jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Pikler Éva: Balatoni böngésző; Kolibri Kiadó, Budapest, 2013

A tikkasztó hőségben szinte minden mozdulat megdermed (bármennyire is képzavarnak tűnik ez). Úgy érezzük, csak a vízparton lehet elviselni a napsugarak égető melegét. De hiába mártózunk meg a tavak, folyók, strandok vizében, semmi sem frissít fel. Talán csak egy kiadós vihar, ami még a pórusokból is kisöpri a forróságot.

A nagy erejű szél azonban nem válogat, magával visz mindent: a parton levetett nadrágot, a kedvenc plüssmackót, strandlabdát, úszószemüveget, nyári széket. Aki nyaralt már a Balatonnál, tudja mit jelent a narancsfokú riasztás. Pikler Éva Balatoni böngésző című könyvében összesen hetven tárgyat sodor el (megszámoltam, tényleg). Rögtön az első oldalon láthatod, mi hiányzik a parton hagyott cuccok közül.

A heves légáramlat különböző helyeken pakolja le az elcsent holmikat. Az olvasó feladata, hogy megkeresse, hol rejtette el őket. Az eltűnt tárgyak esete természetesen csak ürügy, hogy bebarangoljuk a magyar tenger partvidékét. Érintjük Keszthelyt, Szigligetet, Tihanyt, Balatonfüredet, Siófokot is, de a vonzáskörzethez tartozó Kis-Balaton, Sümeg, Salföld sem marad ki.

Azért senki se számítson kultúrtörténeti körutazásra vagy komoly turisztikai ismeretterjesztésre. Három-hatéveseknek kitalált könyvet tartunk a kezünkben, amelyben egyáltalán nincsenek leírások, rajzokkal közli mondanivalóját. Azokból sem ismerjük meg a Balaton-parti települések főbb nevezetességeit. Maximum egy-egy jellemző részlet (a tihanyi apátság, a köröshegyi völgyhíd, a kápolnapusztai bivalyrezervátum) árulja el – az is inkább a játékos tájékozódásba besegítő felnőttnek – körülbelül merre járunk. Pikler Éva a magyar tengernél eltöltött nyarak élményanyagát sűríti össze, sajátosan magyar életérzést akar megragadni. És amíg böngésszük a könyvet, régi nyaralások emlékei törnek elő.

Az illusztrációkat nem szabad túl komolyan venni. Aki valaha is vett gyerekkönyvet a kezébe, nem csodálkozik el azon, hogy a sirály mobiltelefonon beszélget a haverjával, vagy hogy a Szigligeti-öbölben egy kalózhajó rostokol. Na de ki hallott már olyanról, hogy egy vödör festékkel a kezében lóg a pókember a völgyhíd pillérén. Az meg egyenesen a fékezhetetlen fantázia terméke, hogy „Azonosíthatatlan Repülő Tárgyak” (más néven: ufók), ostromolják a sümegi várat. És akad még nem kevés furcsaság, amivel a könyv főszereplői, a mókás kinézetű nagycsalád (anya, apa és négy gyerek) találkozik a vakáció során.

De véletlenül se essünk a hibába, hogy leszóljuk Pikler Éva könyvét. A Balatoni böngésző elsősorban a legkisebbeknek íródott, pontosabban: rajzolódott. Éppen ezért jellemzi a színekben, furcsa figurákban, izgalmas járművekben gazdag képanyag. És a hangsúly a játékon, a játékosságon van. Felnőttnek is szórakoztató, figyelmet igénylő feladat végigböngészni a nagyalakú, keményfedeles könyv lapjait, hogy megtaláljuk az elveszett ruhadarabokat, személyes cókmókokat. De ha a keresgélés annyira nem is érdekli a felnőttet, akkor is bátran elmerülhet a rajzok tarka világában. Annyira sűrű (bár nem zsúfolt) egy-egy oldal, hogy minden újabb lapozás további felfedeznivalókat tartogat.

Pikler Éva rengeteg humorral alkotta meg a legapróbb részleteket is. A gyermekeket nyilván a figurák kedvessége, a rajzok humora bilincseli le. De vannak poénok, amiket ők még biztosan nem tudnak értékelni. A vízparton sátrazó hóember, a kishajó tetején gitározó róka koma korosztálytól függetlenül mosolyt csalhat arcunkra. A mélyvízben süllyedő Titanic, a vízben ücsörgő (hűsölő?) Poszeidón vagy a Darth Vader formájú madárijesztő már a nagyobbakat szólítja meg. Ezek a többletjelentések ráadásként rakódnak a rajzokra. Elvégre a nagyobb tesót, sőt apát és anyát is le kell ültetni a könyv elé, hadd élvezze az egész család. Szépen is nézne ki, hogy a legapróbb teli szájjal kacag, a nagyobbja meg ásítozik.

Ilyenről szó sem lehet. Pikler Éva mesés munkája a szívedbe lopja magát. Bárhol ütöd fel a Balatoni böngészőt, szinte az orrodban érzed a tó illatát, és mintha a vízparti szellő is megcirógatná az arcodat. Hidd el, nem bírsz majd magaddal. Muszáj lesz nyaralni menni. Irány tehát a Balaton – ha idén már nem, majd jövőre megint.


A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán.

Vörös István: Gagarin avagy jóslástan alapfokon; Jelenkor Kiadó, Pécs, 2013

A rendszerváltás előtti évtizedekről mindenkinek megvan a saját története. Természetesen másképp mesélnek nekünk az ötvenes vagy éppen a hatvanas évek, és egészen másképp emlékezünk vissza a nyolcvanasokra is, amelyekről Cseh Tamás is megénekelte, hogy „sapkát viselnek”. Vörös István már csak életkorából adódóan is azokról az időkről beszélhet hitelesen, amikor „valami izgalmas pezseg a jövőben, mint pohár vízben a gyógyszer”, de még sokan nem mernek hinni abban, hogy a dolgok állása lehet másmilyen is, mint amilyennek akkor látszott. De vajon hogyan működtette a félelem, a hazugság és a bizonytalanság a mindennapokat?

Azokban a nyolcvanas években már semmi sem volt fekete vagy fehér. Ahogyan egy emberről sem lehet biztosan állítani, csúnya-e vagy szép. Márpedig egy kamaszt komolyan foglalkoztatja ez a kérdés. Vörös István rögtön az elején elveti ezt a leegyszerűsítést: „sokkal jobb, ha hét fokozatot használunk” az emberek megjelölésére. „A leggyakrabban csúnyákra hétfőt, a hol csúnyákra, hol szimpatikusakra keddet, a néha szépekre szerdát, a gyakran szépekre és gyakran csúnyákra csütörtököt, a felvillanásokban gyönyörűekre pénteket, a többnyire csodaszépekre, akik néha még ébredés után is vonzóak tudnak lenni, szombatot, és a mindig egyformán szépekre, akiknek a szépségét hamar megszokjuk, és nem sokkal később meg is unjuk, vasárnapot mondunk. A hétfő és a vasárnap így aztán nem is esik olyan távol egymástól”. Nézhetjük őket (vagy magunkat) így is, meg úgy is. Ahogyan annak a tételnek is megvolt a logikája, hogy bár a kapitalisták sokkal jobban élnek, mint mi, mégsem élnek jól. A nyolcvanas évek „a semmibe néznek. Semmit se kérnek. Semmit se félnek.”

A változások ideje persze sosem állít könnyű helyzetek elé. Különösen igaz ez a tizenévesekre, akik éppen el vannak foglalva azzal, hogy megtalálják helyüket a világban. Kell egy szilárd alapzat, ahonnan egyértelműen definiálhatják önmagukat. Szükségünk van a fogódzkodókra, hogy megfejthessük, mi jelent számunkra a halál, élet, barátság, gyűlölet vagy szerelem. De hogyan felelhetünk meg egy olyan valóságnak, amely egészen valószerűtlen képet fest önmagáról? Nem csoda, hogy Vörös István sem biztos abban, hogy a Gagarin avagy jóslástan alapfokon című regényében a 20. század talán legszebb szerelmi történetét és az utóbbi idők egyik legrosszabb tréfáját meséli el, vagy éppen a fordítottja az igaz: amiről szól, az az utóbbi idők egyik legszebb tréfájának bizonyult – és egyben ez az egyik legrosszabb szerelmi történet. Nem az ő hibája, hogy a könyv végén sem látunk tisztábban.

Vörös István öt kamasz – két lány és három fiú – kusza kapcsolati hálójának tükrében mutatja meg a mára történelmivé vált időszakot. A regény tulajdonképpeni főhőse Péntek Boldizsár. Ez a csúnya, álmodozó könyvmoly. „A matektanár kedvence, a töritanár üdvöskéje, a tornatanár gúnyának céltáblája.” Még az általános iskolában ragadt rá a Gagarin becenév. Nem azért, mert hasonlított volna a jó kiállású, sportos űrhajós őrnagyra. Vastag lencséjű, keretes szemüvege miatt gúnyolták űrpatkánynak. Érthető volt hát, hogy nem is akart hasonlítani Gagarinra – ellenben szeretett volna önmaga lenni. Mert ha ez sikerül, akkor már teljesen mindegy, hogy Boldizsárnak vagy Gagarinnak hívják. Csakhogy a lányok, a barátok, az iskola, a szülők örökké akadályokat gördítenek elé. Igaz, ő maga is rendesen összekuszálja sorsának szálait. És persze mindenre rátelepszik a társadalom, ahonnan legszívesebben mindenki szabadulna.

Erről az abszurd világról nagyon sokat elmond az a hisztérikus káosz, amelyet egy otromba tréfa (vagy gyerekes csíny, ahogy tetszik) vált ki. A regény két kamasz hőse orosz katonának adja ki magát az erdőben kiránduló középkorú nőnek és fiatal lányának. Ez az első pillanatban ártatlan heccnek tűnik, de hirtelen véresen komolyra fordul. Az anyában beindul a hatalomnak való engedelmesség reflexe. Rémülete hatására számára hihetővé válik az irracionális is. A fiúkat valódi megszállóknak vélik. Az anyuka meztelenre vetkőzve felkínálja magát: tegyenek vele bármit, csak a lányát ne bántsák. Olybá tűnik, semmit sem lehetett eléggé komolytalanul venni. A burleszkszerű (vagy éppen kiábrándító) jelenet komoly hatással van mindazok életére, akik részesei voltak a történetnek, vagy csak hallottak róla.

A regény keret-elbeszéléséből derül ki, hogy maga Péntek Boldizsár kéri meg az írót, mesélje el az ő történetét. Nem lenne illendő, ha ő maga beszélné el, talán nem is lenne eléggé hihető. De amit a kamasz emlékezete fantáziával alaposan megtold, azt az írói képzelet is kiszínezi. Hogy minden pontosan úgy ment-e végbe, ahogyan a regényben le van írva, nehezen igazolható. De talán nem is a pontos igazság a fontos, csak hogy megesett és elbeszélhetővé vált. „Hazudni pedig csak a nagyobb igazságok miatt érdemes.”

A Gagarin…-t nehéz egyetlen műfajba beszorítani. Természetesen ifjúsági regény, hiszen utolsó éves gimnazisták a főszereplői. Gyerekek, akiknek muszáj felnőniük, de olyan „fiatal felnőttekről” is szól, aki azért még olykor szeretnének gyermekek is lenni. És hát szükségképpen szó van benne szerelemről, meg persze szexről. Mert ez a kettő együtt jár, és csúnyán meg tudja bolondítani a fiúkat is, a lányokat is. Sőt: akár sorsokat befolyásolnak.

Vörös regénye mégis több. Elfér benne a mai negyvenesek generációja, és kimondva, kimondatlanul ott susog hátterében a rendszerváltás előszele. Már rogyadozik a „kis-átkos” szocialista rendszer, de még mindenki kivárásra játszik. „Útütögetve. Tíz fehér bottal.” – jut eszembe megint Cseh Tamás és Bereményi Géza dala, a Jóslat. Vörös átélhetővé festi le kortablóját azok számára is, akik akkoriban még a szüleik gondolataiban sem születtek meg, vagy éltek már, de szemük még nem nyílt ki a világra. Megmutatja a társadalmi hangulatot, amelyben a disszidálás már nem is tűnt olyan sürgető kérdésnek. A rendszer lazul: a fiúk megúszhatták az erdei tréfát, nem csapták ki őket az iskolából.

Vörös rengeteg humorral, szenvedéllyel, mesével teszi élvezetessé Péntek Boldizsár történetét, amely egyszerre szomorú és vidám, szürreális és valóságos. Hazug és igaz. És hát rengeteg mély gondolat, mi több: filozófia is megbújik a sorokban. Hiszen minden kamasz nagy filozófus: a végső kérdésekre kutatja a választ. Vörös sokrétűen megrajzolt karakterei hitelessé teszik, ami első olvasásra kevéssé hihető vagy meseszerű. (Ez utóbbira egy rendkívül mulatságos betétet kapunk, Gagarinnal, Hruscsovval [szovjet pártfőtitkár], meg az űrben elfogyasztott vodkával.)

Végül is a Gagarin avagy jóslástan alapfokon című regény természetesen a múltat idézi meg, talán éppen azért, hogy összevessük a mával. Nekem csak apró emlékeim maradtak azokból az évekből, de néha úgy érzem, mintha több szabadság, fantázia jutott volna akkor mindenkinek, mint a mai szabadnak mondott röghöz kötöttségben. Tudom, kedves olvasó, nem vagyok egyedül ezzel. Ez az összehasonlítás pedig mindenképp tanulságos konklúziókra hívja fel a figyelmünket. Már csak ezért is érdemes elolvasni Vörös István könyvét.

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán.

Sopotnik Zoltán: Fahéjas kert, Kolibri Kiadó, Budapest, 2013

Olyan jó lenne néha fenekestül felforgatni a világot. Átnevezni a dolgokat, amelyeknek jelentéséhez kétség sem férhet. Kijelenteni, hogy a 2×2 márpedig 5. Átformálni a gondolatainkat, vágyainkat befolyásoló törvényszerűségeket. Új rendet!

A gyerekben még megvan a szabadság, hogy engedje garázdálkodni fantáziáját. Hacsak nem kötötték gúzsba végérvényesen a szülői elvárások vagy a szocializációs szokások. De sokszor a felnőttek is olyat csinálnának legszívesebben, amit életkoruknál fogva már nem illenék. De a joga mindenkinek megvan, hogy felröppentse képzeletét.

Ezért ha már úgy érezzük, belefásultunk a mindennapokba, ne késlekedjünk: irány a Fahéjas kert! Sopotnik Zoltán meseregénye természetesen elsősorban a gyermekeket szólítja meg, de senki nem fog ferde szemmel nézni arra a felnőttre, aki a játékos rejtelmek és a fura lények birodalmába lopódzik.

A könyv címéből, kedves olvasó, ne következtess egy csodaszép virágokkal, zamatos gyümölcsöktől roskadozó fákkal teli helyre. A Fahéjas kert voltaképpen nem is kert. Sajátságos univerzum, amiben elfér az egész világmindenség. Még annál is több. Úgy néz ki, „mint egy hatalmas, szomorú születésnapi torta, aminek a tetejéről leették a marcipán űrhajót”.

Az őre egy füstölgő mosolyú, bajszos öregúr. Nagyapa fiatalkorában tábornok volt egy ódivatú háborúban, leszereléskor kapta ajándékba a kertet. Úgy hírlik, minden csatát megnyert, de a szolgálataiért nem kért mást jutalmul, csupán egy bögre habos kávét, tetején fahéjjal. Talán innen ered a kert furcsa elnevezése. Barátja, Lassú Báró művelt nemes úr, akinek nevét sejtelmes titok fedi. Hatalmas kastélyban lakik a világ legmagasabb és legsegítőkészebb sziklafalán (leesni még talán senkit nem engedett). S van egy különleges zsebórája, amely egyidős az idővel. Ha szomorú vagy, biztosan velük akarsz találkozni, mert mindkettő szemében a huncutság szikrázik.

Balázs az örök kisfiú és a Sára a meselány is gyakran felkeresi őket, mert a két öregúrral sohasem lehet unatkozni. Velük együtt megismerkedhetünk Sopotnik első gyerekkönyvében a randalírozó Hecc macskákkal, meg a magas bizonytalansági faktorú Sacc kutyákkal. Megtudod, hogy a Csoda eredetileg szép piros busz volt, vajszínű ülésekkel, a félelem pedig egy régóta foltos kapuskesztyűhöz hasonlít. Az új színt úgy hívják, hogy puszi, a színsárkányok pedig érzésekből, színekből és illatokból kevernek új évszakokat.

És akkor a képzelet kártyáiról még nem is beszéltem. Állítólag az egészen kicsikben és nagyon öreg emberekben van meg leginkább a képesség arra, hogy a határtalan fantázia játékát játsszák. De ne szomorkodjon az sem, akire az életkoránál fogva nem illik a leírás. Ő is rácsodálkozhat az Öreghölgycsillagra, aki a boldog békeidőkben hús-vér nagymama volt.

A lépeklények ott teremnek, ahova a lábad teszed, de néha igazán csalafinták tudnak lenni. Az Élmény lények mindenkinek kiporciózzák a rájuk bízott élményadagokat – hogy mindenkor meglegyen az élményegyensúly. És ha már „Legyen”-t mondtam: Legyen Pál itt is terem, és intézkedik, ha kell. Az Emberség és Emberiség királyok seregei minden egyes nap egymással harcolnak az ölelés nyugalmáért. De ezt a könyvet érdemes felcsapni a derűs viszlát halakért vagy Gigerli mágusért is.

Sopotnik Zoltán történetei nem kapcsolódnak szorosan egymásba, ezért megengedhetjük magunknak, hogy előre-hátra ugráljunk a fejezetek között. Minden részben van valami feldolgozni, megérteni való dolog. Például azt, hogyan kell a félelem elébe állni. Talán nem a hanyatt-homlok futás vagy a sarokban gubbasztás a legcélszerűbb megoldás. Ha félgőzzel mennek a dolgok, ha üresen, hamisan hangzik a zenekar, igazán elmegy az ember maradék életkedve. És hát foglalkoznunk kell a halállal is. Szóval, nem árt, ha elmélyülünk abban, amit a csodavilág csodatörténetei súgnak. Már csak ezért is érdemes külön-külön elolvasni a meséket.

Sopotnik Zoltán gazdagon telepakolta a szövegét metaforákkal. Rendesen megdolgoztatja az olvasók lustálkodó ábrándgenerátorát. De azért egészen magukra sem hagyja őket. Gazdag jellemzései sokat segítenek, hogyan is képzeljük el a Fahéjas kert különös lakóit. Maros Krisztina tipográfus a könyv grafikai tervében néha lényeges mondatokat, máskor játékos indulatszavakat emel ki a szövegből, s ezzel jól olvashatóvá, áttekinthetővé teszi Sopotnik történeteit. Egri Mónika bájos, sokszínű illusztrációi szinte életre keltik a meselényeket. Rétegenként rakódik egymásra háttér, rajz, figura és a szövegből kiemelt szó. Nem kollázs és nem is montázs a technikája. Külön elnevezést maga a rajzoló sem ismer módszerére, ő papírkivágásnak mondja.

Lelkemre mondom, ha belépsz a Fahéjas kert kapuján, hagyj fel minden reménytelenséggel. Nagyapa, Lassú Báró és a társai melléd szegődnek, és örökre a szívedbe lopják magukat. Úgy jársz, mint a gátőr, Szomorú bácsi, aki elsiratta a figyelmetlenségből elsóhajtott mesét. De miután meghallotta a Dudor utcai Klapancia zenekar szimfóniáját, megszűnt létezni. Csüggedésre nem maradt oka, hát boldoggá lett. Mert mese van, volt és mindig is lesz. Ettől fogva bármi megtörténhet.


A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán, és olvasható a port.hu-n is.

Háy János: Mélygarázs; Európa, Budapest, 2013

„Mindennek van rendje. A világ összes dolga a csillagoktól a legapróbb részecskékig, az élő és élettelen anyag ezekbe a rendekbe van besorolva, ahogyan minden élő ember cselekedete is. S a rend igazságát senki sem vonhatja kétségbe.” Én sem, te sem, senki sem.

Születésünkkor még él bennünk a rendbontók reménye. Hogy belőlünk bármi lehet. Azt csinálhatunk majd, amit csak akarunk. Holott már akkor rá vagyunk szorítva egy előre eltervezett pályára. Egy genetikailag kódolt programot játszatnak le velünk. Csupán illúzió, hogy saját elhatározásaink vezérlik sorsunkat. Egy titkos akarat a háttérből folyamatosan utasításokat ad, aminek engedelmeskednünk kell.

A biológiai kényszer hajt előre.  A nevelésünk már a gyermekévek alatt elkezdődik. A család, az óvoda, az iskola meghúzza a határokat, amelyek között majd léteznünk kell. A házasság, a gyerekvállalás, a munkaerőpiac, az egész társadalom elfogadtatja a játékszabályait, csak az általuk meghatározott keretek között cselekedhetünk. Az úton visszafordulni nem lehet, de még egy átkozott elágazásra sem találunk. Látjuk magunk előtt a szülők példáját, amit semmi esetre sem követnénk, mégis majdnem mindent úgy teszünk, ahogy ők tették. Sejthető, hogy a gyerekeink, az unokáink sem fogják másképp csinálni.

Háy János regényében egy férfi és két nő meséli el ugyanannak a történetnek három verzióját. A Mélygarázs szerelmi háromszögében a szerető, a férj és a feleség egymást kiegészítő és egymást feltételező szerepeket játszik el. Mindegyik máshol látja a hangsúlyokat, mégis valamennyi monológ közös nevezőre hozható: a bántások és nem-szeretések, az elhallgatások és önbecsapások egybefüggő, megbonthatatlan rendszere áll össze belőlük.

A szerető a mellékalakokkal sosem elégedett meg. Mindig is szeretett volna mesebeli királylány lenni, akiért egyszer fehér lovon eljön a királyfi. Mikor már azt hitte, neki hős nem jár, egyszer csak ott volt, pont őérte jött. A királyfi lelke azonban a csillogó páncél alatt tele volt apró kis sebekkel. Hallgatott arról, hogyan szerezte őket. Hiába mondták a szeretőnek, hogy ez tipikus mese, amit már sokaktól hallottak. Ő mégis reménykedett a mesebeli házikóban és a mesebeli gyerekeikben.

A Férj kínosan ügyelt arra, hogy jól játssza az aggódó apát, a szerető társat, a tehetséges kutatót, de minél inkább meg akart felelni az összes elvárásnak, annál jobban érezte, hogy kifordul belőle a világ. Törvényszerű volt, hogy meginog az addig szilárdnak tűnő alapzat. Megjelenik mondjuk egy másik nő. S míg az egyik kizárólagosságot akart, a másik csak azt, hogy maradjon. Nem tudta, mitévő legyen, csak azt, hogy mindenképp veszít.

A Feleséget agyonszerették a szülei, s állandóan megmondták, mi a jó neki. A legkézenfekvőbb tehát, hogy a férfival lép külön utakra, hiszen egyedül nem merészelt volna. Persze olyan, hogy Igazi, nincsen. Csak, aki éppen akkor ott van. Látta a rossz példákat, mégis hitt abban, hogy lehet másképp is. Tévedett. Mellette maradt ugyan a férfi, de csak mert ő volt a biztonság, a kényelem. De beletörődött.

Minél több örömmel és annál kevesebb szenvedéssel szeretnénk megélni a legfontosabb pillanatainkat. Háy szomorúmanói is közelebb szeretnének kerülni a boldogsághoz, de képtelenek rá. Hajszolják a nagyobb lakást, az új autót, a szebb ruhákat. De ha megszerzik, csak a társadalmi biztonságérzetük nő, a lélek nem kapja meg, amire igazán vágyik.

A Háy-hősök nem ismerik be, ha szenvednek. Tudatában is vannak annak, hogy baj van az életükkel, tudják, mi okozza a gondot. Ahhoz nincs bátorságuk, hogy belássák, ez így nem mehet tovább. Inkább áltatják magukat. Képtelenek meghallani, meghallgatni a másikat. Ezért belegázolnak a másikba. Pedig mindenkinek jobb lenne, ha időben kilépne a hálózatból. Mégis a végsőkig várunk. Apró kompromisszumokat kötünk, értelmes cél nélkül. Ellenben a tüskék bennünk maradnak, a tehetetlenség lassan felemészti az életenergiánkat.

Háy látlelete nyomasztó, de túlzottan ismerős. A mindennapokban a többség által normálisként elfogadott viselkedésmintákat sűríti össze regényében. Nézzünk körül: ami jól működő kapcsolatnak tűnik, képes elkorhadni. Talán neveltetésünk az oka, mert mindig meg akartunk felelni a társadalom elvárásainak, csak éppen a belső békénkről feledkezünk meg. A szabálykövetés külső parancsa felülírja az ésszerű és helyesnek vélt döntéseket. És úgy tűnik, sosem tanulunk hibáinkból.

A szereplők egyes szám első személyben szólalnak meg, de az elmondottak ettől nem válnak Háy személyes történetévé. Mindig az éppen aktuális mesélő szempontjából élhetők át. Az író nem kommentál, nem von le következtetéseket. Megfigyeléseit archetípusokká gyúrja. A Mélygarázs hőse lehetne bárki, ezért sincsen neve. A sok kis apró tanulság viszont sorsszerűségre világít rá, mi több törvényszerűségre. Háy egyedit rajzol, de általánost mutat.

Csak úgy léphetünk ki ebből az önmagába visszatérő (életpálya)hurokból, ha elvonulunk a Mélygarázsba és nem csinálunk semmit – ahogyan a regény egyik főszereplője teszi? Vagy ha ennyire kilátástalan a helyzet, miért nem kötjük fel magunkat az első fára? Talán mégsem ennyire fekete vagy fehér a helyzetünk. Kellemetlen belenézni az elénk tartott tükörbe. Fura, karikatúraszerű ábrázat bámul vissza. Véssük eszünkbe elmosódott kontúrjait, mert éppen azokat kell élesen látnunk. Senki sem ígért egyszerű életet, de talán még nem késő újratervezni.

Vagy inkább a regény szereplőinek sorsában osztoznál?

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán.

Jeney Zoltán; Révfülöp (2012); Révfülöp Fajszföldön (2013), Kolibri Kiadó, Budapest

Legtöbben a tikkasztó hőségtől, viharos zivataroktól sokszínű, nyári arcát ismerjük, de sokan vannak, akik jobban szeretik a fürdőzök hangoskodásától mentes, téli tájat. De mindenkinek bevillan egy régi emlék, esetleg valami szín, illat vagy hangulat, ha szóba kerül Közép-Európa legnagyobb tava, a Balaton. Szinte önmagáért kiált, valaki írja bele egy regénybe, költse bele egy versbe a magyar tenger gazdag kulturális és természeti kincsestárát, mégis mostanában keveseknek jut ez az eszébe. Ezúttal Jeney Zoltán meséi tesznek erre egy kísérletet.

Azt azért már az elején leszögezném, hogy a Rév Fülöp-történetek nem forradalmasították a balatoni magyar irodalmat. Ha erre keresnék példát, kézenfekvőbb lenne Fekete Istvánt szóba hoznom, akinél a Kis-Balaton és annak élővilága valóban központi szereplővé válik. Jeney Zoltán esetében a Tapolcai-medence, a Bakony, a Tihanyi-félsziget, a Keszthelyi-hegység egy szépen megfestett díszlet, csupán a mesét komfortossá tévő köntös. Nem kell Roxfortba hoppanálnunk vagy Középföldére elvándorolnunk, hogy izgalmas kalandokban legyen részünk. Az ismerős vidék közelebb hoz minket a sosemvolt legendák mesebeli világához.

Bízzunk abban, hogy Tutajosra, Bütyökre meg Matula bácsira még az elkövetkező generációk is kíváncsiak lesznek majd, de most azt is szem előtt kell tartanunk, hogy a mai ifjúságnak már modernebb mesékre is szüksége van. A kaland meg a fantasy jött mostanában divatba. De működőképes lehet egy lovagregény is, főleg ha az előbb említett műfajokat is ügyesen keveri.

A Rév Fülöp-mesék nem a balatoni mondavilággal ismertetnek meg, nem abból építkeznek. Nem köthetőek szorosan a balatoni tájhoz, ugyanis játszódhatnának bárhol másutt is. Jeney Zoltán azonban szerelmes a Nagy Tóba, és imád játszani a nevekkel meg a nyelvvel. A Rév Fülöpben éppen ezért ember-szereplők (Ádánd, Diás, Gyenes, Csobánc, Vázsony, Akarattya), állatok (bézseny, sióf, monosz, a ló), növények (ederics), ételek (tördemic), foglalkozások (kajár, garabonc) veszik fel az ismerős földrajzi neveket.

De a legkézenfekvőbb példa a névjátékra maga a címszereplő figura, Rév Fülöp. Ez a tízéves forma gyerek iszonyúan szereti húzni a lóbőrt. Elsüthetnénk egy ágyút vagy bömböltethetnénk oroszlánkórust mellette, a füle botját sem mozdítaná. De mélységes mély az álmok kútja. (Bocsánat, Thomas Mann.) A valóságtól távoli szférákban olykor az is megtudható, ami máshonnan nem látható. Az édesanya icipici fia, felhagyva a sok heverészéssel és a megannyi tördemic, puszpáng meg lonc majszolásával, elindul hát világot látni. S ha már arra jár, mit ad isten, hős lovag válik belőle. Elsőre azért nem néznénk ki belőle, és az igazat megvallva ő sem fogadott volna magára nagy tétekben.

A balatóniai lovagregények sikerét mi sem mutatja jobban, minthogy a sorozat immár két kötetesre bővült. A második rész, a Rév Fülöp Fajszföldön cselekményváza kísértetiesen hasonlít az első regény, a Rév Fülöp szerkezetére. Mindig azzal kezdődik ugyanis az egész haddelhadd, hogy valamelyik király bajba kerül. Balatónia első számú emberét, a Hatalmas Csobáncot például egy nagyon csúnya betegség, a kiliti-kór döntötte ágynak, melytől a hatalmasságot éjjel-nappal kínzó csuklás gyötri. Hatodik (avagy Torkos) Hollád, Fajszföld uralkodója pedig egyik pillanatról a másikra eltűnik királyi fekhelyéről, mintha sosem lett volna ott.

Most már csak az a kérdés, miért éppen Fülöp, ez a Szántódpusztáról való koszos kiskölök lenne a legmegfelelőbb személy az uralkodói házak problémáinak orvoslására? Erre valószínűleg az udvari főjövendőmondó mondana valami sejtelmesen furcsát, hiszen mégiscsak az ő jóslata indítja útnak főhősünket a királyi csuklásra gyógyírként szolgáló Vendeki virág felkutatására. De a folytatásban már senki sem kérdőjelezheti meg a hősként ünnepelt fegyverhordozó részvételét az fajszkirály eltűnésével gyanúsítható kaprosváriak ellen szervezett hadjáratban.

A válasz egyébként roppant egyszerű. Lehet, hogy Fülöpnek nincsen kőkemény izomzata vagy rettenthetetlen fizimiskája, de helyén van az esze meg a szíve. Már sokszor bebizonyosodott, hogy ez a kombináció jóval többet ér az ostoba erőfitogtatásnál. Főleg ha a megoldás ravasz mondókákban rejtőzik, vagy éppen az orrunk előtt hever. Azt csak csöndben merem megjegyezni, hogy Fülöp nem áll hadilábon a szerencsével sem. Persze az vesse rá az első követ, akinek külső segítség nélkül minden elsőre sikerül. A fiúnak volt mersze elindulni. És ha már egyszer nekidurálta magát, akkor jött, látott és győzött is. Megvolna tehát a Rév Fülöp-történetek népmesei motívuma is.

Fülöp élete tehát fenekestül felfordul, folytonos vándorlás lesz az osztályrésze. Ádánd lovaggal keresztül-kasul bejárja Balatónia színes birodalmát. Megismerkedik Meszesvár bolond népével, Lovasberek fecsegő patásaival és a zagyva beszédű miabogyóiakkal. Eljut az Örök Gyönyörök Kertjébe, ahol másképpen folyik az idő, mint másutt. Utazik az óhajok hajójával, amire ha ráparancsolsz, meg se moccan. De ha megfogalmazod a vágyad, repül, mint a gondolat. Eljut a Vendek-folyó torkolatáig, átverekszik a félelmetes Vendeki-erdőn és rengeteg pruttyogás meg szortyogás közepette átkel a Haláp-lápon is. Diással felfedezi a végtelenül ostoba siófok vérfagyasztó üvöltésétől hangos Loncs-erdőt. Ráadásul részt vesz Fajszvár és Kaprosvár törpebirodalmának egyesítésében is.

A Rév Fülöp első része némi hasonlóságot mutat az Arthur mondakörbeli Perceval történetével, aki egyszerű fiúból lovagi rangig emelkedett. A Vörös lovag legyőzésével ő váltott jegyet magának a legvitézebb harcosok sorába. A mesék cselekményvezetése nem túl bonyolult, de a fő eseményeket kísérő mellékszálakon régmúlt sorsokat is felfedezhetünk magunknak. Általában amiről az elején azt gondoljuk, micsoda bonyolult história, szörnyűséges veszedelem, óriási katasztrófa, arról utóbb mindig kiderül, nagyobb a füstje, mint a lángja. De ha már ilyen nagy feneket kerítenek a dolgoknak, a végén legalább mindig sor kerül egy kis dínomra is, dánomra is.

A Rév Fülöp humorával lekenyerezi még a legmogorvább olvasót is. Ha most el is tekintünk a földrajzi nevek állandó újraértelmezéséről, akkor is szembeötlő a sok szójáték, amivel Jeney Zoltán kiaknázza a magyar nyelv gazdagságát, dallamosságát, szavainak kifejező erejét. Ráadásul – olvasva az óbalatóniai nyelvjárást – együtt érzünk az ember szereplőkkel, és mi is értetlen pofát vágunk, vagy csak nézünk magunk elé. De röhöghetünk a miabogyóiak nagyon is ismerős izés, zavaros hogyishívjákján. Akarom mondani, kommunikációján. Mert „azért te sem mernéd rábigyulázni azt a vackot arra a mifenére, ugye?”

Nem hagyhatom említés nélkül a könyv gyönyörűséges illusztrációit, Haránt Artúr munkáját. Ha azt hiszed, hogy rajzoló művészi álnevet visel, érd be annyival: tévedtél. Barnával színezett egyszerű iniciálék, miniatúrák, egész oldalas festmények keltik életre, mesélik tovább a Jeney Zoltán tollán megszületett történetet. A rajzok és a könyv keményfedeles borítója együtt olyan hatást kelt, mintha valóban valami régi krónikát tartanánk a kezünkben. Tudniillik az elbeszélő nem kitalálta Rév Fülöp (igaz) históriáját, hanem olyanoktól hallotta, akik maguk is (igaz) mesélők.

Szárszónak is egy a vége: nyugodt szívvel adjuk gyerekeink kezébe ezeket a ránézésre és beleolvasva is lenyűgöző könyveket, mert biztosan kedvet kapnak tőlük az olvasáshoz. Másfelől a lányokat és fiúkat óva intem, nehogy szüleik kezébe engedjék Rév Fülöp históriáit. Főleg apával kell vigyázni. Ha megkaparintja, vissza nem kapod, míg el nem olvassa. Kompromisszumos megoldásként javaslom a lefekvés előtti hangos felolvasást. Mert a mesék gyönyörűen szólnak.

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán és olvasható a port.hu-n is.

Finy Petra: Szárnyak és paták; Kolibri Kiadó, Budapest, 2013

Pego, a bronzhajú pegaurfiú a felhők tetején él Patagónia égi városában, ahol minden pegaurkanca és pegaurmén éppen a Repülési Ünnepségre készül. De álljunk csak meg egy szóra! Mi a veszedelem az a pegaur? Elő hát a farbával: a pegaur se nem pegazus, se nem kentaur, sokkal inkább mindkettő egyszerre. Felső teste akár az emberé, a folytatásban azonban lóféle. De még a hátán hatalmas szárnyak is nőnek, azzal hódítja meg a fellegek fölötti messzeséget.

De egy mese akkor igazán jó, ha indításként sincs egészen rendben valami a világgal. Pego például azért dúl-fúl, mert neki csak szárnycsökevények jutottak, míg társait gyönyörű és repülésképes végtagokkal áldotta meg az ég. Hiába töltötte be az életkort, amikor az ifjú pegaurok szárnyra röppennek, ő az egyetlen, aki nem ugorhat le a Szárnyaló Szirtről. Mégis megteszi.

Tudvalevő, a mesehősök nem ismerik a lehetetlent, de az tényleg csodaszámba menne, ha Pego apró szárnyaival megülné a szelet. Meg kell tanulnia neki is a leckét: akkor válhat igazi hőssé, ha megdolgozik a szépért és a jóért. Mindenkinek másképp kell kijárnia a „saját királyságát”. Pegónak is meg kell találnia a megfelelő módszert és megfelelő segítőket ahhoz, hogy „boldogan éljen, míg meg nem hal”. Mert egyet jó, ha már most tudsz, segítséget kérni egyáltalán nem szégyellni való. Sőt, igazán nagy bátorságról tanúskodik, aki a feléje nyújtott kezet elfogadja.

Finy Petra mesekönyve, a Szárnyak és paták egy olyan csodalény főhőst állít elénk, aki a nem mindennapiságából is a szokatlanságával emelkedik ki. Ez önmagában nagyon szép gondolat, de teljesen érthető az is, hogy Pegót ez valahogy egy cseppet sem vigasztalja. Mondhatják a szülei, hogy ő attól különleges, mert senki másnak nincsenek olyan szárnyai a pegaurok között, mint amilyen csak neki van. De ha egyszer ő repülni akar, és nem tud, akkor mitől legyen boldog?

Kellenek neki a pofonok az élettől, amiből megérti, szárnyak nélkül repülni nem, csak zuhanni lehet. Pego lepottyan az égből, és feltárul előtte a felhők alatti világ, ahol az emberek falvai találhatók. Ott él Glu is, az embergyerek. Ő cukorbeteg, de nem duzzog emiatt, bebizonyítja, lehet együtt élni ezzel. Persze nem árt, ha van nálad vércukormérő, meg egy tollhoz hasonlító inzulinadagoló eszköz. Mert olykor életeket menthet. De mindez elfér egy zsebben vagy egy táskában. Ha ezt felfogod, akkor tényleg nem állíthat meg téged senki. Lehetsz például furmányos feltaláló, aki a hajókat is megrepteti az égen.

Ki hitte volna, hogy egy mesében az ember tanítja a csodalényt, és nem fordítva. A segítség valahogy sosem onnan jön, ahonnan igazán számítanál rá. Finy Petra történetében mindent Pego szemén keresztül látunk. Az ember a mesehőst mindenben segítő szereplő, emberfeletti, akarom mondani: pegaurfeletti erővel, ügyességgel, bátorsággal.

A saját szárnyait kereső pegaurfiú elindul hát szerencsét próbálni, még ha valószínűleg ezt nem is ilyenformán gondolta volna. A kezdetben szépen épülő történetben ömlesztve zúdul hirtelen a főhősre a próbatételek sokasága. A bonyodalmak azonban éppen olyan gyorsan megoldódnak, mint amilyen sebesen összesűrűsödtek a viharfelhők. Ezt a kis sietséget azonban előzékenyen nézzük el. Herbszt László érzelemgazdag illusztrációi segítenek elfeledtetni az efféle apróbb hiányosságokat.

Finy Petra a Szárnyak és patákba belepakol mindent, ami elférhet egy mesében. Pegaurlány szimpatizál az emberfiúval, emberlány komálja a pegaurcsikót. Természetesen kell egy csúf, gonosz is, aki akadályokat gördít a főhős elé. Ő a lényész, aki saját gyönyörködtetésére gyűjtögeti a különlegesebbnél különlegesebb élőlényeket. És ne hallgassunk a pökhendi saskirályról sem, mégiscsak hozzájárul ahhoz, hogy valóra váljanak a főhős álmai. Tudniillik a fennhéjázó tollazat mögött is nemes sasszív dobog.

Glu példájával pedig egy nagyon fontos dologra is felhívják a figyelmünket, mégpedig, hogy mit jelent gyermekkorban a diabétesz. Ez olyan betegség, amely ma már sajnos egyre több kisgyermeket érint. Az Egy Csepp Figyelem Alapítvány kezdeményezésére megszületett könyv külön szószedettel és a betegséggel járó tünetek rövid, frappáns leírásával segíti megértetni a szülőkkel, mennyire fontos, hogy ha már megesett ez a nem kívánt dolog a gyermekünkkel, idejében vegyük igénybe a szakszerű segítséget. Kétségbeesésre semmi okunk nincs, teljes életet lehet élni ezzel a betegséggel is.

A Szárnyak és paták ennek ellenére nem a cukorbetegségről szól. Jóval többre, a toleranciára tanítja a legkisebb olvasókat. Mint például Darvasi László pálcikalénye. Sokan vannak olyanok, mint Pego vagy Glu. Különlegesek, furcsák, mások, fogyatékkal élők (vagy ahogyan kedvesen olykor magukat emlegetik: fogyik), vagy ahogyan éppen az idősebbektől lehet hallani: hibásak (nem, ez egyáltalán nem kedves). Ők sem különbek, mint te, de te is legalább olyan egyszeri és megismételhetetlen vagy, mint bármelyik másik lény a széles univerzumban.

Egy mesekönyv nem tehet többet, mint hogy olyan bölcsességgel látja el az apró olvasókat, amelyet magukkal vihetnek majd felnőtt korukba. Finy Petra műve azért igazán szívhez szóló, mert elsősorban nem is mások elfogadásával foglalkozik, hanem az élet talán legfontosabb dolgára összpontosít.

Minden erőnkkel azon kell dolgoznunk, hogy képesek legyünk szeretni azt a lényt, aki bennünk él. Mert ha magadat nem szereted, hogyan adhatsz másnak egy darabot a szívedből? Ha ezt megérted, a csoda tényleg valósággá válik.

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán és olvasható a port.hu-n is.

Oravecz Imre: Kaliforniai fürj; Jelenkor, Pécs, 2012

A galambnál méretre nem nagyobb, ámde kerekdedebb kaliforniai völgyfürj (Callipepla californica) „csapatokban kóborolva a földön él, de ha megijed, felröppen, és vitorlázva ismét a földre ereszkedik.” Ha meghalljuk bús-derűs lamentálásukat, úgy érezzük, mintha folyamatosan valami fontosat, értékeset keresnének, amit egyszer már elvesztettek. És közben állandóan vigasztalnák, biztatnák egymást, hogy meglesz, meglesz az.

Árvai István és felesége, Anna is így tartja a lelket egymásban. Hátuk mögött hagyták Magyarországot, elhajóztak Amerika felé. Ahogyan azt az előző századfordulón sok százezer nincstelen parasztember is tette. Istvánék menekültek otthonról, mert a férfi despota apja mindenbe beleszólt, földet meg nem adott a fiataloknak az önálló élet elkezdéséhez. Szívükbe zárva vitték magukkal szülőföldjük, fiatalságuk, szerelmük színhelyét, Szajlát, és benne Ondrok gödrét.

Nem szándékoztak ők véglegesen letelepedni az Újvilágban. Egyetlen céljuk volt csupán: akár emberfölötti munka árán is annyit megtakarítani, amivel hazatértük után jobbra válik otthon a sorsuk. Sokan mentek, s később sokan vissza is tértek. De van úgy, hogy a terveket a valóság felülírja.

Árvaiék arra nem tudtak felkészülni, ami odaát, idegenben fogadta őket. Telek és nyarak váltották egymást, de a hazaúthoz szükséges pénz csak nem akart gyarapodni. Amikor pedig már lett volna miből egyről a kettőre jutniuk, a megváltozott körülmények szabtak gátat terveiknek – további gyerekek születése, a világot porig égető háborúk, az utódok kötődése az új hazához. Újra kellett fogalmazniuk a Haza és az Otthon jelentését.

Ondrok gödre című regényében Oravecz Imre szociografikus hitelességgel festette meg a kétkezi munkából élő, egyszerű emberek világát, amelyet időtlenné a nemzedékek egymásra rímelő sorstörténetei tettek, meg az évszakok állandó körforgása. Az Árvai család három generációjának útját elbeszélő történetből megtudhattuk azt is, hogyan jutott el a kiegyezés utáni magyar vidék népe a tömeges kivándorlások gondolatáig. Oravecz azonban nemcsak a történelmi háttérről, a mindennapokról szerzett rendkívül gazdag tudását osztotta meg velünk, hanem személyes élményanyagból gyúrta össze szülőföldjének mitológiáját.

Az Ondrok gödre Oravecz egész addigi lírájának prózai betetőzése volt, amelynek meghatározó eleme az író gyerekkorának Szajlája. Az Árvai család története mellett fontosabbá vált a vidék, a falu, amely az emlékképek leltárszerű felidézéséből, a nyelv, a kultúra, az ott élők alapos megfigyeléséből bontakozik ki. A mű igazi mélységét az a szemlélet adja, mely szerint az ember a természeti törvényekkel való harmonikus együttélésben teljesedhet csak ki. Oravecz egész művészete ezt az üzenetet adja tovább.

A Kalifornia fürj éppen ott veszi fel a történet fonalát, ahol azt az első kötet, „Az álom anyaga” letette. Oravecz nagyregénye újabb harminc-negyven esztendőn ível át.  Hasonlóan elődjéhez, fellehetőek benne családtörténeti és történelmi aspektusok, mellé részletes társadalom- és korképet is ad. A különbség az elbeszélő hangnemében mutatkozik meg. Ohio és Kalifornia nagyon messze van Észak-Magyarországtól. Ahogy Oravecz eltávolodik az otthoni környezettől, egyidejűleg távolságtartóbbá is válik. Nem is rajzolja meg olyan mélységben ezt az új univerzumot, mint amennyire a gyerekkorából jól ismert vidékkel tette.

Érződik a műről, hogy megszületését alapos kutatómunka előzte meg. Oravecz hihetetlenül nagy tárgyi tudást halmozott fel, amelynek részleteit folyamatosan beleszövi cselekménybe – ezzel mintegy kiterjeszti regénye határait. Általában békésen megfér a száraz tényanyaggal a letisztult nyelvezetű próza. Néha azonban eltúlzottan hosszúra nyúlnak az ismeretterjesztő leírások (például az olajfúrásról vagy a vaskohászatról), s ezzel megrepedezik a cselekmény koherenciája. Összességében azonban nem annyira zavaró ez az elbeszélői manőver, mert a Kaliforniai fürj könnyen olvastatja magát. A szereplők Oravecz előadásában személyes isme­rő­seinkké válnak. A jellemzően kelet-európai életfelfogás, az állandósult spórolás élménye közösséget teremt Árvaiékkal.

Elejétől a végéig folyamatosan előkerül a szereplők identitás-konfliktusa. Merjék-e meg­val­lani magyarságukat, vagy minél gyorsabban tagozódjanak be a környezet társadalmi köze­gébe? Magyar iskolában tanuljanak-e a gyerekek, vagy sajátítsák el minél jobban az angol nyelvet? Saját házba fektessenek, saját földet vegyenek, vagy bankban kamatoztassák össze­kuporgatott pénzüket?

...

A teljes cikk, a Borúra derű az olvassbele.com oldalán olvasható.

Winkler Róbert: Márton és Micike az autószerelő műhelyben; Kolibri, Budapest, 2012

A fiúgyermekekbe genetikailag kódolva van az autók imádata, meg az, hogy bármit apró darabokra szétszednek, amit néha még újra össze is raknak. A legkisebbek még ki sem mondják, hogy apa vagy anya, de már felismerhető módon utánozzák a gépi meghajtású járművek motorhangját. Amikor pedig odahaza meg kell húzni egy csavart vagy be kell verni egy szöget a falba, az apjuk sarkában állva követelik a fúrásra, faragásra használatos szerszámokat. Az kell, ami az apa kezében van.

Manapság statisztikák, elemzések készülnek arról, hogy milyen keveset olvasnak a fiatalok. Ez is egy olyan dolog, amit már ez elején érdemes megszerettetni a srácokkal. Sosem árt, ha azt látják, hogy apa és anya is hajlamos belemerülni az olvasásba. De fontos az is, hogy minél hamarabb adjunk a kezükbe könyveket. Eleinte legyenek nagyon színesek, és érdekes formájú tárgyakról vagy kedves állatokról meséljenek. Később jöhetnek a nagyobbak körében érdeklődést kiváltó témák. Az ovis vagy kisiskolás fiúkat például már fölöttébb izgatja a gondolat, hogyan működik egy autó, mi történik, ha javításra szorul.

Amikor még kisrác voltam, lakótelepek parkolóiban vagy kertes házak udvarán teljesen hétköznapi látvány volt, hogy a jármű alól csak az olajfoltos nadrág takarta lábszárakat lehetett látni. Aki egy kicsit is értett hozzá, saját kezűleg bütykölte meg a családi járgányt. Mára senkinek sem ajánlott a házilagos javítás, azonban a gyerekek is szegényebbek lettek egy élménnyel. Ma már nem adogathatják apa kezébe a villáskulcsot vagy csavarhúzót. Kivéve, ha apa éppen autószerelő.

A TotalCar.hu főszerkesztője, valamint az azonos című televíziós produkció műsorvezetője, Winkler Róbert tudvalevőleg rajong a négykerekűekért, és feltételezhetően élesen él még benne a kép, amikor kisgyerekként először rácsodálkozott az országutakon futó verdák sokszínűségére. Felnőttként tudatában van annak is, hogy a mai kölykök legfeljebb a nyitott motorháztetőbe leshetnek be, de a szervizelés rejtelmeibe odahaza senki sem avatja be őket. Mesekönyvében ezért épp arról ír, mi mindent csinálnak az autóval, amikor gumit kell cserélni vagy éppen egy karambolban darabjaira tört.

A Márton és Micike egy autószerelő műhelyben az a fajta mesekönyv, amit nem az érdekfeszítő cselekmény miatt veszünk a kezünkbe, hanem mert információkkal látja el az olvasóját. Története alig van, de az is csak arra van kihegyezve, hogy a főhős, Márton így vagy úgy, de eljusson a helyre, amiről voltaképpen Winkler szólni kíván.

A szeleburdi kiskutya, Micike csak azért kaphatott szerepet a könyvben, mert vállalta, hogy elcsalja Mártont Pista bácsi autószervizébe. A szerző célirányosan vezeti főhősét a fénycsövekkel megvilágított, olajszagú épületbe. A törött karosszériák és használt gumiabroncsok között már nem is tűnik olyan bosszantó dolognak a megszökött eb esete.

Miután a kisfiúval együtt mi is beosonunk a hibás autók rendelőintézetébe, örömmel tapasztaljuk, hogy a szerelőaknában szorgoskodó Pista bácsi – aki akár lehetne a szerző öregkori alteregója is – nem akad ki a hívatlan vendég láttán. Mert így módjában áll végre csevegni kedvelt foglalatosságáról. Körbevezeti hát Mártont az autószerelő műhelyben, látogatást tesz vele a szomszéd gumisnál, és bekukkanthat a fényezőkamrába is.

Winkler Róbert a tapasztalt szaki közlésvágyával mesél ifjú olvasóinak. Megtudhatjuk, mire való a légkulcs és a sűrített levegő, mire szolgál a centrírozógép vagy a golyósprés. Mikor lehet szükségünk flexre vagy hegesztőkészülékre, és mit nevezünk lakatolásnak. Nincs okunk csodálkozni, ha krokodillal találkozunk a műhelyben, és egyszerű magyarázatot kapunk arra is, hogy ugyanazt a tevékenységet miért nevezik egyszer festésnek, máskor mázolásnak meg fényezésnek. Amit részletesen nem magyaráznak el, azt a rajzokon látható feliratokkal és útbaigazító nyilacskákkal mutatják meg az olvasónak.

A Márton és Micike… egyszerű nyelven, közérthető módon szólítja meg a legkisebb könyvmolyokat. E tekintetben rokonítható Bartos Erika műveivel. Míg azonban az Anna, Peti, Gergő-sorozat történetei egy család személyes élményanyagából születnek meg, addig Winkler írása száraz ismeretanyagra építkezik. A lehető legtöbb információt akar egy oldalba belesűríteni. Néhol a szöveg egyenesen rátelepszik az illusztrációra. Hiányzik belőle ugyanakkor a nyelvi játékosság, ami egy gyerekkönyvet igazán vonzóvá tehet.

...

A teljes cikk, az Olajfoltok nélkül az autószerelésről az olvassbele.com oldalán olvasható.

Rubin Szilárd: Aprószentek; Magvető, Budapest, 2012

Légy jó, mert elvisz a bákász! – ijesztgették egykor a rosszalkodó gyereket. Mégis leginkább a felnőttek rettegnek attól, hogy az elcsatangolt kisfiúkról és kislányokról egyszer majd közzétesznek egy fényképet a televízióban vagy a Facebookon. A szülőkben ilyenkor végigpereg a legrosszabb verzió és az ép ésszel leginkább elfogadható magyarázat is. De olyankor még mindig reménykednek a jobbik változatban.

Kalocsai Marika édesanyja órák hosszat várta a lányát, de hiába, pedig csak a közeli zöldséges boltba küldte, hogy megvegye az ebédre való krumplit. Szidta a csellengő gyermeket, de haragja csak a sötétedésig tartott ki. Amikor 1953 októbere és 1954 augusztusa között eltűnt Törökszentmiklóson a következő tizenéves lány is, s később még három másik, már senkinek sem jutott eszébe, hogy csupán elcsavarogtak volna. A sejtések később beigazolódtak: a lányokat – mondta ki a vizsgálat – „megerőszakolták és megzsinegelték”. Vajon ki?

A mostoha körülmények között nevelkedett Jancsó Ladányi Piroska a tanúk szerint szokatlanul értelmes és udvarias lány volt. Arcképét Rubin Szilárd a Bűnügyi Múzeumban látta meg a hatvanas évek közepén.* Nem az áldozatok története vonzotta, hanem egy tekintet szólította meg, a húszesztendős hajadoné, akit 1954 őszén a Legfelsőbb Bíróság többek között öt rendbeli, előre megfontolt szándékú, aljas indokból és különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettéért ítélt halálra.

Mi érdekes lehet egy kegyetlen sorozatgyilkosban? Mi érhet annyit, hogy újból feltépjék az egy évtized alatt behegedni tűnő sebeket? Talán a halálesetek körüli mendemondák keltették fel az író figyelmét? Esetleg a korabeli sajtóban törökszentmiklósi vámpírként emlegetett lány személyisége – mely egyszerre volt szánalmat, vágyat és félelmet keltő?

Feltűnt az írónak, mennyi ellentmondás feszül a bírósági jegyzőkönyvek között. Logikusabb magyarázatot keresett. Vajon tényleg Piroska ölt? Mennyi igazság lehetett a szóbeszédekben, amelyek előrántották „a zsidó vérvádat”, illetve a szovjet katonákat, a városon áthaladó idegen autósokat tették felelőssé az öt lány haláláért?

Az Aprószentek terjedelmes bevezetőjében Rubin Szilárd részletezi az impressziókat, amelyek Törökszentmiklós „mesekönyvbeli utcáira” vitték őt. Nem titkolja, hogy a vártnál is nehezebb dolga akadt, és talán sohasem érhet célba. Kételyeit megosztja pályatársaival, Nemes Nagy Ágnessel, Pilinszky Jánossal, de az akkor már halott Szabó Lőrinc kísértetével is.

Regénye énregény. Nem kívülálló a kutakodó riporter, ő maga a főszereplő. Az eset felderítése személyes ügy. Olyan anyagra talál Piroska történetében, amellyel saját életútjára is reflektálhat. Rubin a gyilkosságsorozat krónikáját személyes emlékekből, hivatalos feljegyzésekből szedegeti össze. Interjút készített az ügyben annak idején részt vevő ügyésszel, bíróval, a nyomozókkal. Kifaggatta az áldozatok hozzátartozóit, a szomszédokat, a bűnesetek tanúit. A zalaegerszegi börtönkórházban meglátogatta Jancsó Borbálát, a kivégzett nő édesanyját is, aki lánya tanúvallomása alapján került rácsok mögé.

Kutatómunkájából nem pusztán oknyomozó riport készül. Olyan regényt akar írni, amelyben aprólékosan feltárja az ügy összes érintettjének társadalmi hátterét, megmutatja a lelkükben lejátszódó folyamatokat. Leírja az érzéseket is, amelyek a település utcáit járva törtek fel belőle. A könyv kétségkívül legerősebb része az eltűnéssorozat szikár elbeszélése. Sajátos, szinte költői leírás született belőle, ami helyenként a vásári ponyvaregények atmoszféráját idézi meg.

A tényregény archetipikus mintája, Truman Capote nagyszerű munkája, a Hidegvérrel (1966). Ez egy gyilkos naplóját rekonstruálja valódi motívumok alapján. Rubinnak ilyenfajta hiteles forrása nem volt. Ráadásul a regényterv megszületésekor a gyilkos már nem élt, kikérdezni sem tudta. De azért a lenyomatait kereste. „Mi különös lett volna az ő dolgaiban? Még mondani is nehéz őróla valamit” – mondja a szolnoki börtön volt körletparancsnoka. Nem is kaphatunk megnyugtató, elfogadható magyarázatot arra, mi vezet ilyen tettekre valakit, aki egyébként odaadóan viseli gondját a gyerekeinek.

Az ügy feltérképezése során Rubin Szilárd olyan információk birtokába jut, amely nemhogy közelebb vinnék a megfejtéshez, inkább elbizonytalanítják. Megszállottja lesz a megfejtés keresésének. De vajon Rubin „az »anyaggyűjtést« valóban úgy szervezte, hogy a meghallgatottaknak mintegy a szájába adta saját koncepcióját”, vagy az eset megfejthetetlensége kergette őt egy rögeszme rabságába? Önmagában izgalmas kérdés az is, hogy megsejthette-e akár csak egy részét a teljes igazságnak, vagy feltevései az összeesküvés-elméletek sorát gyarapítják.

Az Aprószentek befejezetlen, töredékes maradt. Nem forrhatta ki magát úgy, mint legjobb szövegei, a Csirkejáték vagy a Róma egyes. Keresztesi József gondos szerkesztői munkával átfésülte a szövegtorzót. Az apró-cseprő hibákat javította, az áldozatok neveit kegyeleti okból lecserélte, az ismétlődéseket kigyomlálta a szövegből, de a mű szerkezetén lényegesen nem változtatott. A 2008-ban született Hódoltsági tükör című írást pedig utóirat gyanánt csatolta az eredeti töredékhez.

...

A teljes cikk, a Torzó az olvassbele.com oldalán olvasható.

Vámos Miklós: Szitakötő; Európa, Budapest, 2012

Aki a gazdaság mozgásaira figyel, a G8 nevű csoportosulásra gondol, ha a Nyolcakról hall, a mű­vé­szet­kedvelő a magyar avantgárd művészcsoportra asszociál – azonban akik végigolvassák Vámos Miklós új könyvét, a Szitakötőt, új jelentést kapcsolnak hozzá. Nyolc gyereket az 56-os forradalom utóélete sodort egy társaságba, és a viharos október után szövődik közöttük „örök és megbonthatatlan barátság”.

Az 1956-os forradalmi események után nem volt elég élelem a városokban, mivel a szállítás még nem állt helyre. A gyerekeket „hízótáborba” vitték. Aki a legtöbbet szedte fel magára, ráadásként kapott egy csokitortát. Ők ennél is többet nyertek. Vérszövetséget kötöttek. 12 pontba foglalták „az igasságot”. Érezték, hogy fontos dolog történik: megalakult a „8ak”.

Valóban köttethet életre szóló barátság nyolc ember között? Miért is ne? Ha az ötvenes években születsz, amikor a legdurvábban épül a „cocializmus”, csak azokra számíthatsz leginkább, akik körülvesznek. A szülők leléptek a vasfüggönyön túlra, illetve éppen a börtönbüntetésüket töltik, vagy egyszerűen csak dolgoznak, míg te nyaralsz. A táborozásba küldött srácokat hamar összerántja a közös élmény, mert „együtt jobb, mint egyedül”.

Eleinte azért senki sem gondolta komolyan, hogy hosszú élete lesz egy gyerekkorban létrejött kis csoportosulásnak. Bár az építőtáborok még esélyt adtak arra, hogy újra összefussanak a „beltagok”, mégsem volt törvényszerű a folytatás. De már akkor föltűnő volt, hogy komoly akadályok ellenére is sikerült együtt tölteniük a szünidő egy részét. A szükséges pénzt valahogy mindig összedobták. Ha kellett, elszöktek otthonról is, fittyet hányva a következményekre. Ha törik, ha szakad, mindenkinek ott a helye.

Amikor már nem voltak meg a hivatalos keretek, maguk szervezték a nyaralásokat, teleléseket, az óévbúcsúztatókat. Nem sok ez az évi egy-két alkalom, ha a hétköznapokhoz viszonyítjuk. Egy egész élethez mérve viszont roppant nagy gazdagság. Ha jobban belegondolsz, ezekre a „vasárnapokra” emlékezel vissza szívesen. Nem a munkahelyi sikereidet vagy az elcseszett házasságaidat veszed majd számba, hanem azt nézed: ki táborozott, ki kötött névházasságot veled, érted ki lopott, csalt, hazudott, ki adott kedvezményes hitelt, ki tartott ki melletted tűzön-vízen át. Mert „ami a miénké, az a tiéteké is, és ami a tiéteké, az a miénké is.”

Megesett persze, hogy a kapcsolatok kihűltek. Kezdetben a szerelem, a testi vágy furakodott közéjük, később már a politikai vagy anyagi különbségek hűtötték le egy időre az érdeklődést egymás iránt. De mindig akadt legalább egy közülük, aki elsimította a súrlódásokat. Újjászerveződtek, mert a tizenkettedik pont szerint „Együtt, amíg élünk, halunk”.

A Szitakötő csak néhány ember kapcsolatrendszerét vizsgálja meg töviről hegyire, a kezdetektől a végéig. Vidékről jöttek mind. Békés megyeiek, az egyik szegedi. Ma, aki teheti, külföldre pályázik el, akkoriban jellemző módon mindenki, ahogy ők is, Pesten kötött ki. Dolgozgattak, nem panaszkodhattak (noha sokszor tettek így), a lehetőségekhez képest elég jól beilleszkedtek a környezetükbe. Boldogultak. Vámos nem is csiszolja simára a jellemeket, mert nem az egyéni életutak a fontosak számára, hanem a közös élményanyag. Ezt gyűjti össze. Pontosan megrajzolja az elmúlt hatvan-egynéhány év sajátos történelmi közegét, amelyben szereplői a benyomásaikat szerezték. A kissé ironikusan „nagy generációnak” nevezett nemzedék „a keményvonalas szocializmus éveiben volt gyerek – írja az olvasóhoz címzett levelében Vámos. – A puhább diktatúrában kamasz és ifjú felnőtt. Életük közepét találta telibe a rendszerváltozás. Már a (fapados) magyar kapitalizmusban is éltek huszonkét évet.”

Az olvasó előtt végigvonul a közelmúlt magyar történelme. Ahogyan alulról látszódik. Ennek a társaságnak a tagjai ahhoz későn született, hogy benne legyenek ötvenhatban, pláne a világháborúban. Hiányzik belőlük a háborús élmény. 68’ lázadó szellemiségéből pedig nem tudtak sokat kihozni. Volt köztük, akit a rendszer üldözött, a másik meg élvezte annak kisszerű áldásait. Megfigyelték őket, őket biztatták arra is, jelentsenek másokról. Úgy hitték, képtelenség, hogy az életükben lenne vége a szocializmusnak. Tévedtek.

Mire betöltötték a harmincadik-harmincötödik életévüket, „elértek a falig”. Azt követően már nincs jobb állás, menőbb autó, csillogóbb lakás. De köztük voltak, akik a rendszerváltás után elvesztették addigi egzisztenciájukat. Túl korán jöttek a világra ahhoz, hogy új erővel ugorjanak fejest a kapitalizmusba. Aki átélte, pontosan érti, miről beszél Vámos Miklós a Szitakötőben. A később születettek szintén átéltek ezt-azt – de másik életkorban és máshogyan.

Vámos fejezetről fejezetre folyamatosan változtatja az elbeszélőt, egyes számról többesre, első személyről másodikra majd harmadikra vált. Ebből is érzékeljük, hogy ennek a regénynek nem lehetnek külön-külön főhősei Gyuri, Tibor bácsi, Kobra, Sneci, Malaci, Vica, Lencsibaba vagy Joli. Csak így együtt: a nyolcak – és néhány „kültag”. Szimbolikus figurák  is, egy szerencsétlen – vagy éppen szerencsésnek (?) mondott – korszak átélői, csokorként van értelmük. Ők, így együtt írják a pepita füzetbe majd a Moleskine noteszbe a közös naplót, amit végül egy kivénhedt (a 8ak szóhasználata szerint) szkifi író fejez be. Ő gondoskodik arról, hogy mindez a feledés jótékony homályába vesszen. (Habár a Szitakötő megjelenése éppen az ellenkező irányba hat…)

...

A teljes cikk, a Búcsú az illúzióktól az olvassbele.com oldalán olvasható.

*
A cikk a port.hu-n is olvasható!