jeges-varga

Amióta Baráth Katalin kotnyeles főhősének önkéntes nyomozókarrierje két évvel ezelőtt elindult Ókanizsa szikkasztóan unalmas utcáiról, az ifjú hölgynek komoly rajongótábora alakult ki. Az írónő játékos detektívtörténetei a magyar szórakoztató irodalom olyan területeit hódították meg, amelyre – úgy tűnik – nagy volt az igény. Mára az is szinte hagyománnyá vált, hogy a nyár Dávid Veron újabb kalandjaival kezdődik. Az idei Ünnepi Könyvhétre A borostyán hárfa című regényt hozta ki az Agave Kiadó.

Veron sokáig szürke könyvesbolti eladóként élt, s csak képzeletben vitt véghez fontos dolgokat. Csakhogy egy nap az addig nyugodt bácskai városka mindennapjait gyilkosságsorozat kavarta fel. A fontoskodó ifjú hölgynek nagy szerepe volt abban, hogy a tettesek lelepleződjenek. Kalandvágya vezérelte ezt követően a székesfővárosba. Az igazat megvallva, más apropója is akadt hirtelen elutazásának: az ügy rá nézve kínos aspektusait szerette volna elfeledtetni.

A Nő és a Társadalom kezdő újdondásza hamar beleveti magát a századelő Pestjének sűrűjébe. Itt is hamar rátalált egy izgalmas, talányos eset. Baráth Katalin a második kötetben már nem elégedett meg a kisváros belterjes dolgainak bemutatásával. Az egész országot beutazta főhősével, hogy lebuktasson egy alávaló figurát.

A borostyán hárfa történetének elején Veron kétévnyi önkéntes száműzetés után visszatér szülőföldjére. Lelkét felfokozott várakozás feszíti. Izgatottsága azonban nem egy újabb bűnesetnek szól. Még legjobb barátnőjének közelgő esküvője sem hozza túlzottan lázba. Kíváncsi, vajon a poros városka hogyan fogadja őt, aki nyomtalanul eltűnt, miután sikerült végére járnia a korábbi gyilkosságoknak. Legfőképp pedig az érdekli, hogy gyermekkori pajtása, akit annak idején kikosarazott, vajon örül-e a viszontlátásnak. Veron ugyanis – minden feminista hajlama ellenére – a romantikus szerelem híve, akár a többi hajadon a városban. És most valószínűleg másmilyen választ adna egy újabb leánykérésre. De ez a gondolat semeddig nem jut el.

Az egykori majdnem-vőlegény, Remete Pista nősülni készül, az ara még Veronnál is éretlenebb lányka. Senki sem elég tapintatlan, hogy a szemébe mondja, ezt a partit ő, Dávid Veron játszotta el: addig szórakozott, csúfolódott a fiúval, mígnem az talált egy simulékonyabb természetű menyecskét. A hoppon maradt szópárbajhősre azonban mindig is az volt a jellemző, hogy ami a szívét nyomja, az kiszalad a száján is. Olyasmiket mond ki, amiket később magyarázni, jóvátenni nem lehet. Csak hát a Pista fiú menyasszonya meghal, s mily különös: alighanem megmérgezte valaki. Vagy mégsem?

Veron eddig is mágnesként vonzotta a bajt. A sorozat első részének ismeretében nem meglepő, hogy előbb-utóbb csúfos dolgok mennek végbe, ahol feltűnik. Egy olyan kisvárosban pedig, amilyen Ókanizsa, hamar megindul a szóbeszéd. Gyanús ez a Veron, tán elvakította az irigység meg a féltékenység… Ki más lehetne a felelős a menyasszony haláláért?

Mintha „a város” észre sem venné, hogy az utóbbi időben fölöttébb sok idegen tapodja poros utcáit: grófok, mozigépészek, marcona katonák. S talán az véletlen volna, hogy a közbiztonságért felelős Dujmovics Lázó kapitánynak is éppen most kellett elutaznia egy magántermészetű ügyben? Különös jelek ide vagy oda, Veron hamar megkapja a közösség rosszallását. A tény, hogy szereti a detektívet játszani, most kapóra jön. Már csak a saját érdekében is fel kell tárnia, mi adhat magyarázatot a halálesetre. Ha megtalálja az igazi tettest, eloszlatja a gyanú rá vetülő árnyékát.

A borostyán hárfa cselekménye, hasonlóan elődeihez, komótosan indul el. Baráth Katalin sokat szöszmötölt az ókanizsai miliő megrajzolásával, láthatóan igyekezett kielégíteni az olvasói igényeket, amelyek a második kötetből éppen ezt hiányolták. Újból találkozhatunk a városka már megismert lakóival, elmélyülhetünk a nagyszabású esküvő megszervezésének gondjaiban.

Az rögtön világos az olvasónak, hogy Baráth Katalin nem csak a szívügyek körül fog keringőzni. De csaknem száz oldalt kell végigrágnunk, hogy eljussunk a bűntettig, ami nélkül detektívregény legalábbis ritka. Igaz, hogy Dávid Veron történeteinek bája éppen a terjedelmes részletekben rejlik, de az efféle hosszadalmas bevezetés talán kissé eltúlzott egy krimi esetében. Ízlés dolga, hogy az olvasónak meddig terjed a tűrőképessége.

Baráth Katalin hamar felkapott lett első kötete óta. Elsőre kissé megmagyarázhatatlannak tűnik ez a nagy népszerűség. Dávid Veron esetei nem túlságosan csavaros detektívtörténetek. Nem állítom persze, hogy a cselekményépítés minden fordulata előre látható lenne, mégis az olvasó könnyedén megsejti a soron következő lépést. Igenis, A borostyán hárfából hiányolom a mellbevágó megoldásokat.

...

A teljes cikk, a Szerelemvakság az olvassbele.com oldalán olvasható.

*
A cikk a port.hu-n is olvasható!

Hatásosan indul a Tánc a mészárszéken. Queens szürke betonépületei között, a közelmúltban megnyílott Maspeth Sportcsarnokban felragyognak a boksz csillagai. Megszólal a mérkőzés kezdetét jelző gong, két nehézsúlyú ökölvívó esik egymásnak. A ringbe királykék köpenyben bevonuló bokszoló több meneten keresztül gyors és pontos ütéseket mér az ellenfelére, aki azonban állja a pofonok sorozatát, és végül ő viszi be a végzetes ökölcsapást. Az egykori zsaru Matthew Scuddernek is ugyanígy meg kell ízlelnie a vereség ízét, mielőtt legújabb megbízatása során valamennyi titkot megfejti. De ne gondoljunk azt, hogy az ügy megoldásában bármiféle megnyugvást találunk.

Felmerül a kérdés: vajon Lawrence Block főhőse mit keres egy bokszmérkőzésen? A kézzelfogható válasz az lenne, hogy nyilván szereti a küzdősportokat. De Scudder semmit sem tesz ok nélkül. Természetesen nincsen kifogása az ellen, ha két ember szabályozott keretek között megpróbálja egymást péppé verni, sőt kifejezetten élvezi. Scudder mégsem puszta szórakozásból jött ide. Legújabb ügyén dolgozik éppen, az egyik amerikai sporttelevíziós csatorna producerét követi a csarnokba.

A megfigyelt férfi Richard Thurman, akinek várandós feleségét a lakásuk közelében brutálisan meggyilkolták. A házaspár aznap éjszaka egy partiról sétált haza a Nyugati Ötvenkettedik utcában levő, negyedik emeleti otthonukba. Mikor hazaérkeztek, egy emelettel lejjebb két felfegyverkezett betörő beterelte őket a lakásba, amelyet éppen kiraboltak. A férfit ájulásig verték, a nőt megerőszakolták, végül megfojtották. A tetteseket sosem kapták el.

A nő bátyja sosem kedvelte igazán Thurmant. A szörnyű eset után pedig a nyakát merné tenni arra, hogy a férfi keze benne volt a gyilkosságban. A nő után – milyen különös – ugyanis szép summa maradt a halála előtt megújított életbiztosításból. A pénzt természetesen a férj örökölte. A megbízó azonban nem bizonyítékokat akar, amivel a férjet az esküdtszék elítélheti. Scuddert azért keresi meg, mert nem hagyja nyugodni a húga halála, és bizonyosságot akar szerezni arról, amit igaznak vél.

Scudder a rá jellemző alapossággal járja körül a dolgokat. Észrevétlenül ered a célszemély nyomába, rendőrségi kapcsolatain keresztül adatokat gyűjt. Éjszakai bárokba, sötét utcákba kukkant be. Kétes csehók csaposaival beszélget, utcai neppereknél, striciknél, örömlányoknál kérdezősködik. Soha sem siet el semmit, hagyja, hogy minden mozaikdarab a maga idejében a helyére kerüljön. A megérzéseit pedig megtartja magának. Abban azonban egészen biztosak lehetünk, hogy az ügy megfejtése már jóval előbb körvonalazódik a fejében, mintsem az orrunkra kötné. Block pedig igazán ügyesen ügyel arra, hogy az olvasó ne ismerje meg túl korán részleteket.

De vajon valóban részes Thurman a felesége halálában? Az író – különös módon – kész tényként kezeli a férj részvételét a gyilkosságban. A gond azzal van, hogy az eset körülményei sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudják ezt a feltételezést. De egyáltalán érdekes ez számunkra? Nem kertelek, mert Block sem tartja kétségek között az olvasóját: a magándetektív eredeti feladatát viszonylag könnyen megoldja. Minden jel arra mutat azonban, hogy Blockot igazából nem is Thurman esete izgatja a leginkább.

Vissza kell tekernünk fél évet az idő vaskerekén, hogy meglássuk, amint az egyik AA gyűlés után egy alak videokazettát ad át Scuddernek. Arra kéri, mindenképpen nézze meg a rajta levő filmet. De ne egy másik verziót, hanem csakis ezt a kazettát. A borító Robert Aldrich ismert klasszikusát, a Piszkos tizenkettőt ígéri. A film első tíz perce nem különbözik az eredetitől, de aztán változik a kép: bőrruhás nő és férfi látható az amatőr felvételen, és egy megláncolt fiatal fiú játssza a központi szerepet. A folytatást most jobb nem leírni. Ha főhősünk nem járna el rendszeresen az anonim alkoholisták gyűléseire, a film után első útja biztosan egy közeli kocsmába vezetne, hogy magába töltsön egy-két pohárral kedvenc bourbonjéből. A viszolyogtató élményt Scudder eltemeti magában, de hónapokkal később az aréna lármájában egy ismerősnek tűnő mozdulatra figyel fel. Csak később jön rá, honnan ismerős neki a fickó.

Block főszereplője sosem volt makulátlan jellem. „Érdekes barátai” vannak, akiknek akad egy s más a rovásukon. Hivatását sem szigorúan a törvény betűjét követve gyakorolja. Magánélete toldott-foldott: évek óta egy gyenguska hotelszoba lakója, és a barátnője is, ne finomkodjunk, egy szobázós kurva.

Scudder eltűri az apró szabályszegéseket, de az igazán aljas dolgokat sosem fogadta be a gyomra. Különösképp ki nem állhatja, ha valaki pénze, politikai hatalma, gazdasági és egyéb befolyása miatt a törvény fölött állónak hiszi magát, és bármit megtehet. Most ilyesvalamivel áll szemben, de a hajmeresztő, hogy csak ő tud róla. Senkinek nem mondhatná el. Akik meg tehetnének valamit, nem hisznek majd neki. Csak ez a nyomorult kazetta, ez a rossz kópia van a kezében.

...

A teljes cikk, a Piszkos menet az olvassbele.com oldalán olvasható.

*

A cikk a port.hu-n is olvasható!

Ahhoz, hogy egy meghatározott történelmi korban játszódó regény sikeres lehessen, nagyjából tudnunk kell, mi történt akkor, és természetesen az sem árt, ha ismerjük a miérteket. Egy történelmi krimi sorsa tehát nagyban függ attól, merünk-e szembenézni a múltunkkal. Mi tagadás, az egykor volt események lelkiismeretes feltárásában nemigen járunk élen.

Az 1956 októberében történt eseményeket például jó hosszú ideig szocializmusellenes ellenforradalomként bélyegezték meg. Ma már jobbára egyetértés van abban, hogy egy elnyomott nemzet, nép (ahogy tetszik) emelte fel akkor szavát a sztálinista diktatúra és a szovjet megszállás ellen. De hogy ma se legyünk teljesen nyugodtak, újfajta őrület borítja el a fejeket. Amíg korábban a kommunista rendszer ellen tiltakozókat üldözték vakon, manapság azzal vagdalkoznak felelőtlenül, hogy ki volt valódi vagy vélt haszonélvezője az akkori rezsimnek.

A sebek máig sem tudtak teljesen behegedni. Látszik ez abból is, hogy nagyon lassan születnek meg azok az alkotások, amelyek valamilyen formában megpróbálják feldolgozni az ötvenhatos forradalom élményeit. Szerencsére egy-két remek regény már napvilágot látott ebben a témában, azonban arra még senki nem vetemedett, hogy egy szórakoztató mű, egy detektívregény hátteréül használja fel az ötvenhatos budapesti történéseket.

Szinte kínálta magát, hogy Gordon Zsigmonddal 1956 Budapestjén is találkozzunk. Kondor Vilmos egy bűnügyi újságíró személyében megteremtette ugyanis a hőn áhított magyar hőst. Azt a tökéletesen szabad szellemet, aki képes dacolni a legvéresebb karhatalmistákkal és legfelfuvalkodottabb maffiavezérekkel is. Mindeközben vajmi keveset foglalkozik a politikai háttéralkukkal és a társadalmi érdekszövetségekkel, Kondor Vilmos hőse egy dologban hisz, mégpedig sziklaszilárdan és megkérdőjelezhetetlenül. Ez nem más, mint az egyén szabadságának mindenhatósága.

Gordont legutóbb 1946 tavaszán láthattuk a rommá lőtt fővárosban. Egy olyan társadalmi légkörben azonban semmiképp sem maradhatott, ahol egy mindenekfelett álló párt nem csak a közéletet uralja, de még a magánszféra szinte valamennyi szegmensére is rátelepszik. 1947 Budapestje már nem az a hely, amely szívesen látja a Gordon féle öntörvényű figurákat. Ezért is kellett a zsurnalisztának elhagynia Magyarországot. Megjárta New Yorkot és Bécsben telepedett le. Kilenc év távollét után tért vissza egy számára majdnem idegen világba.

Budapest felbolydult méhkas. A poznani munkásfelkelés hírére az egyetemi diákság szimpátiatüntetést szervez. A meghirdetett demonstrációhoz egy sor szervezet csatlakozik. A tömegtüntetésre a pártvezetés erőszakkal válaszol. A fegyvertelen tömegre leadott sortűz a békés megmozdulást a fegyveres felkelés irányába tolja el.

A nemzetközi sajtó képviselői Magyarországra sereglenek, hogy a frontvonalból tájékoztassák a világot. Gordon sem kivétel. De nem a forradalom ügye vezette vissza hazájába. Egy fiatal lány gyilkosát keresi. Az áldozat azért fontos számára, mert a nevelt lányának személyazonosságát vette magára. A hullaházi tepsiben azonban nem Gellért Emma fekszik. De akkor hol van egykori legjobb barátjának lánya, és éppen mit csinál?

Minden nyom Budapestre vezet, ezért Gordon visszajön. Ő az egyetlen újságíró, akit nem tanúsít nagy érdeklődést az utcai harcok iránt. Természetesen érzi, hogy valami nagyon fontos van készülőben, de számára Emma most mindennél fontosabb.

Amikor úton-útfélen a népharag dönt élet és halál fölött, senki sem érezheti magát biztonságban. Ha egyszer ávósnak néznek, nem tudhatod, hogy nem éppen te leszel a következő, akit a legközelebbi fára felakasztanak. Nem lehetsz elég óvatos. Üvöltéstől hangos a Rádió környéke, a Bródy Sándor utca, az államvédelmisek a párt Köztársaság téri épületét védik. Mehetsz bármerre a két körút mentén, a kereszteződésekben, a tereken mindenhol fegyveres csapatokba ütközöl. A disszidens Gordont szívesen kézre kerítenék, és akad, aki a régi ismeretségre való tekintettel gondolkodás nélkül végezne vele.

A Budapest novemberben című regényben Kondor Vilmos szinte tökélyre fejleszti azt az cselekményfűzést, amely felelőssé tehető az egész Budapest-sorozat sikeréért. A történelmi kontextus, amelyet láthatóan hozzáértő kezek festettek meg, remek háttere a bűnügyi történetnek. Sok a fiktív elem Kondor regényeiben, de az olvasóban fel sem merül, hogy kordokumentumként vegye a kezébe műveit. Szórakoztató irodalom ez a legutolsó cseppjéig. Az olvasó iránti tisztelet azonban megköveteli az írótól, hogy a legapróbb részletekben is hiteles képet alkosson a korszakról, és hogy véletlenül se hamisítsa meg a köztudomású dolgokat. Annyira figyel a fő kontúrok pontos megrajzolására, hogy fel sem tűnik, mi a valódi és mi a kitalált.

...

A teljes cikk, a Gordon művek az olvassbele.com oldalán olvasható.

Ez a Haas csuda egy pofa. Jogosan kérdezheted: Hát most már megint mi történt? Mindjárt megmondom. Az csak az egyik dolog, hogy hat köteten keresztül táncol az idegeiden, mert nem köti az orrodra, ki a titokzatos mesélője. Az meg egy másik, hogy mikor felfedi a fecsegő elbeszélő kilétét, még mindig nem igazán tudjuk, kiről van szó. Az pedig már tényleg a pofátlanság határa, hogy mindezek után egy jól irányzott lövéssel kioltja az életét.

Vége. Nem csak a szövegelőnek fellegzett be, de ugye vele együtt a Brennernek is kampec. Mert nincs, aki meséljen róla. Gondolnád te! De olyan nincs, hogy nem olvashatunk újabb regényt az osztrák szerző tollából, Brennerről. Emlékezz! Egyszer már sikerült a Bobby Ewingot is újjáéleszteni. „Hé! Nagyon nincsen rendben, hogy kicsináljátok a kedvenc főszereplőnket!” – tiltakoztak a felháborodott rajongók a sorozat alkotóinál. S aláírásokat gyűjtöttek kedvencük rehabilitációja érdekében. Látom rajtad, azt kérded, hogy jön ide a Dallas. Azért ha jobban belegondolsz, jó a példa. Én sem tudok meglenni a Brenner nélkül, te sem. Akkoriban ezer és ezer háztartásbeli női szív dobbant egyszerre a sármos farmer iránt. Valószínűleg az egykori zsaru eltűnése nem mozgósítaná ennyire a magyar társadalmat, de azért kár lenne veszni hagyni. Szóval a Bobby egy kvázi hasonlat.

Ez a derék író huszárvágással oldja fel élet és halál dilemmáját. „A nagymamám mindig is azt mondta: ha egyszer meghalsz, a szádat majd külön kell agyonütni” – így kezdi a regényét. Tiszta sor: ez a mesélő még azután is képes dumálni, hogy jobb létre szenderült. (Miért, mire számítottál?) Persze kellett vagy hat év Wolf Haasnak, amíg kiókumlálta a folytatás lehetőségét. A hazai kiadónak azonban elég volt fél esztendő is. Látod, erre mondom én, hogy a gyorsaság nem minden. A könyvkiadás területén néha talán jobb is, ha türelmesen kivársz. Mert akkor később nem kell olyan sokat várnod a sorozat következő részére.

De azért az mégiscsak érdekes. A Brenner volt már minden: mindenekelőtt rendőr, aztán mentős, később magán­nyomozó. Legutóbb azonban annyira megcsömörlött a nyomozói pályájától, hogy kimondottan polgári hivatást vállalt. Arra azonban nem gondolt, hogy a bűn bárhol utolérheti az embert.

Mindjárt elején egy kicsit beeteti a Haas az olvasóját. Persze csak akkor, ha nem olvasod el a fülszöveget. Mert figyelj! A Brennert nem is úgy hívják, ahogy eddig. Elolvasol vagy hatvan oldalt a könyvből, és sehol a Brenner. Már majdnem felteszed magadnak a kérdést: na jó, de hol van a Brenner? Rá kell jönnöd, hogy végig a szemed előtt volt, csak éppen nem vetted észre.

Meg kell mondjam, hogy megértsd: a Brenner egy építési nagyvállalkozó sofőrje, aki örökösen ingázik Bécs, Kitzbühel és München között. Tiszta nyugdíjas meló, az embernek csak el kell jutnia A-ból B-be, és semmi agyalás. A dolog szépségét pedig az adja, hogy elsősorban nem is a cégvezetőt kell furikáznia a Brennernek, hanem annak kétéves lányát, a Helenát. Ettől neked is kicsit naposabb lenne az élet árnyékos oldala.

Ám mit ad isten? A lány kámforrá válik egy benzinkútnál, miközben az ex-zsaru fizetni akar a tankolás után. Elsőre azt gondolnád, gyerekrablás. De senki sem jelentkezik a váltságdíjért. És nem lelhető fel egyetlen valamirevaló nyom sem, ami segíthetne a hatóságoknak. Senki sem tudhatja, mi állhat a lány eltűnésének hátterében. A Brennernek már megint nyomozót kell játszania, akármennyire is utálja a szituációt. Mert a malőr miatt elveszti a remek állást, de ami ennél is fontosabb: maga a Helena. Ő szereti a lányt ugyanis a legjobban. Persze szigorúan csak a szülei után. És egyet ne felejts: ha te elhagysz egy parkoló autóban egy gyermeket, komolyan szembe kell nézned a lelkiismereteddel. Nem lennék tehát a Brenner helyében, te se, igaz?

Ez talán nem hangzik szépen, de a Haas egy nem normális fazon. Ahhoz hozzászokhattál már, hogy sokféle elmebaj és bűncselekmény létezik a világban, na de ki hallott már olyat, hogy gyakorlatilag a nagy semmiből nagyon durva dolgok jönnek elő. Mondok neked valamit: láncreakció. A Haas nagyon jól világít rá arra, hogy ahol sok elhallgatott titok lappang, ahol kétes ügyek mennek a háttérben, ott elég csak elkiáltanod magad: eltűnt egy gyerek! – a dominósor dőlni kezd.

Az összképet sok furcsaság színesíti. Adott egy abortuszklinika, ahol a páciensek a nem várt terhüktől szabadulhatnak meg. Aztán van a klinikaellenes idealista, aki a fenyegetéstől sem riad vissza, csak hogy végleg bezárattassa. Fontos szerepe van a Práterbe tervezett építészeti megaberuházásnak, amiben sok mindenki érdekelt. Találkozhatunk egy dél-tiroli nővel is, aki nem szereti a tejet, valamint eljuthatunk egy jugó diszkóba is. De ne feledkezzünk meg a sterilizációra váró zsaruról sem, aki már négy helyre is fizet gyerektartást. Vagy Jimmy Hendrixről sem, aki folyamatosan ott duruzsol a Brenner fülébe. És pöcegödör is van …

...

A teljes cikk, a „Végül is az összes homokvárat elmossa a tenger” az olvassbele.com oldalán olvasható.

Néró császár tudomására jut egy ősi prófécia, miszerint akkor jön el a mennyek országa, amikor Róma lángokban áll, Jeruzsálem pedig a földdel válik egyenlővé. Mindez a Főnix évében történik meg (erre még visszatérünk). Az uralkodó szeretné megelőzni, hogy a város a lángok martalékává váljon. Mindent megtesz annak érdekében, hogy megtudja a tűzvész pontos dátumát, és rájöjjön arra, hogy ki akarja Róma vesztét.

Álljunk csak meg egy szóra! Nem azt tanultuk a középiskolában, hogy Rómát az önimádó és őrült Néró gyújtotta fel? A korabeli szóbeszéd szerint éppen ő, a művészi ambícióktól fűtött császár akarta megsemmisíteni, hogy aztán a romok helyén az eddiginél is fényűzőbb palotát és várost építsen, amely csakis az ő dicsőségét hirdeti majd. Egyesek azt is tudni vélték, hogy amikor tűzvész a legvadabbul tombolt, a császár színpadi öltözetben Homérosz költeményeit énekelte Trója pusztulásáról a palota színháztermében.

Mi is ez a Főnix éve? Az, amikor a háromszázhatvanöt napos szoláris (nap-)évből megmaradó többletórák egy teljes évet adnak ki. Az egyiptomiak szerint erre 1460 évenként kerül sor, azaz éppen Néró uralkodásának idején, Krisztus után 64-ben. A császár a filozófus és kémfőnök Seneca egykori tanítványát, a római légiók gall származású hírszerzőjét és orgyilkosát, Sebastos Abdes Panterát bízza meg, hogy kutassa fel a jóslat ismerőit és akadályozza meg a katasztrófa bekövetkezését. A Leopárdnak nevezett kém a siker reményében a lehető legnagyobb kegyben részesül, római polgárjogot nyer és megkapja a császári pecsétgyűrűt is, szinte mindenre jogosító felhatalmazással.

M.C. Scott regényében Néró nem feltétlenül tébolyult despota. Van benne némi emberség, bár kétségtelenül kiszámíthatatlan. Az író nem állítja, hogy birtokában van a korabeli történések egyetlen és kizárólagos igazságának, ám szembefordul a felszínes történelmi tévhitekkel. Mélyen beleásta magát a korba. Érzékelhetően rengeteg forrást használt fel a regény megírása során, a legfontosabbakat a könyv függelékében sorolja fel. A római kém természetesen ennek ellenére nem kordokumentum, nem is tudományos igényű értekezés. M. C. Scott kutatásait a szórakoztatás érdekében használta. Könyve ezért nem több mint valós történelmi szituációba elhelyezett kémhistória, alapos háttérismeretekre felépítve.

A történet szereplőivel – egy rövid jeruzsálemi intrót követően – Krisztus után 63-ban, a Gallia északi partján fekvő kicsiny, de forgalmas kikötőváros, Coriallum kanyargós utcáin találkozunk először. Math, a tízéves utcagyerek arról álmodik, hogy egyszer híres fogathajtó lesz, addig azonban piti tolvajlásból próbál megélni, és alkalmanként a testét árulja a kikötő koszos társaságának. Anyját évekkel ezelőtt elvesztette, apjára pedig neheztel valamiért. Ellenben félistenként tiszteli az athéni Ajaxot, a városi csapat fogathajtóját – aki egyben a munkáltatója is –, és szívesen fogadja a csapatuknál dolgozó, titokzatos egyiptomi gyógyító, Hannah törődését.

Közéjük érkezik meg Seneca hívására a meghasonlott Pantera, aki britanniai szolgálata alatt beleszeretett ottani asszonyba, s szíve Róma ellen fordult. A légiók elleni küzdelemben azonban elvesztette a feleségét és a lányát. Most, hogy visszatért, mindenki arra kéri, hogy mentse meg Rómát a lángoktól. Nemet mond Senecának és visszautasítja a szikárius zelóta, Simon kérését, aki meg akarja akadályozni, hogy Róma haragja Isten új követőire irányuljon. Végül mégis elfogadja Néró felkérését, mert csak így tudja megóvni újonnan megismert pártfogoltját, az ifjú kocsis segédet, akire maga a császár is szemet vetett.

A főbb szereplők mindegyike így vagy úgy, de abban érdekelt, hogy a jelzett tragédia ne következzen be. Hallgatólagos szövetséget kötnek, s a közös cél végett készek behódolni még annak az uralkodónak is, akit egyébként a legnagyobb ellenségüknek tartanak. Furcsa mód mintha valamennyi fontosabb szereplőt az aranyhajú gyermek iránti vonzalmai vezérelnék: a testvéri és baráti szeretet, a fiúszerelem vagy az anyai ösztönök. Csak fokozatosan derül fény arra, miért irányul oly sok figyelem Math-ra.

A kalandregények bevált receptjének megfelelően a szerző hosszan mutatja be az érzelmi kötelékeket. Az ókor erkölcsi normáinak megfelelően nemcsak férfi és nő között szövődő szerelmi szálakat, de a homoszexuális vonzalmakat is a magától értetődőnek mutatja be. Scott művében néha a lányregénybe illőn túlcsordulnak az emóciók, de a gyengébb részek ellentételezéseként hiteles leírást kapunk a társadalmi viszonyokról.

A regény fő vonala – a jóslat utáni nyomozás és a tűzvész megakadályozására tett erőfeszítések története – csak lassan bontakozik ki. Hosszan elidőzünk a lovászok, hajtók, bőrművesek és a lovak mindennapjaiban (a sebész-állatorvosi diplomás írónő egykor főleg lovakat gyógyított). Terjengős és brutálisan naturalista beszámolót kapunk a kocsiversenyekről – óhatatlanul felidéződnek bennünk a Ben Hur hasonló jelenetei. A szerző nagy jelentőséget tulajdonít a szagoknak, illatoknak, színeknek – érezhetővé, átélhető teszi az utcák, piacterek forgatagát. Aprólékosan leírja a különféle státuszú és nációjú szereplők öltözékét, az épületbelsőket és az utcarészleteket. Megismerhetjük a rejtőzködés tudományát, kaphatunk néhány leckét az éber fegyelem és a pontos megfigyelés technikájából is.

...

A teljes cikk, az Ég a város, ég a ház is az olvassbele.com oldalán olvasható.

Tudom, hogy ki a gyilkos, és bizony el is árulom. Mielőtt azonban az a vád érne, hogy idő előtt lelövöm a poént, el kell mondanom, Georges Simenon sem árul zsákbamacskát. A kísértetek című regénye ugyanis nem a krimiirodalom megszokott dramaturgiája köré építi cselekményét. Nem kell találgatnunk, hogy teljes bizonyossággal rámutathassunk a bűnösre. A szerző a tettest teszi meg műve főszereplőjévé, az ő szemszögéből ismerhetjük meg a történetet.

A könyvben elbeszélt gyilkosságokat egy bizonyos Léon Labbé követte el. La Rochelle városának köztiszteletben álló polgárát a Colonnes kávéház bridzselő közönsége a háta mögött csak kalaposként emlegeti. Labbé úr ugyanis, dacára az ifjú éveiben megkezdett jogi tanulmányoknak, egy rövid kitérő után átvette édesapjától a családi örökségként tulajdonába került helyi kalapüzletet. Édesanyja kívánságának megfelelően pedig helybeli család leányát vezette az oltár elé. Mathilde, a feleség azonban már évek óta súlyos betegségben szenved. Nem mozdul ki a szobájából, és annyira bizalmatlan az emberekkel szemben, hogy odaadó férjén kívül újabban senki mást nem hajlandó fogadni.

A kalapkereskedő immár tizenöt éve minden délután öt óra körül útnak indul a kávéházba, hogy tiszteletét tegye az ismerős asztaltársaságnál, s mielőtt elköszön egyetlen alkalmazottjától, bekukkant beteg hitveséhez, hogy megnézze, van-e szüksége valamire. Ki gondolná a csendes és a kiegyensúlyozott férfiről, hogy öt idős hölgyet segített át a túlvilágra egy csellóhúr segítségével? Valóban ő lenne az „őrült”, aki minden egyes emberölés után újságcikkek szakszerűen kivágott betűiből rakja össze üzeneteit, amelyet aztán a helyi lapnak megküld? Ez sehogy nem illik bele a külvilág által róla alkotott képbe.

Egyedül az örmény származású szabómester, Kachoudas sejti meg, hogy a szemközti házban lakó szomszéd valójában közveszélyes sorozatgyilkos. Csak éppen nem tudja bizonyítékokkal alátámasztani a gyanút. Ezért van aztán, hogy amikor a kalapos ajtaja kinyílik, röviddel utána felhangzik a szemközti bolt ajtajának csilingelése is.

A félénk szabómester minden nap Labbé úr nyomába ered. Vele tart a sétájában, a másik lépteihez igazítja a sajátját. Követi törzshelyére is, majd tisztes távolságból egészen hazáig kíséri. A keskeny Minage utca lehetőség ad neki arra is, hogy átlessen a kalapüzlet feletti lakásba. Labbé azonban nem hibázik. A lehető legnagyobb nyugalommal intézi a bolt ügyeit, zavartalan precizitással végzi mindennapi rutinját. S gyanítja, hogy Kachoudas ismeri a titkát.

Tudjuk tehát, hogy Labbé gyilkolt, innentől kezdve csak arra szeretnénk választ kapni: mi vihette rá. Ebből pedig következik: miért éppen ezeket az öregasszonyokat szemelte ki áldozatul?

A közvélemény értetlenül áll. Hiába folyik mindenhol diskurzus (természetesen a kártyaasztalnál semmiképp) arról, vajon ki lehet a gyilkos, és mikor fog lecsapni legközelebb, senki sem jár közel az igazsághoz. Arra ráhibáznak ugyan, hogy a város megbecsült lakójáról van szó. Egy hétköznapi, csendes figuráról, akivel nap mint nap találkoznak. De őrültnek állítják be, aki nem tudja, mit cselekszik. Úgy vélik, a saját akaratából sosem lesz képes leállni. Labbét ez felettébb bosszantja. Őt bezzeg senki sem akarja megérteni, holott megvannak a jogos(nak vélt) indítékai.

Simenon mondatai ezúttal is lomhán taszigálják előre a cselekményt. Csak a legszükségesebbeket fogalmazza meg. A mester a ráérős tempót csak ritkán tekeri sebesebbre. Az izgalom fokozatosan kúszik fel a szöveg mélyéről, és jut el a robbanáspontig. A külső szemlélő szempontjából alig észrevehető változásokban érzékelteti a főszereplő elbizonytalanodását. Labbé úr idegeit a környezet tudatlansága fokról fokra felőrli. Körkörös gondolataiból apránként áll össze a kirakós. Kiderülnek a miértek és a hogyanok.

A Maigret-sorozatban a főfelügyelő rendkívüli emberismerete alapján fejti meg a bűntetteket, Simenon pszichológiai bűnregényeiben azonban nem is beszélhetünk hagyományos értelemben vett nyomozásról. A rendőrségnek láthatóan semmi esélye, hogy a gyilkost kézre kerítse. A szerző ezért sem helyezi a hangsúlyt a nyomozó személyére. Sőt: szinte sokadik mellékalak a háttérben.

Egyet azonban szögezzünk le: A kísértetek esetében is rejtéllyel állunk szemben. Ezúttal azonban nem egy kívülállóra hárul a feladat, hogy a titkokat feltárja, hanem maga az elkövető leplezi le magát, mégpedig törvényszerűen. De nemcsak a külvilág előtt fedi fel bűnösségét. Önmagának is kénytelen beismerni, súlyos következményei lesznek a tettének.

Simenon minden esetben a gyilkos álarca mögé bújt embert akarja azonosítani. A Maigret-sorozatban a címszereplő tekintetén keresztül végzi megfigyeléseit, A kísértetekben azonban a lehető legközelebb megy vizsgálata tárgyához, belebújik a gyilkos bőrébe. De mindig ugyanarra kíváncsi: mi kell ahhoz, hogy egy törvénytisztelő polgár a bűn útjára lépjen, és ezzel saját tragédiáját is okozza.

A kísértetekben is fontosabb maga az ember, mint a rejtély megoldása feletti izgalom. A szerző által „keménynek” nevezett regénye ezért nem tisztán detektívtörténet, legalább ugyanannyi szerepet kap benne a lélektani dráma is. Simenon jól méri ki a műfajok által megkívánt arányokat, ezért rendkívül élvezetes vizsgálódásnak lehetünk részesei. Műve egyúttal helyet követel magának a szépirodalomban is.

Labbé a szabadságát akarja megváltani, de éppen az a kényszer zárja kalitkába, hogy továbbra is fenn kell tartania bombabiztos alibijét. És csak a végén tűnik fel neki, hogy borsos árat fizet mindezért.

Fordító: Felkai Piroska

Georges Simenon: A kísértetek. Agave Könyvek, 2012

Egy névtelen telefonos bejelentés alapján a helyszínre érkező rendőrök a Mollisanváros legexkluzívabb épületében székelő cég, a Nova Park tulajdonosának lefejezett testére bukkannak. Az alkalmazottak nem észleltek semmi szokatlant, a tettest nem látta senki. A hatóság egyetlen értékelhető nyomot sem tud felkutatni a történtek után, az áldozat fejét sem találják.

A Tourquai negyed rendőrkapitányságának munkatársai értetlenül állnak az eset előtt. Hogyan tűnhetett el az elkövető észrevétlenül a tetthelyről úgy, hogy az áldozat irodájából csak egyetlen ajtón keresztül lehet távozni. Kicsoda a titokzatos bejelentő, és miért közvetlenül a főfelügyelőt akarta értesíteni a történtekről?

Egy efféle brutális bűncselekmény helyszínén általában nagy mennyiségű vérre lehet számítani. De nem Mollisanváros polgárai esetében. Ugyanis a várost plüssállatok népesítik be. Igen, pontosan azokról a kedves lényekről beszélek, akik otthonosan pihennek gyermekeink ágyában, ott lógnak az emberkék praclijában, vagy szuszognak a hóna alatt. Akik a kedvesség szimbólumai, akik játék közben tanítják meg csemetéinket a gondoskodás művészetére.

A Tim Davys által teremtett plüssvilág szereplői azonban egyáltalán nem ilyen bájos lények. Közelebbről szemlélve megállapíthatjuk: meghökkentő módon hasonlítanak ránk. Tisztelet, becsvágy, gyűlölet, félelem, intrika mozgatja őket – ahogy minket is. Szerelemféltés, hatalomvágy motiválja árulásaikat. Az érzelmek széles skálája kihozza a plüssből az állatot.

Tim Davys plüssállatai csak látszólag élettelen figurák. Az emberek világából ismert típusokkal találkozunk könyve lapjain. Megjelenik a gazdag és gátlástalan üzletember, a korrupt zsaru figurája meg az írott és íratlan szabályok szerint eljáróé. Nem hiányozhat a szexi titkárnő, a végzet szívtipró asszonya, a gyermeket vállaló homoszexuális családanya sem. Szerepet kap a vallásos festőművész és a szíve választottjáért sok mindenre képes hősszerelmes is. Jellemük rendkívül összetett, és sokukról kiderül, hogy mások, mint aminek mutatni próbálják magukat.

A plüssök élete ugyanakkor sajátos szabályok szerint zajlik. A helyi időjárás például pontosan kiszámítható előre a napszakoknak megfelelően, és ennek komoly befolyása van a város lakóinak életére. Nem feltűnő továbbá, hogy egy hiúznak krokodil csemetéje van. Az sem okoz különösebb meglepetést, ha a keselyű a mókussal jön össze, vagy egy kobrával bujálkodik. A faji sokszínűség kérdése Mollisanvárosban ugyanis nem okozhat problémát.

A legfontosabb eltérés azonban, hogy az utódok nem születnek, hanem a gyárban készítik őket. A meghatározott tulajdonságokkal és készségekkel felruházott bocsokat a Sofőrök szállítják ki leendő szüleikhez. A plüssállatok haláláért is ugyanezek a rejtélyes lények tehetők felelőssé – amint azt a szerző, Tim Davys korábbi könyvéből, a Halállistából már megtudhattuk. Vagyis a plüssök életének két végpontja sűrű homályba merül. Ez okozhatja azt, hogy gyakorta foglalkoztatják őket az egyéni szabadság, a létezés, illetve a sorsszerűség kérdései.

Az ilyen társadalomban egy fej eltávolításával az élet nem feltétlenül ér véget. Az események szerencsés alakulása esetén a szakszerű kézi beavatkozás akár semmissé teheti a látszólag helyrehozhatatlan tett következményeit. Ehhez persze meg kellene találni Keselyű Oszkár szőrén-szálán eltűnt kobakját.

...

A teljes cikk, a Vértelen mese az olvassbele.com oldalán olvasható.

Jim Prideaux-t a brit hírszerzés ügynökét Prágában az oroszok hátba lövik egy olyan akció során, amelynek látszólag semmi értelme nem volt, és amiről szinte senkinek nem volt tudomása. Sokan úgy vélik, az angol titkosszolgálat feje, a súlyosan beteg Kontroll végleg elvesztette a realitásérzékét, ezért a balul sikerült hadművelet után távoznia kell a posztjáról. Akinek bármi köze volt a bevetéshez, úgyszintén elveszíti állását. De még a főnök jobb keze, George Smiley sem maradhat a helyén, hiába nem volt beavatva az ügybe.

Kontroll halála után előkerül egy dezertőrnek hitt fiatal skalpvadász, aki a Körönd biztonsága számára nézve létfontosságú hírekkel szolgál. A korábban Ázsiában szolgálatot teljesítő ügynök szerint erős a gyanú, hogy a londoni titkosszolgálat felső vezetésébe sok évvel ezelőtt egy kettős ügynök („vakond”) fészkelte be magát, és minden fontos információt eljuttat a moszkvai titkosszolgálat vezetője, Karla kezéhez.

Mindösszesen Oliver Lacon államtitkár és Peter Guillam, a hírszerzés egyik részlegének vezetője tud a titokban hazaszökött kémről és a bizonytalanságot keltő elméletéről. Felkérik a már nyugdíjba vonult Smileyt, hogy járjon utána a hétpecsétes információknak. Az alacsony, tömzsi, szemüveges, középkorú férfi végtelen nyugalmú módszereivel kideríti, hogy a titkos csehszlovákiai utat Kontroll éppen azért találta ki, hogy leleplezhesse az árulót.

Kontroll figyelme a felső kör öt legbefolyásosabb emberére összpontosult, akiket az „ecc-pecc, kimehetsz”-hez hasonló angol mondóka után Suszternek, Szabónak, Bakának, Zsellérnek és a Koldusnak nevezett el. Ezek közül négyen kizárólagos birtokosai egy kincset érő hírforrásnak, ismernek egy olyan magas beosztású személyt, aki a szovjet döntéshozás legfelsőbb köreiben mozog. Az ötödik „gyanúsított” pedig maga Smiley.

A „londoni szelídek” egyike egy feltűnésmentes szállodai szobába vackolja be magát, megbízói segédletével titkos aktákat tanulmányoz át, feljegyzéseket, nyilvántartásokat tekint meg, aprólékosan, kifinomult technikával kérdezi ki az ügy lehetséges érintettjeit. A Suszter, szabó, baka, kém tehát egy csendes nyomozás krónikája, melyet egy „utolsó mohikán” végez el, a brit Korona egyik önfeláldozó alattvalója, aki még ismerte a birodalom becsületkódexét.

Le Carré regénye tulajdonképpen a brit gyarmatbirodalom területén született Kim Philby esetéhez hasonló árulásról szól. Philby a harmincas évektől kezdve egy cambridge-i csoport tagjaként működött, amely a nyugati titkosszolgálatokba beépülő egyik legsikeresebb és leghosszabban működő szovjet kémszervezet volt. Philbyt először az 1950-es évek derekán gyanúsították meg azzal, hogy a szovjeteknek dolgozik, végül 1961-ben ismerte be fedett tevékenységét, mégis sértetlenül távozhatott Moszkvába.

Philby árulása gyógyíthatatlan sebet ejtett a brit birodalom világhatalmi törekvésein, és megmutatta a szigetországi társadalom önképének sérülékenységét. Le Carré regénye azt a hidegháborús hangulatot idézi fel, amelyben a brit államvezetés képtelen volt feldolgozni, hogy a világháború utáni Nagy-Britannia elvesztette nagyhatalmi pozícióját. A józan tényekkel szembemenő vakságának tulajdoníthatóan könnyűszerrel vált a két szuperhatalom, az amerikaiak és a szovjetek játszmájának alárendelt figurájává.

John Le Carré leghíresebb regényében feladja a kronológiai sorrendet. Smiley visszatérését választja jelen időnek, és a töredékesen megőrzött emlékeken, valamint a papíron rögzített bizalmas információkon keresztül tekint vissza a múltba. A Suszter, szabó, baka, kém ezért a szokottnál koncentráltabb olvasást igényel. Csak így lehetünk képesek megfelelő jelentőséget tulajdonítani a legapróbb részleteknek is, átlátni egyáltalán, hogy ki kicsoda ebben a nagy kirakósban.

A kémregények nagymestereként számon tartott szerző művében kevés a konkrét cselekvés, a történetet nagy halom száraz iratanyag mélyéről ássák ki. Semmiképp sem hasonlítható össze a Ian Flemming féle James Bond-univerzummal. Itt nincsenek luxus járgányok és lenyűgöző szépségű nők, a fegyver is ritkán sül el, akkor sem a jelen időben. Dramaturgiája nem látványos akciókra épül, hacsak egy-egy dokumentum elemelését nem tekintjük izgalmat fokozó jelenetnek. A történet java komótosan bomlik ki félhomályos irodákban zajló feszült találkozókból, komor beszélgetésekből.

A kémekről alkotott sztereotípiák alapján magányos, az árnyékban megbúvó embertípust képzelünk el, akinek a bizalmatlanság a lételeme, világra nyitott tekintete előtt szűrő a szkepticizmus. Éppen ezért izgalmas a könyv ott, ahol betekintünk az ügynökök szerelmi életébe. Le Carré nem sokat beszél hálószobatitkokról, de amit mond, éppen elegendő, hogy felismerjük: a párkapcsolati érzelmek felfedik bárki gyenge pontját, és fontos történelemalakító tényezővé válhatnak. Befolyásolhatják a kém tisztánlátását, kiszivárogtathatják a valóság elrejtett részleteit.

...

A teljes cikk, az Ecc, pecc, kém lehetsz! az olvassbele.com oldalán olvasható.

A jog arra hivatott, hogy igazságot szolgáltasson. Valójában azonban erre csak kivételes esetekben van lehetőség, mert a társadalom valóságérzéke alkalmatlanná teheti funkciója betöltésére. A jogalkalmazóknak ezért nagy a felelősségük, amikor a jogi normákban megfogalmazott elvárásokhoz mérik az egyéni cselekvéseket. Néha egy kicsit több objektivitásra lenne szükségük, hogy egyben láthassák az esetet befolyásoló valamennyi körülményt, néha pedig éppen az egyszeri és megismételhetetlen pillanatokra kell összpontosítaniuk, hogy azt tegyék, amit az esetek döntő többségében másképpen ítélnének meg, mert nem csak az erkölcs, az empátia, de a józan ész is ezt diktálja.

Az Ártatlan? című kötet ugyanonnan meríti történeteit, mint a szerző első kötete, a Bűnös? Von Schirach az Igazságszolgáltatás című novella bevezető bekezdésében megjelöli esettanulmányai születésének helyét:

„A büntetőbíróság Berlin-Moabitban van, ebben a szürke városrészben, a nevéről senki nem tudja pontosan, honnan ered, hangzása kissé a szláv nyelvekben a mocsarat jelentő szóra hasonlít. A bűnügyeket tárgyaló bíróságok közül Európában ez a legnagyobb. Az épületnek tizenkét udvara és tizenhét lépcsőháza van. 1500 ember dolgozik benne, köztük 270 bíró és 350 ügyész. Mindennap mintegy 300 főtárgyalásnak ad helyet, 80 nemzetiséghez tartozó 1300 ember ül itt vizsgálati fogságban, és naponta ezernél több látogató, tanú és perben érdekelt keresi fel. A bíróság évről évre közel 60 000 büntetőeljárást folytat le.”

A Berlinben védőügyvédként dolgozó szerző praxisából az új kötet tizenöt újabb, szokványosnak nem mondható történetet emel ki. Von Schirach ezúttal is azt a kérdést boncolgatja írásaiban, hogy aki az írott jog szerint bűncselekménynek mondott cselekményt elkövette, valóban bűnösnek minősíthető-e, illetőleg lehet-e ártatlan valaki, akivel szemben a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján büntetést szabnak ki? Másképp: ami jogos, az igazságos-e, és fordítva, ami igazságos, az jogos-e? Adhat-e önmagában a jogtudomány ezekre a kérdésekre választ, vagy a példaként felhozott esetek a társadalom, és benne az egyén létezésének ennél összetettebb alapvetéseire világítanak rá?

Ártatlan-e például az a kilenc férfi, aki jelen volt egy fiatal lány megerőszakolásánál, ám nincs arra bizonyíték, hogy pontosan melyikük is követte el a bűncselekményt? Vagy bűnös-e a szabadosan, nyílt házasságban élő ügyvédnő azért, mert hazudik a bíróság előtt, hogy megvédje férjét és egyben saját becsületét. Ártatlan-e a tinédzser lány, aki puszta féltékenységből molesztálással vádol egy tisztességben élő férfit, aki emiatt elveszíti családját, és évekre rács mögé kerül? Bűnösnek mondhatók-e azok a fiúk, aki társuk testi sanyargatásában lelik örömüket, miközben a látottak hatására a tanárnő a nyakát töri?

Ártatlan-e mozgássérült lakó, aki nem érvényesíti időben a jogait? Bűnös-e a gondatlan gázoló, aki tettével egy kegyetlen gyilkosságot gátol meg? Ártatlan-e a nő, aki úgy dönt, saját maga vet véget évekig tartó megaláztatásának? Bűnös-e az öregember, aki csak azért nem fedi fel az általa elszállásolt drogdíler kilétét, hogy ezzel a fiú szerelmét és születendő gyermekét védje? Ártatlan-e az a hajléktalan férfi, aki agyon üti a férfit, aki befogadta őt a párjával együtt, de molesztálta a nőt a fürdőszobában?

Von Schirach most előadott ügyei sem intézhetőek el rutinból. A kulcs című novellájának főszereplője egy gyengeelméjű drogdíler, aki teszetoszasága miatt zűrös és kínos kalandokba keveredik egy postafiók kulcsa, egy piros és egy kék Maserati, valamint egy kutya társaságában – miközben üldözi a rendőrség, és a nyakába liheg több banda is. A sztori annyira vicces, megdöbbentő és szánalmat keltő, mintha egy Guy Ritchie-film forgatókönyve lenne.

Von Schirach nem hivatásos író, hanem fejlett lényeglátású ügyvéd, aki a jog száraz tényei mellett képes ügyeinek emberi oldalára is figyelni. Lenyűgöző jogi és életanyagot sűrített össze az Ártatlan? című kötetben, irodalmi köntösbe öltöztetve az eseteket. Nem tudja, de nem is akarja levetni válláról a talárt, láthatóan objektivitásra törekszik. Írásai ezért szikárak, Várnai Péter míves fordításának köszönhetően világos, egyszerű nyelven szólalnak meg.

...

A teljes cikk, Az egyszeri ember esetei az olvassbele.com oldalán olvasható.

Figyelj, mit mondok én neked. Ha fejlövést kapsz, akkor a csoda is kevés ahhoz, hogy túléld. A sebészi mestermunka ugyancsak semmi, szükséged van a rossz irányzékra is. Hogy aki a fegyvert tartja, éppen akkor lőjön, amikor a mopeden ülve hazafelé hajtasz, és közben valaki erősen rád dudál, mire óhatatlanul elkapod a fejed.

Vagy esetleg kell egy izgő-mozgó ér, amelyik folyamatosan táncot jár a fejedben. Hogy te is értsd: a migrén miatt hasogat a kobakod. És akkor te is elbizonytalanodsz, hogy a régi rendőriskolai időkből ismert Waltherből származó golyót a fájdalom csillapítása miatt magad röpítetted a fejedbe. Vagy netán más akart eltenni láb alól.

Azt azért te sem gondoltad volna, hogy a Brennerről beszélek, aki a történet kezdetén Puntigam Alsón három hét kóma után visszatért a halottak birodalmából. Írd és mondd: új év, új remények. Az orvosok szemszögéből természetesen a legszebb dolog a világon, amikor egy reménytelen eset felébred. A páciens is alapvetően pozitívan viszonyulhat az események ilyetén alakulásához. Az olvasó azért sejti, a mesélő sem rejti véka alá, hogy most fordítva történnek a dolgok: minden bizakodásra ad okot, de később rá kell térni a rosszra is. Hogy mi a bánat megy is itt voltaképp?

Ehhez tudnod kell, hogy a Brenner a gyermekéveit Puntigamban töltötte, és öreg korára visszatért oda. Kihalt ugyanis a bérlő a nagyapai asztalosműhelyből, és most a háza (kivéve a manzárdszobát) üresen állt. Miért ne jött volna vissza, ha a felmenői ingatlan gondja úgyis rászakadt – ezt gondolta a Brenner. Azt mondanom sem kell, hogy mindez csak fokozatosan jutott az eszébe. Edzés közben. Mert miután magához tért, elölről kellett kezdenie mindent. Nem csak az emlékezést, ááá. Újra meg kell tanulnia ülni, állni, menni, hallani, beszélni.

Idővel egyre több emlék a felszínre került: először is a név, mert azt sem tudta, hogy hívják, miután egy golyót szedtek ki a koponyájából. Aztán a születési év, a gyerekkor, a rendőriskola Grazban, az első rendőrévek, aztán a bűnügyi osztály, később pedig a nyomozóként eltöltött időszak is átszáguldozott a lövéscsatornáján. Minden lehetséges eszébe jutott, még az is, amire nem akart emlékezni. Csak a kóma előtti három nap hallgatott magáról. Mintha meg sem történt volna.

Ezért kellett nyomoznia a Brennernek, vissza a múltba, kvázi saját maga után is. Egészen a rendőriskolai évekig, amikor is Aschenbrenner, a mostani grazi rendőrfőnök, Köck, a grazi Arnold Schwarzenegger Stadion jelenlegi házmestere, az Irrsiegler, akit mindenki csak Saarinennek szólított a finn motorkerékpár-világbajnok után és a Brenner 1973 húshagyókeddjén tréfából elindultak a Raiffeisen Bank puntigami fiókjába, hogy a gyakorlati képzésből levizsgázzanak. Huszonévesen az ember sokféle baromságot elkövet, de van olyan, amikor utólag cseppet sem tűnnek viccesnek a dolgok.

...

A teljes cikk, az Újratöltve az olvassbele.com oldalán olvasható.