jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Lars von Trier: Melankólia (2011)

Tabudöntögető filmjei és botrányos nyilatkozatai miatt Lars von Triert a közönség vagy az egekig magasztalja, vagy teljes mértékben elhatárolódik tőle. Vitathatatlan tény azonban, hogy az excentrikus dán a kortárs filmművészet megkerülhetetlen alakja, aki ügyes kampányfogásokkal tudatosan (ki)használja a média működési logikáját, manipulálja a nézőket, és aki az elmúlt húsz év legérdekesebb filmjeit készítette.

Az Európa trilógia újszerű képi világába első látásra beleszerettem, katartikus élményekkel gazdagítottak az Aranyszív trilógia darabjai, érdeklődéssel fogadtam a dogma-mozgalom zavarba ejtő úttörő filmjét, és rajongtam Amerikában készített munkáinak lecsupaszított színházi miliője iránt. Legutóbbi filmjét, az Antikrisztust azonban nem vette be a gyomrom. Képtelen voltam azonosulni a bizarr rémlátomások képorgiájával, lomha, steril képkockái bántották a szememet.

Félve ültem hát le megnézni legújabb munkáját. A Melankólia ott kezdődik, ahol az Antikrisztus véget ér. Szürrealista festményeket megidéző állóképeken látjuk a film szinopszisát. A Trisztán és Izolda nyitánya szól, kísérteties fény úszik be a sápadt éjszakába. Néhány emberi alak, egy nő egy kisgyerekekkel az ölében, fehér ruhájában egy menyasszony szinte belesüpped az elhagyatottnak látszó tájba, mozdulni próbálnak, lépteik mégis végtelen vánszorgásnak tűnnek.

A stilizált képi világú, operaszerű előjátékot követően azonban von Trier visszatér a dogma-filmek kézikamerás felvételeihez és a családi események hátterében feszülő drámai szituációkhoz. Mielőtt azonban azt hinnénk, hogy a rendező újrafelfedezte régi önmagát, a néző szorongása egyre fokozódik, ahogy a filmvásznat beborítják egy beteg elme sötét látomásai.

A film első epizódja Justin (Kirsten Dunst) kudarcos esküvőjét beszéli el. A lány sikeres reklámszakember, aki igyekszik igazodni a tőle elvárt társadalmi szerephez, ezért végre elszánja magát a házasságra. De már az elején sem mennek simán a dolgok, az ifjú párt szállító óriás limuzin képtelen végigmenni a kastélyhoz vezető kanyargós ösvényen, így alaposan elkésnek a lagziról. A helyzet később sem javul. Justin nővére és annak férje hiába teremt nekik luxuskörülményeket, a félénk vőlegény eredménytelenül próbálja ölelésekkel és csókokkal maga mellett tartani öntörvényű aráját. A násznép szépelgő jólneveltsége ellenére csúfos véget ér az esemény, a lányon elhatalmasodik a depresszió, majd teljesen széthullik.

A film második felének főszereplője az idősebb nővér, Claire (Charlotte Gainsbourg). Húgával ellentétben ő öntudatos, kemény nő. Kézben tartja családja és saját élete dolgait. Igyekszik istápolni betegeskedő testvérét is. És mivel eközben a Melankólia nevű kisbolygó vészesen közeledik a Föld felé, egyre feszültebben fürkészi az eget. A reménybe kapaszkodik, hátha elkerülhető a végzetes ütközés. A pusztulás gondolata csak Justint nyugtatja meg, szerinte „az élet a földön gonosz”, ezért nem érdemes sírni érte. Ahogy nővére lába alól kicsúszik a talaj, mert pánikba esik férje és kisfia elvesztésének gondolatától, Justin egyre inkább felragyog. Fordul a kocka. Az élettől idegenkedő lánytestvérre hárul a feladat, hogy az elmúlással megbirkózni képtelen nővérét segítse.

...

A teljes írás, az Ősrobbanás, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Lars von Trier: Antikrisztus (2009)

Lars von Trier a női lélek ábrázolásában eljutott a határhelyzetig. A patyolat tiszta Bess (Hullámtörés – Emily Watson) még ártatlan tekintettel fordult a világ felé, az azonban kemény kézzel viszonozta érintetlenségét. Bess látszólagos majomszeretetvalójában a lehető legnagyobb tettet, az ego totális háttérbe tolását, a másikért való önzetlen önfeladás rejtette magában. Selma (Táncos a sötétben – Björk) alakjában már elmozdul az abszolút tisztaság felől a rendezői koncepció, a védtelenség súlyos bűnnel vegyül, a gyilkos tett ólomként nehezedik a főhős lelkére, az egyensúlyt csak az élet megsemmisülése hozhatja el. Grace (Dogville – Nicole Kidman, Manderlay – Bryce Dallas Howard) figurája már kilép az áldozati szerepből, és a vele igaztalanul bánó zárt közösségekre kíméletlen büntetést mér. Grace maga a Kőbevésett Erkölcs, amely a bűnt bűnnel oltja ki.

Lars von Trier eddigi életművén láthatóan jól tervezett koncepcióban vitte véghez a női lélek rejtelmeiben való turkálást. Legújabb filmje, a tavaly Cannes-ban bemutatott Antikrisztus (amely a magyar mozik napirendjéről valahogy lemaradt) a végsőkig feszíti a húrt. El sem tudom képzelni, hogy ezután merre vihet a rendező útja (pedig az imdb-n már látom, hogy készül a következő opus – Melancholia).

Lars von Trier nem kíméli a nő alakjait, mindig valami traumával szembesíti magát, és azt figyeli, hogy az előidézett csapás miféle folyamatokat indít el bennük. A szeretetmegvonás, a nemi erőszak, a megaláztatás után az eddigi legkegyetlenebb tragédiát osztja ki új filmje főhősének (Charlotte Gainsbourg). Az Antikrisztus epilógusában szemtanúi lehetünk, ahogy az anya a hitvesi aktus csúcspontján elveszíti gyermekét, aki épp a gyönyör pillanatában esik ki a nyitva hagyott nappali ablakán. Vajon hogyan lehet ezt feldolgozni? Ennek megy utána a rendező.

Az Antikrisztus kétszereplős kamaradarab, amely olyan mélyre száll az emberi lélek bugyraiba, amilyen mélyre csak lehetséges. A férfi (Willem Dafoe) megkísérli meggyógyítani felesége sérült lelkét. Személye terápiát alkalmaz, azonban amit ott talál, az már vissza nem fordítható. A trauma feldolgozása érdekében a hétvégi házukhoz, a nevében is beszédes Éden erdejébe utaznak. Az önmagukkal való szembenézés azonban nem igazán megy nekik, szenvedélyes orgiákkal próbálják meg csillapítani a bensőjükben elhatalmasodó káoszt. Ez sem segít, a nő végül testi, lelki fájdalmakkal sanyargatja férjét, majd vaginális öncsonkítást végez. A férfi a gonoszt csak a nővel együtt tudja elpusztítani, csak ez hozhat megnyugvást számára.

Mondanám azt, hogy micsoda merész alkotás (tényleg az), és mennyire beleillik Lars von Trier eddigi életművében (valóban), de nekem mégis kicsit sok az Antikrisztus. Nyilván bántja a szememet az efféle kegyetlenség és önpusztítás, ugyanakkor képileg is túl megy egy határon. Az Antikrisztus tele van lomha, steril képkockákkal, így válik a film valamiféle esztétikán túli képorgiává. Lars Von Trier-t nagy rendezőnek tartom, az olyan filmek, mint a Hullámtörés vagy Táncos a sötétben katartikus élményhez juttattak, a Dogville vagy a Manderlay is érdekfeszítő volt, de az Antikrisztus – minden erénye ellenére – azt az érzést kelti bennem, hogy talán mégis igazak azok a vádak, amely szerint Lars Von Trier öntelt művész, aki azt képzeli magáról, bármit tehet. Persze, tegyen bármit, de nekem nem vesz be mindent a gyomrom. Van egy határ, amely mögé – bármennyire is elismerem a film érdemeit – nem kívánok lépni. Az Antikrisztust egyszer ugyan megnéztem, de nem tudok vele azonosulni.