jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Földes András: Erőss Zsolt – A Himalájánál magasabbra; Libri Kiadó, Budapest, 2013

Erőss Zsolt sosem kereste a népszerűséget, csak tette a dolgát, újabb és újabb csúcsokat hódított meg. Ezt csi­nál­ta volna akkor is, ha mások fel sem figyelnek rá. Mert ott érezte magát igazán teljesnek, ahol a vakítóan fehér hó és fénylően kék ég összeér. Teljesítményeivel elnyerte mások elismerését, s így nagy szerepe lett abban, hogy hazánk­ban a szélesebb közönség számára is érdekessé vált a hegy­mászás.

2012-ben újságíró barátjával, Földes Andrással – aki húsz éve maga is aktívan űzi a sportot – közösen úgy döntöttek, befejezik a pályájáról szóló munkát, amelyet kilenc évvel korábban egyszer már lezártak. A Mount Everest megmászása óta megtörtént kalandokat is könyvvé rendezték, az utolsó fejezetet pedig a 8091 méteres Annapurnán írták meg.

Amikor tavaly októberben megjelent a könyv, senki sem sejtette, hogy már csak egy fejezet van hátra a teljes történetből. Erőss Zsoltra még öt nyolcezres meghódítása várt. Idén tavaszán ezért nekivágott a Kancsendzönga (8586 m) csúcsának. Ez a föld harmadik legmagasabb pontja. Magyar sportember még nem próbálkozott ezen a hegyen. Zsolt sikeresen megmászta a tizedik nyolcezresét, ráadásul kettőt művégtaggal. Végérvényesen bekerült a világ legjobb mászóinak sorába.

A közvélemény a hír hallatán joggal ünnepelt, de akik ismerik a csúcstámadás aranyszabályát, aggódtak a túl hosszúra nyúlt felmenet miatt. Aztán hirtelen minden megváltozott. Zsolt és fiatal hegymászó társa, Kiss Péter a visszaereszkedés során nyomtalanul eltűnt. A keresésükre felbérelt serpák sem találták őket. Péter holttestéről utólag készült egy minden kétséget eloszlató fénykép, Zsoltot azonban örökre elnyelte a végtelen fehérség.

Az internetes fórumokon a hozzászólok sokféle véleménynek adtak hangot a tragikus eset kapcsán. Sokan saját magukat látták a történtekben, és nem értették, hogyan lehetett ennyire önző és felelőtlen Zsolt, aki szerető feleséget és két kicsi gyermeket hagyott maga után. Akik azonban közel álltak hozzá, vagy ismerik a szenvedélyt, amely folyamatosan a magasba hívta, csöndben gyászoltak. Akik elmesélhetnék a teljes igazságot, többé már nem oszthatják meg velünk.

Földes András talán ezért érezte, helyettük is tisztességgel le kell zárni a történetet. A korábbi kiadáshoz írt fejezetekben világosan, érthetően mondja el, hogy valószínűleg mi is történhetett a Himalája tetején. Aki elolvassa könyvét, talán megérti, hogy a magasban teljesen más szabályok működnek. A hegymászó – habár csapatember és bajtársias egymásra utaltságban él – magányosan járja a hegyet. Saját felelősségére és kockázatára mászik mindenki. Aki nem bírja, visszafordul, aki bírja, továbbmegy. Mi készteti ezeket az embereket arra, hogy az életüket kockára téve, ezer kilométerekre a civilizációtól, embertelen körülmények között is folyamatosan felfelé törjenek? Zsolt válasza egyértelmű: ott fenn minden leegyszerűsödik. A halál olyan közel férkőzik az emberhez, hogy befogadhatóvá válik. Mert csak egyetlen szabály létezik: vagy életben maradsz, vagy meghalsz.

A kötetből rengeteg életrajzi részletet megtudhatunk Erőss Zsoltról. Földes András az első fagyás élményével indít, amelyet a csíkszeredai születésű Zsolt négy évesen, mínusz harminc fokban szenvedett el egy erdélyi falu meredek domboldalán. Az első negatív tapasztalat azonban nem riasztotta el a hegyek világától. A Gyilkos-tónál töltött gyerekkora legmeghatározóbb élménye volt, amikor tizenhárom évesen az egyik ott nyaraló orvos elvitte sziklát mászni, az ezt követő néhány évben mindent megmászott Békáson. Két évvel Magyarországra települése után, 1990-ben első expedícióján feljutott az Elbrusz 5642 méteres csúcsára. Később teljesítette az egykori szovjet területeken lévő öt hétezrest, ezzel elnyerte a Hópárduc címet.

2003-ban első magyarként meghódította a világ legmagasabb csúcsát is. Mégsem erre volt a legbüszkébb, hiszen a tiszta mászás híve volt, a Mount Everestre pedig oxigénpalackot is használva ért fel. Nemzetközi szinten ismertté a Pakisztán és Kasmír határán fekvő Nanga Parbatra (8125 m) vezető szólója tette. Elkötelezettségét jól mutatta, hogy külső támogatók és hivatalos engedély nélkül jutott fel a csúcsra, abban a hiszemben, hogy talán soha senki sem fog tudomást szerezni a sikeréről. De számára nem a hírnév volt a lényeg.

Földes beszámol arról, hogyan ismerkedett meg Zsolt a feleségével, olvasunk a gyermekei születéséről. Részleteket tudunk meg a 2010-es baleset körülményeiről, amelynek következményeként Zsolt elveszítette a jobb lábát. És megérthetjük, miért nem zaklatta fel az amputálás, miért épült fel olyan hamar a súlyos sérülésből. Minden egyes történetből azonban ugyanaz a sziklakemény akarat mutatkozik meg: nincs más célja, csak a világ legmagasabb csúcsai.

A számos életrajzi mozaik ellenére nem pusztán életút Földes András munkája, de még pályarajznak is rendhagyó. A könyv az egyes expedíciók szerint tagolódik fejezetekre. Ázsia, Afrika és Dél-Amerika egzotikus vidékeire kalauzol el, s megismertet a hegymászó életforma alapvető szabályaival. A remek humorral elmesélt történetcsomagot akár kalandregényként is olvashatjuk, annyira sűrű az élményanyaga. Legnagyobb erénye mégis az a bölcsesség, amely Erőss Zsolt tapasztalataiból árad.

Zsolt egész életfelfogása arra világít rá, hogy a sikeres és boldog élethez megfelelő motiváció kell. A hegymászó a nehézségekben látja meg a szépséget. A nem várt körülmények legyőzése hajtja előre. Tisztában van azzal, hogy minden apró sikerért komolyan meg kell dolgoznia, de minden egyes csúcs meghódítása örömmel tölti el. Még akkor is, ha ott fenn, ahonnan nincs feljebb, teljesen elcsigázottan mindez másképpen fest.

Zsolt és hasonló tettekre képes társainak példamutatása mindenki számára fontos üzenet. Már a célok kitűzéséhez is bátorságra van szükségünk, a megvalósításhoz pedig elenged­hetetlen a türelem önmagunkkal szemben. Pontosan kell ismernünk, meddig tolhatjuk ki határainkat. Ám a kitartó munka mindig meghozza eredményét. Az elért csúcs éppúgy lehet egy sikeres egyetemi felvételi eredmény, egy súlyos betegség leküzdése, vagy a világ legmagasabb pontjának legyőzése.

A profi expedíciószervező irodák megszaporodásával és az internet térnyerésével az elmúlt negyedszázadban szinte tömegsporttá vált a hegymászás. Ami sosem változik: a szavakkal alig megfogalmazható küzdelem az emberi teljesítőképesség határai ellen. Megtapasz­talhatjuk, hogy a sikerek mellett a kudarc is része az ember életének. Sőt, olykor tehetséges sportemberek halála is együtt jár az expedíciózással. Most Zsolt távozott. A Magyarok a világ nyolcezresein elnevezésű expedíció sorozat is befejeződni látszik, mert egyelőre nincsenek olyan kaliberű hegymászók, akik képesek lennének a feladatra.

Erőss Zsolt ugyan nem hódította meg a világ összes nyolcezresét, de feljutott oda, ahova igazán tartozott. Ha a gyász ideje letelik, mások is elfogadhatják, amit most még nem mindenki ért meg. Ez a bátor ember igazán meg akarta élni a boldogságot, az örömöket. Hajlandó volt ezért kockázatot vállalni, szembe mert nézni sok nehézséggel, fájdalommal. „Nem meggondolatlan volt, vagy fanatikus, hanem elkötelezett.”

Most persze szomorúság szorítja össze azok szívét, akit megérintett Erőss Zsolt elhivatottsága. De tovább tudnak majd lépni. Mert most az történt – muszáj idéznem Földes András búcsúzó szövegének záró mondatát –, hogy „Erőss Zsolt teljessé tette életét, felmászott a hegyek közé, és tovább emelkedett a szokásosnál.”

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán.

Földes András: Erőss Zsolt; Libri Kiadó, Budapest, 2012

Emberek milliói rajonganak egy olyan sportért, amelyben egy téglalap alakú zöld területen kétszer tizenegy játékos kergetőzik egymással, hogy egy fekete-fehér bőrgolyót az ellenfél kapujába tuszkoljon. Ezzel szemben a többség megbotránkozik azon, ha valaki életveszélyes kuloárokon (hófolyosó), meredek sziklákon menetel hosszú órákon keresztül, majd visszaereszkedik a hegy alacsonyabb pontjára, hogy később elölről kezdje az egészet.

A focihoz mindenki ért, még az is, aki sosem ért labdához. A hegyeket azonban csak az tudja nagy biztonsággal megmászni, aki megbízik a fizikumában, a saját képességeiben, a társaiban, a technikai eszközeiben is. Hogy a hasonlatnál maradjunk, Magyarországon a labdarúgás annak ellenére is a legnépszerűbb sportág, hogy az élmezőnyt évtizedek óta csak távcsővel láthatjuk, a hegymászás viszont még úgy is csak a különcök hóbortjának tűnik, hogy hazánk képviselői szép sikereket értek el az utóbbi évtizedekben.

Erőss Zsolt sosem kereste a népszerűséget, csak tette a dolgát, újabb és újabb csúcsokat hódított meg. Teljesítményeivel azonban elnyerte mások elismerését, így nagy szerepe lett abban, hogy hazánkban a szélesebb közönség számára is érdekessé vált a hegymászás. 2012-ben újságíró barátjával, Földes Andrással – aki húsz éve maga is aktívan űzi a sportot –  közösen úgy döntöttek, befejezik a pályájáról szóló munkát, amelyet kilenc évvel korábban egyszer már lezártak. A Mount Everest megmászása óta megtörtént kalandokat is könyvvé rendezték, az utolsó fejezetet pedig a legújabb expedíció helyszínén, a 8091 méteres Annapurnán írták meg.

A most megjelent kötetből rengeteg életrajzi részletet megtudhatunk Erőss Zsoltról. Földes András az első fagyás élményével indít, amelyet a csíkszeredai születésű Zsolt négyévesen, mínusz harminc fokban szenvedett el egy erdélyi falu meredek domboldalán. Az első negatív tapasztalat azonban nem riasztotta el a hegyek világától. A Gyilkos-tónál töltött gyerekkora legmeghatározóbb élménye volt, amikor tizenhárom évesen az egyik ott nyaraló orvos elvitte sziklát mászni, az ezt követő néhány évben mindent megmászott Békáson. Két évvel Magyarországra települése után, 1990-ben első expedícióján feljutott az Elbrusz 5642 méteres csúcsára. Később teljesítette az egykori szovjet területeken lévő öt hétezrest, ezzel elnyerte a Hópárduc címet.

Nemzetközi szinten ismertté a Pakisztán és Kasmír határán fekvő Nanga Parbatra (8125 m) vezető szólója tette. 2003-ban pedig első magyarként – bár oxigénpalackot is használva – meghódította a világ legmagasabb csúcsát is, de a Magyarok a világ nyolcezresein elnevezésű expedíciós társulás tagjaként napjainkig bezárólag a nyolcezer méter feletti tizennégy csúcsból kilencet teljesített már.

Földes beszámol arról, hogyan ismerkedett meg Zsolt a feleségével, olvasunk a gyermekei születéséről. Részleteket tudunk meg a 2010-es baleset körülményeiről, amelynek következményeként Zsolt elveszítette a jobb lábát. És megérthetjük, miért nem zaklatta fel az amputálás, miért épült fel olyan hamar a súlyos sérülésből. Minden egyes történetből azonban ugyanaz a sziklakemény akarat mutatkozik meg: nincs más célja, csak a világ legmagasabb csúcsai.

A számos életrajzi mozaik ellenére nem pusztán életút Földes András munkája, de még pályarajznak is rendhagyó. A könyv az egyes expedíciók szerint tagolódik fejezetekre. Ázsia, Afrika és Dél-Amerika egzotikus vidékeire kalauzol el, s megismertet a hegymászó életforma alapvető szabályaival. A remek humorral elmesélt történetcsomagot akár kalandregényként is olvashatjuk, annyira sűrű az élményanyaga. Legnagyobb erénye mégis az a bölcsesség, amely Erőss Zsolt tapasztalataiból árad.

Zsolt egész életfelfogása arra világít rá, hogy a sikeres és boldog élethez megfelelő motiváció kell. A hegymászó a nehézségekben látja meg a szépséget. A nem várt körülmények legyőzése hajtja előre. Tisztában van azzal, hogy minden apró sikerért komolyan meg kell dolgoznia, de minden egyes csúcs meghódítása örömmel tölti el. Még akkor is, ha ott fenn, ahonnan nincs feljebb, teljesen elcsigázottan mindez másképpen fest.

Zsolt és hasonló tettekre képes társainak példamutatása mindenki számára fontos üzenet. Már a célok kitűzéséhez is bátorságra van szükségünk, a megvalósításhoz pedig elengedhetetlen a türelem önmagunkkal szemben. Pontosan kell ismernünk, meddig tolhatjuk ki határainkat. Ám a kitartó munka mindig meghozza eredményét. Az elért csúcs éppúgy lehet egy sikeres egyetemei felvételi eredmény, egy súlyos betegség leküzdése, vagy a világ legmagasabb pontjának legyőzése.

...

A teljes cikk, a "A céltalanság rossz életforma" az olvassbele.com oldalán olvasható.

*
A cikk a port.hu-n is olvasható!

A szürke házak sora | Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek

Papp Sándor Zsigmond könyvének olvasása közben bevillant egy gyermekkori emlék: 11 éves vagyok. Miközben a nagyszüleim nappalijában játszom, a televízióból fegyverropogás hallatszik. Majd két véres rongykupac, egy idős házaspár földi maradványai láthatók a képernyőn. A férfiről csak annyit tudok, hogy diktátor egy olyan országban, ahol sok magyar is él. Törvényszerű tehát, hogy gyűlölöm.

Emlékszem azonban arra is, hogy zavarba ejtett ez a mélyről jövő, ösztönös utálat. Az idős férfi és nő halálát akkoriban szinte mindenki követelte, etnikai hovatartozásra tekintet nélkül.

Úgy viselkedtem tehát, ahogyan másoktól láttam, de nem értettem, mi váltotta ki belőlem ezt az érzést. Évekkel később tudtam csak meg, hogy valójában mennyi szenvedést okozott a „Kárpátok géniusza”. Kiszolgáltatottságuk mégis részvétet keltett bennem.

A Semmi kis életek című regényt olvasva arra is rájöttem, hogy még azoknak is, akik a kivégzés napján közös koccintásra gyűltek össze, erősen koncentrálniuk kellett szeretteik megalázott arcára. Nehogy megszánják „azt a két hadonászó, trottyos vénembert, akinek talán nem is volt joguk a szemükben tükröződő félelemhez, nem volt joguk gyengének lenni.”

Arról nekem persze fogalmam sem lehetett, hogy valójában milyen is volt a nyolcvanas-kilencvenes évek Romániája. Vajon hogyan zajlottak a dolgos hétköznapok, s miként ünnepelt az egyszeri ember. Papp Sándor Zsigmond négyszáz oldalas nagyregénye éppen a forradalmat közvetlen megelőző, illetve azt követő időszakban játszódik, s egy határ menti romániai városba helyezi a cselekményét. A Semmi kis életek „főhőse” azonban meglepő módon nem hús-vér ember, hanem egy „masszív, szürkésbarnává szikkadt sarokház.”

A regény alcíme (Erdélyi történet) elsőre megtévesztheti az olvasót, aki azt gondolhatja, a határontúli magyar kisebbségről mesélnek majd neki. Arra azonban hamar rájöhet, hogy ezúttal nem a magyar-román együttélésen van a hangsúly (az író az identitásképzést meghatározó romángyűlöletről és a kilencvenes évekbeli erdélybizniszről majd a második regényében szeretne szólni). Még csak nem is a rendszerváltás időszakának történelmi folyamatát vagy magát a forradalmi eseményeket rajzolja meg a könyv. A helyszín ugyan Románia, de a cselekmény tere nincs közelebbről megnevezve. A könyvben elsorolt dolgok akár máshol is megeshetnének. Sajátos kelet-európai szituációkat látunk, ami számunkra is nagyon ismerősök lehetnek.

A címben szereplő minősítő jelzők, a „semmi” és a „kis” tökéletesen illeszkednek a regény központi színhelyeként megjelölt Törekvés utca 79. szám alatti tömbház szürkeségéhez. Érzékletesen szimbolizálják a kollektív és egyéni életutak sivárságát, amelyről az író is szeretne beszélni, olykor tragikus, olykor komikus példáiban.

A Törekvés utca 79-et nem a belváros szívében találjuk meg, de a város széléig sem kell elmennünk ahhoz, hogy ráleljünk. A turistabusz erre a környékre már nem merészkedik el, de még a gyalogosok is úgy mennek el mellette, hogy egy pillantást sem vetnek rá. Nem érintette meg a háború szele, de az újkori városrendezés is elkerülte. Nincs itt semmi sem túl bonyolítva. Gyorsan összedobálták az épület négy emeletét, aztán rábízták az enyészetre. „Olyan, mint egy tiszt a lefokozás után. Egy kis Dreyfus”.

Ebben a kockaépítményben él az értelmiségi és a kétkezi munkás is, a közkedvelt fogorvos és a beszerző, akit senki sem állhat ki. De itt lakik a mindenható pártfunkcionárius vagy a régimódi lakóbizottsági elnök, aki mindenkivel szívesen elbeszélget. Vannak, akik mindent tudnak, és olyanok is akadnak, akik mindent szeretnének tudni. Besúgók és megfigyeltek, titkosszolgálatos verőlegények és megtört áldozatok, szótlan szerények és nagyhangú pletykásak gyűjtőhelye ez a színtelen, szagtalan betonépület. Olyan ez, mintha ez a sokféle ember egyetlen, kimerevített jelenetben lenne együtt jelen.

A Semmi kis életek szereplői folyamatosan szoronganak, görcsösen kapaszkodnak egy emberbe, egy tevékenységbe, egy tárgyba. Állandósult hangzavarra van szükségük, hogy legyen, ami túlharsogja az őszinte, tiszta gondolatokat. A hangok hiányát azonban elviselhetetlenül fülsértőnek érzik. Megrendült a bizalmuk saját maguk iránt, ezért kudarcuk elkerülhetetlen. De nekem úgy tűnik, ezek a hétköznapi figurák nem is nagyon akarnak szembe nézni önmagukkal.

Papp Sándor Zsigmond a félelem és a remény anatómiáját vizsgálja, a belső hangokra, rezdülésekre kíváncsi. Mintha a legalapvetőbb emberi viszonyulások szagolhatóvá, tapinthatóvá válnának a regényében. Ehhez képest a nagyvilág történései csak halk mellékzörejek, amelyekre az író csak alulnézetből világít rá. Nem egy nagyszabású történelmi tényregényt tartunk a kezünkben, hanem a hétköznapok hangulatából született impressziógyűjteményt.

Rudolf például úgy érzi, még sosem szerette annyira Mártát, mint amikor hazudnia kell neki fiuk haláláról. Azt, hogy besúgónak szervezik be, még talán túlélné, de a felesége és a fia elárulását képtelen megemészteni. Mégsem tesz, tehet (?) semmit.

Mihai Gondru fontos pozíciót tölt be a pártban, így könnyedén elrendezi, ha a fia kellemetlen ügybe keveredik. Azt azonban sosem gondolta volna, hogy egyetlen elhamarkodott döntése egy ember életébe kerülhet. A hatalom furcsa játékot űz. Ha valaki aggodalmaskodni kezd, hamar odavész a tekintélye.

Novák Eszter anyai örömök elé néz, de fogalma sincs arról, mitévő legyen: szülje meg a gyermeket, vagy fojtsa el az új életet? Maradjon a számára idegen férfi mellett vagy utazzon el innen jó messzire? Létezik egyáltalán jó megoldás?

Látszólag három különböző történetet mesélnek el nekünk, amelyeket a csúcsponton rendre megszakítanak. Olyan érzésünk van, mintha a regény cselekménye széttartana. Papp Sándor Zsigmond a meséjét a jelenből indítja el, majd visszalép a múltba, s végül észrevétlenül visszatekeri a cselekményt a jelenbe. Az idősíkok változtatásával akár mindent egészben is láthatnánk, azonban nem kapunk pontos válaszokat a kérdéseinkre. Csak csepegtetik a furcsa jeleket.

Lassan azonban derengeni kezd, hogy a szereplők között sok a kapcsolódási pont. Átjárnak az egyik történetből a másikba. A különálló sorsok Schiffer Balázs meggyilkolásának éjszakáján keresztezik egymást. Ez a tragikus eset, akár egy mágnes, minden figurát a Törekvés utca 79. alá terel. Mintha Robert Altman is besegített volna a cselekmény bonyolításába. S itt van még ez a különös alak, Nicu Zmeura is. Úgy érezzük, mindenhez köze van, mégsem ismerjük az arcát. Nehéz eldönteni, zsigerből gyűlöljük-e vagy engedjünk meg a számára egy kis részvétet, szeretet is.

De ne is próbáljunk meg kihámozni minden lényeget a könyvből, mert csak feltételezésekből, pletykákból tájékozódhatunk. A rendszer úgy van kitalálva, hogy mindent el kell hallgatni. Amikor a szereplőkre hirtelen rátör a „szabadság”, akkor sem áll érdekükben, hogy bármi is kiderüljön. A megszokások túlságosan is mélyen gyökeret vertek bennük. Akik tudják a válaszokat, nem akarnak beszélni. Akik pedig kérdezhetnének, már rég nem kíváncsiak semmire.

Nem tudni, ki osztja a szerepeket, mi alakítja a sorsokat. S vajon milyen tanulság vonható le a Semmi kis életek szereplőinek történetéből? Felfedezhető egyáltalán valamiféle szabályszerűség? Mintha minden hatás változást hozna, mégis minden ugyanúgy maradna, mint korábban.

A Törekvés utca 79. lakói talán azt súgják nekünk, hogy a szabadság nem ott kezdődik, amikor kikérik a véleményünket fontos közéleti kérdésekben. S nem is akkor, amikor hangosan merünk röhögni a nyílt utcán egy kínosnak vélt viccen. Arra van szükségünk, hogy elhiggyük a világ jobb hely annál, mint amilyennek látjuk. „Legalábbis finomabb az íze.”

Mert addig csak egyetlen tétel tűnik valóságosnak, ahogyan Papp Sándor Zsigmond költőien megfogalmazza: „A házban, akárcsak egy nagy fazékban, mindenki réges-rég összerogyott már. És ez a massza nem szül hősöket, szúrós szemű halhatatlanokat, csak önmagát termeli újra, sűrűn és elpusztíthatatlanul, hogy kitöltsön minden szabadon hagyott rést.”

Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek

Libri Kiadó, Budapest, 2012

A cikk a port.hu-n is olvasható!

Madarat tolláról | Finy Petra: Madárasszony

Mit tehet egy madárszellem, ha emberruhába kényszerítve kell leélni egy egész életet? Nem tűri, ha szabadságát korlátozzák. Folyton meg akar szabadulni a lelkét rabságba tartó idegen öltözettől. A költő Finy Petra első regényének címszereplője hús-vér kalitkába zárva próbál meg szárnyalni, törékeny teste azonban nem sokáig bírja el a lélek önpusztító vívódását.

A Madárasszony élete csak egy sóhajtáson múlik, a születését az édesanyja halálával fizeti meg. Muszáj egyből felnőtt nőként viselkednie, lány belőle sosem lehet. Nem ismerheti az önfeledt játékokat, mert korán a nyakára zúdul a szomorúság és rátelepedik a halál. Az apja a bánat miatt nem tud mit kezdeni vele. Egyetlen társa egy holló lesz, aki a szellemvilágból érkezik hozzá segítőnek. Linger Lili nem talál semmit, amiért az emberek világába tartozónak érezhetné magát. Jogosan érezheti hát, hogy a levegőben élő rokonai sokkal inkább megérdemlik a szeretetét, mint embertársai.

Ha emberként is kell léteznie, azt csak szárnyas barátai közelében tudja elképzelni. Hiába lesz ő szerető, feleség, leány, meny vagy anya, e szerepeket sosem tudja tökéletesen eljátszani. Számára minden csak addig létezik, amíg vak szenvedéllyel dobogni tud érte a szíve. De ahogy előbb-utóbb minden vágy lelohad, idővel úgy válik számára unalmassá a szárnyak nélküli létforma. Depressziója fokozatosan eltávolítja a valóságától, helyébe egy másikat épít. Csak a Kolon-tó és annak környéke foglalkoztatja. Olyan vidékekre vágyik, ahol madarakat lehet befogni. Bárhova képes elmenni azért, hogy gyűrűt biggyesszen egy ragadozó lábára. Végül azonban már csak a halál iránt tud érdeklődést mutatni.

A cím kissé félrevezető, mert a regény elsősorban nem a Madárasszonyról szól. A főszereplő a gyermek, Linger Lea, aki sok-sok évvel édesanyja halál után kel vándorútra. Végigjárja a rokonokat, meglátogatja anyja egykori barátait. A benne élő emléklenyomatok az évek folyamán kisimulnak, ezért mániákusan gyűjti az édesanyja után visszamaradt emóciókat, hiedelmeket, mítoszokat. Mások emlékeiből akar felépíteni egy anyaképet.

Lea szeretne tisztán látni, hogy végre feloldozást nyerjen az anyákról lányokra szálló átkok, görcsök alól. Mert nagyon úgy tűnik, ebben a családban a nők közös sorsa, hogy anya nélkül kell felnőniük. Egész életükben ennek terhét cipelik, amivel sehogy sem tudnak megbirkózni. A lány szeretné megismerni az anyját, hogy legalább halálában köze legyen hozzá. Közben pedig kétségbeesetten próbál szülővé válni, hogy kijavítsa mindazt, ami a felmenőinek nem sikerült. Maga is gyógyulni szeretne tehát, hogy kiszakadjon a nemzedékekre visszavezethető körforgásból.

De mit lehet kezdeni egy olyan anyával, aki akkor is csak szenvedélyét táplálja, amikor látszólag a lánya kedvébe akar járni? Hanyatt-homlok rohan, ha mondjuk egy feketerigó fiókát kell megmentenie, de észre sem veszi, amikor a méhéből kikelt embergyerek kerül életveszélybe. Mit csinálhat a gyermek azzal az anyával, aki olykor olyan, mint „a tátogó tornádó, nyitott szájú vihar, ami bármikor elnyelhet, és végképp elemészt őrjöngő páráival”? Máskor mintha lélekben ott sosem lenne, ahol teste formát ölt. Akár véresre is marhatják a vöröshangyák, fel sem fogja, mi történik körülötte.

Lili a fékezhetetlen függetlenség, akiért a férfiak rajongnak, mégis távol tartják tőle magukat. Körülötte minden csupa rejtély, misztérium. A könyv elbeszélői fantasztikus, hihetetlen vagy éppen bizarr eseményekről számolnak be róla. A hiányt az emberi elme előszeretettel dolgozza fel úgy, hogy az egykor megesett dolgokat felmagasztalja. A Madárasszony esetében azonban nem csak erről van szó.

A regény lelkülete olyannyira szorosan kötődik a teremtett természethez, hogy abban másként nem is lehet megszólalni, csak csodálatos költői képekben. A szerző tollából ösztönösen bomlanak ki a gyönyörű hasonlatok, a pontosan megfogalmazott metaforák és a szépen kidolgozott megszemélyesítések. A lágy költőiség a maga természetességében járja át a szöveget, ezért az nem roskad meg az ornamentika súlya alatt. Finy Petra regényében is ugyanaz a gyermeki játékosság és nyers őszinteség mutatkozik meg, ami a verseit is jellemzi. Kifejezetten üdítő olvasmány ez a könnyed ritmikájú próza, ami bátran bánik a szóképekkel.

Az elbeszélő mindvégig ugyanaz, de a tanúskodók személye fejezetről fejezetre változik. Az első és második férj, a szerető, a barátnő, a nagynéni, a nagyapa és a nagymama a saját lényéből formálja a címszereplő alakját. A mesélők sokszínűségét a prózai szöveg lírai fordulatai finoman, alig észrevehetően követik le. A dühödt irigység, a reménytelen szerelem, a szánakozó szeretet, a keserű bűnbánat, az ajnározó áhítat változtatja meg a metaforák jelentését. A különböző emlékmozaikokat végül Leának kell a helyére tennie, illetve az olvasó végzi el az eltérő nézőpontok összefésülését. Minden kimondott szó, elregélt emlékkép a gyógyulást szolgálja. Lea utazása megtisztítja a szíveket a gúzsba kötő érzelmektől.

A családi legendáriumban minden egyes emlék a flóra és a fauna valamilyen megjelenési formájához kapcsolódik. Vörösbegyek, vargányák, kajszibarackok, vadászpatkányok hívják elő a szereplőkből a múlt élményeit. Itt mindenki egy rögeszme rabja: a lepkeimádó, a szarvasgombagyűjtő, a fanatikus bábkészítő, a habókos vajákos asszony, és persze az eszement madarász. A könyv minden egyes szereplője a környezetével szimbiózisban élő embert mintázza. Egy olyan létformát mutat meg nekünk, ami után manapság sokan csak reménytelenül vágyakozunk, vagy aminek létezésében egészen egyszerűen már nem is merünk hinni.

Finy Petra olyan érzékletesen írja le a kék fadongót, a gyurgyalagot vagy éppen a fényseregélyt, hogy még azok számára is elevenné, láthatóvá válnak ezek az élőlények, akik sosem merészkednek ki a nagyvárosok bűzős-füstös aszfalttengeréből. De a Madárasszony sokkal több, mint egy száraz madárhatározó. Valamennyi emberi magatartásra ráismerhetünk egy sajátos madárfaj viselkedésében. Tökéletesen jellemzik azokat a férfiakat és nőket, akik e regény lakói.

Mindegyik történet, valamennyi fejezet következetesen épül az azt megelőzőre. Egy tétova gondolat, egy hirtelen impresszió, egy véletlen látomás csalogatja elő azt az élőlényt, amely a soron következő rész metaforáját kiteljesíti. Az elbeszélők sorrendje is hasonlóan tudatosan van megszerkesztve. Nem véletlen, hogy először a nagyapával beszélget Lea és annak is oka van, hogy legvégül a nevelőapjával találkozik.

A Madárasszony modern identitástörténet, amely egy érdekfeszítő nyomozás köré szervezi cselekményét. Csak éppen nem egy gyilkosság elkövetőjének a személye a kérdéses, hanem önmagunk meghatározása forog kockán. Lea izgalmas utazása során olyan tapasztalatok, élmények után kutat, amelyeket a gyermekkori traumák radíroztak ki az emlékezetéből. Mázlija van, mert az élők hajlandóak tanúskodni.

A több szólamban elmesélt történetek Leának irányt mutatnak abban, hogyan kell messzebb kerülni a fájdalmától. De sokat segítenek a családtagoknak is a felgyülemlett sérelmek oldásában. Finy Petra magával ragadó, letisztult lírai prózája sokrétegű képbe festi bele a hiány és a gyász feldolgozását.

Finy Petra: Madárasszony

Libri Kiadó, Budapest, 2012

 

A cikk a port.hu-n is olvasható!

Patrick deWitt: Testvérlövészek? Libri Kiadó, Budapest, 2012

A vadnyugati hősök Amerika nyugati partvidékén születtek, de Hollywood aranykorának köszönhetően végig­hordozták zord tekintetüket az egész világon. Jól ismerjük csendes természetüket. Nem buzog bennük a közlésvágy: előbb cselekszenek, csak aztán beszélnek. Szemernyi kétségük sincs, hogy mindig helyesen döntöttek. De vajon magabiz­tossá­guk nem csak ócska álca?

A Testvérlövészek című regény jelenideje 1851. Az ipari forradalom hatására az amerikai gazdaság éppen ereje teljében dübörög. Szinte a semmiből jönnek létre újabb és újabb települések. A hétköznapokat fura találmányok sora forradalmasítja – van például egy szer, ami csodával határos módon csillapítja a fájdalmat. Ekkoriban alakulnak mozgalmak a rabszolgaság ellen, a déli és északi országrészre szakadt amerikai társadalom elindul az alkotmányozás útján. A regényben főszerepet játszó San Francisco is ebben az időben növi ki magát koszos porfészekből virágzó várossá.

Amikor minden változóban van, könnyen elszabadulnak az indulatok. Amerika nyugati partjainál az aranyláz őrjíti meg a kalandra vágyókat. Rohannak Kaliforniába a kincskeresők, hogy meggazdagodjanak. Az sem riasztja el őket, hogy az 1840-es évek végén hamar elvitték az aranyat onnan, ahol könnyen hozzáférhető volt. Az eldugottabb lelőhelyekért az eddigieknél is véresebb küzdelem bontakozik ki. Egy rakás jobb sorsra érdemes álomkergető zúdul a vidékre. Kiégett kurvák, veszett gengszterek, gyűlölt indiánok keresik a boldogulás útját, csekély sikerrel.

A kanadai Patrick deWitt regényének főszereplői, a hírhedt Sisters fivérek bérgyilkosok, akik gondolkodás és kérdezés nélkül teljesítik megbízatásaikat. Charlie és Eli már hosszú évek óta áll a Kapitány nevű bandavezér szolgálatában. Olyan embereket kell móresre tanítaniuk, akik összetűzésbe kerültek munkaadójukkal. Ezúttal a feladat: kutassák fel és öljék meg a Herman Kermit Warm nevű férfit, akit a Kapitány egyik embere már régóta megfigyelés alatt tart.

Cseppet sincsenek rózsás hangulatban, amikor útra kelnek Oregon Cityből. Az előző munka során valaki felgyújtotta megbízható lovaikat, s helyettük gyenge, rusnya állatokat adtak alájuk. Ráadásul a Kapitány ezúttal Charlie-t nevezte ki főnöknek, így Eli pénze a korábbinál kevesebb lesz. És ha még ez kevés: egy mérges pók csípése miatt ki kell húzni Eli begyulladt fogát is.

Kalifornia felé jó néhány fura szerzettel futhat össze az utazó. Kuruzsló vénasszony, vörös bundájú medve, halott indián, morcos örömlány és kapzsi prémvadász állja a fivérek útját. Kíméletlenül leszámolnak azokkal, akik megpróbálnak kibabrálni velük. Ahogy azonban haladnak a céljuk felé, a dolgok mintha kezdenének megváltozni.

Patrick deWitt már a főhősök bemutatásakor felrúgja a klasszikus western íratlan szabályait. Fegyverzajos világukban nem jellemző, hogy kétségek gyötrik őket, állandóan elégedetlenek magukkal, és hogy nap mint nap szembesülniük kell gyengéikkel. Eli Sisters, a könyv melankolikus, merengő narrátora azonban érzékeny lelkületű cowboy. Testsúlya állandó gúny tárgya, tehát karcsú formára vágyik. Képes napokig koplalni, csak hogy elnyerje egy szakadt prosti tetszését. De a veszélyesebbik fivér, Charlie sem született rosszfiú. Sorsát azonban határozottan más irányba terelte egy pisztolylövés. Mármint az, amelyikkel részeges apja életét oltotta ki, mert erőszakoskodott az édesanyjukkal.

Az sem megszokott dolog, hogy egy cowboy fogpaszta termékmintát használjon. De, Istenem – van, akinek fontos a friss lehelet. S ki hallott már olyan akcióhősről, aki ragaszkodik fél szemére vak és amúgy sem délceg lovához. Patrick deWitt varázstalanítja szereplőit, kiemeli középszerűségüket. Ezek itt nem a zabolátlan szabadság jelképei. Eli nem hallgatag és nem titokzatos. Folyamatosan kérdez. Az érdekli, ami minket is foglalkoztat: kik vagyunk valójában, mi a szerepünk a világban? Az elképzeléseinkben élő vadnyugati akcióhős kőkemény, távol áll tőle az efféle filozofálgatás.

A western paneljeit deWitt megbolondítja azzal is, hogy hangsúlyozza a rokoni kapcsolatok fontosságát. Eli és Charlie viszonya konfliktusos, és jól példázza az esztelen ragaszkodást, ami csak a közeli családtagokat jellemzi. Eli alapvetően békés természetű, de a fivére védelmében ezt félreteszi. A Sisters fivérek azért ölnek pénzért, mert ehhez értenek a legjobban. Meg kell élniük valamiből, nem? Eli-t átalakítja ez a hosszú út. Családra, nyugalomra vágyik, ehelyett a prérin lovagol napestig. Mire a két Sisters San Franciscóba ér, már egyáltalán nem biztos abban, hogy teljesíteni akarja a Kapitány megbízását.

A regény stílusát a kritikák egy része Quentin Tarantino véresen vicces erőszakkultuszához, illetve a Coen fivérek groteszk görbe tükréhez hasonlítja. Mások Cormac McCarthy dísztelen költőiségét, Charles Portis kijózanító lényeglátását vagy Mark Twain moralizáló humorát vélik felfedezni a Testvérlövészekben.

...

A teljes cikk, a Kényszerű gyilkosok az olvassbele.com oldalán olvasható.

Barna Dávid: Egy magyar regény; Libri, Budapest, 2011

Az egykori főszerkesztő, Tel-Avivból Jaffa felé gyalogolva a parti sétányon, hirtelen ötlettel betért egy helyi bárba, és rendelt egy sört. Álmában sem gondolta volna, hogy honfitársába botlik ott, a későbbi szerzőbe. A villanásnyi diskurzus után, amire idővel már senki sem emlékezett, a szerző elküldte kéziratát az akkor már leköszönt főszerkesztőnek, aki – miután elolvasta az írásművet – elhatározta, hogy könyvet csinál belőle, amint teheti. Miután többedmagával új kiadót hozott létre, a szerző könyve lett az új házasság első közös gyermeke. A könyv keletkezéstörténete regénybe illő história egy szinte valószerűtlen találkozásról.

Az is meseszámba ment, amikor „az idősödő, testes úriember”, miközben Pestről Budára sétált a két városrészt összekötő hídon, találkozott a nála több évtizeddel fiatalabb, hiányos műveltségű és szociálisan is hátrányos helyzetű utcalánnyal. A férfi lebeszélte a lányt, hogy a Dunába vesse magát, majd egy kopott hotelszobában ágyba bújt vele. Később pedig a lányává fogadta. Ezzel vette kezdetét egy különös szerelem. Történet, amit titkolni, rejtegetni kellett a társadalom rosszalló tekintete elől.

A két szokatlan egymásra találás lehetővé tette, hogy a narrátor – aki a kétezres évek elején egyik pillanatról a másikra a testvérével együtt összepakolt, és kitelepült Izraelbe – elbeszélje személyes történetét. A két fiú sosem értette, hogy a szülők miért kezelik betegségként saját identitásukat, miért titkolják zsidóságukat. Miért nem vállalják azt a részt magukból, amely a fiukban éppen emiatt csak külön utakon, tőlük függetlenül született meg. A kisebbik fivért komolyan érdekelni kezdte a család elfeledett históriája. Tanulságot, összefüggéseket keresett. Gyanúsnak találta, hogy egyazon tőről fakad mindkét nagyapja halála – akik 1944-ben a munkatáborokban vesztek oda –, az apa csodás megmenekülése a gettóból és a testvér tragikus halála a felrobbantott jeruzsálemi buszon.

De vajon mi köze van ehhez Móricz Zsigmondnak? Azon kívül, hogy a családi relikviák közül előkerült egy dedikált kötet. A valaha élt egyik legnagyobb magyar írónak valóban volt egy kései viszonya Littkey Erzsébettel, becenevén Csibével. Róla mintázta Árvácskát az azonos című regényében. Az is igaz, hogy a lánynak született egy fia, Imre. Az író örökbe fogadta őt is. Hogy ez a kisfiú végül is Móricz vér szerinti gyermeke lenne, valószínűleg nem több puszta szóbeszédnél, azonban a kétségbeesésében öngyilkosságra készülő lelenclány és a sikeres író titkolt románca tökéletes regényanyag. Barna Dávid számára mindenképp érdekes.

De miért foglalkoztatja a szerzőt, Barna Dávidot ez az útszéli rege? Talán a súlyos elfojtások drámája izgatja. Ahogy a legkisebb fiú, akiről feltételezzük, hogy maga a könyv írója, egy rendkívül komplikált történetbe született bele, úgy Petike, a regénybeli író örökbefogadott gyermeke is homályos identitású. Egyikük sem érti, miért nem lehet beszélni arról, ami a múltban megesett, és számukra érthetetlen módon kihatással van rájuk is. Valahonnan el kell indulniuk, hogy megtalálják önmaguk helyét. Mindenki szeretné tudni, hogy ki volt tulajdonképpen az, akitől szokásait, viselkedésmintáit eltanulta. Móricz Zsigmond és a Csibe pletykaszagú „sztorija” ahhoz kell, hogy Barna Dávid éles fénybe állítsa családtörténetének kulcsfontosságú mozzanatait.

Az irodalmi bulvárhír – vagyis hogy Móricz örökbefogadott fia egyben vajon vér szerinti leszármazottja-e – alkalmas arra, hogy a regény alkotója a saját történetét álruhába öltöztesse vele. A szerző a szerelmi viszonyra építi a regény fő cselekményszálát, és ezt keretezi be a személyes történettel.

Az Egy magyar regény pár szereplős kisregény, amelynek fejezeteit pontos időmegjelöléssel nevezte el az alkotó. A dátumok ok-okozati kapcsolatot feltételeznek az egyes részek között, de nincs meg bennük a markáns egymásra építkezés, látszólag hevenyészetten csapong ez az időszerkezet. Természetesen halad előre, de a következetesség helyett inkább a rostáló emlékezet, a benyomások szeszélye viszi előre a cselekményt.

Barna Dávid első munkája a hagyományos értelemben véve nem elbeszéli az eseményeket. Jól megragadott képekből, hangulatokból, mozdulatokból áll össze. Néhány apró, jelentéktelennek tűnő részlet is hangsúlyos helyet kap ebben a rövid históriában. A négy és fél éves Petike magányos csellengése a szolnoki szálloda folyosóin. Móricz vér szerinti lányának szembesülése haldokló apja meztelenségével. Mintha maga a szerző is a homályban tapogatózna története hitelességét illetően. Ezért a valószínűre fűzi fel a valóságot, és az impresszióiból alkotja meg önmaga mítoszát, végül színpadiasan belehelyezkedik az általa megírt igazságba. Barna Dávid a Móricz-féle »liezon« felhasználásával tulajdonképpen azt mutatja meg, hogyan jön létre a valóság mozaikjaiból a fikció.

...

A teljes cikk, az Önmeghatározások az olvassbele.com oldalán olvasható.