A debütáns író, Jonas édesapja gyerekkori barátjától, Kadirtól különös hangvételű e-mailt kap. Ha már Jonas írásra adta a fejét, Kadir arra buzdítja a fiatal alkotót, hogy rég nem látott édesapja szövevényes élettörténetét közös erővel formálják könyvvé, hiszen nincsen ennél jobb alapanyag. Kadir nem is habozik „gombolni a klaviatúrát” és rázúdítja Jonasra a maga egészen egyéni nyelvezetét, amelyben a francia, az arab és a svéd nyelvi elemek vegyülnek eszement képzavarok és merész metaforák társaságában.

Jonas – csak úgy, mint maga a könyv szerzője, Khemiri – svéd édesanya és tunéziai édesapa frigyéből született. A fiú bár Svédországban látta meg a napvilágot, a kettős származással nehezen birkózik meg, arab gyökereit is ápolni szeretné. Abbas, akiről a könyv tulajdonképpen szól, idejekorán elvesztette algériai szüleit, majd Tunéziában, egy árvaházban nevelkedett fel. Svéd feleségével a tunéziai tengerparton ismerkedett meg, akit követett Európába. Kívánta a sikert és elismerést, de sehogy sem bírt az idegen nyelvvel és kiköpött jöttment fizimiskája sem segített neki a beilleszkedésben. Minden ízében svéd akart lenni, de az sehogy sem lehetett, a gyökértelenség végül felőrölte a családi kötelékeket, később pedig örök vándorként vált világhíres fotóssá.

A többkezű műben először Kadir veszi magához a szót, hiszen Abbas ifjúkori éveiről ő tudhat a legtöbbet, Jonas saját gyerekkori emlékeivel lép be a történetmesélésbe, persze Kadir ekkor sem állja még a lábjegyzetelést. A gyerekkori barát vehemensen védelmezi az első szülött fiú előtt az eltűnt atyát, bemutatva annak döntései mögött meghúzódó indokokat. A harmadik hang Abbasé, akinek Kadirral folytatott levélváltásai egészítik ki a történetet. Egy mesterkélt, cirkalmas, túl cizellált szólam, egy egyszerű nyelven megszólaló érzelmes hang és egy szenvedélyes tónus. Három narrátor, akik különböző stílusban adja az olvasó alá a lovat, kronológiailag megkeverve, ám mégis egy emocionális ritmusban előrehaladva bemutatva közös történelmüket.

A végére azért kezd beigazolódni a gyanú, amit már a kezdetektől fogva sejthet az olvasó, miszerint Kadir, mintha nem önmaga lenne. Hogy tulajdonképpen itt két fél  szól egymáshoz. Egy fiú, aki ambivalens érzelmekkel viszonyul édesapjához, állandóan a fájdalmas szeretet és a gyengéd gyűlölet között őrlődik, és egy édesapa, aki folyamatosan új identitást akar a régiért cserébe, megrögzötten ragaszkodik a svéd értékrendhez, és ki nem állhatja fia vonzalmát az atyai gyökerekhez.

Apa és fia történetében olyan ma is aktuális dilemmák kerülnek terítékre, mint az identitás, az énkép, a családi kötelék, a lakhely és földrajzi származás bonyolult kapcsolati hálója. Khemiri kőkemény iróniával illeti a mindenkinél elfogadóbbnak és befogadóbbnak tartott svéd társadalomban uralkodó rasszizmust. Khemiri könyve is felteszi azt a kérdést, ami minden egyes éles szembenállás esetében felmerül az emberben, honnan ered a gyűlölet maga? A másik nép iránti ellenszenv, a meg nem értés hiánya indította el az indulatok sorát vagy a bevándorlók voltak képtelen alkalmazkodni az új lakhelyet nyújtó ország szokásaihoz? Megfelelő választ persze sosem kapunk, mert nem kaphatunk.

Khemiri könyve játék a szavakkal, idősíkokkal, az olvasóval, a Montecore egy irodalmi gordiuszi csomó, amit az olvasónak kell kibogozni. Keveredik benne egy összekutyult, ráadásul ódivatú nyelvezet és a nagyvárosok külkerületeiben élő bevándorló fiatalok beszélte úgynevezett „blattesvenska” szövegelés. Éppen ezért nem könnyű olvasmány a Montecore, vélhetően komoly kihívást jelentett a mű fordítása is, de megéri belevetnie magát az embernek, hiszen csodálatos nyelvi zsonglőrködésnek lehet szemtanúja, miközben egy szerethető, néhol kifejezetten vicces, máskor meg gyönyörűen fájdalmas történettel találkozhat.