A látogató főszereplője, a gyámhivatal gondos ügyintézője határozatokat gyárt, intézkedik, egyéni sorsok felöl dönt, gyakorolja a jogszabályok által a hivatalra ruházott jogalkalmazói jogköröket, a hivatali test meghosszabbított kezeként végrehajt. A regény központi figurája ugyanakkor kilóg abból a sivár közegből, ahol a hivatalnokok nap mint nap a személytelen hatalom testi megvalósulásaként végzik el olykor lelketlen munkájukat.

A látogató jogi végzettséggel rendelkező, alul fizetett átlaghivatalnok, aki valahol a hivatali hierarchia közepe táján helyezkedik el. Munkaköréhez tartozik, hogy az elesettek sorsából aktákat gyártson, és az aktákat időnként a belepréselt tragédiákkal azonosítsa. Ügyfeleivel szemben a hivatalnok a hatóság képviselője, a hatóságon belül viszont az ügyfeleké. Az évek során a látogató megedződött az idegen szenvedésben: hozzáállása korrekt, segíteni akarása őszinte, de nem megy túl a munkakör szabta kereteken. A „beavatkozás” nem egzisztenciális döntés a számára, hanem mindennapos rutincselekedet. Az alaphelyzet egy hivatalnok és egy – folytonosan változó – ügyfél, akiknek baja, bánata mindig ugyanaz. A lélekben megnyomorítottak utolsó szalmaszáluk meghagyásáért rimánkodnak. A regénybeli hivatalnok kollégáinál sokkal érzékenyebb, a rábízott emberek gondját-baját szinte a magáénak érzi. Így nem sokáig lehet létezni ebben a közegben. Az együttérzés tulajdonképpen hivatali kizáró ok.

Egy napon öngyilkos szülők életbenmaradt kisfiáról kell gondoskodnia. Az átmeneti otthon dugig tele, az intézetben zárlat van, a szomszédok pedig nem vállalják, hiszen a gyermek szellemileg fogyatékos. A hivatalnok gondolatban enged a kísértésnek, otthagyja családját, elkerüli a hivatalt, elmenekül a szabványosított felelősségérzet felől és megkerülve a hivatali utat, bezárkózik egy lakásba a gyermekkel, személyes tapasztalatokon alapuló környezettanulmányt végez. Az együttlét alatt megéli mindazon problémákat, amelyekkel a szülők sem tudtak megbirkózni. A fejben elkövetett kísérlet persze eredménytelenül zárul.

A regényen persze érződik a kor reménytelen légköre is, amelyben íródott. A hatvanas évek Magyarországán járunk, mögöttünk hagyva a Rákosi terror éveit, az 1956-os forradalom sikertelenségét, a Kádár-éra konszolidált légkörének kellős közepén.
Konrád György 1959 nyarától dolgozott a VII. kerületi Tanács VB oktatási osztályának, mint elsőfokú gyámhatóságnak az alkalmazásában ifjúságvédelmi felelősként. A látogató alapját a több éves gyámügyi hivatalnoki praxisa során szerzett tapasztalatok adták. Elmondása szerint, legérdekesebb tapasztalata az volt, „ahogy az egyéni megismételhetetlenség és a statisztikus ismételhetőség ironikus konfliktusával szembesült: az egyéni esetek, az individuális nyomor megjelenési formáinak hasonlóságait felismerve a tudat a statisztikai általánosságok és az egyének iránti felelősség érzete között imbolygott naponta.”

Nos jómagam is hivatalnok vagyok, és bár munkám révén nem találkozom a nyomor olyan jeleivel, mint A látogató főszereplője, pontosan értem miről beszél Konrád. Jogalkalmazóként gyakorlatilag esélyünk sincs egyéniesíteni, a jogszabályok általános rendelkezéseit kérjük számon az ügyfelektől nemre, korra, fajra, stb-re tekintet nélkül. Többek között ezért is örültem, amikor a tavalyi év végén a felülről kezdeményezett szervezeti átalakítás nyomán én az engedélyezési irodán maradtam, ahol a hatóság tulajdonképpen szolgáltat, most már jó pénzért, hiszen a tevékenység gyakorlásához az ügyfélnek engedélyt kell szerezni, amelyért díjat, úgynevezett igazgatási szolgáltatási díjat kell előzetes lefizetnie. A jogszabályi rendelkezések, a hatósági határozatban előírtak ellenőrzése, a mulasztás esetén meginduló végrehajtás, a szankcionálás másra maradt. Egykor azonban én is csináltam ezt. Automata üzemmódban, az ügyfelek ismeretének hiányában, gyártottam a bírsághatározatokat, amikor pedig egy-egy ügyfél telefonon panaszkodott, a hatóságilag kialakított mondatokat ismételtem. Jogszerűek voltunk mindig is, ám teljesen részvéttelenek. Aki erre nem képes, nem dolgozhat itt.

Konrád György könyve sokkal inkább filozófiai regény, mintsem szociografikus mű. Egyenesszálú története nincs, a hivatalnok tárgyilagos vallomásából jellemző helyzetek, példák villannak fel. A regény szövege egyes szám egyes személyben íródott: maga a hivatalnok tanúja és krónikása a gyámhivatalnoki létnek. Konrád a mű egészén keresztül őrzi az írói szemszög személytelenségét. A lelki kísérlet, az ügyféli sorsba történő egyéni beavatkozás sikertelensége, annak lehetetlenségének tudomásul vétele után, a főszereplő tömören konstatálja: „Maradnom kell veszteg félelemből és némi hatalomból összefűzött szerepemben”. A hivatalnok végkövetkeztetése világmegváltó nem lehet, így diszkrét gesztussal, az adott helyzetben elvárhatóság jogi formuláját belső hanggá transzformálva zárja sorait: „jöjjön el mindenki, aki akar, egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk”.

Sosem terveztem Konrád Györgyöt olvasni, ajánlásra mégis megtettem. Érdemes volt elolvasni A látogatót, de csöppet sem kellemes olvasmány. A szerző első műve irodalmilag minőségi darab, de lelkileg nehezen emészthető.