jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Terápia az HBO-n

Az egyik oldalon a pszichológus ül, a vele szemben levő kanapén a páciens. Beszélgetnek egymással, olykor pedig hosszasan hallgatnak. A magyar HBO 2012 októberében Terápia címmel bemutatott új negyvenrészes tévésorozatában nincsenek látványos jelenetek. Az arcok mesélnek, a szavak és csöndek teremtik és növelik a feszültséget. De vajon meg tudja-e szólítani a nézőket egy mindössze két szobabelsőben játszódó történet, amely a lélek mélyén zajló folyamatokra fókuszál?

A sikerhez mindenképpen jó alapanyagra van szükség. Mivel a Terápia az Izraelben nagy sikerrel játszott Be Tipul magyar adaptációja, az alkotóknak nagy könnyebbséget adott Hagai Levi tökéletesre csiszolt, izgalmas forgatókönyve. A magyar írócsapat (Gigor Attila, Szekér András, Kovács Kriszta és Baráthy György) Tasnádi István vezetésével azonban nem csak az okkal sikeres alapmű fordítását végezte el. Megtartották az eredeti alkotásban megjelenő alapkonfliktusokat, ugyanakkor az eltérő kulturális környezet miatt a történetet a mai magyar társadalom közegébe illesztették.

A sorozat középpontjában Dargay András pszichológus (Mácsai Pál) áll, aki a házában kialakított rendelőjében fogadja pácienseit. A hétköznapokon sugározott epizódok követik András egyes napjait, amely különböző élethelyzetekkel és válságszituációkkal ismertet meg. A szűk, intim térben nyolc ember intenzív drámája bontakozik ki.

A sorozat előzeteséből már tudható volt a menetrend: hétfőn a vonzó és magabiztos aneszteziológus orvosnő, Laura (Marozsán Erika) jár a rendelésre. Már egy éve folyik a terápia, amikor a párkapcsolataiban vergődő nő bevallja a terapeutájának, hogy az első pillanattól kezdve szerelmes belé. Ez egy jellemző szituáció a terápia során. A közeledést a pszichológusnak a szakma szabályai szerint el kellene hárítania, azonban, úgy tűnik, András sem közömbös a lány iránt.

Kedden egy gyógyszergyártó cég fiatal és sikeres igazgatója érkezik hozzá. Máténak (Nagy Ervin) a válság miatt leépítéseket kellett végrehajtania. Kirúgott nyolcvannégy embert, köztük egy vegyészt is, aki később kiirtotta a családját, végül magával is végzett. Az arisztokratikus magabiztosságot mutató Máté tagadja, hogy pszichológusra lenne szüksége, csak felesége tanácsára keresi fel Andrást.

Szerdán a 16 éves tornászlány, Zsófi (Sztarenki Dóra) látogatja meg. Mindkét karja gipszben van, elsodorta egy autó, miközben kerékpározott. Ő sem terápiára jött, a biztosító pszichológusi szakvéleményért küldte Andráshoz. Arra kíváncsiak, hogy a baleset nem azért következett-e be, mert a lány öngyilkosságot akart elkövetni.

Csütörtökönként Petra (Szamosi Zsófia) és Tamás (Nagy Zsolt) keresi a választ a kérdéseire. Sokáig küzdöttek, hogy megszülessen második gyermekük is, de nem jártak sikerrel. Amikor a nő már komoly karriert fut be, váratlanul mégis teherbe esik. A férfi minden­képpen akarja a gyereket, a nő azonban habozik. Most vajon mit tegyenek?

A hét zárásaként András keresi fel tíz éve nem látott mentorát, Ágnest (Csákányi Eszter). Szupervízióra (szakmai személyiségfejlesztő módszer) jön, de hamar kiderül, hogy bármennyire is jó szakember, bizonytalanság gyötri, és a házassága is válságba kerül.

Mindenki azt hiszi, hogy őszinte a másikhoz, saját magához. Nem érzékelik a tisztánlátást torzító körülményeket, mert nagyon mélyen eltemették magukban őket. Úgy tesznek, mintha velük minden a legnagyobb rendben lenne. Mégis keresik a választ a problémáik megoldására. Még akkor is, ha eleinte tiltakoznak az ellen, hogy ők terápiára járnak. Meg akarják érteni, miért jutottak jelenlegi helyzetükbe. Hétről hétre a lélekre súlyos terheit, a megoldatlan konfliktusokat piszkálják fel.

Dramaturgiailag nagyon szépen van felépítve a történet íve, fokról fokra kerülnek elő a rég elfeledett sérelmek. Minden felismerés feszültséget teremt, és komoly következményei vannak. Hogy végül negyven rész elteltével, hova lyukadunk ki, előre nem tudhatjuk. Egyes esetekben konkrétabb válaszokat kapunk, máskor azonban nem jövünk rá biztosan, tulajdonképpen mi is a gond. Az alkotók a nézőkre bízzák, hogy mindent a helyére tegyenek.

Szinte ösztönösen szeretünk mások problémáival foglalkozni, a Terápia azonban nem a leskelődő énünket erősíti. A sorozat jótékony hatása, hogy a nézőben rengeteg kérdés megfogalmazódik saját életével kapcsolatban is. Sőt: az eredeti koncepciót követve a Terápia az egyén konfliktusa mellett foglalkozik a saját múltunkban gyökerező társadalmi problémákkal is – nekünk ilyen például az ország feldolgozatlan kommunista múltja, a rejtett vagy nyílt antiszemitizmus.

A sorozat egyes epizódjainak rendezője Enyedi Ildikó (Az én XX. századom) és Gigor Attila (A nyomozó). A logikailag egymással összefüggő fejezetek egy kézben maradnak. Az Enyedi által rendezett történetszálakban (hétfő, kedd, péntek) hangsúlyosabban mutatkoznak meg a pszichológus saját vívódásai. Gigor (szerda, csütörtök) inkább a páciens problémáira koncentrál, a szakmájában tehetséges Dargayt helyezi előtérbe.

Máthé Tibor operatőr nem használ hivalkodó vizuális megoldásokat, kamerája tapintatosan háttérbe húzódik. A tavaly májusban váratlanul elhunyt Stork Csaba díszlettervező látványvilága nem vonja el a néző figyelmét arról, ami a szereplők intim közelségében történik. Minden főként a színészek játékára fókuszál.

A Terápia erősen szövegcentrikus alkotás, ezért a színészektől a forgatás komoly koncentrálást igényelt. Az írott anyagból kellett felépíteniük a karaktereket, improvizációra nem volt lehetőségük. A színészek életszerű helyzetekben valós viselkedésmintákat mutatnak be. A nézőben felmerül: amit lát, valóban csak a képernyőn történik meg?

...

A teljes cikk, az Intim hétköznapok az olvassbele.com oldalán olvasható.

Fliegauf Bence: Csak a szél (2012)

Fliegauf Bence filmje, a Csak a szél nem vizsgálja, hogy a többségi társadalom és a roma kisebbség között feszülő konfliktusok milyen forrásból táplálkoznak. Nem kutatja a cigányok sérelmére 2008 és 2009 között elkövetett gyilkosságsorozat kiváltó okait. Nem érdekli a gyilkosok kiléte sem. Egy elfojtott társadalmi traumának állít emléket, elsősorban az általa okozott sebekre koncentrál. Nem állít többet, minthogy a civilizált viszonyok között nem létezhet logikus magyarázat az ostoba brutalitásra, amely emberéletek kioltásával jár. Egyszerűen hangzik ugyanis az alapvető parancs: embert ölni nem szabad.

Az alkotók már a főcím előtt erősen hangsúlyozzák, hogy filmjük nem a tiszalöki, a kislétai vagy a tatárszentgyörgyi események nyomozati anyagain alapszik. Munkájukat a valóság csupán inspirálta, ezért a Csak a szél véletlenül sem propagandafilm és nem is politikai nyilatkozat. Fliegauf alkotása nem több puszta fikciónál.

Az alkotók választhatták volna azt a megoldást is, hogy közleményt a játékidő végére helyezik, mivel azonban nem így tettek, már rögtön az elején világossá teszik hőseik elkerülhetetlen tragédiáját. Egyszersmind előre megszabják a befogadó alkotáshoz való viszonyát. Miután tudatosodik a nézőben, hova fut ki a történet, a baljós hangulat végig ott motoszkál a fejében.

Amennyiben eltekintenénk a jelentőségteljes felütéstől, eszünkbe sem jutna aggódni. A film által elmesélt huszonnégy óra elsőre ugyanolyannak tűnik, mint a többi hétköznap. A kora reggeli nap sugarai ébresztik a vadonban található, omladozó ház lakóit. Először a negyvenes-ötvenes éveiben járó anya eszmél fel. Hideg neszkávéba áztatja a cukrozott kenyérdarabkákat, és megeteti az alkoholtól öntudatlan édesapját. Majd megmossa az arcát, felöltözik, és mielőtt útnak indulna dolgozni, figyelmezteti lányát, gondoskodjon arról, hogy aznap az öccse is megérkezzen az iskolába. Később a gyerekek is elvégzik a nap kezdetén megszokott tennivalóikat.

Mari két műszakban melózik, a közterületet és a helyi iskolát takarítja. Az így szerzett jövedelemből arra futja csak, hogy némi ételt tegyen négytagú családja elé. Tartozása is van, mégpedig uzsorakamattal terhelve. Nagylánya, Anna szorgalmasan eljár az iskolába. Minden bizonnyal többre szeretné vinni annál, mint amiben most van. A kiskamasz Rió ezzel szemben szívesebben lődörög a közeli erdőben, mintsem hogy az iskolai padsorokat koptassa. Bunkert épít, mert sosem lehet tudni, szükség lesz-e rá.

Operatőre, Lovasi Zoltán segítségével Fliegauf e három szereplő nyomába ered, felváltva követi őket. A kamera a játékidő nagy részében gyakorlatilag a nyakukba liheg, szinte beköltözik az intim szférájukba. (Talán csak Gus Van Sant Elefántjában láttam ily céltudatosan kísérni a szereplőket) A valóság sűrűjében járunk, az ínség jeleit tapasztaljuk mindenütt. Ebben a közegben a több napos pörkölt is fogyasztható, és jó hidegen is. A mobilt csak stikában lehet feltölteni az iskolában. Fürdésre és hajmosásra csak a közeli tóban van lehetőség. Itt, a peremvidéken minden nap meccs a túlélésért.

Fliegauf mindig is igyekezett a lehető legkevésbé befolyásolni megfigyelése tárgyát. Eddigi munkáira is jellemző volt, hogy szenvtelenül rögzíti, amit érzékel. Bár az alkotók most is megtartják a több lépés távolságot a figuráktól, ahogy figyeljük őket, óhatatlanul is közelebb kerülünk hozzájuk. Legújabb filmjén érződik, hogy szeretné átadni mindazokat a tapasztalatokat, amiket cigánytelepeken járva szerzett meg. A film forgatása érdekében ugyanis bő egy évet szánt arra, hogy ellátogasson az ország válságövezeteibe, megismerni a romákat. A mű hitelessége a mélyszegénység tűpontos és a tárgyilagosan kisrealista ábrázolásában rejlik. A nincstelenség képei magukért beszélnek. Fliegaufnak nincs szüksége arra, hogy manipulálja nézőjét.

A Csak a szél kendőzetlenül mutatja meg a hétköznapi rasszizmus alig észrevehető megnyilvánulásait, de nem túlharsogva. Először csak a távolsági busz fékez le későn, legalább ötven méterre a megállóban várakozó lánytól. Majd a sofőr egész út alatt fixírozza roma utasát a visszapillantó tükörben. Az iskolában nem kis éllel kérdezik meg Annától, hogy nem tud-e valamit a napokban ellopott tárgyakról. A főszereplők magukon érzik a rosszalló tekinteteket, ezért sem bírnak mások szemébe nézni.

Fliegauf egy-egy jelenetben a gyűlölet mellett teret enged a szeretetnek is. Például, amikor a munkafelügyelő használt ruhákat ad Marinak, vagy amikor az ’emós’ diákok Annának egy körömlakkal fizetnek a rendelésre tervezett tetoválásért. Az alkotókat az a vád sem érheti, hogy idealizált képet festenének a cigányságról. Látjuk azt is, hogy roma diákok erőszakoskodnak osztálytársnőjükkel a lányöltőzőben. Akadnak olyanok is, akik alkoholgőzös fejjel legszívesebben nekimennének a kocsma előtt elhaladó járókelőnek, mert az úgy nézett rájuk. Azt sem rejtik véka alá, hogy egyesek nem törvényes úton szerzik jövedelmüket. De a nagyapa sem fest túl jó képet magáról. Nem tud elszakadni a rossz lőrével teli kannától, és nincs egyetlen világos pillanata sem a filmben.

Látjuk cigányban és nem cigányban a gyanakvást, amikor először végigmérik egymást, majd azt, ahogy szemlesütve elfordulnak egymástól. Egy jelenetben azt is megmutatják nekünk, hogy rosszabb esetben az elfojtott indulatokból pillanatok alatt kialakulhat kisebb-nagyobb perpatvar is. Fliegauf azonban csak bemutatja az előítéletek legkülönfélébb megjelenési formáit, anélkül, hogy összefüggésbe hozná az irracionális hiedelmekből születő tudatlanságot az elkövetett gyilkosságokkal. Fliegauf nem ítélkezik, nem magyaráz meg semmit. Nem érvel semmi mellett, nem befolyásolja nézőjét. Legföljebb annyit tesz, hogy rokonszenvet ébreszt a főszereplők iránt. A következtetések levonását viszont meghagyja a közönségnek.

Nagyon ravasz a film dramaturgiája. Az elején leleplezi a végkifejletet, majd mintha mi sem történt volna, hagyja békésen csordogálni az eseményeket. Már-már idillikus, természetközeli állapotot mutat be, ahol az ott élők kilátástalan helyzetük ellenére is szabadnak érezhetik magukat. Persze ez a szabadság nagyon törékeny és rendkívül csalfa.

Fliegauf a játékidő előre haladtával cseppenként adagolja a feszültséget. Megtudjuk, valakik nemrég kiirtották Lakatosékat. Valószínűleg az ő temetésüket láthatjuk a kezdő képkockák egyikén. Később már azt is halljuk, hogy négy vagy öt családdal végeztek a környéken. Nem kímélték sem a nőket, sem a gyerekeket. Érthető hát, ha a félelem berágja magát a környéken élők lelkébe. Ezért figyelmezteti a falubeli férfi Annát, hogy legyen mindig bekapcsolva a mobiltelefonja. Ezért kutakodik az interneten a cigánygyilkosságok után a főszereplő lány. Rió sem véletlenül rendez be magának saját rejtekhelyet az erdőben. A fenyegetettség érzése az egyik oka annak is, hogy az egész család minél hamarabb szeretne a családfőhöz kivándorolni Kanadába.

Szinte tapintható a rettegés, amikor egy lesötétített ablakú, fekete terepjáró lopódzik Rió nyomába az erdei úton. Mi is egyre nyugtalanabbul ficergünk a mozi biztonságot nyújtó székében.

...

A teljes cikk, a "Temetni jöttem, nem dicsérni" az olvassbele.com oldalán olvasható.

Tarr Béla: A torinói ló (2011)

Rendíthetetlenül süvít a szél, táncoltatja a dombon álló fa koronáját. Egy alak botorkál a végtelennek látszó vidéken. Mozgását hosszan követi hátulról a kamera. Haja folyamatosan az arcába csap. Bárhogy is igazgatja, nem tudja elsimítani a szeme elől a tincseket. Hiábavaló minden igyekezete. A vihar erősebb nála.

Tarr Béla utolsó filmje, A torinói ló az állandó szerzőtárs, Krasznahorkai László írására épül. A Legkésőbb Torinóban című esszében Friedrich Nietzsche, a filozófus Torino utcáján védelmébe vesz egy lovat, mert a gazdája brutálisan megverte. A még pislákoló élet látványa indítja meg. Tarr művét a történetben szereplő élőlény kiszolgáltatottsága ihlette.

Két ember, apa és lánya szerény körülmények között él egy tanyán. Minden nap ugyanaz történik velük. A lány felkel, felöltözik. Kilép az ajtón a reszkettető hidegbe. Vizet merít a kútból. Mire visszaér a házba, az apa felülve várja az ágyban. Segít neki felöltözni. A férfi a karámba megy, felkantározza a lovat, az azonban nem akar elindulni. Később asztalhoz ülnek, egy-egy szem főtt burgonya a napi betevő. A férfi sietve nyeli az ételt, a lány komótosan eszik. Nem néznek egymásra, később hol egyik, hol másik gubbaszt az ablak előtt egy sámlin. Bámulják a kietlen külvilágot. Nem érthetik, nem befolyásolhatják mindazt, ami kint történik. Fejet hajtanak a teremtett világ akarata előtt.

Bár az egyik jelenetben egy férfi, egy másikban egy csapat cigány is feltűnik a filmben, gyakorlatilag csak a tanyán élő két ember lakja a film világát. Derzsi János arca kőszikla, ropogva mozdulnak meg rajta a ráncok. Bók Erika szemét lesütve, megszüntethetetlen kötelességtudattal sürög-forog. Mintha rajtuk kívül senki más nem is létezne.

A torinói ló nagyon szűk térben játszódik. A kamera kizökkenthetetlenül lecövekel egy helyen, hosszan kitartja a jelenetet. Amikor elindul, mozgása végtelen vánszorgás. Lomha haladása közben hol félkörívet fut be, hol hátrafelé oldalazva közelít tárgyához. Fred Kelemen véget nem érő képsorai azonban mindig önmagukba térnek vissza. A valóság ilyen ábrázolása Tarr sajátságos kézjegye. Ugyanazt mutatja, de mindig másképp. Az eltérő kameraállások még jobban kiemelik a változatlanságot.

...

A teljes írás, a Végjáték, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Egy csokor magyar filmről...

Makk Károly: Egymásra nézve (1982)

Az ötvenes években hallgatásra kényszerített Horváth Lívia (Grazyna Szapolowska; magyar hangja: Hernádi Judit) munkát kap egy helyi lapnál, egy újabb esélyt az élettől. A fiatal lány a lapnál megismerkedik a férjezett Szalánczky Évával (Jadwiga Jankowska-Cieslak; magyar hangja: Bánsági Ildikó). A két nő között kezdetben barátság szövődik, amely lassan vonzalommá mélyül. Messze a kíváncsiskodó szemektől, füstös, éjszakai lokálokban találkoznak, a tiltott szerelem beteljesülésének azonban a korízlés, az uralkodó társadalmi erkölcs gátat szab. Lívia nyíltan vállalná szerelmét, de Éva képtelen elszakadni a normalitástól, a társadalom, és annak intézményesült éber tekintete visszarántja a valóság talajára. Éva nem tud dönteni szíve és a röghöz kötött erkölcsei között, Líviát pedig a makacs, öntörvényű igazságkereső természete ismét bajba sodorja, elkerülhetetlen a bukásuk.

Az Egymásra nézve nemcsak megrázó erejű korrajz a kommunista Magyarországról, hanem bemutatja, hogy a torz társadalmi viszonyok között az önmegvalósítás és a különbözőséghez való emberi jog tragikus sorsra van ítélve. Makk Károly 1982-es filmje idejekorán döntögette a tabukat, hiszen az akkori társadalmi és politikai közegben nem kis merészség volt olyan témákról szólni, mint a homoszexualitásról vagy a tolerancia. Makk Károly vaskos életművéből, ha a Szerelem mellett csak ezt a filmet ismerjük, már megértjük, miért ő az egyik legjelentősebb filmes alkotónk.

Az Egymásra nézve kicsit olyan, mintha a Brokeback Mountain női párja lenne. Ang Lee filmje is az önmegvalósítás bátorságával példálózik, és a társadalom immunrendszerének védekező mechanizmusát mutatja be, amely az ismeretlen, idegen testet kilöki magából, mert fél tőle, mert nem tud vele mit kezdeni. A különbség csupán annyi, hogy Makk Károly filmjének története ráadásként egy olyan korban játszódik, ahol semmi helye nincs az egyénnek, minden különállási törekvéseit lenyomja az állami gépezet. A Brokeback Mountain ezzel szemben egy szabadnak nevezett társadalom viszonyrendszerben robbant bombát. Ez a közeg is azonban csak annyiban szabad, amennyiben engedi a másik fél törekvéseinek kibontakozását. Amikor azonban a többség ízlése nem szívleli a látottakat, csúnyán összezár. Nyugaton és Keleten a helyzet változatlan.

Mundruczó Kornél: Szép napok (2002)

Péter (Polgár Tamás) a javító-nevelőintézetből szabadulván útlevelet szeretne szerezni, hogy elutazzon a tengerhez vagy bárhová, csak el innen. Amíg megkapja az útlevelet, azonban heteket, esetleg hónapokat kell várnia, ezért ideiglenesen a nővéréhez, Máriához (Wéber Kata) költözik. Mária munkahelyén, a mosodában titokban szemtanúja lesz annak, ahogy egy idegen lány, Maja (Tóth Orsi) világra hoz egy gyermeket. Mária pénzt ad a lánynak a gyermekért cserébe. Mária félti a titkát, ezért nem örül túlzottan öccse szabadulásának. Ő a gyermeket akarja, aki talán az egyetlen biztos pont egy Németországban dolgozó férj és a sivár patyolat árnyékában.

Péter munkát vállal egy autóbontóban, Jánosnál, aki családja mellett kitartja Maját. A lány azonban inkább Ákossal, Péter barátjával és egyben gyermeke édesapjával szeretne lenni. Maja azonban amennyire tiszta, ártatlan lény, éppen annyira ostoba, csetlő-botló figura. Kikezd Péterrel is, mire a fiú megmutatja neki a gyereket, akit már rég el akart felejteni. Maja egy kétségbeesett éjszaka után visszakéri a gyerekét, Mária ekkor megbízza Pétert, hogy vigye el magával a lányt külföldre. Maja szerelmet ígér a fiúnak, ha tanúskodik mellette, hogy visszaszerezze a gyermekét…

A film szereplői céltalanul kóborolnak, folyamatosan sodródnak, képtelenek saját sorsukat irányítani, illetve ha cselekvésre szánják el magukat, akkor is sorozatosan szerencsétlen lépéseket tesznek. Emberi lényükben, érzelmeikben kiüresedtek, alig bírnak értelmesen megszólalni, motyognak, érthetetlenül maguk elé beszélnek, néhány tiszta bensőséges pillanatot leszámítva képtelenek az emberi kommunikációra, csak ösztöneik és indulataik mozgatják őket. Péter sem képes ebből a világból szabadulni. Környezet, eddigi élete két marokkal rántja vissza, hiába próbálna szabadulni. Amikor megvan a lehetősége a változtatásra, akkor sem tud élni vele, mert nincs jó választás, a megváltás elmarad.

Mundruczó Kornél második nagyjátékfilmje – amelyet Locarnoban Ezüst Leopard díjjal jutalmaztak – kiábrándító, nyers, durva világot fest le nekünk, amelyből lehetetlen a menekülés. A Delta sokkal kiérleltebb és szebb film, de az újravágott Szép napok a maga durvaságában és kényelmetlensége mellett is lenyűgözően pontos alkotás.

Gárdos Péter: Tréfa (2009)

Az azonos című Kosztolányi-novella ihlette Tréfa című film 1912-ben játszódik egy kisvárosi egyházi iskolában. Az évszám csak a film vége felé tudatosodik a nézőben, amikor elhangzik a Titanic katasztrófájának a híre. E látszólag történetünk szempontjából jelentéktelen tény komoly befolyással bír az iskolában nevelkedő környékbeli parasztfiuk életére. A jéghegynek ütköző luxushajón utazik ugyanis a hetedikesek osztályfőnöke, Zoltán atya (Váta Roland) öccse, aki az atya tanácsára utazott Bostonra egy műtétre. A gyermekeken ezen az őszön furcsa vadság, valami gonoszszerű ösztön vesz erőt, a sorozatos leckézetések áldozata a kitűnő tanú és éleseszű Simont (Timon Barnabás), akit iskolástársai nem kímélnek. Zoltán atya az öccse iránti aggodalma okán egyre kevésbé tud a körülötte zajló eseményekre figyelni, a tanévben frissen érkezett testnevelés tanár, a fiatal Weigl atya (Lengyel Tamás) pedig manipulatív módszerekkel igyekszik fegyelmezni gyerekeket. Az iskolai falai közé a félelem és bizonytalanság erői költöztek be, és előre érezhető a tragédia szele.

A kitűnő gyerekszínészeket felvonultató mű azonban nem tudja kellően megteremteni azt a miliőt, amelyben be tudná mutatni az eltérő karakterek közötti különbözőségek miatti kialakult feszültséget, hiányzik a mű fokozatos felépítése, amely miatt végkifejlet kicsit hatástalanul következik be. A film egyik legjobb karaktere a Lengyel Tamás által megformált Weigl atya, aki nem szívleli a gyermekek liberális szellemben való neveltetését, ezért – ha kell – szembe megy a fiatal közösség akaratával, ám ez sem segít a gyerekközösség által kollektíve meghurcolt diák helyzetén, sőt...

Gárdos Péter tévéfilmért 2009-ben a 40. Magyar Filmszemle rendezői díját nyerte el. Nem állítom, hogy érdemtelenül, de a jó alapanyagon kellett volna még dolgozni, hogy emlékezetes film szülessen belőle. Végeredményben több hiányérzet maradt bennem, mint pozitívum.

Pater Sparrow: 1 (2009)

A ritkaságairól híres könyvesboltban rejtélyes módon, egy perc leforgása alatt eltűnik a teljes árukészlet, helyébe egy addig ismeretlen szerző és kiadó nélküli könyv példányai kerülnek, aminek puritán borítóin csupán az egyes szám árválkodik. A Valóságvédelmi Hivatal veszi kezébe a szokatlan bűntény utáni nyomozást. Egyetlen kiindulópontjuk van csak, mégpedig maga a könyv tartalma, amely almanachszerűen számokba sűrítve összegzi, mi történik az egész emberiséggel 1 perc alatt. A Hivatal különleges ügynöke, Phil Pitch (Mucsi Zoltán) feladata az, hogy bebizonyítsa, csodák már pedig nincsenek, természetesen sikertelenül jár. A film alapja ugyanis a tudományos fantasztikus irodalom lengyel származású kiemelkedő alakja, Stanislaw Lem eleddig kevésbé ismert novellája, Az emberiség egy perce.

Pater Sparrow filmje szokatlan hangvételű és látványú film, különösen, ha végig tekintünk a magyar filmes palettán. Pater Sparrow egy interjújában bevallja, hogy az esszé-szerű filozofálgatásait szereti. Ez érződik „1’-en, amelynek a fentieken túl tulajdonképpen nincsen története. A film egy rendhagyó kísérlet egy a hagyományos történetmesélési panelekkel el nem mondható irodalmi mű adaptálására. A könyv mondanivalója egy krimi szerkezetre épülő történetbe van csomagolva, a néző maga is nyomozni kezd, a film önmagában a válaszokat nem adja meg, ahhoz kell a néző, aki szükséges a rejtély megfejtéséhez, a film jelentése csak vele együtt fejthető meg. Az én olvasatomban: az emberek világa nem írható le születések, halál, rekord kísérletek, katasztrófák, szeretkezések, boldog és szomorú pillanatok, stb. számszerűsített variációjaként, az emberi történet magva a gondolatban születik.

Érdekes alkotás az „1”, de véleményem szerint kevés sikerre számíthat. A kitűnő színészgárda minden tőle telhetőt megtesz, de egy ilyen film véghezvitele olyan merész alkotás, amelyben az alkotóknak annak is a tudatában kell lenniük, hogy kevés megbecsülésre számíthatnak a nézőközönség részéről, akik nem biztos, hogy vevők erre. Az „1” túlságosan papírízű, nem véletlen, mert Lem novelláját szerintem szinte lehetetlen filmre vinni, Pater Sparrow megpróbálta, nem állítom, hogy sikertelenül járt, de a filozofálgatáson kívül engem nem fogott meg túlságosan a film vizualitása, pedig látni rajta, hogy arra helyezték a hangsúlyt. Mindenesetre nem árt, ha egy filmes is jár közöttünk, mint Pater Sparrow.

Vágvölgyi B. András: Kolorádó Kid (2010)

Az 56-os forradalmi események és a hatalom gépszerkezetének azt követő megtorló akciósorozatának mozgóképes kibeszélése a mai napig nem teljes körű, annak ellenére, hogy mér születtek ebben a témában művészfilmes alkotások is [például: Szerelem (Makk Károly) 1971, Megáll az idő (Gothár Péter) 1981, Szamárköhögés (Gárdos Péter) 1987, Napló apámnak, anyámnak (Mészáros Márta) 1989, Mansfeld (Szilágyi Andor) 2006], illetve a hazai filmgyártásba is begyűrűző hollywoodi filmséma sem hagyta azt figyelmen kívül [Szabadság, szerelem (Goda Krisztina) 2006]. Ez utóbbi – mondjuk – minden sutasága ellenére örvendetes volt, hiszen hiányzott az efféle heroizáló mű. Ezúttal az általam leginkább az Élet és Irodalom hasábjairól, valamint a Tarantino mozija című könyvéről ismert Vágvölgyi B. András találta úgy, hogy van mondanivalója erről a korról.

A Kolorádó Kid talán egyetlen erénye a Nagy Zsolt által megformált Kreuzer Béla személye. Kreuzer nem kelet-európai, értelmiségi, tragikus hős, hanem az amerikanisztika területéről idetévedt szabad ember típus, nem töprengő alkat, ha kell, cselekszik. Nincs eszmei alapja forradalmi cselekedeteinek, és nem is a szerelem hajtja, mint a Szabadság, szerelem férfi főhősét. Kreuzer az abszolút szabad szellem, a „sajnálatos októberi eseményeknek” bélyegzett forradalom nyugatról származtatott ikonja. Azt teszi, amit tenni akar. Eszébe sem lenne részt venni a forradalmi eseményekben, szexelne tovább és tovább a frissen megismert ápolónővel, ha éppen nem esne majdnem a fejére egy löveg. Ha már azonban a Corvin közbe viszi az útja, beleszimatol a csihi-puhiba. Nagy Zsolt tökéletes választás volt a vagány pesti sráca szerepére, nem az ő hibája, hogy kevés derül ki a főhős lelkében végbemenő folyamatokról.

Vágvölgyi filmje feltűnően eklektikus, esztétikáját tekintve nem tudok nem Tarantinora gondolni. Nem is lenne baj ezen az úton elindulni, ha az út vezetne valahova. Sajnos azonban útközben szétesik a dolog. Ráadásul az amerikai újságírónak az ötvenes évek amerikai filmgyártását megidéző jelenetei számomra nagyon idegenül és olykor idétlenül hatnak, valamint azon sem tudtam túltenni magam, hogy számos jelenet úgy hat, mintha az American Graffiti vagy a Grease díszletvilágában járnánk.

A film mondanivalója persze ma is érvényes, amely a forradalmi események totális bukásáról beszél. Az 56-ot követő megtorlás és a puha diktatúra minden gallyra tett, szerelmet és barátságot. Kreuzer azonban szívós fajta, amikor kell hallgat és vár, amikor eljön az idő, nem tököl, lő.

Kár a filmért, mert ha Vágvölgyi kicsit visszafog a túlzott esztétizálásából, és jobban törődik a karakterek erősítésével, sokkal jobb mozi kerülhetett volna ki a kezéből. Így azonban maradt egy egyszer használatos elsőfilm, amely nálam tegnap este óta már a feledés útjára lépett.

Goró Diana: Vespa (2010)

Orsós Lali (Tóth Sándor) Berekháton él szerető és gondoskodó édesanyja (Nyakó Júlia) karjai között, de apa nélkül, akiről csak annyit lehet tudni, hogy valahol Budapesten dolgozik a metróépítésnél. Nem úgy tűnik, hogy az apa egyszer vissza fog térni, hiszen Lali anyja sem utasítja el Sándor (Nagypál Gábor) közeledését, aki egyre-egyre csak hordja házukba a Tisza-partján fogott halakat  Ezen az Isten háta mögötti helyen a kisfiúk bandázással próbálják betömni a szabadidő ütötte réseket. Lali szeret kártyázni, amelynek során egy tábla csokoládé tulajdonosa lesz. Lali azonban kétszeres nyertes, a csokipapír szerint ugyanis jogot szerzett egy robogóra. Jogosnak vélt jussát viszont csak Pesten, a Dohány utca 50. szám alatt veheti át.  A helyzet nem kívánhat mást, minthogy útnak kell indulni a főváros felé, hogy Lali egy apával és egy robogóval gazdagabban térhessen haza. Lali végül megtalálja a robogót, még ha nem is egyenes úton jut hozzá, apára pedig ugyan nem lel, de barátot, útitársat (Balogh Rudolf) talál magának. Groó Diána azonban nem hagyja a csodát kiteljesedni, a szegény körülmények között élő roma származású Lali számára ezen a világon nem válhat valósággá a mese, nincs helye és nincs ideje a Paramichának, oda lesz a robogó és oda lesz az apa, Lali bátor utazásából a keserű rögvalóság marad tanulságul.

Groó Diána ketté töri a filmet, mesebeli utazásra küldi főhősét, de nem engedi a szelíd képzelet világában megmaradni Lalit, hanem a mai magyar viszonyok közé löki a fiút. Szerencsére kifejezetten nem kapunk cigányozást, de mégis a direkt társadalomkritika kissé megöli a filmet, háttérbe szorítja Lali történetét. Groó Diána filmje néhány helyen kifejezetten bántóan próbál szimbólumokkal ráerősíteni filmje mondanivalóját, ennek egyik legszembetűnőbb példája a záró képsor (egy összetört lélek – egy arc az összetört visszapillantó tükörben). Nem szeretem az efféle képi szájbarágást, a Vespa is akkor működik jól, amikor a rendező engedi a történetnek, hogy meséltesse magát, és nem akar felesleges eszközökkel belenyúlni. Emiatt úgy érzem, hogy nagyobb lehetőség volt a filmben, mint ami végeredményben született belőle.

Ennek ellenére nem rossz munka a Vespa, a kissrácot alakító amatőr Tóth Sándor hézagmentes alakítása – amelyet a Filmszemlén különdíjjal is jutalmaztak – pedig különleges ízt ad a filmnek, tulajdonképpen ő a film sikerének kulcsa. Emiatt különösen kár, hogy olykor félredöccen a film. A hangsúlyokkal kellett volna egy kicsit finomabban bánni, vagy például néhány helyen egy kicsit halkabbra venni a filmes eszközrendszert. Ha egy történet jól működik, az magáért beszél, a felesleges képi narráció csak ronthat a mozgóképes összhatáson, erősítheti a történet közhelyszerűségét. A Vespa esetében is a film elrobogott önmaga mellett.

Dyga Zsombor: Köntörfalak; 2009

Egy fiatalember feszeng az étteremben, épp azt ecseteli a telefonvonal túlsó végén álló ismeretlennek, hogy nem jó inget vett fel, és valahogy sehogy sem jó az egész. Zolit (Elek Ferenc) az első randin éri el ez az intermezzo. Évek óta nem volt alkalma, hogy a másik nem iránti hadviselést gyakorolja, nem is túl kényelmes neki a helyzet. Eszter (Tompos Kátya) közli a sráccal, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni, már pedig láthatóan nem tudnak feloldódni lányos zavarukból. A lány biztosítja a fiút arról, hogy semmi nem fog történni köztük. Mi sem hiszünk az ellenkezőjében, hiszen egy erős testalkatú, nem túl jól öltözött, láthatóan kissé magának való férfi és egy külsőségekben – ahogy mondani szokták –kategóriákkal jobb lány találkozásáról van szó. Persze a lány sem egyszerű eset. Épp akkor szólította meg a fiút, amikor a barátja megcsalta és lapátra tette. Kezdésnek nem éppen ideális helyzet, valljuk meg.

A fiú, ha már eljött, nem adja olyan könnyen magát, beszélgetne vele egy darabig. Eszter megengedi a fiúnak, hogy hazakísérje, majd kedves unszolásra felengedi magához a fiút. Ekkor lép a képbe, a lány bátyja Gábor (Rába Roland), az ismert meleg szuperséf. Belépője megtöri Eszter és Zoli között kibontakozó bizalmas kommunikációs teret, hiszen a fiú bevallja a lánynak, hogy gyerekei vannak, a felesége már nem él, több éve, hogy a falnak passzírozta egy autó, amikor leugrott a sarki fűszereshez.

Gábor jelenléte átalakítja a szerepeket. Flegmán (olykor gorombán) – mint rossz nagytestvér – kikérdezi az udvarlót, lealázza a tesót, mert nem volt képes a squash kupadöntőt felvenni, majd miután megtudja, hogy profi kártyás Zoli, kikövetel magának egy-két kör blattot. Aztán érdekel fordulatot vesz ez este. Zoli gyanítja, hogy felesége egyszer megcsalta, mert talált egy névjegykártyát a holmija között, Gáboré volt az. Zoli már egy ideje figyelemmel kíséri Gábort, ezúttal rá is mer kérdezni a dologra. Izgalmas kérdés, hogy Zoli vajon tényleg a „szerencse áldozat”, és véletlenül futott össze pont Gábor húgával, vagy Eszter Zoli drámájának áldozata. Mindenestre a kezdeti kedvtelensége után a lány furcsamód folytatást akar a cseppet sem problémamentes fiútól.

Dyga Zsombor (Tesó, Kész Cirkusz) röpke kamaradarabja figyelemreméltó darab, kapott is rendesen az elismerésből az idei Filmszemlén [legjobb rendezés (Dyga Zsombor), legjobb vágás (Czakó Judit), legjobb férfi szereplő (Elek Ferenc). A rendező gyakorlatilag egyetlen térben játszatja el három szereplővel egy éjszaka történéseit, amely során a kezdeti gátlásosan induló első randis találkozóból komoly vallomásokkal teli és drámai titoklelepleződés bontakozik ki.

Szépen nyomon követhető a történet íve, ahogy a felszín éppenhogy érintésétől egészen a lélek mélyére hatolunk. Mondjuk azért van mit fejlődni még Dyga Zsombornak ezen a téren, mert lehetett volna sokkal merészebb is a film. Nagyon jó az alapötlet, nekem különösen bejönnek az efféle kamaradarabok, viszont ahhoz sokkal nagyobb erő kell, hogy igazán tudjon hatni. A színészek teljesítménye elismerésre méltó, nem ezzel van a baj. Talán inkább a drámai feszültség adagolásán kellett volna még hangolni egyet. Ennek ellenére a Köntörfalak (a film címe gyönyörű telitalálat) örömteli esemény a magyar filmes életben. Jó korszakát éli a magyar film, főleg, ha a közelmúltat nézzük, felfelé ível a hazai mozi csillagzata (remélhetőleg a finanszírozási gondok miatt ez nem csak múlt idő), de azért nem vagyunk elárasztva jó filmekkel. Éppen ezért fontos a Köntörfalak is. A rendezőnek van még hova fejlődnie, de ez a munka – véleményem szerint – egy jó és vállalható irány.

Kocsis Ágnes: Pál Adrienn; 2010

Piroska (Gábor Éva) nem tud ellenállni a krémes süteményeknek, a csokis pudingnak, és egyáltalán a gyomrot gyönyörködtető harapnivalónak. Piroska az éjszaka kellős közepén sem rest álmát megszakítani, hogy feltárja a hűtő mélységes rejtelmeit. Élettársa, vőlegénye (Znamenák István) hiába próbálja diéta és egy kis testmozgás árán a jó útra terelni, a súlyos hájredők mögül semmiféle érzelem nem szűrődik ki a külvilágba, mindenféle inger lepattan róla. Piroska rezdülés nélkül végzi munkáját a Szent András kórház elfekvőjében, ahol a halál körbelengi a levegőt. Szenvtelen arccal, rutinos mozdulatokkal mossa le, teszi tisztába, kezeli a felfekvéseit a kórház öntudatlan betegeinek, akiknek a kórházi lét szusszanásnyi átmenet evilág és túlvilág között. Nem csoda, ha Piroska különös viselkedése miatt hamar a munkahelyi kollektíva suttogásainak tárgya lesz. Még az is elterjed róla, hogy segítséget nyújt alig életképes embertársainak abban, hogy minél hamarabb levethessék porhüvelyeiket. Mivel azonban a halál ezen a helyen mindennapos, nem csinálnak Piroska érzéketlenségéből nagyobb ügyet.

Aztán egyszer csak Piroskában történik valami, amikor egy betegfelvétel alkalmával egy régi ismerős nevet fedez fel. Egy Pál Adrienn nevű idős hölgy kerül az osztályra. Így hívták Piroska legjobb gyerekkori barátját, akivel – szerinte – sülve-fölve együtt voltak. Természetesen az új beteg nem lehet – már csak az életkora miatt sem – az egykori barátnő, Piroskát mégis mélyen érinti az eset. Bejár az asszonyhoz, de ő csak rövid ideig tartózkodik élete utolsó állomásán.

Piroskát azonban nem hagyja nyugodni az eset, elhatározza, hogy felkutatja Pál Adriennt. Innentől kezdve egy furcsa nyomozás-történet veszi kezdetét, amely során ellentmondásosabbnál ellentmondásosabb dolgokat tudunk meg Adriennről és Piroskáról. Egykori iskolatársak, szerelmek, tanárok emlékképeiből rajzolódik ki az ingatag lábon álló múltbéli valóság. Piroska szerint, ők Adriennel olyanok volt, mint a folt meg a zsákja, mások szerint viszont örökké csak veszekedtek azzal a gonosz lánnyal, akinek szőke vagy sötét haja volt, és akit nem is Adriennek hívtak. Hihetetlen okos ez a film. A nyomozás ugyanis behúzza a nézőt magába. Az ember alaptermészete, hogy szereti a titkokat, nem véletlen, hogy a detektívtörténet az egyik legnépszerűbb műfaj. A Pál Adriennben is belemegyünk a játékba: nézzük meg, ki is ez a Pál Adrienn. Az idő előrehaladtával aztán Piroskával együtt egyre inkább elbizonytalanodunk. Vajon valóban létezett Pál Adrienn? Ha létezett is, tényleg Piroska barátnője volt? Ha jóban voltak ők ketten, biztosan lélektársi kapcsolatról beszélhetünk esetükben? Fontos egyáltalán mindez?

Persze nem mondok újat azzal, ha kijelentem, egyáltalán nem fontos. Nincs semmi meglepő a végkifejletben, de Piroskának végig kellett járni ezt az utat, ahhoz, hogy élni tudjon. A film nagy erénye, hogy rendkívül egyenletesen halad előre Piroska átváltozásában. Piroska, anélkül, hogy ténylegesen megtalálná Pál Adriennt, a gyerekkori emlékek felidézésével kicsit visszatalál önmagához. A külső szemlélő számára ugyan nem tűnhet nagy dolognak Piroska „pálfordulása”, de az ő szempontjából döntő jelentőségű. Elveszíti ugyan a párját, de talán nem is a megfelelő partnerrel élt együtt. Egyébként is, mindig van tanulópénz. Piroska pedig megtanulta, hogy jobban oda kell figyelnie épp úgy magára, mint másokra. Az elfekvőbe érkező betegek ugyan teljes életre már nem lesznek képesek soha, de ők is megérdemlik a kellő odafigyelést. Lehet, hogy a szívritmust figyelő szoba monoton pityegése nem a legkreatívabb munkakör, de az egyik legnagyobb felelősséggel járó feladat. Piroska megtanulja a legnagyobb leckét, figyelem kell az élethez, tudniillik akkor lehetünk „itt és most”.

Külön ki kell emelnem az amatőr Gábor Évát, akinek alakítására nem tudok szavakat találni. Mintha rá öntötték volna Piroska szerepét. Egy percig nem vehető észre, hogy idegen lenne tőle a film világa. Ami pedig hangsúlyozandó még, az a film tökéletesen megkomponált képi világa. Gyönyörű beállításokkal operál a film, és külön öröm, hogy egyik kép sem öncélú. A szürke időben a padon fagyizó Piroska, háttérben a játszótér mászókáival, a hűtő neonfényében falatozó Piroska, a zuhany alatt álló Piroska vízcseppekkel borított válla mind-mind arról a bezárt világról mesélnek, amiben a film főszereplője létezik. Nekem emellett még külön tetszett a filmben a csönd és az abba beletóduló idegen hangokkal való játék: az élettárs hangos zenehallgatása (amely az idősek otthonában is apró geg-ként visszatér) a nyitott hűtőajtó morajlása, a szívhangok ritmikus gimnasztikája, ezek mind a külvilág hírnökei, amelyek próbálnak valami rést ütni Piroska belső világának falaiba.

Legutóbb Hajdu Szabolcs Bibliotheque Pascal című filmje kapcsán lelkendeztem, hogy mennyire üdítően európai film, amely levetkőzte a magyar filmek bárgyú modorosságát. Ezt a Pál Adrienn kapcsán is hangsúlyoznom kell. Én nagyon örülök, hogy mi magyarok is képesek vagyunk ilyen alkotásokra (még akkor is, ha ez a film is koprodukciós munka), és igenis legyünk büszkék fiatal filmeseinkre. Fligeauf, Hajdu, Mundruczó, Pálfi is bebizonyította már, hogy nemzetközi szinten is elismerésre méltó filmeket lehet hazánkban alkotni. Kocsis Ágnes első filmje, amely – nem mellesleg – 2006-ban itt Pécsen elnyerte az akkor MOVEAST Nemzetközi Filmfesztiválnak nevezett közép- és délkelet európai filmmustrát, nagyon tetszett, de a rendezőnő második filmje komoly fejlődést mutat az elsőhöz képest. A Pál Adrienn-t – tegyük hozzá: teljesen megérdemelten – elérte a nemzetközi kritika jutalomfellege. Idén májusban, a 63. cannes-i filmfesztivál második legjelentősebb, az Un Certain Regard (Egy bizonyos nézőpont) elnevezésű szekciójában elnyerte a Nemzetközi Filmkritikusok Szövetségének (FIPRESCI) díját. Ősszel díjazták a miskolci CineFesten, ahol szintén a nemzetközi kritikus-zsűri díját vihette haza, majd a Rigában megrendezett Arsenals-on a nemzetközi seregszemle ökumenikus zsűrije elismerő oklevéllel méltatta, pár nappal ezelőtt pedig a 6. zürichi filmfesztiválon svájci filmes újságírók szövetsége (SVFJ) kritikusi elismerést ítélt oda a filmnek. A Pál Adrienn útja itt még – remélhetőleg – nem áll meg, utazik Rióba, versenyben van az Európai Filmakadémia jelölési szakaszában, és a Magyar Filmszemlén is csak jövőre mutatkozik be.

A legfontosabb – lokálpatriótaként – persze az, hogy jelenleg a II. CinePécsen versenyez. Ennek köszönhető, hogy találkozhattam a filmmel, hiszen az országos bemutató sajnos csak 2011. januárjára tolódik. Kár, de aki nem látta, várjon türelemmel, mert megéri.

Mundruczó Kornél: A Frankenstein project

Mary Shelley Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című rémdrámáját Kenneth Branagh filmjének magyarországi premierje (1994) után olvastam el. Addig Frankensteint csak béna horrorfilmek gonoszaként ismertem. Mary Shelley könyvét ugyan nem tartom nagy irodalmi alkotásnak, de a benne boncolgatott téma érdekes alapanyag. Valószínűleg a leginkább filmrendezőként ismert Mundruczó Kornél és a neves filmteoretikus-dramaturg Bíró Yvette is a történetben rejlő lehetőségeket ismerte fel, amikor neki álltak a Frankenstein-terv megkreálásának.

A regény szerint a nagyravágyó genfi fiatalember Victor Frankenstein az Ingolstadtban eltöltött egyetemi évei alatt természettudományos kísérletei alatt halott húsból élő szervezetet alkot. A teremtő azonban az összefoltozott csúnyaság láttán maga is elszörnyed, és a kreatúrát magára hagyja. A kreatúrát kiveti mássága miatt az emberiség, ezért a teremtő ellen fordul, bosszút fogad, és a végén együtt pusztul teremtő és teremtett.

Mundruczó Kornél azonban nem lenne az, aki, ha egyszerűen színpadra alkalmazta volna Mary Shelley regényét. A történetben rejlő kérdéseket több síkon mozgatta meg, és egyedülálló előadást alkotott a Bárka Színházban gárdájával. Az előadást a POSzT keretében még 2008-ban sikerült megnéznem, mégpedig nem akármilyen körülmények között, hiszen a színházi találkozón az előadásra jegyvásárlás lehetőségét sem biztosították a széles közönség számára. A csekély befogadóképességű előadást így a színházi szakma képviselői, a városi elöljáróságok, a színházi találkozót támogatók tiszteletjegyesei tekinthették meg, valamint én, aki első felháborodásomban (tudniillik, hogy az esélyét sem kapom meg a nézőtérre való bejutásra) dörgedelmes levelemet írtam a szervezőknek. Nem éppen kedves szavaimra együttérzésüket és tehetetlenségüket fejezték ki a szervezők. Emellett, számomra a mai napig meglepő gesztusként, lehetőséget biztosítottak nekem arra, hogy jegyet válthassak az előadásra. Ugyan kissé lelkiismeret-furdalást éreztem az első hevületemben megírt levél miatt, azonban nem tudtam nemet mondani a lehetőségre. Az előadásról így írtam akkor:

A néző, amint beérkezik a Király utca 24. szám alatti volt Zálogházba (eredeti helyen az Orczy kertbeli a Konténerbe), mintha nem is színházba érkezne. Monori Lili és Derzsi János beszélgetnek, mialatt a nézők szállingóznak be a terembe. Amint a nézők elfoglalják a helyüket, hangosabban beszélgetnek, de ugyanazon a hangsúlyon, ahogy színpadon kívül. Ezt az előadást nem is lehetett volna hitelesen színpadon eljátszani.

F. Viktor (Rába Roland) kiszól a nézőkhöz: most tulajdonképpen egy castingon vagyunk, ami azért is nyilvános, mert Ő így pályázati pénzekhez könnyebben hozzá tud jutni. Ő egy Ábrahám történetet akar filmre venni, egy magyar filmet a társadalom alsóbb osztályáról, és most a szereplőket keresi. Bejönnek statiszták, akiknek nevetniük, sírniuk kell utasításra, aztán beérkezik Frecska Rudolf, a „szörny”, aki nem csinál semmit, csak van. A castingot vezető rendezőnek ez elég, és a kamerával jelenetet akar elpróbáltatni Frecskával és Kiss Ágotával, aki Derzsi János Árgyelán Péterének lánya. Az egykori zálogházban elhelyezett képernyőkön látjuk, mi történik a külső helyszínen. A kamera egyszer csak a földön hever és itt elkezdődik az előadás maga.

A fiú anyja Monori Lili Árgyelánnéja és kiderül az is, hogy a Rába Roland „teremtője” az apa. A fiú egy éjszaka következménye, az amúgy homoszexuális apa erről mit sem tudott, az anyának meg nem kellett a teremtmény, három hónaposan intézetbe adta. A fiú visszatért, feleséget akar, szeretet után áhítozik. Az anya az új férjétől született, értelmileg szegény, mellrákos lányát akarja a fiúhoz hozzáadni. Amikor a lány megijed, és elszalad, a fiú leszámol mindenkivel. A történetet látjuk és Spolarics Andrea rendőr őrmesterének tolmácsolásában is halljuk.

Az előadás átlépi színház és film, teremtett és létező valóság határait. A szöveg a próbákon alakult ki és lett viszonylag állandóvá, így lett az előadás „a próba valóságából megszülető konstruált valóság.” Mundruczó elmondása szerint ehhez Ő már nem tesz hozzá semmit, lassan kivonul a háttérből, és a mű éli a maga életét. A teremtő elhagyja a kreatúrát.

A színészek nagyon erősek, külön ki kell emelnem Monori Lilit, aki Mundruczó egyik kedvence. Ő valahogy túllépett azon a színészeten, amit a kőszínházi stilizált légkör teremt. Annyira valóságos a jelenléte, hogy már eszembe sem jut az, hogy Ő „színészkedik” vagy, hogy Ő „szerepben” van. Elhiszem, hogy Ő valóban Argyelánné, az a rendkívül racionális nő, aki néha ételt oszt az ajtón keresztül a nyugdíjasoknak, olykor régi ismerősének a tulajdonát kiadja casting lebonyolítására, olykor meg nemrég szülött fiát intézetbe dugja. Derzsi János is hasonlóan súlyos a szerepében. Fizimiskáját akárha baltával szabták volna, egy tini horrorban a kreatúrát akár Ő is játszhatná. Lánya halála után szótlanul összetör pár széket, majd elmegy a kocsmába levezetni a történetet. A környezetéből kiemelkedni képtelen rendező, Rába Roland első félórás castingja nagyon vicces, Stork Natasa Natasaja (ilyenből még vagy egy tucat van a főiskolán) hihetetlenül természetes a félénk, megalázkodó asszisztens szerepében. Wéber Katát az Asztalizene Almája után nagyon érdekes volt látni Magdikaként (az Ő szerepét olykor Mezei Kinga játssza), az edzőgép ülésén elejtett eufórikus tánca az egyik legjobb jelenete az előadásnak. Frecska Rudolf annyira valódi, hogy csak ámulok, tényleg nem csinál semmit, csak van. Tekintete akkor a legmeggyőzőbb, ha nem mond semmit.

Ez az előadás valakinek vagy nagyon tetszik, vagy nagyon nem. Én vevő vagyok az ilyenre, és nem azért, mert sikk, hanem mert számomra tényleg működött ez az átjárás, és elindította agyamban a gondolatfolyamatot. Mennyiben is vagyunk felelősek azért, amit teremtünk, és hogy ez a felelősség maga a szeretet. Az meg már egy külön intellektuális réteg, hogy a teremtő és teremtett viszonya a műalkotás és a szerző vonatkozásában is létrejön.

Elsősorban a szokatlan eszköztárral dolgozó színészeknek köszönhetően egy a színházat, filmet egybegyúró kevert műfajú alkotás jön létre, amelyben van valódi szar, dugás, pisi, hétköznapi szörnyek, és mindez a köznyelv természetességével szól felénk.

A „szörny” az előadás végén az oldalt felakasztott táskákat osztja szét, mindegyikről külön-külön megkérdezi, hogy kié, majd a szereplők eléneklik, hogy I can’t get no satisfaction. Én az előadás látva megkaptam.

A színházi közegben jelentős sikerszériát élt meg darab, a színházi fesztivál élet számos fórumán megfordult (a 2008-as POSzTon három jelentős díjat is magával vitt), nemzetközi fesztiválkarriert is befutott, a 2010 tavaszán a magyar színházközönségtől elbúcsúztatott előadás úgy tűnik, hogy a jövőben külföldi turnésorozatát kezdi meg. Mundruczó évekig érlelgette az előadását, de ő elsősorban filmes, még ha olykor a színházban is rendez. A Frankenstein-terv filmre kívánkozott. A film elkészült, az idei Cannes-i Filmfesztiválon volt a premiere, szeptembertől a magyar mozikban láthatjuk.

A Szelíd teremtés elején a Mundruczó Kornél által megtestesített filmbéli rendező éppen arról beszél a telefonban, hogy nem talál megfelelő színészeket a filmjéhez, hiszen a szerepet játszó színész nem képes valóságosan megjeleníteni a filmbeli figurát, egy hiteles, önmagát adó civil kell, és nem holmi „halott anyag”. A casting egy lebontásra váró, elhagyatott budai bérházban zajlik, ahol csupán egyetlen egy család lakik. Itt bukkan fel a sok önjelölt amatőr közül az, akire a rendező vár. Csak nem úgy, ahogyan azt előre elképzeltük. Nagy Rudolf ugyanis a rendező Viktor Frank fia, akinek a létezéséről a férfi semmit sem tud.

A film az színházi előadás filmváltozata, amely sokkal kötöttebben ragadja meg annak témáját. Számos kérdés merül fel bennünk a film közben, ám nem kaphatunk mindezekre választ: Milyen kapcsolat köti a rendezőt a casting helyszínének gazdaasszonyához? Mivel tartozik a férfi a nőnek? A fiú miért öl, amikor a megjátszott szeretettel találkozik? Csupa rejtély apa és fia, ahogyan egymás előtt – talán még saját maguk előtt is – ők maguk.

A film végkicsengése eltér az előadásétól: a férfi élete teljesen megpördül a tengelye körül fia létének tényétől. Valamit tompítani akar a bűnén, azaz azon, hogy a fia az ő távollétében szeretetének hiányában volt kénytelen felnőni. Ugyan egyikük sem tehet erről – sem az apa, sem a fiú, hiszen nem is tudtak egymás létezéséről – mégis felelősséggel tartoznak egymásért. Erről akar beszélni a Szelíd teremtés is, és ezen a ponton kapcsolódik össze a színházi előadás a mozgóképes alkotással. A hangsúlyok máshol vannak, de a lényeg, amit a szerző-rendező meg akar mutatni nekünk, ugyanaz.

A filmben a fehér szín dominál, a szürke téli időben ebben az elhagyatott világban mindent valami fátyolszerű homály fed be, és ott van a vakítóan fehér hó is, amelytől az ember képtelen tájékozódni. Vajon merre is tartunk? Beszippant a jövő? Kezdetet remélhetünk tőle vagy itt és most befejez?

Érdekes módon igen sok negatív véleményt hallottam a filmről. Nekem tetszett a film, de az el kell ismerni teljesen más élményt nyújtott, mint amilyen a színházi előadás volt. Az jobban hatott, a film jó, bár egy kicsit erőtlenebb. Az azért elszomorító, hogy mennyire érdektelenek a magyar nézők a magyar filmek iránt. Feleségemmel együtt mindössze ketten ültünk a pécsi Apolló Art mozi termében. Ennyire azért nem rossz a magyar film. Sőt.

Peter Strickland: Varga Katalin balladája, 2009

Egy asszony  tíz éves kisfiával szekéren ülve rója az utat a csodálatos erdélyi tájon. Nem tudni merre megy, csak azt tudni, hogy a férje elkergette őt és gyermekét az otthonukból. A titkok csak lassan kecmeregnek elő a sötétbe burkolózó erdő mélyéről. A fiatal nőt Varga Katalinnak hívják. Férje nemrég tudta meg mélyen őrzött titkát, tudniillik, hogy a kisfia, Orbán nem a férfitól való. A férfit nem érdekli semmiféle magyarázat, indokolás, védőbeszéd, pedig Katalintól távol áll a hűtlenség, nemi erőszak áldozata lett. A nő addig volt csak képes ezzel a traumával együtt élni, amíg a sebeket a helyi közösségi pletyka nem tépte fel. Útnak indul, hogy megtalálja egykori támadóit, és bosszú által vezérelve igazságot szolgáltasson.

Katalin helyzete cseppet sem egyszerű. Ott van egy gyermek, aki senkit és semmit sem ért, csak azt sejti (később igazolni látja), hogy nem a beteg nagymamáját mennek meglátogatni. Katalin azonban eltökélt, nem engedi az időnek, hogy betapassza a hegeket, nem hisz a megbocsátás erejében. A bosszú azonban csak bosszút szülhet, a bűnre bűn nem jó megoldás, aki erre az útra lép, büntetését saját kezűleg rója ki magára.

A brit-román-magyar koprodukcióban készült Varga Katalin balladája a fatalizmus és az önsors-alakítás feszültségén keresztül meséli el az ókori görög drámák és az ősi mondák motívumait készségesen alkalmazó – a modern thriller jegyeit sem nélkülöző – történtet.

Katalin csupa rejtély. Miért pont most szánja el magát a véres tettre? Vajon sorsának a múltbéli események miatti kedvezőtlen alakulása valóban elegendő indoklásul szolgálhat tetteihez? Katalin nem igazán látszik elkeseredettnek, vagy legalábbis túl van azon már. Inkább egyfajta kegyetlenség sugárzik tekintetéből. Az első tettes nem is kerülheti el végzetét. Bármennyire megváltoztak a körülményei (feleség, gyermek), alapvetően nem változtatta meg a róla kialakult képet. A másikkal viszont már gondban van Katalin. Itt van ez a gazember, aki megerőszakolta, és aki mégis alapvetően jó, sőt mintha szerethető lenne (Pálffy Tibor csodálatos arcjátéka!!!). Csónakáznak a férfi bájos feleségével együtt hármasban a folyón, a kamera mindvégig Katalinra fókuszál, miközben a legnagyobb higgadtsággal, sugárzó tekintettel meséli el egykori szenvedésének történetét. Döbbenetes jelenet. A rendező végletekig feszíti a húrokat.

Katalin azonban hezitál. Mitévő legyen most, hogy szembesült a férfi ambivalens személyiségével, akiről a felesége semmi rosszat nem tudna elképzelni. A bosszúfilmek hősnőjétől nem várható efféle megingás, mert az egyenesen a bukáshoz vezet. Katalin számára a bosszú csak illúzió, végzetét nem kerülheti el, Isten befejezi, amit évekkel ezelőtt elkezdett.

Az első filmes brit rendező, a Budapesten élő Peter Strickland erős első művet rakott le az asztalra. Persze van benne néhány fésületlen momentum, de egy első filmtől ez csak természetes. A már-már lynchi atmoszféra – amely tökéletesen együtt él a gyönyörűen fényképezett székelyföldi tájjal –, a minimalista eszközrendszer, a fokozatosan sűrűsödő feszültség, a nyers emberi természetrajz, valamint a kolozsvári, csíkszeredai, sepsiszentgyörgyi, székelyudvarhelyi, kovásznai, kézdivásárhelyi színpadokról kölcsönzött színészek csodálatos arc- és testjátéka (elsősorban a címszereplő Péter Hildára, valamint Pálffy Tiborra gondolok) azonban bevési magát a néző emlékezetébe.

A film utolsó – ismételt – jelente, ahol is anya és fia háttal a kamerának csendben ülnek a bakon, körülöttük a széles panoráma, gyönyörűen beszél szavak nélkül ember és természet viszonyáról, az emberi természet kettőségéről, magáról az életről, hogy bennünk van a jó és a rossz, csak rajtunk múlik mit húzunk elő a kalapból: a nyulat vagy a farkast.

Arra, hogy ez a film szinte kimaradt a hazai moziforgalmazásból (persze a fővárosban biztosan játszottak itt-ott, de Pécsett egy mozi sem tűzte a műsorára) nem tudok mit mondani.