jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Cormac McCarthy: Átkelés; Magvető, Budapest, 2012

Az Átkelésnek – a Határvidék-trilógia második részének – főszereplője, ahogyan John Grady Cole a Vad lovakban, az ismeretlen messzeség megismerésére vágyik. Cormac McCarthy a kiégett, kopár vidéken szabadságukat kereső magányos marhapásztorok (cowboyok, vaquerók) útját követi, a hanyatlásnak indult Vadnyugat mítoszának állít emléket.

Hőseinek a kóborlás a szenvedélyük. „Semmihez sem fűzi őket tulajdonosi viszony.” A Parham család Grant megyéből vándorolt Új-Mexikóba, elhagyva mindent, ami a régi élethez kötötte őket, tanyát, temetőt, halottakat. Az új ranch körül azonban idővel farkasok bukkannak fel, és csordáikat veszélyeztetik. Valakinek el kell pusztítani. A tizenhat éves nagyobbik fiú, Billy indul az éjjeli vadász nyomában, pedig minden helybéli tudja: ember azt ki nem ismerheti.

Az Átkelésben nyoma sincs a Vadnyugat romantikájának. McCarthy két kézzel szórja a pofonokat koravén hősére, aki útja során a saját bőrén tapasztalja meg, hogy mekkora árat kell fizetnie a szabadságért. Vállalkozásai általában tragikusan végződnek, még a hadseregnek sem kell. Egyetlen lehetőség marad számára: „a világnak való nekidőlés”. Lóháton léptet bele a vörösen izzó horizontba, hogy aztán sziluettje egy szemvillanás alatt szertefoszoljék, mint egy gyorsan múló, s talán sosem létezett világ utolsó emlékképe.

Ugyanis a világ a ’29-30-as válságot követően megváltozott. Roosevelt elnök meghirdette a New Dealt, az északi nagyvárosokban hamar megindult a gazdasági fellendülés. De a déli, határ menti területeken mintha megdermedt volna az idő. „Egészen Mexikóig el lehetett lovagolni anélkül hogy az embert akár csak egyetlen kerítés megállította volna.”

Billy legnagyobbrészt egyedül rója ezt a kegyetlen tájat. Nincs hely, ami maradásra bírná, nincs ember, akihez igazán kötődhetne. Belegázol a gyors sodrású folyóba, felkaptat a meredek sziklák közé, a fakó síkságon lépked. Letáborozik, tüzet rak. Lecsutakolja a lovat, tortillát eszik (az asszonyok szeretik nézni, ahogyan a fiú elmajszolja a neki készített ételt). Éjjel szinte mindig úton van, körülöleli a mindenség. Ha elfárad, a csillagok alatt alszik. Mikor újra útra kész, nyergel, s léptet tovább.

McCarthy néha puritán módon fogalmaz, máskor barokkosan hosszúra nyújtja a mondatokat. Bár elhagyja a vesszőket, az olvasó könnyedén rátalál a szöveg hangsúlyaira, lomha ritmusára. Néha olyan, mintha mantrát ismételgetnénk. A tömör párbeszédek, a fordítás nélkül hagyott spanyol nyelvű szövegrészek, a költői tájleírások lélegzetelállító, távoli látomássá formálják a prózát. Ugyanakkor ez a technika szárnyalni engedi az olvasó képzeletét, aki maga is átélheti a magányos ember szüntelen küzdelmét a vad vidékkel.

McCarthy nem kalandregényt írt, de még csak nem is Billy fejlődéstörténetét olvassuk. Nincsenek pörgő akciók, az erőszak is csak néha szabadul el a könyvben. Az Átkelés vaskos kötetében a főszereplővel sok minden megesik, de a történetnek nincsen pontosan lehatárolható kezdete és vége. Az eseményeknél sokkalta fontosabb maga az utazás, és hangsúlyos szerepe van azoknak a hiedelmeknek, mondáknak, corridóknak [balladáknak], amelyeket Billy az út során ismer meg.

Bölcs indiánok, földrengésben elpusztult város romjai közt élő remeték, lezuhant repülőgép kibelezett vázát cipelő cigányok, tenyérjósok, sokat megélt rancherek példabeszédszerű mesékben számolnak be Billynek az évek során felhalmozott tapasztalásaikról. A rendről, az életről, az igazság megismerhetetlenségéről filozofálnak. De a világ valódi természetéről sokat tanul azoktól a poroszlóktól, a könyörtelen földbirtokosoktól, a rablóktól is, akiknek dühe olykor kíméletlenül lesújt rá.

...

A teljes cikk, a "Az úton mindenki egyforma" az olvassbele.com oldalán olvasható.

*
A cikk a port.hu-n is olvasható!

Rubin Szilárd: Aprószentek; Magvető, Budapest, 2012

Légy jó, mert elvisz a bákász! – ijesztgették egykor a rosszalkodó gyereket. Mégis leginkább a felnőttek rettegnek attól, hogy az elcsatangolt kisfiúkról és kislányokról egyszer majd közzétesznek egy fényképet a televízióban vagy a Facebookon. A szülőkben ilyenkor végigpereg a legrosszabb verzió és az ép ésszel leginkább elfogadható magyarázat is. De olyankor még mindig reménykednek a jobbik változatban.

Kalocsai Marika édesanyja órák hosszat várta a lányát, de hiába, pedig csak a közeli zöldséges boltba küldte, hogy megvegye az ebédre való krumplit. Szidta a csellengő gyermeket, de haragja csak a sötétedésig tartott ki. Amikor 1953 októbere és 1954 augusztusa között eltűnt Törökszentmiklóson a következő tizenéves lány is, s később még három másik, már senkinek sem jutott eszébe, hogy csupán elcsavarogtak volna. A sejtések később beigazolódtak: a lányokat – mondta ki a vizsgálat – „megerőszakolták és megzsinegelték”. Vajon ki?

A mostoha körülmények között nevelkedett Jancsó Ladányi Piroska a tanúk szerint szokatlanul értelmes és udvarias lány volt. Arcképét Rubin Szilárd a Bűnügyi Múzeumban látta meg a hatvanas évek közepén.* Nem az áldozatok története vonzotta, hanem egy tekintet szólította meg, a húszesztendős hajadoné, akit 1954 őszén a Legfelsőbb Bíróság többek között öt rendbeli, előre megfontolt szándékú, aljas indokból és különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettéért ítélt halálra.

Mi érdekes lehet egy kegyetlen sorozatgyilkosban? Mi érhet annyit, hogy újból feltépjék az egy évtized alatt behegedni tűnő sebeket? Talán a halálesetek körüli mendemondák keltették fel az író figyelmét? Esetleg a korabeli sajtóban törökszentmiklósi vámpírként emlegetett lány személyisége – mely egyszerre volt szánalmat, vágyat és félelmet keltő?

Feltűnt az írónak, mennyi ellentmondás feszül a bírósági jegyzőkönyvek között. Logikusabb magyarázatot keresett. Vajon tényleg Piroska ölt? Mennyi igazság lehetett a szóbeszédekben, amelyek előrántották „a zsidó vérvádat”, illetve a szovjet katonákat, a városon áthaladó idegen autósokat tették felelőssé az öt lány haláláért?

Az Aprószentek terjedelmes bevezetőjében Rubin Szilárd részletezi az impressziókat, amelyek Törökszentmiklós „mesekönyvbeli utcáira” vitték őt. Nem titkolja, hogy a vártnál is nehezebb dolga akadt, és talán sohasem érhet célba. Kételyeit megosztja pályatársaival, Nemes Nagy Ágnessel, Pilinszky Jánossal, de az akkor már halott Szabó Lőrinc kísértetével is.

Regénye énregény. Nem kívülálló a kutakodó riporter, ő maga a főszereplő. Az eset felderítése személyes ügy. Olyan anyagra talál Piroska történetében, amellyel saját életútjára is reflektálhat. Rubin a gyilkosságsorozat krónikáját személyes emlékekből, hivatalos feljegyzésekből szedegeti össze. Interjút készített az ügyben annak idején részt vevő ügyésszel, bíróval, a nyomozókkal. Kifaggatta az áldozatok hozzátartozóit, a szomszédokat, a bűnesetek tanúit. A zalaegerszegi börtönkórházban meglátogatta Jancsó Borbálát, a kivégzett nő édesanyját is, aki lánya tanúvallomása alapján került rácsok mögé.

Kutatómunkájából nem pusztán oknyomozó riport készül. Olyan regényt akar írni, amelyben aprólékosan feltárja az ügy összes érintettjének társadalmi hátterét, megmutatja a lelkükben lejátszódó folyamatokat. Leírja az érzéseket is, amelyek a település utcáit járva törtek fel belőle. A könyv kétségkívül legerősebb része az eltűnéssorozat szikár elbeszélése. Sajátos, szinte költői leírás született belőle, ami helyenként a vásári ponyvaregények atmoszféráját idézi meg.

A tényregény archetipikus mintája, Truman Capote nagyszerű munkája, a Hidegvérrel (1966). Ez egy gyilkos naplóját rekonstruálja valódi motívumok alapján. Rubinnak ilyenfajta hiteles forrása nem volt. Ráadásul a regényterv megszületésekor a gyilkos már nem élt, kikérdezni sem tudta. De azért a lenyomatait kereste. „Mi különös lett volna az ő dolgaiban? Még mondani is nehéz őróla valamit” – mondja a szolnoki börtön volt körletparancsnoka. Nem is kaphatunk megnyugtató, elfogadható magyarázatot arra, mi vezet ilyen tettekre valakit, aki egyébként odaadóan viseli gondját a gyerekeinek.

Az ügy feltérképezése során Rubin Szilárd olyan információk birtokába jut, amely nemhogy közelebb vinnék a megfejtéshez, inkább elbizonytalanítják. Megszállottja lesz a megfejtés keresésének. De vajon Rubin „az »anyaggyűjtést« valóban úgy szervezte, hogy a meghallgatottaknak mintegy a szájába adta saját koncepcióját”, vagy az eset megfejthetetlensége kergette őt egy rögeszme rabságába? Önmagában izgalmas kérdés az is, hogy megsejthette-e akár csak egy részét a teljes igazságnak, vagy feltevései az összeesküvés-elméletek sorát gyarapítják.

Az Aprószentek befejezetlen, töredékes maradt. Nem forrhatta ki magát úgy, mint legjobb szövegei, a Csirkejáték vagy a Róma egyes. Keresztesi József gondos szerkesztői munkával átfésülte a szövegtorzót. Az apró-cseprő hibákat javította, az áldozatok neveit kegyeleti okból lecserélte, az ismétlődéseket kigyomlálta a szövegből, de a mű szerkezetén lényegesen nem változtatott. A 2008-ban született Hódoltsági tükör című írást pedig utóirat gyanánt csatolta az eredeti töredékhez.

...

A teljes cikk, a Torzó az olvassbele.com oldalán olvasható.

Szabó T. Anna: Tatoktatok; Magvető, Budapest, 2012

Sokan hangsúlyozzák, hogy a gyermekvállalás az ember életének legnagyobb csodája. Mások ellenben azt emelik ki, hogy szülőnek lenni borzasztóan nehéz munka. Mindkét állítás igaz, külön-külön egyik sem állja meg a helyét. Nem jut eszembe semmi más, ami egyszerre oly sok örömöt szerez és néha oly nagy bosszúságot is okoz a felnőtteknek, mint egy rakoncátlan embergyerek féktelen viháncolása.

A gyermek születésével egy csapásra felborul a hétköznapok addig jól bejáratott rendje, de mondok neked valamit: a szülőség egyik legnagyobb előnye, hogy a felnőtt igazoltan újra gyerek lehet. Nem ciki, ha gyerekdalokat dúdol magában. Nem röhögik ki, ha idétlenül játszik, sőt csodálják, hogy milyen nagy szeretettel és odaadással törődik a kis lurkókkal. Én speciel annak is örülök, hogy nem kell magyaráznom, amikor olyan könyveket olvasok, amit poronty nélkül valószínűleg a kezembe sem vennék.

Úgy tűnik, megint divatba jött gyerekkönyvet kiadni. Aki könyvesboltba tér be, tapasztalhatja, hogy akad elég lapozgatni való a legkisebbeknek és a legnagyobbaknak is. Van, amit a feltűnő színei vagy a kedves figurái miatt kedvelnek a gyerekek, s van olyan is, ami a szavakba öltözött költőiségével vagy a csavaros történetével ragadja meg a képzeletüket.

A sokféleség, tudjuk, nem jár minden esetben ugyanazzal a minőséggel. Van olyan könyv, amit szívesen mutatsz meg a gyermekednek, mert láthatóan gondos kezek foglalkoztak vele, és találkozhatsz olyannal is, amit trehány módon összecsaptak. Igazán ritka azonban, ami nemcsak a szemet kápráztatja el, de a szavaknak is ereje van benne. Amiről már most tudható, hogy a következő generáció kedvenc olvasmányai között is helye lesz.

Egyet biztosan tudok: a Tatoktatok című verseskötetet évek múlva is biztosan elővesszük. Nem egyszerűen gyerekkönyv, két művészeti ág házasságából született műalkotás. Szabó T. Anna József Attila- és Vackor-díjas költő és Kárpáti Tibor grafikus teljesítménye önmagában is figyelmet érdemel, de ami még nagyszerűbb: a könyvben a szóképek és az illusztrációk egymás segítik, elválaszthatatlan egységbe forrnak.

A Tatoktatok elsősorban a tartalmas irodalmat kedvelő szülők gyermekeit célozza meg. A borító nem hivalkodik. Az okkersárga négyzetforma sarkából két szilvaorrú indián néz ránk. A könyv címe, ez a játékos zagyvaság tarka nyomtatott betűkkel jelenik meg. Egyszerű eleganciát kapunk grafikai tobzódás, képkoktél helyett. A könyv egészét Kárpáti Tibor tervezte, a verseket a nemzetközileg elismert illusztrátor műalkotása fogadja vendégül.

Napjaink vizuális kavalkádjában meghökkentő Kárpáti Tibor rajzainak bonyodalom nélküli visszafogottsága. Szinte csak a legkönnyebben befogadható színekkel (zöld, sárga, kék, piros, fekete, fehér és helyenként testszín), valamint a legalapvetőbb formákkal játszik. Szimpla vonalrajzokból alkotja meg a mosolygós Almajárót, a piros orrú Űregeret vagy a Nemzetközi Medve-induló tarka macicsapatát.

Minden oldalon egy uralkodó szín ad aláfestést a verseknek. A rajzok térelválasztóként működnek. Néha megfelezik az oldalt, olykor egy egész lapot elfoglalnak, de van olyan is, hogy csak úgy kiemelkednek a nagy fehérségből.

De nem csak díszítik, életre is keltik a költészetet. Szabó T. Anna verseinek elsődleges célja, hogy megismertesse a legkisebbekkel a rímek csodás világát. De a szülőket is emlékezteti arra, hogy a magyar nyelvben milyen sok játékosság, huncutság rejlik. Gyerek és felnőtt is szívesen ismételgeti a ritmusos mondókákat, a szóleleményeket. Előbbi azért, mert általában szereti a játékot, utóbbi pedig néha szeret elmélázni azon, mennyivel többre is képes a nyelv, mint amire a hétköznapokban használjuk.

Ugyan csak a kötet első fejezetének a címe Nyelvpörgető, de bátran pörgethetjük a poéta összes vers-rapszövegét. A címadó vers a múlt idejű igék többes szám második személyű alakjával játszadozik, a Na, ezt jegyezd meg! pedig a foglalkozásokat hadarja eszes sebességgel. De pisszeghetünk is jókedvűen vagy próbálkozhatunk az „ibafai pap” módjára írt nyelvtörőkkel. S meg kell említenem az egyik nagy kedvencemet is. A Famese sorról sorra ismételteti el a „fa” szót, eredeti jelentésében és átvitt értelmében is.

A második szakasz (Családláda) az egész famíliával foglalkozik. A mosolymosó olyan nemszeretem dolgokhoz ad segítséget, mint a fogmosás vagy az öltözködés. Egy valamirevaló gyerekkönyvből az évszakok, a hónapok (Nyártél) sem maradhatnak ki. De csibészkedhetünk a virágok neveivel (Tearózsa), dalba foglalhatjuk a gyógynövényeket, a sámánokat és a boszorkányokat, vagy elégethetjük a kiszebábut is (Varázsdalok).

Szabó T. Anna nem feledkezik meg a gyermekek négylábú és szárnyas kedvenceiről sem (Állatkertész). Megénekli a varjakat, a cinegét és a kiscsikót. Az olvasó pedig kedvére találgathat, kit is takarnak az ízes rímes négysorosok (Ki ez itt?). És mielőtt az egésznek vége szakadna, jöhet a nagy Vadulás. Vérnyúl és űregér tombol, kalózok és medvék trappolnak – velünk együtt. A legeslegvégén már az sem fontos, hogy a szavaknak értelmet adjunk. Cserélgessük a mássalhangzókat vagy a magánhangzókat, és hangosan röhögjünk, mi sül ki az egészből.

...

A teljes cikk, a Veled verselek az olvassbele.com oldalán olvasható.

Melinda Nadj Abonji: Galambok röppennek föl; Magvető, Budapest, 2012

„Bele lehet bújni egyik napról a másikra, egyik éjszakáról a másikra egy új életbe?” – kérdezi a felnőttkor küszöbén álló Ildikó, a Galambok röppennek föl főszereplője. A vajdasági Kocsis család egy svájci faluban telepszik le, hogy új egzisztenciát teremtsen, de a hátrahagyott családnak sem akarnak hátat fordítani. Amikor azonban évekkel később csokoládébarna Chevrolet-jukkal behajtanak egykori falujuk nyárfákkal szegélyezett főútjára, már idegenként térnek vissza. Mert ahhoz, hogy az új kapcsok megerősödjenek, a régi kötődéseknek előbb-utóbb halványulniuk kell.

Ildit nem kérdezte senki, akar-e Svájcba menni. Felpakolták a vonatra és vitték. Holott neki az otthont Mamika halk dúdolása jellemezte. „A békák brekegése éjszaka, a disznók, ahogy a kis szemükkel hunyorognak, az izgatott kárálás, mielőtt levágják a tyúkot, az estikék meg a barackrózsák, a durva káromkodások, a könyörtelen nyári nap és a dinsztelt hagyma szaga” – ez jelentett számára mindent.

Ha át nem élted, nehéz megérteni, milyen az, amikor „nincs se istened, se hazád”, még csak nem is beszéled anyanyelvi szinten a hivatalos nyelvet. A Vajdaságban koszos magyarnak tartanak, Svájcban pedig „szaros idegen” vagy, maximum „papírsvájci”. Arról meg az öregek tudnának mesélni, milyen az, amikor a tanya, ahol az otthonod is van, egyazon helyen marad, mégis mindig egy másik, állítólag jobb országhoz tartozol.

A szülőföldeden maradt rokonok szerint: „jól el vagytok kényeztetve ott, nyugaton”. Luxusgond, ha arra panaszkodtok, hogy tinálatok minden drága, és hogy keményen meg kell dolgoznotok mindenért. Ti legalább biztonságban érezhetitek magatokat – mondják –, és nem kell a kommunistákkal meg a fasisztákkal törődnötök. Nem féltek attól sem, ha valaki szerbnek néz, vagy ha horvátnak, bosnyáknak kiáltanak ki titeket. Nyugodtan lehettek akár magyarok is.

Az új hazában egyre megy, honnan jöttél, elvárják, hogy beszéld a nyelvüket és értsd meg a kultúrájukat. Ismerned kell az államformájukat, a leghíresebb írójukat, még akkor is, ha az ott élők többségét mindez hidegen hagyja. Mert neked kell az állampolgárság, és szükséged van mások megbecsülésére is. Ezért nem kell nagydobra verni, ha valaki a saját szarjával telekeni a család vendéglőjében lévő illemhely csempefalát. Meg kell dolgozni azért, hogy az új helyen legyen emberi sorsod. Na, de mikor lehetsz végre önmagad?

Ildikónak nem kell az apa sorsa, aki kénytelen volt végignézni, ahogy megalázzák nagypapát, és elvették tőle a gyerekkorát. Most meg állandóan a kommunizmust és Titót szidja, vagy pálinkásüveggel a kezében próbál megszabadulni a múlt rémeitől. Mert másképp nem képes kibeszélni magából a fájdalmat. Nincs szüksége az anya sorsára sem, akinek csak a Mondial létezik, a családi kávézó. Tőle mást se hallani, csak hogy a munkával lehet előbbre jutni. Szerinte észrevétlennek kell maradni, belesimulni a környezetbe. Mindennap emberfeletti erővel kell teljesítened ahhoz, hogy végre valakik elfogadjanak.

Mindenhol te vagy a kisebbség, mások között az idegen. Mindig neked kell alkalmazkodnod apádhoz, anyádhoz, a szomszédhoz, egy országhoz, a világhoz. Csak magadhoz nem igazodsz. A regény főhőse még férfit sem találhatna magának anélkül, hogy ne lenne figyelemmel édesapja elképzelésére. Szerbet csak legutolsó helyen választhatna, oroszt biztosan nem, de igazából svájcit sem. Az eszményi férfi egyértelműen magyar lenne, de legjobb, ha mindjárt vajdasági magyar, aki – hasonlóan hozzájuk – kivándorolt. Neki ugyanis nem kell elmagyarázni a történelmet. Legyen persze neki rendes szakmája is, nem jöhet szóba holmi zenész vagy festő. És természetesen Svájcban telepedjen le ő is és legyen sikeres abban, amit csinál. De, mint tudjuk, a szerelem nem válogat, hirtelen jön és megtalál, még ha a szerető el is menekül, miután beléd szeretett.

Ildi és húga, Bori idővel egyre kevésbé értik, miért kell mindig megalázkodniuk mások előtt. Miért várják el a szüleik, hogy másokhoz alkalmazkodjanak. Ahogy felnőnek, egyre többet ismernek meg a szülők és a nagyszülők történetéből. Kezdik érteni a miérteket, ráismernek a felmenők és a közöttük lévő különbségekre. Ildi pedig lassan ráébred, hogy szeretne spontán lenni, kevésbé görcsösen cselekedni. Őt már nem lehet leszerelni olyan mondatokkal, hogy „legalább nektek legyen jobb sorsotok, mint nekünk, csak értetek dolgozunk”. Elege van abból, hogy folyton helyre teszik: neki mindent el kell tűrnie. Nem akar többé tapintatos lenni. „El akar tűnni ebből a derékba tört életből, ezekből a hétköznapokból, amelyek során szolgáltatóipar lesz maga az élet.” Csak egy szép ablakra van szüksége, ahonnan lehet bámészkodni, a napba nézni. Onnan néha az ember is visszatükröződik.

A teljes cikk, a Senkiföldjén az olvassbele.com oldalán olvasható.

Darvasi László: Pálcika; Magvető, Budapest, 2012

Ha kíváncsi vagy arra, milyen az ember, kérj meg egy gyermeket, hogy rajzoljon egyet neked. Figyeld meg: a kislány vagy a kisfiú először nagy kobakot kerekít, majd a fejből egyenes vonalat húz, amely alul két irányba megtörik. Középen firkant még egy-egy végtagot, egyet jobbra, egyet balra. Kész is van az emberforma.

Darvasi László legújabb mesekönyvének hőse kétdimenziós figura, akinek emberi tulajdonságai vannak. Pálcika a maga egyszerűségében megmutatja, milyenek is vagyunk. A világra rácsodálkozók és szeretetre éhesek. De talán úgy még pontosabb a dolog, ha azt mondom, tiszta, ártatlan állapotunkban egy kicsit mi is pálcikák vagyunk. Később aztán az élet sűrűjében jól megvastagszunk, bemázolódunk. Tulajdonképpen Pálcika ezért is esszenciaember vagy inkább emberesszencia. Sokkal inkább rokon a legkisebbekkel, ne feledjük azonban, mi, felnőttek is kicsiből lettünk nagyok. Azonosuljunk hát nyugodt szívvel a pálcikaságunkkal.

Pálcika tele van kérdéssel, folyton kíváncsiskodik. Naiv, vidám figura, aki gyermeki módon fürkészi a külvilágot. Érdekli, miben hasonlít a többiekhez, és miben különbözik tőlük. Néha persze ő is elszomorodik. Például azon, ha kicsúfolják. A vastag derekú tölgyek, a hatalmas bükkök, a terebélyes platánok lefitymálják és kinevetik. A kövér bécsi virsli, a nagyképű frankfurti virsli, a hiú véres hurka, a piperkőc májas hurka, a gyulai Kolbász Jóska is kiröhögi. Mutogatnak rá, hogy milyen kis satnya szerzet. Akadnak olyanok is, akik egyenesen lehurkapálcikázzák. A humor és az őszinte jellem azonban mindig kisegíti, így sikerül felülkerekednie a rossz érzésein. Mert lehet ő olyan vékonyka, mint a cérna, őt mégsem falják fel, és Fűrész úr is jobban kedveli a vastag fákat meg az alig vékonyabb ágakat. Pálcikát sosem szeli ketté. No, hát akkor kicsoda is heherésszen? Pontosan! Aki utoljára nevet!

De milyen is ez a Pálcika? Vörös a haja, mint a parázs, Cipője egy kopott, bumbi orrú, vastag talpú bakancs. Sárga dagi hátizsák feszül az egyenes vállán, amitől nem látszik se feje, se keze, se lába. Mégsem láthatatlan. Belefér a tatyójába szinten minden. A szükségesnél biztosan több: szendvics, fényképezőgép, elemlámpa, képes újság, mesekönyv, papír zsebkendő, biciklipumpa, fésű és szájkenőcs. Giriguri pálcikabiciklijén oda tekerészik, ahova csak akar.

A gyerekeket roppant módon foglalkoztatja, milyen emberként éldegélni, jónak lenni. Egyáltalán milyen lenni? Miért mondják rájuk sokszor, hogy te most rossz voltál. Ezt ne csináld, azt nem szabad. Próbálják megkülönböztetni a helyest és a helytelent, értelmezik a nagyvilágot. S bár eleinte mindent apu, s még inkább anyu szemével látnak, szép lassan beszüremlenek világnézetükbe más vélemények is. Barátok, távoli ismerősök, az óvó nénik, a tanár bácsik mondanak ezt-azt erről és arról. Később felfedezik azt a vibráló és beszélő fekete dobozt, meg az internetet és a különböző magazinokat, amelyekből információ hadseregek indulnak rohamra, bevenni a gyerekfejeket.

A mesék pontosan azért kellenek, hogy az ifjú palánták megszerezzék mindazt a bölcsességet, tudást, ami az életnek nevezett össztársadalmi szerepjátékban való részvételhez elengedhetetlenül szükséges. Az örömteli szerepléshez, mondhatni a túléléshez, az kell, hogy minden lény tisztában legyen önmagával. Pálcika is azért járja be a világot, azért pálcikázik, mozgolódik végig az egész könyvben, hogy megtalálja saját pálcikaságának lényegét. Mert mi is a lényeg? Hát hogy az ízléseken nehéz kiigazodni. Valakinek a lekváros palacsinta ízlik, másnak meg a kakaós jön be. Valaki a pálcikát szereti, más meg a bunkósbotot. Ami pedig a legfontosabb: „Egyetlen pálcika is lehet hős!” Ahogy te is, én is.

A képi kultúra korában azonban nincs könnyű dolgunk. A vizuális társadalomformáló tényezők folyamatosan próbálják belénk sulykolni, hogy csak akkor érünk valamit, ha hasonlítunk a metroszexuális ideálra. Legyünk tehát húszas-harmincas éveiben járó, tehetős, egyedülálló nők vagy férfiak. Lehetőleg karcsúak és jól öltözöttek. Ö… izé… Trendik. Fogainkat súroljuk hófehérre, ne mattra, hanem fényesre. És torzítsuk természetellenes grimaszba arcunkon a mosolyt. A műanyag világ rendje szerint olykor azért a család is megengedett. Kell ahhoz nagy ház, három gyerek és négy kerék. Az Ikea patyolattisztaság természetesen ez esetben is olyan alapfeltétel, amitől eltekinteni nem lehet.

Az igazság azonban, mint azt jól tudjuk, egészen más. Lehetünk görbe hátúak, sárgafogúak, mélyszegények, süketek vagy mozgássérültek. Normális az is, ha van egy kis szeplő az arcunkon, némi súlyfelesleg a fenekünkön, anyajegy az állunkon. Ha ez a helyzet veled is, ne parázz. Itt van ugyanis Pálcika, aki segít rajtad. Tudniillik a kicsi és törékeny hős szeret pálcikának lenni. Hogy megmutassa neked is a pálcikaság előnyeit, kilencven rövid történetet mesél el neked. Az apró sztorik tulajdonképpen ugyanazt a témát dolgozzák fel. Mindegyik külön életet él, de a sokféle, ötletes variációk kerek egészet is alkotnak. Világkörképet adnak. A kötetet végig olvashatod az elejétől a végéig, de bárhol fel is ütheted.

Hősünk felkutatja a hozzá közel álló pálcikaféléket és a nagyon távoli rokonokat. Találkozik a ropival, a szívószállal, a varázspálcával meg a karmesterpálcával, a marokkóval (nem a tevés országra gondolok), a füstölővel, a fogpiszkálóval, az óramutatóval és sok más fajtabelijével. Sok vicces esetet sorol fel, amely Daru Dénessel, Pocsolya úrral, Gerbera Erzsébettel és Sün vitézzel esik meg. A Szalonna rablókról ne is beszéljünk. Az egy külön kaszt. Főhősünk, miközben keresztül pálcikázik az egész világon, tengernyi komoly gondolatnak is nekiszalad. Olvashatunk a hasonlóságokról és különbözőségekről, és arról, hogy nem a látszaton múlik, ki a jótét lélek és ki a mogorva dudva. A mesék szólnak a szerelemről és a varázslásról (ez különösen tanulságos történet), a rémséges álmokról és a félelmetes lyukakról. A görögözést és a girigurigázást meg csak úgy mellékesen jegyzem meg.

Úgy hiszem, Pálcika komoly segítségére lehet gyereknek és felnőttnek is abban, hogy jóban legyen azzal, aki benne legbelül lakozik. A Jóskával, a Sárával, a Tercsivel, a Fercsivel, a Katával, a Klárával. Sorolhatnám, ahány nevet csak találni lehet a naptárban. Mert az a legfontosabb, hogy okézsoké legyen kint és bent, lent és fent. Én se, te se utálj a tükörbe nézni. Gondolj bele! Egy olyan ország, ahol mindenki tök ugyanolyan, mennyire dög unalom lenne. Nem vagyok én képernyő-ellenes, de ezt nem szajkózzák (n)agyon a televízióban. Bezzeg mennyivel jobb az a könyv, ami ilyen szerethető főhőst és ennyi sok kedves mellékszereplőt ismertet meg veled.

...

A teljes cikk, a Pálcikaönarcképek az olvassbele.com oldalán olvasható.

Raymond Carver: Katedrális; Magvetó, Budapest, 2011

Nem túlzok talán, ha kijelentem: a 2011-es év legnagyobb könyves eseménye volt a 20. századi amerikai irodalom egyik legjobb novellistájaként számon tartott Raymond Carverhárom kötetből álló teljes prózai életművének hazai megjelenése. A Magvető Kiadó az elmúlt év végén a Kezdőkvágatlan verziója és a korai műveket tartalmazó gyűjtemény (Befognád, ha szépen kérlek?) kiadása után a sorozat zárásaként az eszköztelen nyelvhasználatáról ismert író legkiforrottabb munkáit adta közre.

A Katedrális, hasonlóan a korábbi könyvekhez, a kiüresedettkispolgári lét pillanatfelvételeit örökíti meg. Szereplői kísértetiesen hasonlítanak az első két kötet figuráihoz. Elvesztették a munkájukat, elhagyta őket, akit valaha szerettek. Ha még házasok, hamarosan biztosan el fognak válni egymástól. Ha van munkájuk, nemsokára már nem lesz hol dolgozniuk. Valaha volt reményeik örökre szertefoszlani látszanak. A félelem, a hiány irányítja életüket. Sőt még ennél is rosszabbul reagálnak környezetükre: totális közöny, nemtörődömség lesz úrrá rajtuk.

Azt már láthattuk, hogy a Carver-hősök kétségbeesésükben hogyan próbálnak még egy utolsót belemarkolni a Semmibe. Kilátástalan helyzetük dühöt vált ki belőlük, hajlamosak akár az erőszakra is. Egyenes utat találnak az alkoholhoz, amely mindig jó társa az elveszett lelkeknek.

A harmadik kötet szereplői azonban egy valamiben különböznek elődeiktől. Ők már nem ütnek vissza, ha kapnak egy pofont. Történjék velük bármi, fel nem kelnének a kanapéról (Emberkonzerv). Már egy utolsó szitokszó sem hagyja el a szájukat. Meg sem próbálnak cselekedni, vagy ha mégis megteszik a kezdő lépést, nem fejezik be a megkezdett mozdulatokat (A vonat). Teljesen tehetetlenek, egy helyben topognak, magukat ismétlik. Legtöbbjük teljesen elidegenedett a környezetétől, még önmagukkal sem tudnak zöld ágra vergődni. Úgy tűnik, végérvényesen beletörődtek a sorsukba.

Carver diagnózisa: az emberi nem képtelen a kommunikációra. Nem elég, hogy nem tudunk beszélni egymással, de meg sem próbálunk figyelni a másikra. Be van dugulva a fülünk. Ami persze rohadtul idegesítő, ugyanakkor meg sem halljuk, ki beszél, mit mond (Óvatosan!). Ezek a szánni való alakok nem képesek megérteni az egyértelmű üzeneteket sem. Nem hiszik el, amit leírva látnak. Megkérdőjelezik még azt is, hogy a levelet, amelyben búcsút intenek nekik, valóban az írta, aki a szerzőjének mondja magát (Ég a házad ideki). El sem tudják képzelni, hogy egy vak ember náluknál élesebben láthatja azt, akivel az évek óta egy fedél alatt élnek (Katedrális). Az idegenség, az ismeretlenek közelsége válik természetes alapállapotukká.

Carver az egészen hétköznapit formálja irodalommá. Nem a megfoghatatlan történéseket ragadja meg, hanem a valóság nehezen észlelhető, elhallgatott maradékát gyűjti egybe. A mindennapok tragikumát, az orrunk előtt levő láthatatlant gyúrja össze közös élményanyaggá. Ezt a kollektív tapasztalást pedig steril, meztelen nyelven szólaltatja meg. Nem kell tehát ahhoz Gordon Lish, hogy Carver redukálja a nyelvet.

Százszor leírták már, ezért közhely: Carver minimalista. De nem a mondatok rövidsége vagy redukált szókészlet a lényeges, hanem a gondolatok puritánsága és tisztasága teszi jól érthetővé ezeket az írásokat. A megfogalmazás könnyedségében rejtőzködik a szöveg mélysége, amely igazán ránehezedik az olvasóra. A carveri módszer által kinyert esszencia sosem válik közhelyessé. A kelléktelen próza szinte költői tömörségben szólal meg. Az egyszerűségében a katarzis elsöprő ereje lakozik. Az efféle irodalom fordítása hálás feladat, ugyanakkor kőkemény munka. Barabás Andrásnak köszönhető, hogy magas színvonalon, egységben olvashatjuk Carver univerzumát.

...

A teljes cikk, a Szikár költészet az olvassbele.com oldalán olvasható.

Tóth Krisztina: Pixel; Magvető, Budapest, 2011

Minden fénykép sok millió pixelből, képelemből épül fel. Távolról az apró képpontokat nem tudjuk megkülönböztetni. Ettől persze még ott vannak. Mert minden nagy egészt apró részecskék alkotnak, amelyek azonban olyan szorosan tapadnak egymáshoz, hogy szinte eggyé olvadnak. Ezért közelebbről, kockáról kockára kell szemügyre venni a felvételt. Csak így kaphatjuk meg a teljes képet.

Így építkezik Tóth Krisztina legújabb prózakötete is. A Pixel harminc novellát fűz egymáshoz. Mindegyik történet egy-egy emberi testrész köré szerveződik. Ezek a szövegtest önálló darabkái. Apró képecskék a tablón. Ám az emberi test alkatrészei nem valódi szereplői az egyes novelláknak. Sokkal inkább csak metaforái a rész-egész viszonynak.

A főszerepeket ugyanis hús-vér emberek játsszák. Olyanok, mint bármelyikünk. Az egyes fejezetek pedig a hétköznapok mozaikdarabkái, önálló létjogosultsággal. Saját idejük, terük van. Sajátságos ízzel, hangulattal. Mégis a történetük kötetté szervezve teljesedik ki igazán. A Pixel ezért a rövid prózák regénye.

Ha jobban megfigyeljük az egyes történetmorzsákat, észrevehetjük, hogy számos ponton egymásba kapcsolódnak. Hálózatot alkotnak, a szereplők pedig átjárnak az egyik történetből a másikba. Főszereplőkből mellékalakokká válnak, epizodistákból főhősökké lépnek elő. Mert összefügg az is, ami látszólag egymástól független.

Erős kapocs például az elbeszélő személye. Vagy sokkal inkább: távolságtartó személytelensége. Teljesen a fotográfustól függ, hogy milyen mozzanatokat kap lencsevégre. Kíváncsi leskelődő, aki rövid ideig a szereplőkön pihenteti tekintetét. El sem kezdett vagy éppen befejezetlen történeteket mond el. Aztán elfordul, és újabb elmesélnivaló után néz. De mindig ugyanazt találja meg, csak másképpen elmondva.

Az elbeszélő is többször felhívja az olvasó figyelmét: akár szembe is szállhatna a sors rendelésével. Kedve szerint alakíthatná a történeteket. Olyan irányba terelgethetné a sorsokat, ami tetszene az olvasónak, az írónak, de még a szereplőknek is. Könnyedén megtehetné. Megvan hozzá a hatalma. Néha enged is a kísértésnek. Ahogyan mindenkiben él a vágy a kacskaringós utak kiegyenesítésére.

De ezek a meglesett sorsok a kínálkozó lehetőségek közül rendre a legrosszabbat választják ki. Mintha ez törvényszerű lenne. Ezért az elbeszélőnek többször korrigálnia is kell magát. Mert más a jó szándék, és megint más a valóság. Erős bennünk a vágy a boldogságra, akár fiatalok, akár idősek vagyunk, akármelyik országban élünk. Mindenki ugyanazt akarja: magának kikaparni a gesztenyét.

Szerelemre és figyelemre vágyunk, bizonyságot akarunk arról, hogy létezünk. A receptet viszont sajnos nem kapjuk meg – pedig mennyivel könnyebb lenne. Csak kiváltjuk a szert, ami gyógyír minden bajra. Tuti tipp hiányában azonban egészpályás letámadással hajszoljuk az örömöket. Igyekszünk megkapaszkodni bennük, és egyáltalán nem meglepő, ha próbálkozásaink rendre zátonyra futnak. Testünk elkopik, lelkünk megfakul. Elhalványodunk, elhasználódunk. Reményeink lassan elszállnak, végül csak a vágy marad meg.

...

A teljes írás, a Kikockázva, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Bíró Yvette: Futó, Magvető Kiadó, Budapest, 2011

A futó főnév és melléknév egyszerre. Megnevez és jellemez. A meghátrálás és a bátor elébe menés ellentétes pólusú jelentésrétege. Magányos és társas létfilozófia. No, és persze a test ritmikus rítusa a futás, amely az elme mély koncentrációját követeli meg.

A balesetet csak a fiatal nő éli túl. Többé sem felesége, sem anyja már senkinek. Összedrótozva kapaszkodik az élők világába. Pedig ehhez van a legkevésbé kedve. Egyetlen szerencséje, hogy képtelen érezni, gondolkodni. Úgy látszik, a fájdalom is jó valamire. Elnyomja a születőben levő másikat, a nagyobbat. A felfoghatatlant. Aztán jön a túlélők bűntudata. Ők mentek, te maradtál. Már megint.

Hiszen gyerekfejjel az édesanyját úgy vesztette el, hogy egyetlen képe nem maradt róla. Se a zsebében, se a fejében. Csak a toloncház szűk pincéjében síró asszony alakja dereng fel. A gyermek pedig egyszerűen csak kisétált a halálba masírozók arctalan tömegéből. Oly könnyedén, mintha az utcasarkokon nem mosolygott volna rá – gúnyra torzult arccal – a kegyetlen gyilkosok csordája.

Maradt egy apa, akivel ritkán hallgatták meg egymást. Állította: Isten nincs. Jámbor atyja azonban vallás kérdésében mindig erőszakos és hajlíthatatlan volt. A kölcsönös sérelmek útvesztőiben tévesztették szem elől egymást. És persze akadtak szeretők, akik ágymelegnyi szeretetadagokat, simogatás-morzsákat rejtettek el számára. Mindig keresett valakit, aki sosem jött el.

Mikor a világra jössz, nem valószínű, hogy így képzeled el a sorsodat. Persze minden életcsomagban vannak nehezen cipelhető terhek. Ez előre kiszámítható. Azonban a szülő, a férj, a gyermek hiánya, egyszerre, túlontúl súlyosnak bizonyulhat. Te is, mint mindenki más, rákérdezel, mi ennek a tanulsága? Mire föl van mindez?

Talán ezért járod be az egész világot. A legelső üzletben megvásárolt műanyag endéká-bőrönddel. Hogy rátalálhass egy kis magyarázatra. Annyi értelme legalább van az utazásnak, hogy eltávolodsz egy kicsit a történtektől. A szeretetvágy hajt előre. Budapest, Berkeley, Jeruzsálem, Párizs, Berlin, Varsó, New York – egy vándorlás állomáshelyei. A felejtés azonban, ha nem is engedi közel férkőzni a részletek pontosságát, mégis érzékletesebbé teszi, mekkora is a veszteség.

A Budapesten született, de jelenleg Párizsban élő Bíró Yvettet az érdeklődő olvasók elsősorban filmesztétaként (A hetedik művészet, Profán mitológia, A rendetlenség rendje, Időformák) és forgatókönyvíróként (Johanna, Delta, Szelíd teremtés) ismerhetik. A Filmkultúra című folyóirat egykori alapító-szerkesztője most első szépirodalmi alkotásával mutatkozik be a közönségnek.

A Futó a szerző New Yorki letelepedésének idején (1982/83) született meg. A kézirat évtizedekig elzárva pihent a pince melegében. Később, a párizsi költözködéskor (2009/2010) került elő az egyik elfelejtett dobozból. Bíró Yvette ekkor jutott olyan távolra a személyesen átélt tragikus élményanyagtól, hogy szavakba foglalhatta a kétséget, a bizonytalanságot, a szégyent, a bűntudatot.

...

A teljes írás, az A hosszútávfutó magányossága, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Cormac McCarthy: Az út; Magvető, Budapest, 2010

Két alak botorkál a pernye lepte, holt földön. Egy férfi és egy fiú. Egy feleséget hátrahagyott apa és anyját vesztett gyermek. Északról jönnek, délnek tartanak. Világégés utáni világban járnak, ahol a pusztulás okai ismeretlenek előttük. A teljes reményvesztettség elől menekülnek. Magukat a tűz hordozóinak mondják.

Meghazudtolva a józan tényeket, még bíznak az élet utolsó szikrájában. A remény hal meg utoljára. E mondás szavahihetősége azonban komoly kétségekbe ütközik a kiüresedett univerzumban.

A növényzet kipusztult, az állatok eltűntek a föld színéről, az emberek egyre inkább fogyatkoznak. Az egész világ hajléktalan. A tulajdoni viszonyok felborultak. Senkinek sincs szüksége lakóingatlanra, sőt egyenesen veszélyes a négy fal között maradás. Amikor már nem találtak elég élelmet, a Föld nevű bolygó szerencsétlen két lábon járó fenevadjai egymást kezdték el fogyasztani. Felütötte a fejét a kannibalizmus, mint az anyagba ragadt élethez ragaszkodás kétségbeesett utolsó gaztette. Bármikor az emberségüket feladott farkasok martalékává válhat az, aki kitűnik a vándorlók közül. Elég, ha a falka útjába kerül az ember, kész a baj. Hogy mi történhetett a világ pusztulása után, csak sejthetjük, de felfogni aligha vagyunk képesek. Nem az érdekes, hogy mi okozta a világégést, hanem a 'hogyan tovább' megválaszolhatatlan kérdését szegezik nekünk.

Az emberi szívbe szinte belehasít a dermesztő hideg. Nincs egy reményt adó napsugár sem a szürke égen. Megdermed minden élő szervezet. Akad-e még egy utolsó szalmaszál, amibe még belekapaszkodhat az ember? Ami napról napra a továbbhaladásra sarkallja a fáradt utazót? A nő, az anya már feladta, nem akart tovább e világ részese lenni. Ha rajta múlt volna, a fiút is magával viszi. A gyermek, a fiú sosem ismerte az egykor volt világot, ő a világégés utáni kor szülötte. Ő a tűz, amely fellobbanthatja újra a tartalmat adó szeretetet a kietlen vidéken. Az apa foggal-körömmel küzd. Miért is? Egy jobb jövőért? A fiáért mindenképp. Miatta, érte nem adja fel sosem.

Cormac McCarthy regénye, Az út egy reményteli, ám kilátástalannak tűnő vándorlásról szól. Sosem tudhatjuk, mi van az út végén, ezért kell folytatni. Apa és fia folyamatosan úton van. Vonszolják magukat előre, hátha találnak valami jót ezen a törvények nélküli földön. Útjukat a folyamatos élelemkeresés és a rosszaktól való folytonos félelem hatja át. Egyetlen egy golyó van abban a pisztolyban, amely készen áll bármikor kioltani a fiú életét, arra az esetre, amikor már nincs más megoldás.

...

A teljes írás, az A tűz hordozói, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Cormac McCarthy: Vad Lovak; Magvető, Budapest, 2011

A romantikus vadnyugati hősök kora a huszadik század derekára végleg lealkonyult. Már nem a coltok szava a leghangosabb. A szemhatáron magányosan ügető lovas hosszú árnyéka lassan belehalványodik a vörös fényben úszó tájba.

John Grady Cole családja darabokra hullt: a nagyapát most temették, az apa lélekben már máshol jár, a még mindig fiatal anya színésznői ambíciókat dédelget, a 16 éves fiút pedig iskolába szánja. John Grady vágya, a birtok igazgatása, nem teljesül. Egyetlen megoldás létezik: irány Mexikó!

John Grady és egy évvel idősebb barátja, Lacey Rawlins útnak indul hát. Nem keresik a bajt, megtalálja az magától is őket – a nagyszájú és babonás Jimmy Blevins személyében. A kölyök idősebbnek hazudja magát a koránál, és még a neve sem igazi. Talán a lova sem az övé. Az öntudatos gyerek gondolkodás nélkül belemegy minden csetepatéba, ha igazságérzete úgy kívánja, de amint megnyílik az ég, és megszólalnak az égi harsonák, magzatpózban kucorog a sötétben. Egy viharban elveszíti lovát, ruháit, mindenét…

A két barát immár – reményeik szerint örökre – elválva Jimmytől egy mexikói haciendán kezd el dolgozni. Frissen befogott lovakat törnek be. John Gradynek a lovaglás a mindene. Nem vágyik másra, csak ember és állat harmóniájára. Érezni, ahogy dübörög a vér a ló ereiben, ahogy megfeszülnek az inai. A szél csapdossa John Grady kalapját, simogatja izzadó bőrét. Ló és lovasa eggyé válik...

Texas és Mexikó határvidékén, a csupasz sivatagi tájon tikkasztó, embertelen a hőség. Napszítta, poros úton ballag minden érzelem. Komótosan mozdul minden élő. Az arcokon vadság tükröződik és szépség. A határ mentén ide és oda is kötődik az ember, mégis mindenhol idegen. Jó és rossz között nagyon nehéz meghúzni a határvonalat. Ha egyáltalán létezik. A civilizáció jelei itt-ott már megjelentek, de még mindig érintetlen vidék ez.

...

A teljes írás, a Nem kölyöknek való vidék, az olvassbele.com oldaján olvasható.