sodró lendületű mozgás és játék a régies nyelvvel, a kellékekkel. A színészek nemcsak a szavakat csűrik-csavarják, folyamatosan ki-be is járnak a háttérből nyíló ajtókon. Botokat szúrnak le a padlóba, puffanásukkal nyomatékosítják indulataikat, kijelölik az előadás ritmusát. A levert karók köré fonalat gombolyítanak, határvonalakat húznak egymás között. Váratlan mozdulattal szétszakítják a szálakat, áttörik a behálózott teret.

A színészek koncentrált játéka jó ritmusban viszi előre az előadást. Az üres szín az állandó mozgásnak köszönhetően megtelik élettel, s a nehezen emészthető szövegű műből intenzív színházi élmény születik.

(Folytatjuk)

*

A cikk az olvassbele.com oldalán olvasható

Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő; Katona József Színház, Budapest; rendező: Zsámbéki Gábor - pécsi vendégszereplés

Bécs, csendes utca a nyolcadik kerületben. Egy hentesbolt, egy trafik és egy babaüzlet. Egy erdő a kék Duna mellett. Ifjabb Johann Strauss elhíresült zenéje ihlette hamis idilli környezet. Egyszerű polgárok, akik egymás szomszédságban élnek. Mindennap köszönnek egymásnak, találkoznak, beszélgetnek, piknikeznek. Hétköznapi rémmesék a múlt század húszas-harmincas éveiből. Persze akár ma is történhetne mindez. Az Ödön von Horváth tollából született művet a budapesti Katona József Színház vitte színpadra Zsámbéki Gábor rendezésében. Az előadás most Pécsett járt vendégségben.

Az utca egyik oldalán áll a trafik. Valériának (Fullajtár Andrea), a remek üzleti érzékkel megáldott trafikus nőnek csak egy valami számít: mindig legyen mellette egy erős hím, aki magányát feledteti. Mindig ösztönösen kimondja, ami a szívét nyomja. Erőskezű nőszemélynek látszik, ám hiába a temérdek pénz, szeszélye az ellenkező nem kiszolgáltatottjává teszi. Keserű tanulság a jutalma.

Az örökké lezser Alfréd (Nagy Ervin) behízelgő modorú nagyvilági szépfiú. Éppúgy képes bűvkörébe vonni a korosodó hölgyeket, mint elcsavarni a naiv és butácska fiatal lányok fejét. Nincsen szakmája, sem munkája. Lóversenyzésből és női pénztárcákból kapott apanázsból tartatja ki magát. Linksége mindenek felett áll. Igazi semmirekellő, akinek a legnagyobb fegyvere az önostorozása. Gyengeségéből rendre dicsőséget teremt.

Az utca másik oldalán található a hentes üzlet. Oszkár (Elek Ferenc), a bolttulajdonos nem éppen a lányok kedvence, tűzön-vízen átvitt szerelmével csak egy apa szemében méltó partner a házasságra. Akarja a tisztes polgári létet és vele együtt a csinoska menyecskét. Az asszony akkor jó, ha mindig kéznél van, mikor szeretetet kell mutatni. Fizimiskája láttán azonban végig fut az ember hátán a hideg. Ellenkezést nem tűrő tekintetével és lenyalt frizurájával olyan benyomást kelt, mint akiből bármely percben kitörhet a tömeggyilkos. Hiába minden gyáva kedvesség, visszafojtott indulatai könnyen útjukra szabadulhatnak.

A hentes és a trafik között pedig ott találjuk a bababoltot. Tulajdonosa, a hirtelen haragú Tündérkirály (Bezerédi Zoltán) kicsinyes patriarcha. Mintha büszke lenne mindarra, amit életében elért: szerényen jövedelmező játékboltot, szépséges lánygyermeket. Hivalkodása azonban csak addig tart, amíg egoizmusa csorbát nem szenved. Mérhetetlen sértődöttsége egy félresiklott élet kálváriáját hozza felszínre. És ott van a boltos lánya, Marianne (Tenki Réka). Sehogy sem tudja magáének érezni az atyai szándék által számára kijelölt utat. A szomszéd mészárszék tulajdonosától majd kiveri a veríték. Így amikor összetalálkozik a léha Alfréddal, első látásra fejest ugrik a szerelem zavaros vízébe. Csöbörből vödörbe. Eljegyzés felbontás, kitagadás, összeköltözés, gyermekszületés, szegénység. Mélyrepülés a sorsban.

Rajtuk kívül még jó néhányan vannak a színen. A szintén kitartott, egyetemista Erich (Kovács Lehel), akiben a rügyező náci nézetek ösztönös agresszióval párosulnak. A moralizáló nyárspolgár képében tetszelgő Kapitány (Bán János), az egykori monarchia katonatisztje, a folytonosan húst daraboló nyers henteslegény (Havlitschek – Lengyel Ferenc), a légyottra kapható, de magát tisztességesnek mutató cselédlány (Emma – Pálmai Anna) a hűvös tekintetű Hierlinger (Vajdai Vilmos), Pelsőczi Réka konzumhölgye és alárendelt vak ágyastársa (Szirtes Ági), Tóth Anita Idája, az idétlen gyermeklány szerepében vagy Ujlaki Dénes ámerikás osztrák hazafija. És nem szabad elfeledkezni Alfred megkeseredett, sokat látott anyjáról (Bodnár Erika) és kegyetlen nagymamájáról (Lázár Katié talán a legjobb alakítás) sem, aki jelenetről jelenetre aljasodik le az előítéletek mocskos tengerében. Mind valóságvesztett alakok egy olyan világban, ahol jobb meg sem születni.

Khell Csörsz szinte üres, fekete színű játékteret alakított ki, amely lépcsőzetesen építkezik. A színészek jelmezeit Szakács Györgyi korabeli ruhadarabokból állította össze. A helyszíneket egy-egy (húsvágó deszka, babacsontváz, asztal) tárgy jelzi. Az idő múlását a díszletként funkcionáló hirdetőtábla érzékelteti, amely beereszti a nagyvilágot a szereplők leszűkült mikrokörnyezetébe. A díszletezést a színészek maguk végzik. Az előadást két zenész (Sáry László és Várady Zsuzsa) visszatérő jelenlétével kíséri végig. Az egyes jeleneteket kis tábla is mutatja, amelyet Dankó István, a Konferanszié hoz magával a színre, miközben tárgyilagosan informálja a nézőt a jelentek és a történet változásairól. Az előadás apró képekből építkezik. Az ügyes dramaturgia (Török Tamara) és az egységesen jó színvonalú színészi játék tartja egyben az előadást.

Ödön von Horváth drámájának hősei képtelenek szeretni, pedig azt állítják, tudják hogyan kell. Égnek a szexuális vágytól, sóvárognak az anyagi jobblét után, játsszák kicsinyes játékaikat. Nincs azonban bennük sem részvét, sem egy csöppnyi jóság. Hiányzik belőlük a felelősségérzet, a törekvés. Hiába kapálóznak, hiába próbálnak – nem túl nagy meggyőződéssel – boldogulni az életben, mindig ugyanoda térnek vissza. Marianne az egyetlen szereplő a darabban, aki eljut odáig, hogy megértsen valamit a világból. Tragédiája éppen attól olyan fájdalmas, hogy bármennyire is igyekszik, nem képes előbbre lépni. Túl naiv és túl ostoba ahhoz. A lázadó szellem a világ kérlelhetetlen józan logikájával szemben védtelennek bizonyul.

A Mesél a bécsi erdő háborúktól terhelt időkben játszódik. A világ még épphogy csak felocsúdott az első nagy világméretű csetepatéból, újból rohan a vesztébe. Az emberiségnek nem volt elég az első világháború sokkhatása, a kultúra teljes lerombolásához szükség volt még egy világégésre. Ami igazán földhöz csapott mindent és mindenkit.

Zsámbéki Gábor rendezésének igazi ereje: egyszerre beszél az egyén és a társadalom sorsáról. A darab elején látható békebeli idők lassan hanyatlásnak indulnak. Ahogy az egész világ, úgy annak minden egyes tagja visszatér a kezdetekhez. A befejezés azonban sokkal sötétebb képet mutat, mint az előadás eleje. De legalább közelebb áll az igazsághoz. Nincs már erő a küzdelemhez. A megalázottság teljesen védtelenné tesz a szeretet görcsös szorításában.