Becca (Nicole Kidman) és Howie (Aaron Eckhart) életében látszólag minden rendben megy. Megvan mindenük. Autó, tágas, kertes ház, szép ruhák A gyönyörűen berendezett otthonban tétován tapogatózik a néző. Pénzügyi gondoknak nyoma sincs, a házaspár mégsem tűnik boldognak. Valaminek történnie kellett ezekkel az emberekkel. Mert valami láthatatlan terhet cipelnek.

A film kezdetben egy árva szót sem ejt a közelmúlt eseményeiről. Lassan azonban összeáll a kép. Finoman hozzák tudomásunkra a mélyben lappangó tragédiát. A család kutyáját nem kötötték meg, az ajtó pedig nyitva maradt. A gyerek meg szalad a kutya után. Éppen egy arra haladó autó kerekei alá.

Nyolc hónap telt el a baleset óta. Vajon lehetséges-e folytatni az életet, és miként? Lehet-e ugyanúgy ránézni a szomszédra, ugyanúgy szeretni a hitvesedet? Lehet-e egyáltalán ugyanúgy létezni, mint annak előtte? Tenni pedig muszáj valamit. A lassú őrlődés csak felemészti az embert. A megdermedt némaságban az őrület elkerülhetetlen. A cselekvéshez azonban elképzelhetetlen erő kell. Ahhoz, hogy a külvilággal megbékélj, először magadban kell rendet tenned.

A gyászoló szülők nem beszélnek a történtekről. Bár a férfi unszolására olykor eljárnak csoportterápiára, a közösség előtt az asszony nem szólal meg, otthon sem szívesen nyitja ki a száját. Becca és Howie el akarja adni a házat. Kézenfekvő reakció ez. A kisfiú szobája érintetlen, mintha mi sem történt volna. A családban mindenki lábujjhegyen kerülgeti a gyászoló anyát. Rejtegetik előle az örömhírt, hogy a húga gyermeket vár. Becca igyekszik kőből faragottnak mutatni magát. Pedig először el kell fogadnunk azt, hogy gyengék, sebezhetőek vagyunk. Teret kell engedni a gyásznak.

...

A teljes írás, az Engedd el!, az olvassbele.com odalán olvasható.