jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Márk születése - újratöltve

Miután megírtam beszámolómat Áron születéséről, úgy gondoltam átfutom még egyszer elsőszülött fiam, Márk születésének krónikáját is. Az alábbi szöveg a három és fél évvel ezelőtt megírt írás újraszerkesztett változata.

Miközben Vlagyimir Putyin pártfogoltja, Dmitrij Medvegyev a leadott szavazatok 70,2 százalékával megnyerte az orosz elnökválasztásokat, Emma végigsöpört Európán. Az orkán erejű széllöket leomlott kéményeket, lesodort tetőket, kidőlt falakat és leszakadt felső vezetékeket hagyott maga után.

2008. március 3. napján, hétfőn, reggel háromnegyed 8-kor a munkahelyemen elfogyasztottam a 2 db narancsból, 1 db almából és 1 db banánból álló reggelimet. Eszter pedig a Szülészeti Klinikára ment, ahol POSE, illetve flowmetria vizsgálatokon kellet részt vennie. Az azt megelőző hetekben ugyanis az orvosok megállapították, hogy a méhlepény ideje korán öregedésnek indult, így folyamatos figyelmet követelt. Délben megszakítottam a munkámat, és csatlakoztam a feleségemhez.

A köldökzsinór véráramlását szerencsére rendben találták. A helyzet nem adott okot az aggodalomra, ezért visszamentem dolgozni. A POSE során Eszter megkapta újabb oxitocin adagját. Arra voltak kíváncsiak, hogy a mesterségesen keltett méhösszehúzódások hatására Márk hogyan reagál. A vizsgálatot végző szülésznő pedig azt állapíthatta meg, hogy a magzat nem mutat túl nagy aktivitást a Pocakban. Sok értelme tehát nem volt annak, hogy visszatértem a munkahelyemre. Rövid időn belül újra a Klinikán találtam magam.

A fogadott orvosunk azt valószínűsítette, hogy az előző nap éjjel jelentkező jósló fájások kifáraszthatták Márkot, így születendő fiunk a POSE idején egész egyszerűen aludt. Senki és semmi nem tudta őt felébreszteni. A doki azt javasolta, hogy Eszter még aznap költözzön be a Klinika terhes patológia osztályára. Nagy a baj azonban nem volt, de az orvos, mint biztonsági játékos, a békesség érdekében így látta jobbnak. Kapkodunk nem kellett, csak estére vártak minket. Az azért megnyugtató volt, hogy aznap éjjel éppen a fogadott orvosunk és az egyetlen szülész-nőgyógyász foglalkozású barátunk volt az ügyeletben.

Este 7 óra tájban csekkoltunk be a klinika recepcióján. Esztert egy hat ágyas kórteremben helyezték el. Aznap ő volt az egyetlen vendég a szobában. Ismét elvégeztek egy NST vizsgálatot, majd elintéztük az adminisztrációt. A betegfelvétel megtörténte után a kórteremben elrendeztük a csomagokat. Este 8 óra lehetett, amikor Eszter szülei hazaindultak, én még maradtam egy kicsit.

A kismamának a legnagyobb lelki traumát a kórházban kényszerűségből eltöltendő hosszadalmas idő eshetősége okozza. Ilyenkor azt latolgatja a páciens, unalmában mit is kezdjen magával a ráváró, akár napokban vagy – ne adj isten – hetekben mérhető, időben. Eszter már a délutános nővértől és az egyik orvostól is azt kérdezte, mivel foglalhatná el magát, amíg az intézmény vendégszeretetét kénytelen élvezni. Én meg bekapcsoltam a kórteremben levő televíziót, hátha találok valami értelmes néznivalót benne, amivel feleségem elütheti a lefekvésig hátralevő időt. Megjegyzem, azt hallottam, hogy akik hosszabb időre élvezhetik a klinika vendégszeretetét, még DVD lejátszót is hoznak magukkal, és mozi délutánokat szerveznek. Na ezt egyikünk sem akarta. És nem a jó film élményét sajnáltam a feleségemtől.

Este 9 órakor indultam haza. Lekocogtam a 30-as busz megállójáig, és felszálltam a soron következő járatra. A vasútállomáson átszálltam a 6-os buszra, amely kertvárosba vitt. A helyi közlekedési viszonyokhoz képes hamar hazaértem. Lezuhanyoztam, megágyaztam és lefeküdtem.

Nem tudtam elaludni, ezért bekapcsoltam a DVD lejátszót és kerestem egy nézhető filmet. Jason Reitman Juno című alkotására esett a választásom. A film egy koraérett tizenéves lányról szól, aki első szexuális kapcsolata következményeként gyermekáldás elé néz. Első gondolata szerint természetesen megszakítaná a terhességét, végül azonban nem hajtatja el a kis magzatot, hanem szülőket keres a friss jövevény számára. Mert azt kellő értelemmel felméri, hogy ő még éretlen az anyaságra. Az értelmes humorral fűszerezett, kedvesen komoly történet éjjel fél 1 körül ért véget. Még kellett fél óra nekem ahhoz, hogy álomba szenderüljek.

Éjszaka, negyed háromkor a mobiltelefonom csörgése ébresztett fel. Eszter volt a vonal túlsó végén. Induljak, mert már a szülőszobán van – mondta. Félálomban az ember hatalmas sületlenségeket képes összehordani. Én azt kérdeztem feleségemtől, hogy „Most nem hülyéskedsz?” Mentségemül legyen szólva, fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok és ki vagyok. A kezdeti banális kérdésfeltevésem után azonban viszonylag gyorsan sikerült összekapnom magam. Felhívtam a 72/333-333-as számot, ami Pécsett közismerten a Volán Taxi egyik hívószáma. Hónom alá kaptam a szülés utáni napokra összekészített, gyerekruhákkal teli csomagot, és leszaladtam a lépcsőház elé. Alighogy kiértem az épületből, egy taxi lassított le mellettem az utcán.

Egy középkorú nő volt a taxisofőr, aki – miután közöltem vele éjszakai utazásom célállomását – a jellemző komótos haladási sebesség helyett gyorsabb tempóra kapcsolt. Ebből arra következtettem, hogy megértette, miért akarok az éjszaka közepén a PTE Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájára menni. Így meglepett a hozzám intézett kérdése: „Ügyeletre megy?” Sosem voltam az a fajta, aki mindenáron késztetést érez arra, hogy csevegjek a taxisofőrrel, a bolti eladóval vagy a jegyszedővel, pláne ha még erősen az ébredezési fázisban vagyok. Erre a kérdésre azonban muszáj volt válaszolnom.

Azt nem tudtam eldönteni, hogy a kezemben levő reklámszatyorból vagy tán a kialvatlanság miatt szemem alá rajzolt gödrökből következtetett arra, hogy én biztosan orvos vagyok, mindenesetre megtisztelve éreztem magam. Persze azért elmagyaráztam neki utazásom valódi célját. Több sem kellett neki. Elmesélte tapasztalatait, véleményét a Baranya Megyei Kórház és a Szülészeti Klinika különbségeiről, egyértelműen az utóbbi mellett téve le voksát Nyilvánvalóan, csak arra várt, hogy megszólaljak. Mert így várakozásának megfelelően elindulhatott a beszélgetés. Végül is sokkal jobb így autózni, mint végig kussban ülni a kocsiban.

A POTE mellett jobb oldalról egy nagyobb löket légáramlat söpörte be az autó elé a környéken elszórt papírzacskókat, csoki papírokat. Végig futott a hideg a hátamon. Itt valami készülődik. És persze megérkezett a front – konstatáltam magamban. Végül 20 perccel azután, hogy fogadtam Eszter telefonhívását, átléptem a klinika portáját.

Felsiettem az erős szélben a régi épület bejáratához. A Vénusz szobortól jobbra található a szülőszoba előtti váró. Két lengőajtó által közrefogott folyosórész, ahonnan egy betegszállító lift, egy szürreális, Terry Gilliam Brazil-jának díszletére emlékeztető vizsgálószoba, valamint egy világítás- és mosdókagylómentes mellékhelyiség nyílik.

Eszter utasításait követve bementem a szülőszoba előtti folyosóra. Egy fiatal szülésznő, aki épp egy szendvicsét majszolt, kitessékelt a váróba és türelemre intett. Ő persze akkor még nem tudta, hogy a feleségem már nem kelhet fel a szülőágyról, és így nem jöhet ki hozzám. A váró zöldes neonfényében várakoztam. Hallgattam az ajtók csapódását, a szél hárfáit. Tudom, túlmisztifikálom az egészet, de a bejárati ajtó és a lengőajtók ritmikus nyikorgása, valamint a szél dallamos süvítése azt sugallta nekem, hogy ott és akkor valami nagy jelentőségű dolog fog megtörténni velem.

Éjszaka 3 óra volt, mire végre beléphettem a szülőszobába. Csak úgy mehettem be, hogy a kék zacskókból készített papucsokat és zöld hátulgombolós köpenyt magamra öltöttem. Eszter az ágyon feküdt. Pocakját telepakolták különböző tappancsokkal, amelyek Márk szívműködését követték nyomon. Persze erre is a méhlepény állapotának folyamatosan megfigyelése miatt volt szükség.

Végre megtudhattam azt is, mi történt miután előző nap este elindultam haza. Este 10-kor megszaporodtak a fájások. Eszter egy ideig a kórteremben vajúdott, majd éjjel fél 1-kor levitték a szülőszobára. Feleségem arról is informált, hogy valamivel az érkezésem előtt, megszületett Zétény, az egyik közös ismerősünk kisfia.

Az elkövetkező órák Márk szívműködésének ritmusára teltek el. A szülésznők néha odébb pakolták a Pocakon a szívhangot érzékelő tappancsokat, Eszter minden egyes fájásnál mélyeket szippantott a mámor-stimuláló készülékből, én pedig eközben számba vettem a szülőágy végén levő tálcára kihelyezett, bezacskózott eszközöket. Különösen az alkar nagyságú burok repesztő tű tetszett nekem.

Aznap éjjel két fiatal szülésznő teljesített szolgálatot, akik a holtidőben a neten szörföltek, illetve a gépükön passziánoztak. Eszter egy idő után kipróbálta a kéjgázt is, amitől bevallása szerint olcsóbban és gyorsabban rúghat be az ember, mintha elutazna Villányba, hogy ott megkóstolja valamelyik pincészet borait. Az egyik doki pedig azt is elárulta, rezidens korában olykor azért ő is mélyeket lélegzett a készülékből. Nem kértem kóstolót.

Reggel hat óra után a fájások szint folyamatossá váltak, a kéjgáz ekkor már semmit sem használt. Feleségem ekkor már röhögéshez is fáradt volt. Az epidurális érzéstelenítő injekciót csak a méhszáj megfelelő méretre tágulása után kaphatta meg. Erre pedig még várni kellett.

Fél 8 felé megjelent a gyűrött arcú doki, aki az ügyelet nagy részét végigaludta, de azért egyszer-egyszer az éjszaka alatt is körülnézett. Közelgett a szülés ideje, ezért burkot repesztett, és előkészült az érzéstelenítő beadására. Mindeközben műszakváltás történt, a szülésznők átlagéletkora erőteljesen megemelkedett, kedvességük pedig egyenes arányban zuhant. Szerencsénkre, a szobában tartózkodó legszebb, legfiatalabb és legkedvesebb szülésznő segédkezett az orvosunknak

Egy ifjú apától nemrégiben azt a tanácsot kaptam, hogy ne nézzek oda, amikor egy hatalmas tűvel közelednek feleségem hátához. Megpróbáltam követni az iránymutatásait, ezért Eszter arcára koncentráltam vagy a padlót bámultam. A kíváncsiság azonban erősebb volt bennem, mint a félelem. Muszáj volt megnéznem, mi történik. Az érzéstelenítő minden kismama esetében más és más hatással jár. Elvileg az anyukák az érzéstelenítő hatására egyre ritkábban érzi a fájásokat, amelyek végül megszűnnek.

Valamivel 8 óra előtt nagy nehézségek árán sikerült az érzéstelenítőt Eszter szervezetébe juttatniuk. A fájdalomtól ekkor már nem tudta uralni a testét, képtelen volt a domborítás és homorítás gyakorlati kivitelezésére. Aztán igencsak felgyorsultak az események. Negyed óra alatt lezajlott a kitolási szakasz. A doki az ügyelet utáni referálására készült, mikor Eszter megkérdezte, hogy nyomhat-e. A doki a maradás mellett döntött, miután érzékelte, hogy a baba fejjel már a kijáratnál várakozik. Az orvos szinte észrevétlenül gátmetszést végzett. Három tolás, egy rásegítés, és egy izgő-mozgó kis ember vértől csatakosan feküdt az asztalon.

Aztán a gondos kezek már kezelésbe is vették a jövevényt. Nem szép látvány, amikor egy csecsemő torkát egy csővel tunkolják, de most valahogy ez sem zavart. A szülésznő kérdésére először megindultam, hogy elvágjam a köldökzsinórt, végül azonban megtorpantam és a szakemberre bíztam a dolgot. 2008. március 4-e volt, keddi nap. 8 óra 8 perc. Megszületett a fiam, Jeges-Varga Márk.

A csecsemős nővér csap alá tette és folyóvíznél lemosdatta Márkot. Majd a gyermekorvos vette a kezei közé gyermekünket, aki elvégezte a szükséges rutinvizsgálatokat. Pólyába tették és kis időre a kezembe adták. A kis testsúllyal született babák esetében az a bevett eljárás, hogy a gyermeket nem rakják az anya mellére, hanem egyből a csecsemő intenzív osztályra viszik megfigyelésre, ahol azonnal elkezdik a baba tápszeres táplálását, hogy a vércukor szintje stabilizálódjon. Márk 2200 gramm súllyal és 41 centiméterrel született, így nem maradhatott sokáig velünk. Szerencsére azonban nem lett koraszülött, hiszen 38 és fél hétre jött a világra. Az is jót jelentett, hogy az Apgar skálán 9-10 értéket ért el.

Fényképet akkor tudtam csak készíteni a gyermekemről, amikor a pólyázást végző csecsemős nővér kezébe visszaadtam őt. Megkértem, hogy fogja meg, míg készítek egy-két felvételt. Kérésemre a következő felháborodott választ kaptam: „Azt hittem, már megcsinálta a képeket.”  Szívesen replikáztam volna egyet visszakézből. De ez nem az a pillanat volt. Készült hát két gyors fotó, és útnak engedtem gyermekemet ezzel a rosszarcú nénivel. Eszter meg is jegyezte, hogy „úgy látszik, itt nem mindenki kedves”.  A doki, illetve a szülésnél segédkező szülésznő – akik eközben Eszter sebét varrták össze – cinkos pillantást vetettek felénk, és valami olyasmit dörmögtek az orruk alatt, hogy itt ez sajnos az életkorral jár. Nem tisztem az életkor és a kedvesség összefüggéseit vizsgálni, de ez az idősebb korú női munkaerő aznap nem volt túl kedves.

Miközben öltésről öltésre összevarrták a gátsebet, megpróbáltuk megemészteni a történteket. Szokatlan izgalom, eddig ismeretlen boldogság és tompa fáradság kevercse kavargott bennem. A szülés utáni 2 óra időtartamot még a szülőszobán kellett töltenünk, amíg az infúzió lecsöpögött. Ezalatt felhívtuk szüleinket, barátainkat, hogy első kézből értesülhettek az örömhírről.

A szülőszobában közben menetrend szerint megérkezett a következő jövevény. Úgy látszik igaz az a közhiedelem, hogy időjárás változáskor a szülő nők száma megtöbbszöröződik. Eszter esetében azonban sokkal inkább arra gyanakszom, komoly késztető erő volt az, hogy nem akart napokig (esetleg hetekig) a kórházban feküdni. Ráadásul a doki az ügyeletet követő napon az új szabályok értelmében nem vehette fel a munkát, szerdán pedig Pécsváradon vett részt szűrésen. Így a kedd reggel bizonyult a lehető legalkalmasabb időpontnak a szülésre.

Bevallom, különösebben nem bírom a vér látványát, habár sosem reagáltam túl érzékenyen erre. Az orvosi rendelők, a kórházak légkörét ugyancsak nem szeretem. Aznap éjjel viszont, amikor a fiam készülődött a világra, mindent magától értetődőnek tűnt. Persze nem akartam mindent, a maga apró részletességében áttanulmányozni, de a szemem sarkából az este valamennyi történését láttam: a gátmetszés apró, könnyed mozdulatát, a gát fertőtlenítőszertől és a vértől maszatos tájékát. Láttam azt is, ahogy megérkezik a méhlepény, amely az átlagosnál kisebb volt, és érzékeltem azt is, ahogy összevarrják a gátsebet. Nyílván egyik sem szép látvány, de ekkor minden elviselhető.

És hülyeségnek tartom azt a vélekedést, hogy a férfiakban lelohad a vágy a feleségük iránt, miután látták őt szülés közben. Nem gondolsz ilyenekre, mert az van benned, hogy ez így működik. Mert hozzá tartozik a dologhoz. A többi meg rajtad áll. Mégpedig azon, hogy milyen tudatállapotban fogadod be az élményt. Életem legnagyobb élménye volt, hogy ott lehettem fiam születésénél. Ezt egyetlen apának sem szabadna kihagynia.

Hétpróbás szülők beszámolóiból, kismamák egymás közötti beszélgetéseiből sokféle tapasztalatot hall az ember az orvos választással kapcsolatban: egyesek szerint szükséges, mások szerint jobb az ügyeletes orvos, mert a fogadott doki a szülés idején akár holtfáradt is lehet, vagy egyszerűen nem ér oda a szülésre, mert szabadságát tölti. Úgy érzem, mi jól döntöttünk, mert a várandóság kilenc hónapja alatt és a szülés idején is maximálisan biztonságban érezhettük magunkat.

A doki szem előtt tartotta Eszter azon kívánságát, hogy, amennyiben lehetséges, segítse őt hozzá a természetes úton történő szüléshez. Szerencsére nem történt komplikáció a szülés alatt, spontán lezajlott. Persze a doki utólag bevallotta, hogy a méhlepény állapota miatt nem igazán bízott a császármentes szülésben. Maga is meglepődött azon, hogy Márk milyen jól bírta a 10 órás vajúdást.

A körülmények pedig annyira a kezünkre játszottak, hogy még a gyerekorvosok között is akadt egy barátunk. Akit egyébként a kaposvári kórházhoz kötötte a munkája, de egy hónapra visszatért Pécsre dolgozni. Eredeti kiküldetése a szülés napjára már le is telt volna, de ő még egy héttel meghosszabbította itt tartózkodását. A mi nagy örömünkre. Mert épp reggel 8 órakor vette fel a munkát. Bejött hozzánk a szülőszobára gratulálni, és elmondta, hogy a csecsemő intenzíven találkozott Márkkal. Elújságolta, hogy minden rendben van az újszülött fiúnkkal. Léleknyugtató volt a jelenléte, és sok értékes információkat szolgáltathatott a számunkra a későbbiekben is.

Esztert elszállásolták a Gyermekágyi Osztályon, én meg átmentem a csecsemő intenzívre, ahova barátunknak köszönhetően beléphettem. Ott álltam egy rakás inkubátor, meg kis asztal között, amelyik mindegyikében egy-egy újszülött feküdt. Az én fiamat szerencsére nem kellett inkubátorba fektetni. Csak a kis súlya miatt figyelték. Egyik mancsára kis kesztyű volt húzva, alatta pedig apró tappancskák hallgatták a szívritmusát. Nyugodtan aludt. Én meg a kezembe vehettem. Úgy éreztem, hogy ennél szebbet még nem éltem meg.

Hazafele menet betértem barátaimhoz, a Művészetek Házába, majd Eszter édesanyját is meglátogattam a munkahelyén. Végül déli tizenkettő óra és délután egy óra között hazaértem. Bekapcsoltam a televíziót, hátha az majd álomba ringat. A TV2 Greg Kinnear főszereplésével, A szemünk fénye című akciófilmet sugározta. A film egy olyan házaspárról szól, akik mindent elkövetnek annak érdekében, hogy gyerekük szülessen.

Egy emelettel alattunk épp a DIGI TV alkalmazottja hangos kopácsolás közepette azon igyekezett, hogy felszereljen egy hatalmas adóvevő tányért az egyik erkélyre. Mondanom sem kell, nem segített abban, hogy elaludjak. Hiába pakoltam a párnát, a plüssmackót a fejemre. Nem használt semmi. De valahogy nem érdekelt. Egy idő után azért álomba merültem egy rövid időre.

2008. március 4. napján az albán miniszterelnök látogatást tett Budapesten. Találkozott Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel és Orbán Viktorral, a legnagyobb parlamenti erővel rendelkező ellenzéki párt vezetőjével. A tárgyalások központi témája a közelmúltban függetlenségét kikiáltó Koszovó szuverenitásának elismerése volt. Gyurcsány szerint „Magyarország elindult Koszovó elismerésének útján és a közeli jövőben a végére is ér.”

Hazánkban mindeközben a tandíj, a vizitdíj és a kórházi napi díj eltörlését érintő népszavazás előkészületei zajlottak, a közvélemény-kutató cégek a korábbiaknál nagyobb állampolgársági aktivitást és mindhárom kérdésben eredményes végkifejletet jósoltak. Ma már tudjuk, ezúttal igazuk lett.

Az Egyesült Államokban John McCain, a republikánus párt elnökjelöltje arra várt, hogy végre megtudja, ki lesz demokrata ellenfele az elnökválasztáson. Barak Obama és Hillary Clinton eközben nagy erővel készültek a texasi és az ohiói előválasztásokra. Kínában ez idő tájt Tibet státuszát érintően felerősödtek a tiltakozások, melyek az elkövetkező hetekben a tüntetők és a kínai hatalom közötti véres összecsapásokba, zavargásokba torkolltak.

A Bajnokok Ligája nyolcad döntőjében elvérzett az AC Milan és az FC Sevilla is. A férfi kosárlabda Magyar Kupa negyeddöntőjének visszavágóján a PÉCSI EXPO Center Pécs hiába nyert 79-65 arányban a Falco KC ellen, 155-152-es összesítéssel a szombathelyiek jutottak a négy közé.

A világ körforgása folyamatos: 86 éves korában Milánóban elhunyt Giuseppe di Stefano, olasz operaénekes, a hétvégi norvégiai Világkupa-versenyen hatalmasat bukó Matthias Lanzinger lábát az orvosok igyekezete és a kilenc órás műtét sem tudta megmenteni. Az 57-es főúton két baleset történt. Lánycsók közelében egy segédmotoros ütközött egy vélhetően szabályosan közlekedő személygépkocsival. A fiatalkorú motoros férfi a kórházba szállítást követően belehalt súlyos sérüléseibe. Kozármisleny közelében egy autós elveszített uralmát a járműve felett, többször megpördült, majd az irányíthatatlanná vált kocsival egy bozótosba csapódott. A balesetben négyen sérültek meg, egyikük súlyosan.

Pécsett, a Széchenyi téren a civilek az alacsony részvétel miatt érvénytelennek bizonyult lokátor népszavazás évfordulóján demonstrációt tartottak, egy nappal azután, hogy napvilágot látott a Fővárosi Ítélőtábla azon döntése, amely jogerősen felfüggesztette a Tubesre tervezett katonai lokátor építési engedélyének végrehajtását.

A Pécsi Apolló Art Moziban Ang Lee filmjeit (Ellenséges vágyak, Túl a barátságon) és Alföldi Róbert Bartis Attila regényét (Nyugalom) feldolgozó alkotását vetítették. Az Uránia Mozi a Macskafogó 2, a két Oscar-díjjal jutalmazott Vérző Olaj és az Amerikai gengszter című filmeket tűzték a műsorukra.

A Bóbita Bábszínházban a Bob és Bobek-en vigadhatott a nagyérdemű, a Pécsi Harmadik Színház Örkény Tóték-ját adta elő a közönség előtt. A Pécsi Nemzeti Színház Csak kétszer vagy fiatal című előadása azonban aznap este betegség miatt elmaradt.

Délután még visszamentem a Klinikára, ahol ismét találkoztam Márkkal. A következő napon anya és fia már együtt lehetett, köszönhetően annak, hogy fiunk megfelelő mennyiségű táplálékot vett magához.

Közben találkozott Orbán Viktorral is, aki a népszavazás előtti körútján a csecsemő intenzíven járva találkozott fiúnkkal. Gyermekorvos barátunk beszámolója szerint, hiába mutattak neki más gyereket is, a politikus csak a gyermekünket csodálta. No persze nem ebből tudjuk, hogy nagyon szép kisfiunk van.

Márk a három és fél nap alatt, amit kórházban töltött, alig vesztett valamit születési súlyából. Kis családomat végül péntek (március 7.) kora délután engedték haza. Jeges-Varga Márk 2008. március 24-én, az egyéves házassági évfordulónk napján már 2850 grammot nyom és megnőtt 49 centiméter hosszúra.

Előrehozott nyaralás.

Ki hallott már arról, hogy május elsején indul útnak valaki nyaralni? Nem állítom, hogy első hallásra nem emelkedik meg a szemöldök, ráncolódik meg a szájszeglet, de azért a korai vakációnak olykor lehet épeszű oka is.

Te vagy e történet főszereplője, no meg a kis családod. Azaz anya, apa, gyerek. Ez a vér és szeretet szerint szerveződött közösség hamarosan újabb tagot enged be a legbelsőbb köreibe. A nyár közepén születik meg a kistestvér. A születés egy időre a négy fal közé zárja az embert. Védőpillért kell vonni az új élet köré. Hogy akklimatizálódjon.

Pihenésre mindenki vágyik. Rád és szeretteidre is ráfér már egy jó adag kikapcsolódás. A nyár ugye kilőve. A vénasszonyok nyara sem esélyes. Maradt a tavasz. Annak is az eleje. Ekkor még kevésbé teher cipelni a Pocakot.

Mindegy hol tölti a szabadidejét az ember. Aranyszabály, hogy időnként át kell lépni azon település közigazgatási határát, ahol mindennapjaidat töltöd. Így hát felkerekedett a csapat. Irány Zalakaros!

A Balaton vonzáskörzetében lévő fürdőhely leginkább a gyógyulni vágyó idősebb korosztály körében népszerű. A kis város infrastruktúra szempontjából olyan, mint húsz évvel ezelőtt bármelyik balatoni város. Sehol egy épkézláb élelmiszer bolt. Posta legalább van. No meg néhány üzlet, ahol vásári lim-lomot árulnak. Ja és ott a „Lengyel bolt”. Ami attól lengyel, hogy minden szemetet összegyűjtenek benne. A kerti törpétől kezdve a műanyag vázáig. Én a lengyelek helyében jóhírnév rontásért perelném az üzletvezetőt.

Maradt raktáron még némi üdülési csekk. Valószínűleg utoljára. Ilyenkor oda megy az ember, ahova egyébként nem jutna el. Azért is odaadja a papírlapokat, amit készpénzzel nem fizetne meg. Zalakaros Art Hotel. Régi épület, ízlésesen felújítva. Három csillag és egy plusz. Egyszerű, tiszta szobák. Csöndes környezet. Wellness. Medence, pezsgőfürdő, gőzkabin, finn és infra szauna. A fittneshez meg hozzátartozik a svédasztalos reggeli és vacsora. Bonuszként daily snack. Annyi, hogy minimum két kiló többlettel jössz haza, ha nem figyelsz oda. Ráadásul a szakács úgy főz, hogy mind a tíz ujjadat megnyalod.

Alig egy hét a pihenésre rendelkezésre álló idő. Észre sem veszed, és már jöhetsz is haza. Eközben persze úgy érzed, hogy régóta jártál odahaza. Hiszen annyi élményt pakoltál fel magadnak, amennyit otthon a hétköznapok sürgés-forgásában egy hónap alatt is alig kaparsz össze. Szóval kevés is az egy hét, mégis sokat kapsz.

Zalakaros kedves hely, tele nagy parkokkal. A gyerek tud csúszdázni, mászókázni, meg a motorjával száguldozni. Ja és a pár évvel idősebb kislányokat imádja. Akad is pár, aki belemegy a játékba. Terelgeti, szeretgeti, ölelgeti. No persze a férfi már három évesen ki jön az emberből. Örül ő a húszas, harmincas, negyveneseknek is. Főleg, ha szőke. Az hasonlít anyára is. Na azok kapnak igazán széles mosolyokat.

Egy ilyen kis lurkónak persze elég akár egy játszó szoba is. Főleg, ha még házikó is van benne. Édesen csacsogva játszik. Nyitja és csukja az ablakokat és az ajtókat. Akkor van baj, ha a szülők kirándulni szeretnének, nem a négy fal között ülni. Jön a balhé, toporzékolás, pofoszkodás. Veszekedés, sírás, dünnyögés. Csak ezután indulhatunk.

Természetesen, amint megérkezünk a célállomásra, már kenyérre lehetne kenni az útódot. Ki tudna ellenállni a Káposztáspusztai Bölényrezervátumnak, a Kánya-vári szigetnek, vagy a Zalavár melletti Kis-Balaton Bemutató ház szomszédságában lévő gyönyörű játszótérnek. Egyszer azonban minden állomásról tovább kell indulni. Ilyenkor meg éppen az csapja ki a biztosítékot, hogy nem mászhatsz fel egyedül a meredek kilátóba, vagy nem dobálhatsz kavicsokat a tó vízfelszínére.

Én mondom, felbecsülhetetlen kincs, ha az ember szülő lehet. De azért ne hallgassuk azt sem el, hogy olykor kutya nehéz dolgod van. Lefáradsz, mert a gyereket sehogy nem tudod meggyőzni arról, hogy mi a dolgok rendje. Mondhatsz neki bármit, meg sem hallja. Erőszakot nem szívesen követsz el rajta, de az ész érvek sem működnek. Na pont ekkor „tökön böknéd magad egy feszítővassal.” De jobban teszed inkább, ha elmész gondolkodni pár percet. Ez általában segít.

Egy vakáció alatt megesnek az efféle helyzetek, de a lényeg mégis csak az a sok élmény, amellyel gazdagodsz. Autózol jó félórát csak azért, hogy megnézz egy Rotundát Kallósdon. És a látvány, ami fogad, az leírhatatlan. Jó nem egy Grand Canyon vagy Pireneusoki hegyvonulat. De nem is kell oly messzi menni, hogy láss valami kisebb csodát. Itt van körülötted, benned.

Arról nem is beszélve, hogy véletlenül meglátsz egy táblát. Borszaküzlet. Mint nagymellényű Villányba járó, azt mondod, na nézzük meg milyenek is errefelé a borok. Biztos valami béna borlerakat. Esetleg valami kénes nedűt akasztanak rád, másra ne is számíts. Először a rengeteg szőlőtőkén és a csillogó létesítmény láttán ámulsz el. Amikor pedig megkóstolod az első vöröset, mert most nem vezetsz, még röhögsz. Hát ez nem valami jó Merlot. A követező már tetszik, a harmadikat meg vinnéd hetedhét határon túlra is. A 2008-as Cabernet Sauvignonról, amit a hotelben is felszolgálnak, már ne is beszéljünk. Csak ezért képes vagy újra elmenni oda. Na nem mintha messze lenne. Ezt megjegyzed. Cezar Pincészet, Nagyrada.

Az öt éjszaka hamar elillan, de hogy ne kelljen olyan gyorsan hazamenni, elindulsz Balatonboglár felé. Itt él a nagymama, akit régen láttál. Ideje van a látogatásnak. Ijesztgettek a különféle időjósok, hogy miféle idő vár majd rád.  Szó se róla, induláskor esett az eső. A vakáció nagy részében azonban szép tavaszi idő volt. Mikor pedig a Balatonra érkezel, éppen akkor van a legszebb idő. Madarat lehet veled fogatni. Az utóbbi években mindig rossz időben jártál erre.

A gyerek örül a dédinek, meg a késve érkezett nyuszi ajándékoknak is. Még jobban örvend a szabad levegőnek. Le sem fekteted sziesztázni. Had játsszon. Így megy ez két napon keresztül. Persze közben családi körben szalonnát sütsz. Parázs helyet, tűzön perzseled. Sebaj. Az, hogy a szabadban vagy és nem a panellban, mindenért kárpótol. Elhajózol Badacsonyba is, és meglátogatod Légli Ottót. Ismét rádöbbensz, azért a fehér boroknak is ott a helye ízlésvilágodban. Villány vonzáskörzetében azért hajlamos vagy erről megfeledkezni.

Végül rájössz, Te is csak egy gyerek vagy. Igaz a felnőttebb fajtából. Neked is el kell fogadnod, ennek az utazásnak is vége szakad. Persze lehet, hogy Te nem toporzékolsz, nem vágod be a durcást, de azért szomorkás érzés kerít a hatalmába. Még az Isten is megsirat. Mehetsz haza szakadó esőben. Fáradt vagy, pedig pihenni indultál. Persze lélekben feltöltődtél. Egy ideig ez is kitart.

Márk három éves

Ma három éves a fiam. Sosem felejtem azt a három évvel ezelőtti reggelt. Kezembe vehettem egy törékeny, összegubózott csöppséget, aki épp most bújt elő a menedéket adó anyai ölből. Életem legszebb élménye volt. A szülői szerep gyönyörű vállalt feladat. Akkor is így van ez, ha olykor nehézségekkel, zsörtölődéssel, morcongásokkal társul. Semmit sem adnak ingyen az életben. A harmonikus viszonyokat főleg nem. Azért dolgozni, küzdeni kell. Az elmúlt három év nehézségei ellenére bennem gyönyörű időszak képében ölt testet. Öröm, hogy van. Pazarlás rá minden szó.  Kár megpróbálkozni kimonani am egfogalmazhatatlant. Boldog vagyok, hogy őt ismerhetem. Márk három éves, maholnap nagytestvér lesz.

Boldog Születésnapot Mackó!

Bor és könyvek

Az elmúlt két hétvége szép élményekkel jutalmazott minket, erről szeretnék röviden beszélni. Október első napján – amely a hét utolsó munkanapjára esett – barátaink új albérletébe voltunk hivatalosak egy kis bor melletti csevelyre. Az alkalomra egy különlegesebb bort szerettem volna választani. Törzsvásárló-helyemen, a Radó Vinotékában végül is egy 2007-es merlot mellett döntöttem, amely a szekszárdi borvidékhez tartozó Szeleshát Szőlőbirtok pincéiből került ki. Döntésemet egyrészt az indokolta, hogy már régóta terveztem megkóstolni a Várdomb melletti, Alsónyékhez tartozó Nagyhegynek nevezett szőlőhegy gerincén elterülő birtok borainak egyikét, másrészt, mert a vinotéka képviselője szerint ez a bor egy kifutó széria utolsó darabajai közül való. Mondanom sem kell, hogy a bor kitűnő választásnak bizonyult. Vendégeskedésünk alatt még két üveg vörösbor és egy palack rosé is elfogyott, persze ezek elfogyasztásában összesen hatan vettük ki részünket. Jó hangulatban telt el az este, jól esett ez a pár óra.

A baráti találkozó végül az éjszakába nyúlt, amit ezúttal nem bántunk. Ritkán jutunk ilyen lehetőséghez, ha ki is mozdulunk, akkor is általában igyekszünk még aznap hazaérni. Az az igazság, hogy mióta gyermekünk van, kinőttünk az éjszakai életből. Ezt egyáltalán nem bánom, azonban néha jól esik egy kicsit kiereszteni. Szerencsére, nálunk nem gond, hogy fiunk a nagyszülőknél aludjon. Végig nézve kortársainkat, akik hasonló életszituációban van, nem mindenki mondhatja el ugyanezt.

Ugyanazon a hétvégén, a vasárnapi álmos szürke időben, a délutáni órákban Villányba autóztunk, ahol a Vörösborfesztivál zárónapját tartották. Rengeteg pincészet és néhány vásári stand fogadta a látogatókat, Villány főtere pedig különféle jókedv növelő műsornak adott helyet. Aznap este a Vivat Bacchus! Énekegyüttes szórakoztatatott minket, miközben fimon borokat kóstolgattunk. Csöppet sem olcsó, ámde magas minőségi borokat ízleltem meg. Ezúttal csak a vörösborok világába merültem el. Elsőként Güzer Tamás Ördögárok Merlot-ját ízleltem meg (2007), amely 2010-ben Villány legjobb vörösbora lett, illetve az idei Budavári Borfesztiválon a vörösbor kategóriában elnyerte a „Borfesztivál Bora” elismerést. Egyértelműen ez volt a legjobb bor aznap, de a későbbiekben sem adtam sokkal alább. A Sauska Cuvée 11 (2007), a Bock Kékfrankos Selection (2006), végül a Tiffán Lucas (2007) ízvilágába nyertem betekintést. Mindegyik gyönyörű, tartalmas élményt nyújtott. Ugyan a kóstoló jelentősen megterhelte a pénztárcánkat, de nagyszerű élményekkel a tarisznyánkban térhettünk haza.

Október második hetében a Cinepécs keretében a Kossuth térre kitelepült egy cseh sátor, ahol a cseh konyha remekei és 10 féle cseh sör közül választhatott az ember. Mondanom sem kell, hogy a sátor igen nagy népszerűségnek örvendett. Egyik nap délután családommal mi is betértünk a cseh kocsma hangulatában berendezett helyre. Kipróbáltam a vörös Ferdinánd sört és a knédli sem maradhatott el. Egyből felrémlett bennünk Prága és A fekete macskához nevű kocsma hangulata.

A hét végére gyönyörű ősz köszöntött be. ez már nem a vénasszonyok nyara, annál jóval hűvösebb van, de napközben hét ágra sütött a nap. A héten rendezték az Országos Családi Könyvtári Napokat. Ennek köszönhetően szombaton meglátogattuk a Pécsi Tudásközpontot, amely ugyan már átadásra került, de a széles olvasóközönség számára csak október 25-től nyitja meg kapuit, addig még folyik a lázas munka, hogy minden a helyére kerüljön. Ezen a napon azonban szervezett vezetés keretében megtekinthettük a regionális könyvtár minden egyes szintjét (külön szint jut a szépirodalomnak, a jogi és közgazdasági egyetemi könyvtárnak, a Körbirodalom Gyermekkönyvtárnak és a zenetárnak, valamint a helytörténeti gyűjteménynek is).

A Kaptár néven elhíresült Dél-dunántúli Regionális Könyvtár és Tudásközpont összesen tizenháromezer négyzetméteren fogadta be a város három jelentős könyvtárát, a Pécsi Városi Könyvtárat, a Csorba Győző Megyei Könyvtárat és a Pécsi Tudományegyetem Központi Könyvtárát (valamint a jogi kar és a közgazdasági könyvtárait), amely következtében az ország egyik legnagyobb és legmodernebb ilyen célú létesítménye jött létre itt Pécsett. Igazán jó munkát végeztek a tervezők és a kivitelezők, no meg a könyvtári dolgozók. Gyakorlatilag fogadóképes az intézmény, csak néhány utolsó simítást kell elvégezni még a teljeskörű rajtig. Nekem a Kánaán ígéretével kecsegtet ez a hely, hiszen szeretem a könyvtárak légkörét, fiamat is rendszeresen magammal cipelem a könyvek világába, aki a maga módján szintén szeret a könyvek között lenni. A legmodernebb technika (elektronikus kölcsönző rendszer) fogja segíteni a kölcsönzők dolgát, miközben lehetőség lesz rendhagyó irodalom órákra a Csorba Győző emlékszobába. Akit zavarna a könyvtári alapzaj, egyszemélyes „üvegkalitkákba” elvonulhat a világ elől tanulni, kutatni. Az épület az ún. Kaptár köré épül, ez köti össze az egyes szinteket. A Kaptárat belülről a Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt. által gyártott pirogránit ékesíti. Emlékszem, hogy a kezdetek-kezdetén sokan ironizáltak a Kaptár elképzelésén, de látva csodálatos élményt nyújt. Összegezve elmondhatom, hogy az időbeli csúszás ide vagy oda, de gazdagodtunk mi pécsiek, hiszen egy modern, de nem bántóan XXI. századi létesítmény várja majd a tudásra szomjazókat itt, mégpedig rendhagyó nyitvatartási idővel, hiszen a hét mindennapján reggel nyolctól este nyolctól lesz lehetőség a látogatásra. Ráadásul az egész család megtalálhatja a számításait, hiszen a létesítmény legmagasabb pontján található a gyerekrészleg, ahol a kicsik is ismerkedhetnek a könyvekkel. Az épületben egyetemi előadó termek, könyvesbolt, étterem, közösségi tér is található, ez utóbbin jelenleg is egy kiállítás tárgyai (Ioan Nemţoi román üvegművész) láthatóak.

Vasárnap a kertvárosi Apáczai Csere János Nevelési Központ Könyvtárában hatalmas gyerektömeg, és a velük együtt járó gyerekzsivaj fogadott minket. A könyvtár, ahova fiammal rendszeresen járunk, rengeteg játékot (talicska, mászókák) állított ki a csemeték részére, és különféle programokban lehetett részük az odalátogatóknak. Mi a délelőtti órákban jártunk ott, így a Bóbita Bábszínház csecsemőszínházi előadását, az Icurka-picurkát néztük meg a gyereksereggel együtt, majd még jó ideig hagytuk, hogy fiunk mászókázzon a gyermek kavalkádban.

Az elmúlt két hétvégét a bor és a könyvek nagyszerű kettőssége határozta meg, de ami fontosabb, hogy kicsi és nagy is jókedvvel tekinthet vissza ezekre a napokra.

Ünnepelt hétvége

A Szent István általi Államalapítás okán hosszúra nyúlt hétvége már csütörtök délután elkezdődött. Délután fél 5-kor a Nagy Lajos Gimnázium előtt gyülekeztünk, hiszen végre elszántuk magunkat, hogy megnézzük a Munkácsy-kiállítást. A Debrecen városától fél évre kölcsönkapott tárlat mindössze három képből áll, ám micsoda festmények azok! Munkácsy trilógiája [Krisztus Pilátus előtt (1881); Ecce Homo (1896); Golgota (1884)] egységes tematikájának és – elkészültének időbeli távolsága ellenére is – stílusa miatt a művész talán legnagyobb hatású alkotás-együttese, amely miatt nyugodtan mondhatjuk, hogy Munkácsy Mihály igényt tarthat a festők Pantheonjának belépőjegyére.

A képek születésük óta kalandos utat jártak be, ezért is jó együtt látni őket. A pécsiek – a szűkre szabott keretek között – ügyesen oldották meg a festmények közönsége elé állítását, az azért egészen nyilvánvaló, hogy a három hatalmas alkotás a jelenleginél jóval nagyobb teret igényelne magának. Mielőtt az ember belép a terembe, rövid, tömör és lényegretörő gondolatokat olvashat a három festményről. Célszerű elsőként ezek elolvasását megejteni, hogy aztán a teremben már csak a festményekkel foglalkozhasson az ember. Szinte ráborul az emberre mindaz a tudásanyag és érzésvilág, amit Munkácsy a festményekbe sűrített. Ebben a szűk térben fél óránál többet nem is bír el az ember.

A kiállítás megtekintése 1500 forintba kerül a látogatónak. Véleményem szerint, korrekt összeg ez a látottak fényében. Ami azért kissé felháborító, hogy egy összehajtogatott A4-es papírlapért, amin néhány gondolat van a kiállításról 250 forintot elkérnek. Itt érhető tetten a turisták lenyúlásának üzletszerű kéjelgése. Ezen a negatívumon azért lépjünk túl, és csodáljuk Munkácsy tehetségét.

Augusztus 20. napján, míg az ország az ünneplésre készült, mi elhagytuk az országot, Eszékre mentünk kirándulni. Eszék sokak emléke a múltból, a jugóba tartó vásárló utak egyik célállomása. Eszéken mindent meg lehetett vásárolni, vagy legalábbis minden mást, mint amit itt nem. Nekem ez az élmény kimaradt a nyolcvanas évekből. 2010 augusztusáig kellett várnom, hogy eljussak a Dráva partján fekvő városra.

Nem olvastunk utána semminek, mint azt teszik a rendszerető turisták többsége, egyszerűen csak kirándulni szerettünk volna egyet, amikor is csak a benyomások számítanak, nem a lexikai tudás. A város belvárosát jártuk körbe. Eszék kedves város képét mutatta nekem, ahol egyszerre van jelen a jövő (a város határában zajló hatalmas építkezések képében) és a múlt (a volt szocialista rezsim építészeti maradványainak öröksége nem enged felejteni).

Sétálgattunk, vettünk némi helyi finomságot, az Eurocrem csokiról kiderült, hogy az tényleg csak Szerbiában lelhető fel, itt maximum a mogyorókrémek között található ilyen nevű termék. Kávéztunk egyet a Dráva parton, a Hotel Osijek tövében, mert utcai mellékhelyiséget sehogy sem találtunk. Márk egy fél órácskát pihent a babakocsiban. Miután felébredt, elindultunk haza.

Estére a városba mentünk, ahol Lilla és Thorsten újszülött gyermeke (Marcell) egészségére ittunk sok kedves ember társaságában. A spontán módon összerántott tejfakasztó buli – a távolság miatt – a főszereplők hiányában lett megtartva, de ez minket nem zavart különösen. A Café Zaccban alig több mint két órát tartózkodtunk, de a roséból készül kétadagnyi viceházmester, és egy négycentes Finlandia vodka kellően bizonytalanná tette hazafelé a lábam alatt a talajt.

Szombat délelőtt otthon játszottunk fiammal, nem igényelte a játszótér közelségét, az újonnan felfedezett karácsonyi ajándékkal játszott inkább. Délután a városba mentünk korzózni. A Széchenyi tér és a Színház tér hatásterületét jártuk be. Márk vezetett bennünket. A Színház előtt beindult a futógép, én csak loholtam utána, hogy – ha kell – összeszedjem testrészeit. Estére kellőképpen kifárasztotta magát.

A hét utolsó napját otthon töltöttük. Délelőtt – szokás szerint – a játszótérre mentünk. A reggeli ébredezés után, szinte minden alkalommal nehezen indulok útnak. Valahogy nem fűlik a fogam hozzá, tartok attól, hogy unatkozni fogok a játszótéren. Persze sosincs így. Miközben labdázunk, kergetőzünk, segítem a csúszdázásban, társulok a homokozásához vagy követem a motorozásban, maximálisan élvezem az együttlétet, sőt valami égen túli békesség fog meg olykor. Ezúttal sem íródott másképp a forgatókönyv.

Az ebédet követő majd kétórányi altatás szinte minden álmot kivert a szememből, pedig fiam is, én is alig bírtuk tartani szemünket fél 1 tájékán. Végül nehezen, de csak elaludt Márk. Délutáni sziesztája hosszú nem lehetett, mert vendégeket vártunk délelőttre. Rég nem látott barátaink a hasonló korú fiukkal jöttek hozzánk látogatóba. Az eredmény a lakásban szanaszét heverő játékok halma, két szobáról-szobára rohangáló gyermek, na meg ami ezzel jár, hangos boldog kiáltások. A végére beizzottak a fiatalemberek, pedig eleinte Márk még ébredezett, Gergőke pedig a dackorszakának adott hangot, amire később Márk is rákontrázott, mielőtt szent lett a béke.

A vasárnap este szinte pontról pontra követte a délutáni alvás forgatókönyvét, de csak-csak álomba szenderült gyermekünk. No, hát igen hól sikerült hosszú hétvégén vagyunk túl. Mondhatni, nem a hétköznapokat pihentük ki.

Esztergomi nyár

Az idei nyáron belföldi vakációt terveztünk. Tettük ezt azért is, mert egyrészt az idei évben a tengerparti nyaraláshoz nem álltak rendelkezésünkre megfelelő pénzügyi források, másrészt az üdülési csekk kényelmeit még ebben az évben igénybe tudtuk venni. A két évvel ezelőtti soproni kirándulás után ezúttal Esztergomot választottuk célpontunkká. Én körülbelül tíz éve jártam arra utoljára, feleségem pedig még sosem látta a várost, Márknak meg természetesen minden újdonságként hat. Ideje volt elnézni arrafele.

Nyaralásunk elején útba ejtettük Budapestet és réglátott kedves barátainkat, akiknél az utóbbi években nem tudtuk tiszteletünket tenni. Egy estét és egy délelőttöt töltöttünk velük, ami nagyon kellemes újralátásnak bizonyult. Ica és Péter kedvesen megvendégeltek minket, sőt – mint kisgyermekes családnak – beszerveztek nekünk egy Budakeszi Vadaspark látogatást. Úgy éreztem, hogy ott folytattuk, ahol pár éve abbahagytuk, de amely a gyermekvállalás okán megfordult életrendünk miatt kicsit abbamaradt. Kedvességük egészen odáig terjedt, hogy a Balatonra való indulásukat is eltolták pár órára, hogy fiunk az ebéd után kényelmesen szúnyokálhasson egyet.

Végül jó érzéssel és gazdag élményekkel indultunk tovább Esztergom felé. A kifejezetten modern vonat meglepően lassan, majd másfél órán keresztül vitt minket célállomásunk felé. Állítólag a rossz vasúti viszonyok okozzák ezt a differenciát. Házigazdáink már vártak a vasútállomáson, autóval vittek a szállásra, hogy ne kelljen az egész városon bőröndjeinket áthurcolni.

Esztergom, Molnár sor 13. Itt található a Mami kertje Apartman, Esztergom utolsó épen maradt vizimolnár háza a Bazilika alatt, az esztergomi vár északi bástyájának tövében áll, gyakorlatilag a Duna partján. Az apartman weboldala szerint, „ez a békés környék lehetőséget nyújt a nyugodt pihenésre, kikapcsolódásra - reggelente a rózsaillatú harmatos kert, napközben a Dunán elmenő hajók búgó kürtje és a Bazilika nagyharangjának kondulása, esténként a rigók éneke és a csodás dunai naplemente feledteti a nagyváros zaját.” És tényleg, nincs mit tagadni. Ezekre a szavakra egyből felcsillant a szemünk az interneten való szálláskeresgélés közben. Azzal találkoztunk ott létünk alatt, amit ígértek. Házigazdáink egy csipetnyit sem túloztak magukról. Egy gyermekes, fiatal házasoknak kiváló szálláshely ez az apartaman. A szoba-konyha-fürdős lak nett összkomfortja mindent megad, amelyre szüksége van az embernek, és amint kilépünk az apartmanból, egy rendezett, ámde kellően vad kerttel találjuk szembe magunkat, ahol az sem baj, ha a málna gyökeret ereszt a rózsabokrok tövében. Gyermekünk itt mindent megtalált, amire szüksége volt, homokozó, kismotor, bicikli, egyéb játékok fogadták őt a kertben. A legnagyobb örömöt azonban a házigazdák (Márta és András) unokája, Lizike adta. Több sem kellett, tudtuk, hogy jó helyre érkeztünk. Van, akinek biztosan nincs ínyére, ha a nyaralás alatt a szállásadók karnyújtásnyira vannak, de a Mami kertje tulajdonosai nagyon ügyesen „kerültek bennünket”, pedig mi egyáltalán nem bántuk a jelenlétüket, sőt Márk és Lizike folytonosan egymásnál szomszédolt, nekünk pedig – többek között – különösen jól esett az, amikor egyik este András megjelent egy üveg vörösborral, hogy beszélgessünk kicsit.

Még idehaza sok mindent terveztünk, például, hogy elmegyünk Visegrádba, megnézzük a Duna-kanyart és a fellegvárat, majd hajóval jövünk vissza Esztergomba. Ott létünk során az is eszünkbe jutott, hogy elmegyünk Dobogó-kőre, elzarándokolunk a Föld szív-csakrájához. Végül Esztergomon belül maradtunk, mert rájöttünk, hogy Márk éppen abban a korban van, amikor nagy utazásokat nem érdemes tervezni, főleg autó nélkül. Elegendő energiát emésztett fel, hogy rohanjunk a játszó, ugrándozó, motorozó fiunk után. Annyit mentünk így is, hogy nem is volt már igényünk többre. Párkányba azért átmentünk kétszer is, de Párkány egyetlen nevezetessége az esztergomi Bazilika, Párkány meg szinte Esztergom külvárosa.

8 napot tartózkodtunk Esztergomban. Ezalatt láttuk párszor a Szent Adalbert Bazilikát. Esztergom tulajdonképpen a Bazilikáról szól. Nem léphetsz egyet sem úgy, hogy ne lássad a szakrális építményt. Valóban csodálatos látvány, ahogyan tiszteletet parancsolóan magasodik az ember feje fölé. Először családilag próbáltuk meglátogatni a templom belsőt. Miután azonban Márkot megakadályoztuk abban, hogy felmásszon a főoltárhoz, fiunk próbára tette a templomi akusztikát. Ezt követően felváltva látogattuk meg a templomokat, kiállításokat. Túl sok ilyen kultúrprogramra azért sem szántunk időt, mert egyrészt egy két és fél éves gyerekkel nincs komoly esély túl sok efféle kikapcsolódásra, másrészt mert mi sokkal inkább a hely hangulatát szeretjük felszívni, mintsem hogy folyamatosan kiállításokat, régi épületeket járva, annyi információt szorítsunk magunkba, amely befogadására nem képes az ember szelleme-lelke-teste. Mialatt családom az ebéd utáni sziesztáját töltötte, én az olvasás vagy bóbiskolás helyett azért néha elindultam egyedül csatangolni. Így mentem fel a bazilika kupolájába, megcsodálni az elém táruló panorámát. Eleinte Márkot is fel akartam vinni oda, de be kellett látnom, hogy egy dackorszakban lévő gyermekkel nem feltétlenül kell neki vágni a 413 lépcsőfoknak. Egy másik ilyen alkalommal, Pablo Picasso 95 grafikájából, litográfiáiból, szénrajzaiból és fametszeteiből álló, kifejezetten igényes ízléssel összerakott kiállítást néztem meg. A szerző bemutatott művei a művész és alkotása kapcsolatát feszegetik, azt próbálják megfogni, hogyan születik meg az alkotói gondolat, az ihlet forrására fókuszálnak mind. Rég voltam ennyire alapos egy kiállítás megtekintése során. Legtöbbször csak elfutunk a kiállított festmények, tárgyak előtt, fel sem fogjuk, mit látunk. Tesszük ezt annak ellenére, hogy tudjuk, így nem érdemes semmit sem megnézni. De hányszor cselekszünk tudásunk ellenére! Ezúttal semmi sem sürgetet engem, és nagyon élveztem.

Még egy nagyszerű kulturális élményről szólnom kell. Mégpedig arról a dzsámiról van szó, amely a Duna parton található, pár lépéssel a Mami kertjétől. Az Özicseli Hadzsi Ibrahim-dzsámi az 1600-as évek első felében épült a Víziváros legrégibb erődített épülete, a Veprech-torony átalakításából. A város visszafoglalása után érseki magtár lett. A 19. és 20. század fordulóján a Pecz család birtoka, lakóház volt. A szomszédos épületet, ahol egykor egy tekke, azaz egy derviskolostor működött, gyárrá alakították. A II. világháború után a vagyont államosították. 1953-ban a Pecz-művek dolgozói költözhettek be a házba. A két épület közötti egykori törökfürdő még 1962/63-ig működött három medencével. A házat a lakók 1957-ben megvették. 1998 őszén vendéglőnek vásárolta meg a tokodi Rosenberg Hungária Kft. Ekkor a Balassa Bálint Múzeum figyelemfelhívása alapján a cég eredeti elképzelésein változtatva, magára vállalta az imaház helyreállítását. A felújítás 2006-ban kezdődött meg, amelyet 2007. végén adtak át, de csak idén július elsejétől lehet napi rendszerességgel – ingyen! – megtekinteni. Az épület a szomszédos Malom-bástyával együtt idegenforgalmi látványosság (török kávézó, múzeum) lesz az elképzelések szerint.

Mikor betértem az egykori imaházba, egy fiatalemberrel találtam szembe magam, akiről első gondolatra az jutott eszembe, hogy nyári diákmunkaként gondnoki feladatokat lát el. Meglepetésemre, nagyon kedvesen, közvetlenül és lebilincselő módon mesélni kezdett a dzsámi felújításának történetéről, az egykori Vízivárosról, valamint Esztergom és Párkány történelmét megmutató kutatási forrásmunkák milyenségéről. Megdöbbentő találkozás volt, igazi kellemes meglepetés. Mit számított az, hogy épp leszakadt az ég odakinn, aznap másodszor, ezért semerre nem lehetett menni. Még csak be sem mutatkoztam a fiúnak, pedig sokat adott nekem a röpke és megismételhetetlen találkozás. A XX. század történelem a fő témaköre, de amíg a Balassa Múzeum megfelelő státusszal nem bír, a dzsámiba helyezték el. Sajnos nem egy döcögősen induló pálya van ma, de ő legalább a szakmájában tudott elindulni.

Aznap egyébként háromszor szakad le az ég. Mint utólag megtudtuk, a híradások ítéletidőt harsogtak, ha Esztergomról beszéltek. A harmadik égindulásnál néztük ahogy a kert elmerül az esővíz alatt, a csatornalefolyó nem bírta el a víz mennyiségét, egy ideig még akkor is állt a víz, amikor a fedőt kivettük belőle. Már-már katasztrófaturistának éreztem magam. Egy-két hidegebb napot leszámítva, egyébként kellemes, napos időnk volt. Amikor hűvösebb idő köszöntött ránk, felhasználtuk házigazdáink ajándékát, és az Aquapark élményfürdőjében töltöttünk egy délelőttöt.

Egy délelőttöt tartózkodtunk a várban, ahol a gyermekkel ennyi idő is kevésnek bizonyult. Sokkal több idő kellett volna, hogy mindketten kényelmesen végigjárjuk a vártörténeti kiállítást, illetve a pénzverdékről és pénzérmékről szóló gyűjteményt. A Bazilikában én jártam többször is, de az altemplom és a kincstár ezúttal kimaradt a programból. Párkányban a sétálóutcán jártunk egyet, illetve sétahajókáztunk a Dunán. Márk azonban a városnéző kis vonatot szerette a legjobban. Azon kétszer is utaztunk. A vonat a Bazilika elől indult útnak, a Mária Valéria hídon átment Párkányba is, majd a Duna felett visszajőve, a szigeten tett egy kört és ezt követően ment vissza a főtemplom elé. Számos alkalommal jártunk a város főterén (ott is Széchenyi tér, akár csak Pécsett), a Kis-Duna sétányon közlekedtünk. Itt volt Márk kedvenc helye, az Aradi Vértanúk terei EU-konform játszótér. Mindannyiszor megálltunk ott egy félórára-órára. Nekem ezúttal is a Szenttamás-hegy kálvária dombja tetszett a legjobban, a pécsi havihegyi hangulatra emlékezetet. Gyönyörű szép kontraszt. Az egyik dombon a hatalmas nagy bazilika, szemben vele az ékszerdoboznyi Szent Tamás templom.

Esztergom egyébként érdekes képet mutat magáról. Egyrészt két központja van. A tulajdonképpeni óváros, a várral és a Bazilikával, és az újabb kor kialakította Széchenyi tér és környéke. Amikor legutóbb itt jártam, lenézve a Bazilikából számos romos épületet találtam. Azóta sokat lépett előre a városkép, de van mit javítani a külalakon még. A Széchenyi tér például 2006-ban megújult, de a Polgármesteri Hivatal épülete például omladozik. A város kellős közepén található sziget látképe pedig nagyon tanulságos, a recesszió mementójaként két félkész óriás hotel magasodik az Aquapark körül. Ki tudja be lesz-e egyáltalán fejezve.

Étkezéseinket – mint stratégiai fontosságú tevékenységünket – is jól megoldottuk. Egyszer a házigazdáink által figyelmünkbe ajánlott Padlizsán Étteremben ettünk. A menü ugyan nem volt olcsó (1200 forint), de jóval túl nőtte a kínálat a menü minőséget, és a sziklás vároldal pazar látvány is nyilván be van ott építve az árba. Ha már Párkány közel volt, egyszer a szlovák konyhát is meg kellett kóstolnunk. Olyan sztrapacskát ettem, hogy mind a tíz ujjamat megnyaltam, pedig knédlit rendeltem. Szerencsére rosszul vette fel a pincér a rendelésemet. Az aquaparkos menü jóízű volt, de roppant drága, a kínai büfében pedig két napra be tudtunk vásárolni, és nagyon jó ízűeket étkeztünk. Az utolsó két nap a Szent Adalbert Központ konyháján ebédeltünk. Az ottani étkeztetésnek igazi menzás hangulata van, de komoly főzéstudásról tanúskodik a megkóstolt étkek íze. Az előbbi felsorolásból is látszik, hogy nem szenvedtünk hiányt a meleg élelemben. Ennek köszönhetően hazautazásunk napjára jelentősen megcsappant az érkezései csekkeink száma. Erre tartogattuk őket.

Még egy dologról mindenképp kell szólnom. Éppen ott tartózkodásunk előtt egy hónappal, július elsején nyílt meg a Prímás Pince, amely az országban egyedülálló borkulturális központkánt aposztrofálja magát. A Prímás Pince az esztergomi Bazilika épületegyütteséhez közvetlenül kapcsolódik a Sötétkapu és az annak két oldalán húzódó, 3700 négyzetmétert meghaladó kiterjedésű pincerendszer, amelynek régi funkcióját új tartalommal feltöltve a hazai borászat és borkultúra ápolását, valamint a Kárpát-medence borászatához kapcsolódó egyháztörténeti emlékek gondozását jelölte meg fő iránynak. A létesítményben egy étterem, büfé-kávézó, borkóstoló terem található, de a mindközül a leglátványosabb a Borvidékek Alagútja, ahol a Kárpát-medence valamennyi (határon innen és túli) borvidéke egy hirdetési felületet kapott.

Többször is jártunk ott, de csak egyszer kóstoltunk bort, illetve egyszer egy olcsóbbat vittünk magunkkal (Áldozói Kereklevelű 2003; Tóth Sándor, Scheller Szőlőbirtok), amit hamar el is fogyasztottunk. Mivel a pincében nem olcsó a bor, egy-egy deci nedűt kóstoltunk csak meg. Én az egri Cabernet Franc-t (Vincze Béla, 2003), míg Eszter a csopaki olaszrizling-válogatást (Figula, 2007) választott. Végül cseréltünk egymással, mert a másik választása mindkettőnknek jobban ízlett. Figula bora engem lenyűgözött. Első szippantáskor, az illata engem a gyerekkori cukros tea üdeségére emlékezetett, az íze pedig roppant férfias volt, miközben erős gyümölcsösséget állított magáról. Tökéletes ízvilág, el voltam varázsolva.

Először furcsálltuk, hogy az általunk ismert borvidékek (elsősorban a Villányi és Pécs-Mecseki) nem úgy képviseltetik magukat, ahogy az illene. A szóróanyagok révén aztán rájöttünk, hogy miért van ez. „Az Egyházmegye nem rendelkezik saját szőlőterületekkel és nem állít elő borokat sem. A Primás Pince a jövőbeni tevékenységét ezért elsősorban a legkiemelkedőbb borok válogatására, országos és nemzetközi kereskedelmére, valamint a kárpát-medencei borkultúra szellemi és tárgyi eszközeinek, értékeinek bemutatására alapozza. E célok véghezvitele érdekében két szervezet hoztak létre. A szellemi és társadalmi hátteret az Esztergom-budapesti Egyházmegye mellett a magyar kulturális és gazdasági élet prominens személyiségeiből álló, Dr. Erdő Péter érsek által életre hívott Prímási Borrend hivatott megteremteni. A feladat gazdasági-kereskedelmi felelőse pedig az Egyházmegye és a QUAESTOR Zrt. által alapított, budavári székhellyel rendelkező Vinum Primatis Zrt.

Talán nem hagytam ki semmit az esztergomi napokból, nagyon jó élményekkel térhettünk haza. Márk és Lizike képet cserélt, alig akartak elválni, mi is kicsit fájó szívvel hagytuk el a Mami kertjét. Hazafelé Márk nem aludt a vonaton, folyamatosan járt-kelt, végül egy nagymamámhoz csatlakozott, aki ropival, majd játékokkal édesgette magához. Hazatérésünk napján lépett fel Pécsett a Dóm téren a Buena Vista Social Club Orchestra. Nem hagyhattuk ki. Fiunkat éjszakára kölcsönbe adtuk a nagyszüleinek, mi pedig a belvárosba mentünk. Nagyon szép Esztergom és nagyon jó volt ott lenni, de amikor beléptünk Pécs belvárosába, olyan élmény volt az ember forgatag, amely nagyon lelkesített. A koncert pedig hatalmas élmény volt a pécsi bazilika tövében. Még hogy nincs semmi hatása a városra az EKF. Aki ezt állítja, jöjjön el Pécsre és járjon maga utána.

Szerencsére még volt majdnem egy hét a munka újbóli felvétele előtt. A hétvégén elmentünk strandolni egyet Magyarhertelendre. Az utóbbi hetekben Siklóson és Orfűn is modern wellness, illetve fürdő központ nyílott. Pécsett nem található ilyen, tehát utazni kell, de a környéken rengeteg van. Magyarheretelend épp bővítés alatt van, de ami most fogad, az nagyon kedves. „Ahol a természet maga a valóság”, hirdeti magáról a hely. Ízlésesen az egykor volt maradványokra építették az új fürdőt, helyet adva a növényzetnek is. Egy hosszú délelőttöt töltöttünk el áztatva magunkat a különböző hőfokú medencékben.

Szombat este kerti partin is voltunk, ami a fülledt melegben kiváló kikapcsolás volt. Végül lejárt a szabadság is, munkába járok már megint, de Esztergom velünk marad, itt belül, közép tájt valahol.

Minden út Villányba vezet

Vasárnap délutánra kirándulást szerveztünk. Mivel szeretjük a bort, úgy gondoltuk egy pincészetet kellene meglátogatnunk. Villányt már ismerjük, még akkor is, ha van még mit felfedezni azon a vidéken. Szekszárdról azonban vajmi keveset tudunk. Egyre több jó hír száll felénk arról a környékről, ezért ideje volt már meglesnünk őket is.

Egy csomó e-mailt elküldtem a borvidék neves borászatainak. Válaszaikban elutasításra találtam: vagy éppen a távolban tartózkodtak, vagy a vasárnapi nyitva tartás hiányára hivatkoztak, vagy a megtelt táblát rakták ki ablakaikba. A Halmai Csaba féle Tüske Pince azonban tárt karokkal várt minket vasárnap délután. Miután Márkot három óra körül felébresztettük, hamar útnak is indultunk, dacára az égen sötétlő fellegeknek. Nem jutottunk azonban messzire, mert ami az égből ránk zúdult nem kis nyári zápor volt, hanem igazi égindulás. Hiába dolgozott az ablaktörlő, a szélvédőn alig lehetett kilátni, az egyik domboldalon megindult a sár, hömpölygött a víz előttünk. Még ki sem értünk Pécsről, nem kockáztattunk, ennyit nem ért meg az egész. Tudomásul véve, hogy az égiek efféle kéjelgést aznapra nem engedtek nekünk, hazaindultunk. Egyszer csak jött egy gondolat: a felhők Szekszárd felé tartanak, Villány irányában nem látszik semmi. Gyorsan döntöttünk és elindultunk a már jól ismert vidék felé.

Nem oly rég beszéltünk arról, hogy a Polgár Pincészetben még sosem voltunk, így hát itt volt az alkalom, hogy megnézzük őket. Szerencsére fogadókészek voltak ránk. Kikértünk egy-egy deci fehérbort (Hárslevelű 2007, Chardonnay-Muskotály Cuvée 2009), illetve rosét (Rosé Cuvée 2009). Lassan kortyolgattuk a finom nedűt, amikor megérkezett egy kisebb csapat, akik pincelátogatásra jöttek. Gyorsan melléjük csapódtunk, hogy megnézzük a pincerendszert. Nagyon szép a Polgárék pincéje, különösen a festett kazettás mennyezetű Borkápolna, amelyet Kaulics Viola készítette. A látogatás során megkóstoltunk a Syrahból és a cuvée alapanyagként funkcionáló szolgáló barikolt merlot-ból egy kicsit.

Mialatt a pincében voltunk, az eső megérkezett Villányba is. Szerencsére csak épphogy esett, nem zúdult a fejünkre az égi áldás. Az udvarról behúzódtunk az egyik terembe és még megkóstoltunk néhány tételt: Kadarka Siller 2008, Merlot 2007 és Rubin Cuvée 2008. Mivel ez utóbbit jó árban (1000 ft/palack) mérték a helyszínen, ebből vittünk haza.

Vacsorázni csak előrendelés alapján lehetet volna a Polgár Pincészetben, így más megoldás után kellett néznünk. A Fülemüle étteremben üdülési csekket nem fogadtak el, így végül Villánykövesden a Hotel Cabenet-nél álltunk meg. Sosem jártunk még itt. Ha Kövesden jártunk, rendszerint a pincesorra mentünk Blumékhoz. A hotel étterme egy hosszú pince. Vadételt (szarvashús) ettünk, hozzá egy kis Blum rosét. Na nem mintha ez illene hozzá, de olyan bort kerestünk, amely mindannyiunk igényét kielégíti.A vasárnap délutánunk végül is nagyon jól sikerült, annak ellenére, hogy enyhén szólva siralmasan kezdődött. Az elmúlt vasárnap tanulsága mindenképp az, hogy minden út Villányba vezet.

A blogbejegyzés 2010. június 21. napján született.

Pünkösd ülés a Vylyan teraszon

A múlt heti özönvízszerű esőzések után már nagyon vágytunk a májusnak megfelelő időjárásra. Márk is mindenáron ki akart menni a szabadba, nem érezte jól magát a négy fal között. Ha nem lenne a szülői parancsszó, ő az esőben is a mászókát rohamozná meg. Persze teljesen megértem őt, de a természet szavával egy apa sem dacolhat.

Pünkösd ünnepe már évek óta a Nyitott Pincék programmal kapcsolódott össze. A villányi borvidéken, Palkonya falvában már több, mint tíz éve Pünkösd vasárnapján több boros gazda megnyitja pincéit és jó áron kóstolót ad boraiból. Palkonyán sokszor megfordultunk már. Tavaly kihagytuk a programot, és idén sem jutottunk el a faluba. Hétfőn azonban, mivel végre hét ágra sütött a nap, Kisharsány felé vettük utunkat, a Fekete-hegy tövéhez mentünk. Itt található ugyanis a Vylyan Szőlőbirtok és Pincészet. Én tavaly júniusban már jártam ott a kollégáimmal. Feleségemmel azóta is terveztük, hogy vele is eljövünk ide. Egy a probléma: a Vylyan terasz csak autóval közelíthető meg. Vonattal esély sincs megközelíteni a helyet, busszal még csak-csak el lehet jutni valahogy Kisharsányba, de nehézkes és onnan még gyalogszerrel el kell jutni a birtokra. Szóval kell egy önfeláldozó ember, aki nem kóstol a finom nedűből, csak nézi a többiek mosolyra húzódó arcát. Nem egy hálás szerepkör ez, ezért eddig nem is éltünk vele. Tegnap azonban feleségem névnapja alkalmából apósom sofőrködésével eljutottunk végre a Pincészetbe.

A napsütötte teraszon 5-6 féle bort kóstoltunk meg, miközben gyermekünk a teraszon levő citromfa aljában megálló vízzel játszott. Kis játék motorjával (a „monyó”-val) is bemutatót tartott. A kialvatlansága miatt érzett fáradtságának vajmi kevés jelét mutatta, hiszen a szabadban garázdálkodhatott, és ez az abszolút boldogság érzésével töltött el őt.

Szép, nyugodt délután volt. Hétfő délután már a Pincészetet sem rohamozták meg annyian, mint a hosszúra nyúlt hétvége többi napján. A Vylyan teraszon üldögélni és nézni az előttünk elterülő tájat tökéletes élmény, még akkor is, ha a Szársomlyón éktelenkedik egy jókora tájseb és a messzeségből kiemelkedik a Beremendi Cementgyár sziluettje.

A blogbejegyzés 2010. május 25. napján született.

Hosszú hétvége a Zengő lábánál

Püspökszentlászló a Kelet-Mecsek völgyébe eldugott zsákfalu, amely a Mecsek szívének, a Zengő, lábánál található. A völgyecskében elterülő falu közigazgatásilag Hosszúhetény része, ám a voltaképpeni nagyfalu vége után még jó félórányi gyalogút vezet a falucska rögös utcája felé. Mára már egyre többen fedezik fel a helyet, köszönhető ez annak, hogy a településrész telkein egyre inkább olyan házak épülnek, amelyek a falusi turizmus vérkeringésébe kapcsolták bele a falut. Mi is így jutottunk el a május elsejei hétvégén Püspökszentlászlóra. Gimnáziumi éveim első felében jártam itt először, majd hosszúhetényi barátom révén többször is megmásztam a Zengő lankáit. Hosszú évek kihagyása után az elmúlt esztendőkben kétszer is megfordultunk a faluban, de akkor csak egy-egy délutánra tértünk be oda. Akkor már megfogalmazódott bennünk, hogy ez nem elég. Több időt kell itt töltenünk, ahhoz, hogy feltölthessük magunkat a pécsi mindennapok küzdelmeire. A sok kiadó ház közül a Zengő-lakra esett a választásunk. Tulajdonképpen ez volt az első, amire a neten rátaláltunk, és korábbi sétáink alatt már többször felfedeztük a telket.

Pénteken szabadságot vettem ki, így hosszú hétvégét kreáltunk magunknak. Csendre, nyugalomra vágytunk, és bár a jó idő és az ünnepnap miatt rengetegen megfordultak a faluban, nem csalatkoztunk a helyben az ott tartózkodásunk alatt. A Hosszúhetényből Püpökszentlászlóba vezető út hepehupás, durva kaviccsal leszórt út. Lehetne persze civilizáltabb, betonozott műút is, de akkor – úgy érzem – a hely varázsa illanna el. Így is már egyre többen fedezik fel a falut, de a hely befogadóképessége korlátozott, nem tenne neki jót a túl nagy infrastruktúra. Persze ezen el lehetne mélázni még jó sokat. Nekem mindenestre tetszik az a keszekusza hangulat, amely a táj rendezetlenségéből adódik. Beavatottnak érzi az ember magát amiatt, hogy ő ismeri ezt a helyet, és részes lehet.

A Zengő-lak a falu túlsó végén, az arborétumhoz egészen közel helyezkedik el. Közel 100 négyzetméteres ház fogadott minket, az épület két végén két nagyszobával és hatalmas előtérrel. A telek sem kicsi, szép nagy udvar található ott és egy istálló, amelyben minden olyan eszközt megtalálhat ott megszálló vendég, amely a tűzgyújtáshoz, a bográcsozáshoz, szalonnasütéshez, grillezéshez szükséges. Mi sem hagytuk ki egyik rituálét sem. Az udvarrész különösen gyerekbarát, mert a házigazdák csúszdát és hintát is felszereltek, és a hírek szerint hamarosan homokozó is fogadja a csöppnyi látogatókat is. Márk is nagyon jól érezte magát ott a hétvége alatt. A mese dvd-ék eszébe sem jutottak, a magunkkal vitt játékok is csak rövid időre kötötték le. Elegendő volt egy kis kavics neki, amit az útról szedett és egy kis víz, amibe szórhatta őket. Örült, hogy kiszabadult a négy fal fogságából.

Püspökszentlászlón nem néztünk televíziót, nem hallgattunk rádiót, (holott a házban erre lehetőségünk lett volna), kikapcsoltuk a külvilágot, és csak az éppen Most érdekelt minket. Ezért mentünk oda, nem másért. Már odaérkezésünkkor kellemes meglepetések értek. A városi élet alatt sokszor megfeledkezem arról a közvetlen kedvességről és bizalomról, hogyan a falun élő emberek fogadják az utast. A ház gondozója, akitől a kulcsot megkaptuk, egy tál frissen sütött pogácsával várt minket a kapuban. Ez a kedves gesztus különösen felvillanyozott engem, és az egész hétvége ilyen jó hangulatban telt el, még az sem rontotta el az összképet, hogy megéltük azt is, hogy a tökéletes pillanat hogyan romolhat el seperc alatt. Egy kilincs nélküli ajtó figyelmetlenségből történő becsukása a gyermek lefekvése előtt vagy egy Zengőre tervezett séta meghiúsulása, amiatt, hogy figyelmetlenségből ráhagyatkoztam a teljesítménytúrázó tömegre, és így már az első elágazásnál elvétettem az utat, könnyen bosszúságot okozhat bennünk, ami környezetünkre is átragad. Ezek az esetek is jó példák, hogy saját magunk tehetünk lelkiállapotunkról, bosszúságainkról, de ugyanúgy örömeinkről, boldogságunkról. Szerencsére ezen a hétvégén nem ezek voltak a jellemző eseteke, de hallgatni sem akarok róluk.

Első nap délután lovaskocsikáztunk. Ezt már korábban leszerveztük a tulajdonosokkal. Püspükszentlászlóról bementünk Hosszúheténybe, ahol felmentünk a boros pincék irányába, és egy kóstolón is részt vettünk. Szégyenszemre nem jegyeztem meg a gazda nevét, de családi méretű pincéjében meglehetősen finom borokat kóstoltunk meg: 4 féle fehéret (Zöldveltelini, Olaszrizling, Sauvignon Blanc és Cuvée) és egy vöröset (kékfrankos). Végül kissé becsípve egy Zöldveltelinibe kiegyezve tértünk vissza a szállásra. Második nap az arborétumba töltöttük a délutánt, ahol Márk megint csak megtalálta a maga kis kavicsait, feltöltve velük a csordogáló patak vizét.

Az arborétumhoz tartozó püspöki nyári kastélyt 1797-ben Esterházy Pál László pécsi püspök építtette. Magát az arborétumot Esterházy Pál László alapította és utódja, Hettyei Sámuel fejlesztette tovább. Az arborétumot összesen 84-féle különleges fa- és cserjefaj népesíti be a világ minden részéről, némelyikük több száz éves. A 20. század elején Zichy Gyula pécsi püspök az arborétum mellett vadasparkot is létesített dél-európai dámszarvasokkal, ezeket azonban az első világháború után a megszálló katonák elpusztították. Ma a látogatók előtt a templom és az arborétum nyitva áll, de az egyre inkább romló állapotú kastély nem tekinthető meg. Azon is sokat lehetne vitatkozni, hogy a hely szellemiségének mi tenne jobbat: egy felújított és a költségek miatt várhatóan belépőjegyes, szigorúan felügyelt objektum vagy a jelenlegi pusztulásra ítélt, de szabadon látogatható szakrális hely. Valószínűleg egyébként a jó megoldás a két lehetséges út aranyközepe lenne, de jelenleg nem úgy tűnik, hogy az egyház vagy bárki más részéről szándék lenne arra, hogy megmentsék a helyet a távolabbi utókor részére.

Gyorsan eltelt a hétvége, de ez szokott történni, ha az ember jól érzi magát. Mindenesetre – úgy érzem – sikerült feltöltődnöm a hétvégén. Ami a szép a dologban, hogy az egyre inkább wellness-re specializálódó belföldi turizmus mellett lakóhelyem közelében itt van egy igen jó árban lévő (3000 forint/fő/éjszaka) szállás egy olyan helyen, ahol teljes szívvel egy nyaralás is eltölthető. Szeretem én is a wellnesst, de ez egészen más minőség.

A püspökszentlászlói napokban igyekeztem minél több időt a napon tölteni, mert végre sütött igen jó erővel. Sugarai meg is kapta arcomat és karomat is, de öröm volt beszívni éltető energiáit. Most visszatértem a dolgos hétköznapokba, de a magammal hozott erő remélem még hosszan kitart.

A blogbejegyzés 2010. május 3. napján született.

Húsvét a Villa Weberben

Az üdülési csekk sikertörténet a belföldi turizmus területén, ami családunk kiváló példa e béren kívüli juttatás haszonélvezőire. Idén ugyan már nem adómentes ez a fajta juttatás, de szerencsére még olykor kapható. Számos helyre mér eljutottunk vele, ahova egyébként igen nagy valószínűséggel nem tettük volna be a lábunkat egyébként. A példák sorát a bikali Puchner kastély, a harkányi Xavin Hotel, a soproni Átrium Panzió, a villányi Crocius Gere Hotel, a Kövestető Hosszúhetényben, a sümegi Hotel Wellness Kapitány szaporítja. Lehet, hogy kihagytam valamit a sorból, nem tudom. Mindenesetre a fenti listaszámba menő sorozat is jól jellemzi, hogy mennyire hasznos juttatás az üdülési csekk, főleg azoknak, aki szeretnek utazni. Persze, el kell ismerni azt is, hogy aki alig él meg a fizetéséből, az üdülési csekk önmagában vajmi keveset nyújt neki.

Idén Húsvétot nem otthon töltöttük. Mivel május végén egy jó nagy adag csekk lejárt, úgy döntöttünk, az ünnep hosszú hétvégére meglepjük magunkat egy belföldi utazással. Először Zselickisfaludra szerettünk volna menni. A Hotel Kardosfát néztük ki magunknak, de arról lekéstünk, feleségem viszont nagyszerű helyet talált. Bonyhád külső részén, szőlősdombokkal körülvett területen fekszik a Villa Weber Konferencia és Wellness Hotel. A „Völgység” szívében található helyet eredetileg a Perczel család építette, aki generációkon keresztül itt élt. A család gazdasági nehézségei következtében a birtok Wéber János kezébe került. Ő virágoztatta fel a majorságot. A család 1936-ig élt itt. Jelenleg olasz tulajdonosa van, akinek a barátja a családjával épp ott töltötte az ünnepet. A család legkisebb tagját, a tíz éves körüli fiút Raúlnak hívják. Kedves gyermek, ám igen nagy egóval vértezte fel magát. Egész hétvége alatt a villa területén rótta a köröket mini quadjával.

Szombat reggel indultunk útnak Pécsről. Először elhagytuk Bonyhádot és megnéztük a Szálkai tavat. Hihetetlen nyugodt légkör fogadott minket, ott lecsendesedhet az ember. Egyébként a szállás kiválasztásánál fontos szempontot játszott az is, hogy csendes, viszonylag elzárt helyre menjünk. Jól választottunk ebből a szempontból is. De térjünk vissza Szálkára. Sajnos a tónál nem sok időt tölthettünk, csak néhány kavicsot, földdarabot tudott Márk a tóba dobni, láttunk két jól megtermett hattyút és pár horgászó embert. Márk éppen abban a korban van most, amikor ott a legjobb neki, ahol éppen az adott pillanatban van. Bárhonnan akarjuk elvinni őt, óriási patáliában részesít minket. Mi, felnőttek hajlamosak vagyunk elsuhanni életünk fontos pillanatai mellett. Rohanunk és rohanunk, az idő meg fut velünk. Nekünk kellene megállni időnként, az idő úgysem fog. Az elménk folyamatosan a jövőben vagy a múltban kutat, miközben nem veszi észre, hogy az „ott és akkor”-ban mi történik. Ezt kellene megtanulni. Gyerekkorban még tudjuk ezt, aztán elveszítjük ezt a képességet, bedarál minket a hétköznapiság kérlelhetetlensége. Felnőtt korban újból meg kel tanulni a jelenben élni, meg kell találni magunkban a gyermeket, és meg kell tudni őrizni őt magunknak.

Szálkán szerettünk volna ebédelni, félig szerencsénk is volt. Találtunk ugyan éttermet is, csak éppen jó háromnegyed órával később nyitotta meg kapuit, ahhoz képest, hogy mi arra jártunk. A gyermek alvásideje viszont már vészesen közeledett, így az ebédet kihagyva, a szállásra hajtottunk.

A Villa Weber lenyűgözött külső megjelenésével minket. Nagy területen fekszik, egy mini falu az egész. Gyönyörű szobákat kaptunk, amelyek külalakja az antik és modern stílus ízléses találkozásának a gyümölcse. Ugyan a későbbiekben mindkét szobában megjelentek a hangyák, ugyan a külső medence még használaton kívül volt, a teniszpálya teniszezésre még alkalmatlan volt, vagyis még minden a téli álomból épp hogy felnyitotta a szemét, de a hely lelkisége olyan melengető volt, hogy egyáltalán nem bosszankodtunk semmin sem.

A Villának van egy mini wellness részlege is, amelynek bővítése épp építési engedélyeztetés alatt áll. Jelenleg egy jacuzzi és egy finn szauna található benne. Első nap valaki a pezsgőfürdő vizét 39 °C-ra beálította, így – főleg gyermekkel – nem sokat tartózkodtunk benne. Eszterrel a szaunát azért kipróbáltuk, amely nagyon kellemesnek bizonyult.

Az első este a vacsora mellé kis élő zenével kedveskedtek nekünk a házigazdák, és egy nagyon finom, kitűnően adagolt vacsorával tölthettük meg a bendőnket. A legtöbb helyen vagy úgy degeszre etetik az embert, hogy alig tud az asztal mögül felállni vagy madáradagnyi ételt tesznek a vendég kopogó szemei elé. A Villa Weber konyhájában jó arányérzékkel megtalálták az arany középutat. A svédasztalos reggelinél is ez a szemlélet nyert bizonyságot. Sümegen vagy Bikalon rengeteg kaja csalogatta az embert, incselkedett a vendég gyomrával. A Villa Weber reggeli asztalán nem volt temérdek mennyiségű étel, mégis bőséges volt a felhozatal. Éppen annyiból lehetet választani, hogy a vendég gondolván társaira ne dőzsölje túl magát, viszont kellőképpen megtölthesse pocakját. Az italfogyasztást azért ezúttal sem a vendéglátói kínálatból oldottuk meg, hiszen ingünk-gatyánk rá ment volna. Még Pécsett szereztünk be némi finom nedűt. Első este a szekszárdi Eszterbauer Borászat – Öröm névre keresztelt – 2009-es roséját kóstoltuk meg. A zweigelt és kadarka részvételével készült rosé nagyon kellemes hatással bírt az ízlelőbimbókra, méltó helyet követelve magának a Sauska és a Vylyan Pincészet azonos évjáratú roséi mellett. A második este a balatonlellei Ikon rosét fogyasztottuk el, amely Cabarbet Franc szőlőből készült. Véleményem szerint, roséban nagyot nem lehet tévedni (egy vörös bornál sokkal nagyobb a hiba lehetőség), de nem tartozik ez a rosé a legjobbak közé. Még a Matias Pincészet harmaterős roséja is beelőzi nálam ezt a bort. Vasárnap délelőtt megnéztük a Maláj Nagydíjat a televízióban, aztán sétáltunk egyet a Villa parkjában. Az ebédidő után a család lepihent. Én is elbóbiskoltam egy kicsit, pont annyit, hogy a délutáni fáradtságot kiűzzem a szememből. Nem akartam hosszan aludni, mert szerettem volna a madárcsicsergés közepette egy kicsit naplót írni, aztán olvasgatni vagy fotózgatni. Egyáltalán csak úgy „ellenni” kívántam, amit huszonévesen gazdagon megtehettem, de mostanában már nincs időm rá. Holott fontos lenne megteremteni ezeknek a csöndes óráknak is a helyét az életemben. Jó volt most ezt megtenni, békés, csendes, tiszta érzés.

Nem olyan sokára Püspökszentlászlóra is elmegyünk majd egy hosszú hétvégére. A nyaralást is Esztergomban egy olyan helyen tervezzük, ami abszolút gyerekbarát. Párkány és Esztergom elég látnivalót ad majd nekünk az ott tartózkodásunk bő egy hete alatt, miközben a Mami kertje apartman Márknak szabad, friss levegőt biztosít. De ez még odébb van. Itt is láttam, hogy mennyire boldog volt a szabadban. Nem a negyven négyzetméter fogságában kellett eltöltenie napja nagy részét. Hosszú volt a tél, ez rajta is látszik. Nemsokára elkezd majd bölcsibe járni. Majd talán az is jó változást hoz az életébe. No de ne szaladjunk ennyire előre. A jelenre kell koncentrálnom. A jövő majd alakul, alakítjuk, de az itt és most a fontos. Ezt kell megélni. Szerencsére a hétvégén szép idő volt. Hétfőn, a távozásunk napján jött meg csak az esőmarta levegő.

Amikor ezeket a sorokat írtam a Villa Weber kastélyénak verandáján ültem. „Mozgás alig, madárcsiripelést hallok, a távolban autózúgás, egy tücsök is ciripel valahol. Bal oldalamról a szél lágy fuvallattal simogat, Most épp egy erősebb áramlat jön, a naplóm lapjaiba is belekap kissé. Egy kicsit hűvös van, de kardigánban teljesen elviselhető a levegő hőmérséklete. 14 óra 16 perc. Ez a jelen idő. Hallom, ahogy a fellegek között egy repülő halad el, a hajtómű zaja lágyan betölti a tájat. Néhány hang vesz körül engem, de a városi léthez képest ez csöndnek bizonyul. Sajnos egyre kevesebb részem jut a ›hangos csönd‹ élményében, amelyet a legtökéletesebben még egyetemi éveim alatt a Pannonhalmi Apátság főtemplomában éltem át. A csönd olyan tiszta volt, hogy megszólalt. Na de most is, megint, elkalandoztam a jelenből, ezúttal visszafelé. Itt ülök Bonyhádon, a ›Völgység‹ szívében és harmonikusan érzem magam. Lehetne ez a pillanat akár egy végtelenített jelenetsor kimerevített képkockája. De a pillanat varázsa éppen annak végességében rejlik, és ez így van jól."

A blogbejegyzés 2010. április 6. napján született.