Két figyelemreméltó filmről szeretnék most pár szót szólni. Az egyik, a tavalyi fődíjas Utolsó idők, amelyet még decemberben láttam, a másik a moziban tegnap bemutatott új Sopsits opusz, A hetedik kör, amelyet a Duna TV jóvoltából már korábban sikerült rögzítenem, de csak a mozi premierrel egyidőben néztem meg. Érdekes ez a filmforgalmazás, hiszen sok magyar film korábban a televízióba kerül, mielőtt a moziban megmérettetne. Persze sokuk nem is kerül a filmszínházakban forgalmazásra, és hát valljuk be, a magyar művészfilm nem vonz tömegeket a moziba, így a televíziós premier egy biztos bemutatkozási lehetőség a számukra.

Mátyássy Áron elsőfilmje, az Utolsó Idők az ukrán határnál, egy poros kis faluban játszódik, ahol épp 1997-ben járunk. A főszereplő a huszonéves Iván (Kádas József), aki – mint sokan mások – sefteléssel próbálja kiegészíteni jövedelmét. A fiú egyedül neveli, gondozza autista lánytestvérét, Esztert (Vass Teréz), aki különös kapcsolatban áll környezetével. A két fiatal ezen az Isten háta mögötti helyen, ahol soha semmi történik, próbál túlélni, csonka családjukból egészet alkotni. Persze igyekezetük elve kudarcra ítéltetett. Ahogy már a Deltában is láttuk, a másság egy önmagába zárt közösségben sosem követelhet magának helyet.

Ivánban egyre nő a feszültség, egyre frusztráltabbá válik. A helyben topogás, a perspektíva nélküli lét az emberből rejtett indulatokat hív elő. Amikor Esztert, fogyatékosságát kihasználva, megerőszakolják, Iván – nem bízva a rendfenntartói erőkben – szabadjára engedi indulatait és igazságot oszt. A pusztulás kivédhetetlen, mégis pozitív a film végkicsengése. Ami Ivánnak a vég, az Eszternek a kezdet. Mátyássy filmje nem hibátlan, kicsit előzmény nélkül jön a dráma, mintha mindaz, ami a tragédia előtt megmutatott, csak kötelező bevezetés lett volna. Persze érthető a rendezői szándék, az elkerülhetetlen végzet szavas csendül itt fel, de Mátyássy nem teremti meg kellőképp a film eleje és vége közötti koherens viszonyt. Ugyanakkor nem állítanám azt, hogy érdemtelenül vitte el tavaly a szemle fődíját, noha kevés alkotást ismerek az elmúlt évi mezőnyből. A színészek kiválasztása jól sikerült, és a kamera ügyesen kúszik be a szereplők intim szférájába, ahol az emberi rezdülések apró pillanatait is meg tudja ragadni. Mátyássytól ez a film minden hibája ellenére szerethető és a jövőre nézve reménykeltő alkotás.

Sopsits Árpád nem először nyúlt a gyermeki lélek viszontagságaihoz, kezdte a Céllövöldével (1990), aztán jött az önéletrajzi ihletettségű Torzók (2001), és most itt van A hetedik kör (2009). A rendező ezúttal egy olyan témához nyúlt, amelyről eddig senki sem merészelt beszélni, a filmet ugyanis az a megtörtént eset ihlette, amikor két fiatal fiú egyszerre követett el öngyilkosságot.

A gyermekek világa a tapasztalatszerzésről szól. Ilyenkor mindenkit kontroll nélkül érdekel a test világa és annak határai. Tizenéves korban az ember már elszakadt az „odaáttól”, elfelejtette honnan érkezett, és érdekelni kezdi az, hogy hova tart. A tapasztaltok megszerzése közben persze jó ha kontroll alatt áll a gyermek. A filmbeli főhősök életében meggyengült családi kötelékeket találunk, a lelki tanító, Gábor atya (Trill Zsolt) felügyelő ereje pedig elvész, amikor az ismeretlenből egy sánta gyermektársuk, Sebestyén elő lép. A fiú szenvtelen arccal mesél a fiataloknak életről és halálról, feltámaszt halottaiból egy galambot és elmondja, hogy az egyetlen hatalom és egyben öröm a pusztítás. A fiúk számára ebből egyenesen következik az, hogy a legfőbb öröm önmagunk elpusztítása lehet.

Sopsits új filmje sem hibátlan, néhol úgy éreztem: nem tudta eldönteni, mennyire akar misztikus lenni, ugyanakkor velejéig pontos és kegyetlen. Nem mismásol, premier plánban megmutatja két gyermek öngyilkosságát. A hetedik kör minden egyenetlensége ellenére falkavaró alkotás, még akkor is, ha személy szerint nekem a Torzók jobban tetszett (A Céllövöldét sajnos nem láttam).