jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Dennis Lehane: Hideg nyomon; Agave, Budapest, 2011

Amanda McCreadyt édesanyja egyedül hagyta otthon. A bejárati ajtót sem zárta kulcsra. Kis baj lenne mindkettő, de Amanda csak négyéves, a mama viszont alkoholista és drogos. Mire az átmulatott éjszaka után hazaér, a gyerek eltűnt az ágyból. Dulakodásnak nyoma sincs, a környéken élők sem láttak-hallottak semmit, mindenki emberrablásra gyanakszik. A sajtó éjjel-nappal a lány eltűnésével foglalkozik, az egész bostoni rendőrség őt keresi, de senki sem találja.

Miközben az anya ostoba tompultságában a hirtelen jött népszerűségnek örvend, Amanda nagynénje felkeresi Patrick Kenzie-t és Angela Gennarót, hogy segítsenek a kislány felkutatásában. A környéken hírnevet szerzett magánnyomozó párosnak elege van az erőszakból, a szenvedésből és a halálból. Újabban sokkal szívesebben vállalnak el biztosítási csalásokkal, céges hivatali visszaélésekkel vagy válóperekkel kapcsolatos megbízásokat. Tudják azt is, hogy Amerikában naponta több ezer gyermek eltűnik, és sokan sohasem kerülnek elő. Ráadásul Amandát oly sokan keresik, hogy ehhez ők aligha tudnak bármit is hozzátenni.

A nagynéni eltökéltsége láttán azonban mégis elvállalják a szakmailag is nagy presztízsű ügyet. A rendőrség előbb nem örül túlságosan jelenlétüknek, ám hamarosan egymással együttműködve erednek a lecsukott drogdílerek és a rács mögül szabadult pedofilok nyomába. Ahogy azonban egyre jobban alámerülnek a bostoni alvilág mocskos ügyeibe, a párosban erősödik az érzés, hogy valami nagyon nem stimmel…

Dennis Lehane Kenzie–Gennaro sorozatának (Egy pohárral a háború előtt; Sötétség, fogd meg a kezem; Megszentelt életek) főhősei jól ismerik a bostoni munkásnegyedek utcáinak krimóit, a környékbeli galerikat, a rossz arcú és kétes hírű figurákat. Olyan helyekre van bejárásuk, ahova épeszű ember be nem tenné a lábát. Lehane a nyomozópáros szemszögéből rajzolja meg Boston szociográfiáját, ahol néha a legfontosabb a pia vagy egy adag kokó. A többi nem számít.

Nagyfokú helyismeretüknek köszönhetően olyan eseteket is megold a két privát kopó, amelyeket a hatóságok legszívesebben a fiók mélyére zárnának el. Ha igazságérzetük megköveteli, nem riadnak vissza egy kis törvénytelenségtől sem. Ők ugyanis nem a törvényt szolgálják, hanem bajba jutott embereknek nyújtanak segítséget.

A sorozat negyedik darabjában, a Hideg nyomon című regényben Lehane a korábbi kötetekben megismert aprólékossággal építi fel a cselekményt. A történet lassúdad kibontakoztatását követően módszeresen növeli a benne rejlő feszültséget, pattanásig feszítve a húrt. A regény igazi erőssége a végkifejletben felvetett erkölcsi dilemma: az olvasónak éppúgy színt kell vallania, ahogy a mű szereplői sem kerülhetik el, hogy szembenézzenek döntéseik következményeivel.

...

A teljes írás, a Kié a gyerek?, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Pár szó néhány mozgóképes élményről

Az utóbbi időben láttam egy-két filmet, amelyről részletesebben nem írtam. Egy-két szót azért ejtenék róluk is. Íme:

Audrey Niffenegger regénye, Az időutazó felesége nem kerülhette el a filmes adaptációt, a német származású rendező, Robert Schwentke amerikai vendégszereplése során elkészített filmje azonban csak a regény alaptörténetét hagyta meg, annak lelkületéből, végzetszerű líraiságából mit sem volt képes megőrizni, helyette egy jelentéktelen és jellegtelen romantikus filmet kaptunk, amely szerintem a könyv ismeretének hiányában nem is érthető.

Eric Bana és Rachel McAdams kettőse sem képes olyan elemi erővel megformálni Henry DeTamble és Clare Abshire között szikrázó szerelmet, mint ahogyan az Audrey Niffenegger regényéhez méltó volna. A stáb egyszerűen összedobta a filmet, az igyekezet azonban nem helyettesítheti a tehetséget. A regénybeli szép ívű történet a néző szeme láttára rogy össze, és egy átélhetetlen montázs-szerű katyvasz marad belőle.

Az időutazó felesége az egyik legrosszabb példája annak, hogyan lehet egy sikeres regényt a vászonra átültetni. Az efféle filmkészítés – véleményem szerint – teljesen felesleges pénzpazarlás.

Robert Schwentke: Az időutazó felesége; 2009

1954 nyarán két szövetségi rendőrnyomozó érkezik a Vihar-szigetre, amelyen az Aschecliffe Elmegyógyintézet áll. Küldetésük az, hogy nyomára bukkanjanak az egyik ápoltnak, akinek titokzatos módon nyoma veszett. A szigetre közben pusztító erejű hurrikán csap le. A nyomozókban sorozatos kérdések merülnek fel: Hogyan sikerült egy ápoltnak megszöknie a szigorú biztonsági előírások közepette? Mit jelentenek, és ki hagyta hátra a titokzatos üzenteket? Mi történik a hírhedt C részlege, és kiket tartanak ott fogva? Miért van a világítótorony körül elektromos kerítés, és miért őrzik fegyveres őrök? stb.

A jövő hónapban hatvannyolcadik életévét betöltő Martin Scorsese a hetvenes-nyolcvanas években olyan filmekkel vált az Amerikai Filmművészet meghatározó tényezőjévé, mint az Aljas utcák (1973), Taxisofőr (1976), Dühöngő bika (1980), A komédia királya (1983), Lidrces órák (1985), A pénz színe (1986), aztán a hírnevét a kilencvenes években olyan filmek koronázták meg, mint a Nagymenők (1990) vagy a Casino (1995).

A Casino bemutatása óta eltelt időkben azonban a rendező szépen lassan elvesztette egyéniségét, mintha sutba dobta volna tehetségét, feláldozta magát a hollywoodi popcorn mechanizmus oltárán, és mára már csak a múltja őrzi nagyságát. Scorsese a pályája során annyi remek filmet adott már ki a kezéből, amely egy egész emberöltőre elegendő lenne, de az utóbbi időben jegyzett munkáiban már csak gyenge árnyékát mutatja magának. Ha így folytatja, félő, hogy pályája végén elkészített mérleg nem fog túl jó képet mutatni róla.

Scorsese pályájának lefelé menete – véleményem szerint – már a kilencvenes évek közepén elindult, csak akkor még senki nem gondolta, hogy a rendező ennél többre nem lesz képes, az meg egyszerűen röhej számba ment, hogy az Akadémia éppen A tégláért jutalmazta életműdíj szagú rendezői Oscarral a mestert, egy olyan filmért, amely nem több, mint a nagyszerű eredeti hongkongi trilógia (Szigorúan piszkos ügyek) minden eredetiséget nélkülöző zsenge kópiája.

Lehane hátborzongatóan sokkoló, izgalmas krimit írt, amelyben az író jól adagolja a feszültséget, és a regényből szinte sugárzik, hogy vászonra kívánkozik. Scorsese magára is vállalta feladatot, hogy filmet forgasson az alapműből. Adva volt a siker receptje, ám ezúttal sem sikerült a nagy mutatvány. A Viharsziget filmváltozata korrekt munka, de ennél többet nem lehet elmondani róla. Lelketlen kópia, amelyből hiányzik az a fajta fűszerkeverék, amelyet az egykorvolt mesteri kéz maga hintett bele az élettelen anyagba.

Az is jelképes valahol, hogy Scorsese aranykorszakának emblematikus színészét úgy hívják, hogy Robert De Niro, míg az új korszak filmjeinek főhőseit Leonardo Di Caprio formázza meg. Bár a fiatal sztár helyenként kezdi villogtatni tehetségét, eddig nem tudott engem maradéktalanul meggyőzni hírnevének jogosságáról. A két színész közötti különbség jól mutatja Scorsese pályáját meghatározó korszakok közötti disszonanciát.

Martin Scorsese: Viharsziget; 2010

A New Yorkban élő francia fotós, Marion (Julie Delpy) és amerikai barátja, Jack (Adam Goldberg) európai vakációjukról hazafelé tartva megszállnak Párizsban a lány szüleinél, hogy felvegyék a macskájukat. Ott tartózkodásuk két napja alatt kapcsolatukat igencsak próbára teszik a lány szüleinek sorozatos intimszféra sértő gesztusai, az amerikai-francia törésvonal mentén megszilárdult nyelvi és kulturális különbségek, és legfőképpen a lány egykori barátjainak garmadája. Az enyhén szorongó Jack lassan kezdi úgy érezni, hogy idegen bolygóra lépett, és ráébred arra is, hogy kedves nem más, mint egy a földönkívüliek közül.

A Mielőtt felkel a Nap és a Mielőtt lemegy a Nap című filmek női főszerepeit jegyző Julie Delpynek láthatóan megtetszett a város, a lány és a fiú szentháromságára épülő történettípus, és ezúttal a rendezői székbe is beleült. Ennek csak örülhetünk, mert jól áll neki ez a jelmez. A 2 nap Párizsban kedves, szórakoztató film, amely szókimondó vitastílusával jeleneteket mutat fel a párkapcsolati huzavona hosszútávú bajnokságából. A film bár nagy katarzist nem nyújt és szellemi tápláléknak sem túl megterhelő, mégis remek intellektuális szórakoztatást nyújt.

Julie Delpy: 2 nap Párizsban; 2007