Mike Leigh a mindennapok krónikása, a zsebnoteszból előkerülő történetek a kispolgári lét apró rezdüléseit hivatottak megfogni. Az egyéni sorsok mögött automatizmusok, rögeszmék, hazugságok, kommunikációs zavarok bújnak meg, amelyek oly nevetségessé, és mégis szerethetővé tesznek minket. Ezek vagyunk mi, tökéletlen emberi lények. Tökéletlenek vagyunk, mert emberek vagyunk.
Legutóbbi filmjében ugyanerről beszél nekünk, ám másféle hangsúllyal. Leigh megmutatja, hogy nem csak az emberi szenvedésről lehet filmet készíteni, hanem a boldogságról is, elvégre ezért vagyunk itt, hogy ezt az állapotot elérjük. Miért ne beszélhetnénk róla. A Hajrá Boldogság! című film főszereplője a sokat csevegő, vihorászó harmincas tanárnő, aki mindenkinek tartogat a tarsolyában egy mosolyt, és sosem hajlandó az élet sötét oldalának alávetnie magát. Sokat tanulhatnánk Poppytól, aki tudatosan igyekszik ébren tartani magában a gyermeket. Testünk öregszik, megszűnik, ez egy dolog, de lelkünk, szellemünk múlhatatlan, ezt felejtjük el. Saját gondolataink gátjai önmagunknak.
Persze Poppy életigenlése sem veszélytelen vállalkozás, hiszen pont ott nem tud segíteni, ahol a legnagyobb szükség lenne rá. A legnagyszerűbb jelenetek a filmben éppen a különféle színekben trillázó vidám nő és az őt vezetni tanító, szürkeségbe burkolózó, örökké elégedetlen oktató közötti csetepaték, ahol egyértelműen egy pesszimista és egy optimista világkép csatározik egymással. Az, hogy a film nem válik üres tanmesésévé, hanem szerethető és átélhető kaland lesz, Leigh zsenijén kívül Sally Hawkins hamiskás-mentes játékának és a mellékszerepeket alakító színészek (Alexis Zegerman, Andrea Riseborough, Sinead Matthews, Kate O’Flynn, Sarah Niles, Eddie Marsan) zökkenőmentes filmes jelenlétének köszönhető. Poppy küldetése társadalmi szolgálat. Nem csinál mást, mint tükröt mutat embertársainak. Vállalkozása már-már sziszifuszi, de becsületére váljék, nem adja fel sosem.
Mike Leigh filmje könnyedsége ellenére véresen komoly dogokról beszél. Ne mond mást, mint azt a törvényt, hogy minden a fejekben dől el. Gondolataink formát öltenek és rendezik életünket. Csak végre meg kellene látnunk ezt az igazságot, hogy formálni tudjunk magunkat. A mosoly egy megfelelő eszköz önmagunk megtalálásához.