jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Lázár Ervin: A nagyravágyó feketerigó (A Hétfejű Tündér)

A feketerigó a ligetben élt. Sárga csőre volt, ragyogó cipőgombszeme – és persze fekete volt, mint a szurok. Azért is hívják feketerigónak.

Nem tudom, ki hogy van ezzel a színnel. Nyilván van, akinek nem tetszik, mert hiszen a narancssárga sokkal vidámabb, a türkizkékről és a meggypirosról nem is beszélve. De aki jobban odafigyel, annak a fekete is tetszik, ebben bizonyos vagyok. Hiszen annyiféle fekete van. Kékesen fénylő fekete, puha fekete, éjfekete, játékos fekete, meleg fekete és ki tudja, még hány.

A feketerigó fénylő fekete volt.

És nem tetszett neki a fekete szín.

Se fénylőn, se puhán. Dühösködött. Egy darabig még csak nem is fütyörészett – mert még vidámnak gondolná valaki. Azt mondogatta mérgesen: „Csk, csk, csk!” Olyan szép piros tollakat akart, mint a vörösbegyé, zöldeket, mint a gyurgyalagé, fehéret, mint a kócsagé, s olyan cifrát, mint a papagájé.

Ezért volt dühös. Úgy hitte, ő a legrútabb madár a ligetben.

Bánata akkor vált mégis szívbe markolóvá, amikor a kisfiú eljött a ligetbe, és azt mondta a madaraknak:

– Kellene nekem egy barát. Egy madár barát. Aki reggelenként megkocogtatná az ablakomat, és mindennap megajándékozhatnám kenyérmorzsával meg kölessel.

– Aha – mondták a madarak.

Egyedül az uhu mondta, hogy „uhu”. Talán azért, mert nem szereti a kölest meg a kenyérmorzsát, de az is lehet, azért, mert mást nem tud mondani.

A barátság nem könnyű dolog. Mert jó, a kisfiúnak szüksége volt egy madár barátra. Csak hát olyan madár nélkül, akinek viszont éppen egy kisfiú barátra lenne szüksége, ez nem megoldható. A madarak legtöbbjének volt már barátja. A barázdabillegetőnek a szúriszarka, a gyurgyalagnak a szalakóta, a gólyának a kanalas gém, a búbos vöcsöknek a bölömbika. Csak a macskabagolynak meg a szürke varjúnak nem volt barátja, de ők igen mogorvák, nincs is szükségük barátra.

Na és persze a feketerigónak sem volt barátja, mert szégyellte a színét, s emiatt fönn hordta az orrát. Furcsa dolog, de így volt. Mással is megesik: szégyell valamit, és azt hiszi, csak úgy tudja elviselni a szégyenét, ha fönn hordja az orrát.

Így aztán nem talált barátra a kisfiú. Pedig ott lapult a fűben a feketerigó, és azt gondolta magában: „Én szívesen lennék barátja ennek a kisfiúnak. Nagyon szeretem a kenyérmorzsát meg a kölest. – S kis szünet után még azt is hozzágondolta: – és a kisfiút is nagyon szeretem. – De mégsem mert előbújni. – Éppen én kellenék neki – morfondírozott –, amikor ilyen csúnya vagyok! Fekete!”

Barát nélkül ment el a kisfiú, igaz, majdnem sírva fakadt, de megpróbálta a liget széléig visszatartani. Nem szeretett mások előtt sírni. De azért a madarak észrevették, hogy lefelé görbül a szája, és nagyon megsajnálták. Tulajdonképpen szerették a kisfiút. Akik barátokra vágynak, és elgyalogolnak érte a ligetbe, azokat szeretni kell. Egyikük utána kiabált:

– Gyere vissza egy hét múlva!

Talán ha az öreg festőművész nem lakik a közelben, minden másképp alakul. De ott lakott a liget mellett. Nagyon vidám, mosolygós öregúr volt, csak éppen a szakálla volt furcsa, ezerszínű – mert abba szokta törölgetni az ecsetjeit. A feketerigónak eszébe jutott a tarka szakállú festő meg a sok szép festék, röppent egyet, s már ott is volt a festékesdoboz mellett. „Majd ragyogok én egy hét múlva” – gondolta, s mivel a zöld festékestubus volt a legközelebb, kifestette magát zöldküllőnek. Hát elég furcsa zöldküllő volt, azt meg kell hagyni! Mert a zöldküllő nem egyszínű zöld – és a csőre meg különösen nem az, de a kis feketerigó nagy buzgalmában még a csőrét is zöldre mázolta. „Na, most jöhet a kisfiú” – gondolta, s úgy óvta magán a zöld festéket, hogy egy hétig enni is elfelejtett.

Eltelt a hét, semmi különös nem történt, csak a tarka szakállú festő pingált lila fákat meg lila mezőt – mivelhogy szőrén-szálán eltűnt a zöld festéke.

Megjött a kisfiú, köréje sereglettek a madarak, biztatták:

– Ne félj, most lesz valaki!

– Én szívesen lennék a barátod – mondta ekkor elváltoztatott hangon a zöldre festett feketerigó, és elősétált egy bokor mögül.

Hirtelen szóhoz sem jutott a sok madár, tátva maradt a csőrük. A feketerigó (azazhogy zöldrigó, nem is tudom, hogy nevezzem) meg nagy peckesen sétált a tisztáson, abban a hitben, hogy ő legszebb madár a ligetben.

A vándorsólyom ocsúdott fel elsőnek.

– Nicsak – mondta –, egy uborkamadár.

Nevettek, ahogy a torkukon kifért.

– Vagy netán egy nagyra nőtt szöcske – toldotta a búbos banka, s szegény feketerigó legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.

A kisfiú is mosolygott, és szelíden, nehogy megbántsa ezt az uborkamadarat vagy kicsodát, azt mondta:

– Ne haragudj, de én nem ilyen madárra gondoltam.

Huss – elröppent gyorsan a feketerigó.

„Cskcskcsk – korholta magát mérgesen –, mert ostoba módon színtiszta zöldre kentem magam, pedig a zöldküllő nem is egyforma zöld. Kétféle zöld is van rajta (mert a zöld sem egyforma, éppen úgy, mint a fekete), a feje teteje meg piros, a szárnya vége meg fehér pettyes fekete. Na de majd legközelebb. A jövő héten ügyesebb leszek.”

Hát nem sokkal lett ügyesebb! Hogy, hogy nem, az jutott eszébe, hogy gólyának festi magát. Sok fekete meg fehér festéket kent magára, és a lábát meg a csőrét pirosra festette. Eszébe sem jutott, hogy a gólya legalább tízszer akkora, mint ő. Ki látott már ilyen pici gólyát, rövid lábút, rövid csőrűt. (Arról nem is beszélve, hogy a hátán átütött a zöld festék a fehéren!)

Ritkán látott a liget olyan viháncolást, mint amikor a gólyának álcázott feketerigó odaállt a kisfiú elé.

– Te meg miféle szerzet vagy? – kérdezte a kisfiú.

– Nem látod, gólya vagyok – mondta kicsit ijedten a feketerigó, mert akkor már sejtette, nem nagyon sikerült ez a gólyává alakulás.

– Még hogy gólya! Talán golyhót akartál mondani – mondta a gólya, és olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy ki kellett hívni a mentőket.

Bizony ez a gólyahistória is csúfos véget ért, mert a kisfiú nagy sajnálkozva megint az mondta:

– Ne haragudj, nem ilyen madárra gondoltam.

A feketerigó fél évre elbujdosott bánatában. Hiába jött a kisfiú, hiába keresett madár barátot.

A feketerigónak meg fájt a szíve: „Hej, csak szebb madár lennék, akkor biztosan barátjává fogadna a kisfiú!”

A kisfiú egyre szomorúbb lett.

– Most már az uborkamadár sem akar velem barátkozni – mondta.

A madarak vigasztalni próbálták, de neki barát kellett volna. Hogy lehetne megvigasztalni azt, aki nem talál barátra!

A feketerigó legalább olyan bánatos volt, mint a kisfiú, ha nem bánatosabb. Magát is sajnálta, meg a kisfiút is. Magát talán egy kicsit jobban.

Ezért aztán fél év elteltével elhatározta: újra próbálkozik. De most már nagyon gondosan látott munkához. Egy teljes napig tanulmányozta a sárgarigót. A sárgarigó a legszebb madár – gondolta –, még a latin neve is a legszebb a madárnevek közül, úgy hívják, hogy Oriolus Oriolus (mert minden madárnak van latin neve is). Eszébe sem jutott, hogy őt meg Turdus Merulának hívják latinul, s az semmivel sem csúnyább, mint az Oriolus Oriolus. Talán még szebb is.

És elkezdte magát sárgarigónak festeni. Egy hétig tartott a festés, de ez aztán tökéletesen sikerült. A feketerigó olyan lett, mint egy igazi sárgarigó. Talán csak az alakja különbözött kicsit a sárgarigóétól, de ahhoz igazán jó szem kellett, hogy ezt észrevegye valaki.

Azon a héten is eljött a kisfiú barátot keresni. Nem csüggedhetett, tudta, barátra kell találnia.

A sárgarigónak festett feketerigó elősétált a bokrok közül. A madaraknak elállt a lélegzetük a gyönyörűségtől.

– Nicsak, egy csodálatos sárgarigó – mondták.

A kisfiú is elbámulva nézte a szép madarat, a szíve hangosan dobogott. Csak az igazi sárgarigó gyanakodott. „Valami nagyon furcsa ezen a madáron” – gondolta, és oda is szólt neki:

– Füttyents egyet!

– Nem füttyentek – mondta nyeglén a feketerigó.

Persze, hiszen a sárgarigó azt is ki tudja fütyülni, hogy „Huncut a bíró” meg „Fütyül a rigó”, a feketerigó meg csak annyit tud: „Tiutu.” Ez legalább olyan szép, mint a sárgarigó éneke, de mégis más. Én biztos vagyok benne, hogy a sárgarigó nagyon szeretné néha azt fütyülni, hogy tiutu, de nem megy neki. Ő csak azt tudja: „Huncut a bíró.”

Csakhogy megszólalt a kisfiú:

– Ne haragudj – mondta elszomorodva –, te valóban csodálatosan szép madár vagy, de én egy másik barátra gondoltam. Láttam valamikor egy nagyon kedves madarat. Nem volt ilyen tarka, mint te, de nekem ő kellene barátnak. Az a madár fénylő fekete volt, csak a csőre volt sárga. Azt hiszem, úgy hívják, feketerigó. Megértheted, hogy ki kell tartanom mellette, hátha egyszer megjön, és akkor ki lesz a barátja?

A feketerigó keserves sírásra fakadt, hullottak a könnyei, mint a záporeső. A kisfiú nagyon megsajnálta.

– Miért sírsz? Ne sírj! – mondta neki.

– Azért sírok – zokogta a madár –, mert a feketerigó én vagyok.

Ámulva néztek rá, nem akarták hinni, de akkor a madár könnyei már lemosták a melléről a sárgarigó sárga, a gólya fehér és a zöldküllő zöld színét – előtűnt az igazi fekete.

– Istenem, de buta madár vagy te – mondta boldogan a kisfiú, fölkapta, és sokáig mosdatta a feketerigót a patakban. De a sok szín nem egykönnyen jött le róla; amikor hazaindultak, még akkor is zöld, sárga meg fehér foltok éktelenkedtek a madáron. Nem is volt olyan, mint egy igazi feketerigó.

– Mit gondolsz, lekopik? Leszek én még igazi szép fekete? – kérdezte a madár.

– Biztos – mondta a kisfiú, azután elszomorodott; arra gondolt, hogy már fél éve lenne barátja, ha ez a szamár feketerigó nem pingálja magát.

Mesék apákról, válogatta és szerkesztette: Boldizsár Ildikó; Magvető Kiadó, Budapest, 2008

A művészetterapeuta és mesekutató Boldizsár Ildikó által szerkesztett mesekötetek elsősorban nem a kicsiknek, hanem a felnőtteknek szóló történeteket gyűjtenek össze a világ mesekincseiből. A Mesék apákról párban a Mesék anyákról című válogatással 2008-ban jelent meg a nagysikerű Mesék férfiakról nőknek, illetve Mesék nőkről férfiaknak (2007) című kötetek folytatásaként.

Ha az olvasó kezébe veszi Boldizsár Ildikó Meseterápia című szépséges munkáját, óhatatlanul követelődzés hallatszik a gyűjtemények részéről: kézbe kell venni magukat a meséket is. A Meseterápia megtanít minket arra, hogy a mesék nem pusztán a szórakoztatásunkra született történetek, annál sokkalta többek. Okulásunkat szolgálják. A meséken keresztül ugyanis kapcsolatba kerülhetünk vágyainkkal, lehetőségeinkkel, és találkozhatunk szellemi gyökereinkkel. Ezek a történetek ugyanis az emberiség évezredek alatt felgyülemlett tudását, értékrendjét hordozzák magukban. Egy közösség esszenciájának birtokosai, az univerzális tapasztalás lenyomatai.

Ennek tudatában már egészen másképp olvas az ember mesét. Az első válogatás, amely kezembe került az apákról szól. Azonban ajánlott olvasmány ez minden gyermeknek, legyen az fiú vagy leány, valamint minden anyának és feleségnek is.

Boldizsár Ildikó mindjárt a kötet előszavában elmondja, hogy tapasztalata szerint, a mesevilág egészen másképp viszonyul az apa alakjához, mint az anyáéhoz. Jó anyát alig talál az ember a mesékben – ha van is ilyen, a történetek elején meghalnak – a jó apák azonban gyakori szereplők. Az anyai szerep, az anyához való kötődés alapvető élmény az ember életében. Fogantatásunk pillanatától fogva élő kapcsolat ez. Az anya szerepe azonban nem könnyű, gyermek és anya viszonya meglehetősen ambivalens. Mivel a mesék alapvetően tanításunkra vannak, az keresendő bennük, ami a tanulás szolgálatába áll. A szeretetteljes, odaadó anya sosem problémás, szemben az indulatokkal teli, domináns anya típus, aki „felfalja” gyermekét. Ez a típus sokkal többet mond el anya és gyermek kapcsolatáról, e szoros viszony terhelt helyzeteiről.

Ugyanakkor a mesebeli apák sem csak jók, több arcuk van nekik is. Találhatunk olyanokat, akik hirtelen haragból cselekszenek, meggondolatlanul ígérik oda leányukat az ördögnek, vagy saját gyermeküket kívánják feleségül venni. A jó apa azonban útnak indít az életben, azaz tudást ad át. Tanácsaival segít a párválasztás terén, igyekszik megelőzni a bajt, biztonságot nyújt. Ő a mérce, a törvény, a követendő példa. Legfőbb bizalmasunk, akinek szavára mindig lehet adni. Az apák a legfőbb tudást örökítik tovább. Hogy mindenért, ami minket körülvesz, amely belőlünk és értünk van, felelősnek kell lennünk. Az apák élni tanítanak minket. Átsegítenek a nehéz helyzeteken.

A Mesék apákról harminckilenc mesét tartalmaz a világ minden tájáról. Olvashatunk bolgár, német, román, orosz, grúz, kirgiz, finn, erdélyi szász, kárpát-ukrajnai és persze magyar népmesét is. Boldizsár Ildikó távoli vidékekről származó történeteket sem hagyta figyelmen kívül. A kötetbe japán, kasmíri, kabard, kubai, eszkimó, guarani, afrikai, indonéz, tuvai mesék is beválogatásra kerültek.

Nagyszerű, nagy figyelemmel válogatott kötet a Mesék apákról. Látatlanban ki merem jelenteni, hogy a sorozat többi része is hasonlóan figyelemre méltó lehet. Boldizsár Ildikónak köszönhetően autentikus forrásból összeszedett mesék gyűjteményét kapjuk. Ma, amikor számos formában és módon találkozunk mesékkel vagy éppen azok zanzásított, átköltött változatával, öröm ilyen kiadványokkal találkozni. Szükségünk van ugyanis arra, hogy ezeket a történeteket ismerjük, mégpedig eredeti valójukban. Mert – mint ahogy most már tudjuk – tanulhatunk belőlük. Felhalmozódott tudásukat pedig használnunk kell.

Boldizsár Ildikó Magvető Kiadó gondozásában megjelent meseválogatásai:

Mesék férfiakról – nőknek (2007), Mesék nőkről – férfiaknak (2007), Mesék anyákról (2008), Mesék apákról (2008), Mesék életről, halálról és újjászületésről (2009)

Boldizsár Ildikó: Meseterápia - Mesék a gyógyításban és a mindennapokban; Magvető Kiadó, Budapest, 2010

Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyen innen élt egy mesemondó. A mesélő figyelte az őt körülvevő világ minden szavát, megőrizte azok tanítását, és mikor lejárt az ideje, gyermekeinek továbbadta tudását. A mesemondó leszármazottai nagy becsben őrizték az atyai örökséget, a történeteit később ők is rábízták utódaikra. És ez így megy azóta…

A mesemondó járta a vidéket, mindig talált egy házikót, ahol meleg szeretettel várták. A barátságos fogadtatásért cserébe tanulságos történeteket mondott vendéglátóinak. A mesék vidámságot hoztak a hallgatók szívébe, ám még ennél is sokkal többet adtak a nyitott fülűeknek. A mesemondó elbeszélései bölcsességeket, tanításokat, intelmeket és tanácsokat tartalmaztak. Támogatták az embert abban, hogy könnyebben lépjen túl az élet során eléje gördülő súlyos akadályokon. Ezek a történetek a közösség valamennyi tagjához szóltak egyszerre, ám mindenki csak annyit csippentett le a hallottakból, amennyire akkor és ott éppen szükségesnek talált. A mesék többet nem adtak, mint amire az ember lelkében megérett.

A mesék arról a rendről tanúskodtak, amelyek a közösség alappilléreit alkották. Az ifjak, egészen kicsi koruktól kezdve szívták magukba a társadalom működési szabályait. A mesék neveltek, irányt mutattak, a felnőtté válás próbatétel volt, beavatási szertartás, amelynek sikeres megoldása kulcs volt az újjászületéshez. De minden korosztály útmutatást kapott általuk, ki-ki az adott élethelyéhez és felkészültségéhez mérten. Az archaikus ember a mesék szabta rendben nőtt fel. A modernkori ember azonban elfelejtett valamit, a mesék sokkal többet nyújtanak annál, mint amire manapság használjuk őket. A mesékben rejlő ismeretanyag az idők során egymásra rétegződött, és nemzedékről nemzedékre hagyományozódott. Ma már kevesen vannak a birtokukban. Ez a tudásanyag azonban nem vész el, és szerencsére vannak még hírnökeink, akik a mesék mindent átható erejéről mesélnek. Boldizsár Ildikó az egyikük.

Boldizsár Ildikó Könyve, a Meseterápia arról mesél nekünk, hogy a mesék alapvető ismereteket őriznek arról a korról, amelyben születtek, és rengeteg hasznosítható tanácsot adnak, amelyek arra bátorítják a jelenkor emberét, hogy használja a tudást lelki és fizikai fájdalmai enyhítésére. A különféle népek meséiben szimbolikus formában vagy nyíltabban kimondva benne vannak azok a gyökerek, amelyet erkölcsi útmutatóként is használhatunk saját életünkhöz vagy egyéni problémáink megoldásához. Ez a komplex tudásanyag ugyanakkor segít minket abban, hogy egy magasabb szellemi minőséget elérjünk, szárnyalni engednek, ha meghalljuk üzenetüket.

A könyv az első fejezetében a Metamorphoses Meseterápiás Módszert mutatja be. A szerző beszél arról, hogy milyen meséket használnak a foglalkozások során, hogyan dolgoznak a mesékkel, miben áll a terapeuta és a páciens kapcsolata, milyen világszemléletet közvetítenek a magyar népmesék, és a mesemondás beavatási rítusáról is szól pár szót. A második részben a terápia gyakorlatának tíz lépése kerül terítékre, az „útnak indulástól” (azaz a terápia megkezdésétől) kezdve egészen a „lehetséges látásáig”, vagyis a terápia lezárásáig. Boldizsár Ildikó ezt követően néhány esettanulmánnyal szemlélteti módszerét, példákon keresztül mutatja be, hogy páciensei hogyan ismerik fel problémás élethelyzeteiket, miképpen jutnak el annak belátásáig, hogy változtatniuk kell magukon, s döntenek a változás mellett, végül változtatnak. A kötet negyedik fejezetében az író a mesék preventív hatásáról ír. Miért fontos, hogy gyermekeink már a magzati kortól kezdve találkozzanak ezekkel a történetekkel. Ajánlást fogalmaz meg arra vonatkozóan, hogy életkoronként milyen típusú mesékkel találkozzunk. Hiszen a meséknek nemcsak a gyógyításban, de az oktatásban és a mindennapi életben is fontos szerepük van. Egy befejezetlen afrikai népmesén keresztül bemutatja, hogy egy mesének életkoronként mennyiféle befejezése lehetséges. A könyv zárásaként hírt ad arról is, hogy Magyarországon megnyílt az első Meseterápiás Központ Paloznakon, amely az egész földkerekségen egyedülálló intézmény. Meghatározza a központ célkitűzéseit, amely Goethe idézett soraiból ölt testet: „A legtöbb, amit gyerekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak.” Végül a madarak – akik „a létezés legmeggyőzőbb megnyilvánulásai” – létének üzenetével zárja sorait.

A Meseterápia című könyv több éves komoly kutatómunka és gyakorlati tapasztalatok eredménye, amely egyszerre szól a szakembernek és az egyszerű olvasónak. Éppen azért olyan gyönyörű munka, mert Boldizsár Ildikó az avatott kutatási eredményeit közérthető módon tárja az olvasó elé. A könyv úgy tanít, ahogy a mesék: mindenki azt kapja belőle, ami neki magának megtetszik belőle. Bevezet a mesék hagyományába, rávilágít a gyógyító erejükre, szól a prevencióról.

Boldizsár Ildikó tudást közvetít nekünk. A meséknek szerepük van életünkben, mert őseink megszentelt tudásának hordozói. A mesék segítenek eligazodni az élet girbegurba útjain. Csak egy dolgunk van. Meg kell tanulnunk olvasni a meséket, és meg kell hallanunk az üzenetüket. Ha ez sikerül, nincs más dolgunk, mint alkalmazni a tanultakat mindennapjainkban. Tessék csak elővenni a régi mesekönyveket! Tessék csak leporolni! Felcsapni! Hagyni, hadd szólaljanak meg! Rajta hát!

Bartos Erika

A XXI. században a technológiai vívmányok sokasága számtalan módon próbálják meg az ember figyelemét szerteágazni, a hatásfolyamatok már egészen kisgyermek korban elkezdődnek. A televízió, a tengernyi számítógépes játékok, az Internet köti le energiánk nagy részét. Emiatt ez a század valószínűleg már nem a papír alapú könyvekről fog szólni, és az olvasás sincs a legjobb helyzetben. Ha azonban az akadályokat leküzdve mégis eljutunk addig a pontig, hogy könyv kerül a kezünkbe, újabb kétségekkel találkozunk. Olvasmányt választani sem oly könnyű dolog. Joggal merül fel kicsiben és nagyban a kérdés, hogy mit vegyünk a kezünkbe. Annyiféle dolgot hord a hátán a Könyvpiac, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik a gazok tengerében, és megtalálja a nemes hajtást. Nos én azért szerencsét próbálok.

Amikor az ember szülővé válik, az cseppet sem teher, még ha olykor igen nehéznek is tűnik a felvállalt feladat, bizton állíthatom, hogy a mérleg két serpenyője közül túlsúlyosan a „MEGÉRI” oldal billen el. Példának okáért, a harmincas férfi nyugodt szívvel kutakodhat a gyerekkönyvek világában. Senki sem nézi ki őt onnan, sőt elnézően mosolyognak a szülői igyekezet láttán, hogy gyermekünknek olyan olvasmányt találjunk, amely ad valamit a gyerkőcnek, gazdagítja őt, és feltárja azt a csodákkal teli kaput, amely a Könyvek Univerzumába, a Guttenberg Galaxisba vezeti be az embert. Ne áltassuk magunkat, a felnőtt legalább annyiban magának választ, mint saját gyermekének. Tulajdonképpen a benne élő gyermeket ajándékozza. Örömteli és ideális állapot, ha a bennünk élő gyermek és az általunk nemzett és nevelt gyermek egymásra talál.

A gyerekkönyvek világában szerencsére számos igényes kiadvány megtalálható, amelyekből sugárzik a szeretet, látszik rajtuk, hogy nagy gonddal és örömmel készítették őket, nem csak úgy hányavetien odavetették a könyvespolcra. Most egy olyan íróról és annak könyveiről szeretnék pár szót szólni, aki – véleményem szerint – nagyon sokat adott és még ad az embereknek.

A Budapesti Műegyetem Építészmérnöki Karán végzett Bartos Erika 2004-ben lépett be a gyermekkönyvek világába. A mára már háromgyermekes családanya, úgy tűnik otthonában találta meg hivatását. Ennél szerencsésebb csillagzatot talán keresve sem találhatott volna magának. Bartos Erika úgy mesél magáról és családjáról, vagyis arról, ami minden bizonnyal a legfontosabb neki, hogy közben sok-sok embernek két kézzel szórja a Jót. Nem a magánéletét teregeti ki, hanem személyes tapasztalásait csomagolja mesévé, így tanít ő. Ugyanis Bartos Erika könyveinek a főhősei az ötfős családja, a három gyermek, Anna, Peti és Gergő, anyuval és apuval kiegészülve.

Először Bogyó, a csigafiú és Babóca, a katicalány kalandjaival találkozhatott az olvasóközönség, a szerző saját illusztrációjaival megjelent – immár 14 számra bővült – kötetekben az állatjelmezbe bujtatott gyermekek, Anna és Peti történeteit elevenedtek meg. 2006-ban aztán elindult egy másik sorozat, ahol már nem volt szükség az állatbőrre. Papírlapra került Anna, Peti és Gergő története is. A család lett a mese alapja, a családtagok pedig mesebéli figurákká lettek. A jelenleg 11 kötetes sorozatban egy nagycsalád hétköznapjait ismerhetjük meg, amelyben minden olyan előfordul, ami számos háztartásban megesik. A gyerekek nem tudnak megegyezni a játékok birtoklási jogán, nem akarnak fogat mosni, hadilábon állnak a rendrakással, szembe kell nézni a társadalmi érintkezések során magunkra vett nyűgökkel (csúfolódás, mutogatás, árulkodás, stb.), mindeközben persze sok-sok élmény részese lehetünk, ami piciny hőseinkkel esett meg, akár a családi határon, akár az országhatáron belül. Bartos Erika minden családi viszályt, testi vagy lelki fájdalmat játékosan elsimít, miközben persze mindent kellő komolysággal kezel, és nem ódzkodik megragadni a lekváros kenyér sarkáról lecsöppenő édes pillanatot sem.

Bartos Erika ezenkívül három verseskötettel (Zsákbamacska, Százlábú, Bárányfelhő) is meglepte olvasótáborát, jó pár leporellója (pl. Utazik a baba, Hanna utazásai, Dotti kalandjai) is megjelent. Meséiből diafilmek készültek, az Alma együttessel közösen gyerekdalokat dolgoztak újra, meséket zenésítettek meg, animációk születtek, Bogyó és Babóca történeteiből pedig a Kedd Animációs Stúdió segítségével és M. Tóth Géza rendezésében 26 részes animációs sorozat is készült, amely 2010 augusztusában belépett a mozi világába is.

Bartos Erika könyvei tartalmas remekművek. Saját kezű illusztrációi nem csak, hogy kitűnő fantáziából születtek, éppen ezért szemet gyönyörködtetőek is, hanem minden egyes kedves történet biztosan tartogat mindannyiunk számára valamiféle tanulságot. Ez egy olyan sikertörténet, amelyre nem csak a szerzőnek, hanem nekünk olvasóknak is büszkének kell lennünk. Hirdessük, táncoljunk, daloljunk, hogy van egy ilyen írónk, aki rabul ejtette a gyermekeink szívét és elcsavarta a mi fejünket is. Köszönjük meg neki, hogy nem csak a tehetségét, hanem ennél sokkal többet, az egész életét feltálalta nekünk, mindezt azért, hogy adakozzon mindabból, amellyel az ég megáldotta. Az, hogy emellett ez neki is nyilván (legalábbis nagyon remélem) jövedelmező, az ő megérdemelt jutalma. Ez azért örömteli, mert manapság oly sokan vetemednek a könyvírásra, hogy első ránézésre nehéz megkülönböztetni az írót, a művészt a sarlatántól. Az ő esetében azonban nincs min gondolkozni, első ránézésre lerí műveiről a tehetség, a munka és a szerelem szimbiózisának gyümölcse. Neki köszönhetően talán a gyermekeink a későbbiekben is szívesen kézbe veszik azt a négyzet vagy téglalap alakú tárgyat, amelyben rogyásig sorakoznak a betűk.

A majdnem három éves fiam is szereti az „annapetiésgergő” könyveket. Esti – napról napra ismétlődő – szertarása, hogy lefekvéskor, persze némi időhúzás gyanánt is, felül az ágyban, kéri valamelyik könyvet, és végig lapozza őket. Hol a kisvonatot, hol a kisautót keresi vagy egyszerűen csak a rajzokat csodálja. Szerencsére masszív könyvek ezek, hiszen sokat kell kiállniuk.

A fiam szerencsére nem olvashatja most még a blogomat, így könnyed szívvel elárulhatom, csudaszép karácsonyi meglepetésben lesz része. Ugyanis Bartos Erika legújabb kötete, a Hoppla meséi, Pécs városában tesz kirándulást. A könyv Európa Kulturális Fővárosának legismertebb köztereit, épületeit, helyszíneit mutatja be, de sokkal több ez a kiadvány, mint egy hagyományos fotóalbum vagy útikönyv. Természetesen elsősorban azon okból is, mert hogy mesekönyv, amely nem fényképekből áll össze, hanem kézzel rajzolt képekből építkezik fel. Pécs városát a helyi állat idegenvezetők, a süni, a borz és a kutyus mutatja meg a városba látogató Hoppla nyuszinak és barátainak, Mogyorónak, a mókusnak és Cininek, az egérnek.

Akárkinek a fejéből is pattant ki a könyv megszületésének ötlete, mély főhajtás jár neki, mert ennél csodásabb ajándékot találni sem lehet egyetlen könyvszerető pécsi számára sem, aki minden egyes kedvenc helyét felfedezheti a Színház tértől kezdve a Brummogdáig, Orfűtől kezdve a Mecsextrém Parkig (a Havihegy az egyetlen, ami nekem nagyon hiányzik a könyvből), a többiek számára pedig egy város játékos, mesés arcát mutatja meg, amely nem mellesleg ebben az évben Európa egyik Kulturális központja volt, mondjon bárki bármit.

A minap a könyv bemutatója alkalmából a városban járt Bartos Erika is, nem tehettem mást, persze, hogy sorba kellett állnom, hogy dedikáljam a könyvet fiam számára, no meg persze a magam megelégedésére is, hiszen a bennem élő gyermek éppúgy rajong ezekért a könyvekért, mint a bölcsis fiam. Talán nagyobb az izgalom bennem, mint a fiamban. Én csak továbbítani tudom más ajándékát, de azt nagy örömmel és szeretettel teszem.