jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Kovács Márton - Mohácsi István - Mohácsi János: Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe; Nemzeti Színház, Budapest, rendező: Mohácsi János (POSzT 2011)

»Aki meghal, az halott.«  Maradjon is az. Szórja az átkot a falusi színészcsoport hazatért János vitéze a felejteni akaró honfitársainak. A monda szerint ugyanis, aki háromszor kimondja ezt, az megöli a halottait. Huss! »Elfújja múltját a szél, és hét nemzedéken át nem marad semmi, csak a fekete magány.« Elvégre az emlékek ólomnehezékek az élet derékövén.

A talpon maradáshoz mindent ki kell törölni az egyéni és a kollektív emlékezetből. Csak tiszta lappal kezdve lehet életben maradni. A szájra emelt mutatóujj azonban mindent elhallgattat. Emberek, sorsok, tragédiák tűnnek a semmibe. Lehet-e egyáltalán beszélni a jéggé fagyott bajtársról, a Gulag hétköznapjairól, a gázkamra magányáról, az itthon maradottak szürkeségéről?

A mesék persze olyat is elmondanak, amire nincsen szó. Amit el sem bírnánk képzelni. Ami látszólag csak üres fecsegés, színtiszta koholmány, fantazmagória. És amit képtelenek vagyunk megfogalmazni.

A falu színjátszói a háborúban megfásult tiszteletes irányításával és a szovjetek ellenőrzése mellett a János vitéz operett változatát készülnek előadni a helyi zsinagógában. Hol másutt? Hiszen nem maradt, aki használhatná az épületet. A táborokból egyetlen túlélő tért vissza, aki azóta sem képes megérteni, mi történt a családjával a távoli országban. Folytonosan csak valami kamrákat emleget. Szomorú dolog ez. Persze. De már mindenkinek a könyökén jön ki az egész história.

Iluska a legjobban a szeretéshez ért. Jut is neki Jancsi bőven, minden körülmények között. A férje odalett a Don mellett. Annak barátja pedig nem kukoricázik, a férj helyébe lép. Az elhunytnak hitt férj azonban mégis visszatér. Élve, világtalanul. Felejtsünk el gyorsan mindent, ajánlja fel az új Jancsi, a Bagó. Legyen minden ugyanúgy, ahogy régen volt. De tudjuk, hogy ez nem működhet egy csapásra.

A lányra meg a többi fehérnépre azonban szívesen rátenné kezét a külhoni hatalom hátrahagyott különítménye. Ebből lesz ám bonyodalom! A csetepaté után rögtön jön az ítélet. Szedelőzködni és indulni. Vár a nagyvilág. Az Üveghegyen innen és a Bajkál-tavon túl is. A falusi színjátszók tehát nem önszántukból látnak világot. Kalandvágyuk kényszer hatása alatt születik meg.

E látszólag groteszk mese megtörtént eseményeken alapul. Az 1946-os lovasberényi esetet Mong Attila ásta elő a János vitéz a Gulagon című könyvében (2008). Utánajárt annak, hogy a helyi lakosság miként élte meg és dolgozta fel az eseményeket. A Mohácsi testvérek Petőfi művét és Mong által dokumentált eseményeket simították egymásra a Nemzeti Színházban Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe címmel bemutatott darabjukban.

Sztálin már hét éve halott, mikor a falusiakra felfigyel a láger szovjet parancsnoka. A Gulag ugyan nem a francia király udvara, azért szerencsés lehet a magyar vándor. Halálában is tovább éli mindennapjait. A Barguzinból származó tábornok örömmel konstatálja, hogy rabok és rabtartók között közös a nyelv, amelyet még Sanyi bácsi tanított meg nekik.

El kell játszani hát megint a János vitézt. A játszók azonban a daljátékot biflázták be, amelyet még a Kacsoh Pongrácz–Heltai Jenő–Bakonyi Károly hármas ültetett egy egész nemzet, azaz a nép fülébe. Hiába erőlködik a falusi brigád, a tábornok csak értetlenkedik. Sőt! Dühös és őrjöng. Hogyhogy nem a nagy költő ütemhangsúlyos-felező tizenketteses verziója szólal meg a társulat előadásában! Tetszik tudni ez az előadás a Petőfi műve alapján készült.

„Mi az, hogy alapján?” – horkan fel a tábornok. Nincs szükség feldolgozásra, újraértelmezésre, gondolatkísérletre. A „remény színháza” kell nekünk. Tiszta, közérthető, előre adagolt üzenetekre van szükség. Hogy egyszerre és közösen vigadjunk. Jókedvünkben bégessünk. Értékteremtés! Minek nekünk szabad asszociáció? „Ne basszunk már szekéren!”

Ez a nép még arra sem érdemes, hogy halomra lőjék őket. Kár érte a puskapor. Így hát visszaszáműzetnek a Kárpát-medencébe. Gondolkodjanak csak ott. Elvégre van min. Hőseink a hosszúra nyúlt kiküldetés után végül hazaérnek a Tündér-Magyarországra. Ahol csendesen épül a gulyáskommunizmus. A mosolyba fagyott barakk épp a november hetedikei ünnepségre készülődik. A szocializmus vonata azonban elfelejt megállni.

A fogadóbizottság – élén a csupa mosoly KB titkárral – kénytelen köszönteni a falu elveszett bárányait. Némi üdvözlés és magyarázkodás ellenére az újralátás öröme elmarad. A lelkiismeret nem szólal meg többé. Csak béna motyogás hallatszik. Meg üres hogyvagyozás. Mert úgy sem lehet beszélni itt már semmiről. Pontosabban csak a semmiről lehet szólni. Közhelyekbe oltott mondanivalónkat meg akár el is hallgathatjuk. Végül elhalkul minden szó. Csak a zene képes megszólalni igaz módra.

...

A teljes írás, a Három a magyar igazság, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Pintér Béla-Darvas Benedek: Parasztopera; Pécsi Nemzeti Színház; rendező: Mohácsi János (POSzT 2011)

Kísérlet a „pintérbélaság” kőszínházba terelésére: Mohácsi János a Pécsi Nemzeti Színház társulatával megpróbálta. Még a tavalyi évad végén mutatta be a pécsi teátrum a színházvezető Pintér Béla és a zeneszerző Darvas Benedek egyenrangú közreműködésével született Parasztoperát.

Pintér Béla egyedülálló teátrumi közeget hozott létre Magyarországon. A társulat vezetője nemcsak rendezi, de szerzőként is jegyzi a bemutatott műveket. Az alternatív színházi közösség – műfaji eklektikára és a stilizált játékra épülő, ironizáló, kiforgató, tükröt tartó logikája – saját közegén belül tartja a megteremtett szellemi terméket.

Az elmúlt években Pécsett egyre honosabb Mohácsi János szereti a komikum és tragikum együttállását, a megröhögtető társadalomkritikát, a jellemző vonások merész kiemelését. Ezek Pintér Béla világától sem esnek távol. Szerencsésnek mondható tehát találkozásuk a színpadon. A frigyhez pedig adott a társulat, amelyik az elmúlt években – elsősorban éppen Mohácsi keze alatt – bizonyította, hogy rendkívül magas fokú csapatmunkára képes (A képzelt beteg, Istenítélet, Az elveszett levél). Minden tagjáról a játék öröme sugárzik a színpadon.

Az ismert balladisztikus történetet feldolgozó Parasztopera Pintér Béla átiratában és Mohácsi interpretálásában merész műfaji kevercs. Az előadás jellegzetes operai hangütéssel kezd, kórussal, duettekkel, szólókkal, énekbeszéddel, de már az elején felismerhető, hogy nem csak a műfaj szabályai szerint működő színpadi alkotással van dolgunk. A darab felvesz egy alapállást, ahonnan később kifordítja magát. Így találkozik opera a drámával, a magyar folklór a barokkos harsánysággal, a „kocsmai dobbantós” népszínmű az aranyjánosi népballadával, a görög sorstragédia a magyar sorstörténettel, a költői nyelv a közönséges káromkodással.

Tetten érhető még a parodisztikus társadalomrajz, valamint némi pornóbetét és a könnyűzenei motívumokkal átitatott western miliő is meghívót kapott. Ennyi minden egy helyen, jókora falat, bárki is kapja. Ember legyen a talpán, aki rendet teremt ekkora összevisszaságban. Mohácsi vezényletével a pécsieknek sikerül a mutatvány.

...

A teljes írás, az Egységben az erő, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Mohácsi István: Francia rúdugrás; Pécsi Nemzeti Színház; rendező: Mohácsi János

Másfél éves felolvasószínházi lét után a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházában az elmúlt évad végén színpadra került Mohácsi István és Mohácsi János kortárs „pikáns bohózata”, a Francia rúdugrás.

A színhely, a milliárdos, Goldmark Ernő (Ottlik Ádám) keleti ízlés szerint berendezett vidéki kúriája. Ide érkezik párterápiára a cégvezető Pál (Zayzon Zsolt) és unatkozó felesége, Adrienn (Kovács Mimi), valamint a minisztériumi hivatalnok Tibor (Széll-Horváth Lajos), és neje, a munkaorientált Tünde (Györfi Anna). Látható módon elviselhetetlennek érzik a házastársi életet, szexuális kultúrájuk pedig a földdel egyenlő.

A szokatlan helyzet miatt amúgy is tartózkodóan viselkedő párok közérzetét csak rontja, amikor világossá válik, hogy a párok nemcsak ismerik egymást, de a házasságukban meg nem talált boldogságot éppen a másik pár ellenkező nemű tagjánál próbálják megtalálni. Az abszurdnak tűnő helyzetet tovább fokozza Vera (Märcz Fruzsina), Pál céltudatos titkárnőjének, megjelenése, aki a férfit akarja magának megszerezni, és terve kivitelezésében nem állíthatja meg senki sem.

A kissé modoros szexterapeuta kezdetben őszinte nyíltsággal teszi fel vendégeinek a pikáns magánéleti kérdéseket, azt a látszatot keltve, mint aki ura a terápiás történéseknek. Később azonban nyilvánvalóvá válik, elejétől fogva elbaltázott kísérlet volt ez a párterápia. Megindul a párkeveredés, ágy alá bújások, buja szócsaták követik egymást. Képtelenség megjavítani ezeket a totálisan frusztrált emberi kapcsolatokat.

Aztán kiderül, hogy van ez a francia rúdugrás nevű valami, ami nem pusztán szexuális póz, és nem is csak akrobatamutatvány. Hogy pontosan mi is az, hétpecsétes titok, de aki azt beveti, örökre magáénak tudhatja az imádott férfit. Persze nem árt egy-két szabályt szó szerint betartani… Végül a nagy éjszakai összekeveredés másnapján eljön az igazság pillanata. Hogy ez mennyiben „boldog vég”, ki-ki maga döntse el.

Zayzon Zsolt alakításában Pál, a megrögzött Casanova típus, aki nagy hévvel, temperamentumát bevetve mindenkiről ledumálná a bugyit, ám annyira felszínes, hogy minden nő csak addig kell neki, amíg meg nem szerzi. Az olyan ismeretlen terepen, mint az önfeltárulkozás azonban csak örökösen panaszkodó kisfiúként tud viselkedni. Kovács Mimi Adriennje szép, ám butuska „szőkenő”, aki azonban látszat ártatlanságát felrúgva szintén nem átall idegen terepen keresni a boldogságot.

Tibor a szerencsétlenség mintapéldánya, aki a házastársi szex elől kimenekül a szabadba, hogy még egy utolsó cigarettára rágyújtson, mintegy lélekerősítő gyanánt. Széll Horváth Lajos alakítása jól rímel a töketlen fickó karakterére. Tünde a kemény, domina típus, aki otthon a férfi helyett is hordja a nadrágszíjat. A szexuálpszichológus Ernő szerepében Ottlik Ádám tökéletes választás volt, egyszerre hozza a tudálékos zseni, és a tehetségtelen sarlatán kettősségét. A makacsul tudatos Vera lenne talán a kulcsfontosságú szereplő a darabban. Märcz Fruzsina viszont ezúttal nem nyújt olyan elementáris erejű alakítást, amely a szerep kiemelt jelentőségét hangsúlyozhatná.

A Mohácsi testvérek pécsi előadásiakat (A képzelt beteg, Istenítélet, Az elveszett levél. Parasztopera) azért lehetett szeretni, mert sosem követték a műfaji szabályok bevett kódrendszerét. A drámai szituációkba úgy sikerült bevinniük a komikumot, hogy az megfagyasztotta a levegőt, miközben a néző valahol mindig magára ismert. A zene (szerző: Kovács Márton) műveikben rendre együtt élt – legtöbbször színpadi jelenléttel – az előadásokkal. A szerzőpáros mindemellett oly kitűnően kezelik a színészeket, amely alapján a színpadi munka valódi csapaterősítő tréninggé vált. Többek között ennek volt köszönhető a pécsi Társulat utóbbi évekbenelért szakmai sikereinek a nagy része.

Ehhez képest a Francia rúdugrás klasszikus szabású, szituációs bohózat. Az előadás nem vállalkozik többre, minthogy „kockázatok és mellékhatások nélkül” szórakoztassa a közönséget. A Mohácsi testvérekre jellemző sajátos világlátás kevéssé mutatkozik meg utolsó pécsi színpadi produkciójukban. Aki szereti az igényes komédiát, az persze ezúttal sem fog csalódni. Aki azonban valami tartalmasabb színházi élményre vágyott, csalódottan távozik a színházból.

Mohácsiék jó párszor megkeverik a paklit, elhangzik pár sikamlós téma, akad pár vicces helyzet is. Halványan megjelenik ugyan a háttérben a fiatal felsőközéposztály érzelmi válsága, azonban az altesti humor mellett eltörpül a jelentősége. Ami marad: egy műfaji sztereotípiákkal dolgozó könnye színpadi mű, amelyben a színészek sem tudnak maguk fölé nőni.

A Francia rúdugrásra is igaz az örökérvényű igazság: lehet a szexről beszélni – különben is népszerű téma – de nem árt, ha van mögötte némi tartalom. Jobb ezért, ha az ember otthon cselekszik, mintsem hogy üres fecsegésbe kezd.

Pintér Béla-Darvas Benedek: Parasztopera; Pécsi Nemzeti Színház; rendező: Mohácsi János

Pintér Béla és Társulata egyedülálló teátrumi közeget hozott létre ma Magyarországon. A társulat vezetője egyben az azt összetartó szellemi közeg éltető mannája, aki nemcsak rendezi, de szerzi is a bemutatott színpadi műveket. Az alternatív színházi közösség műfaji eklektikára és a stilizált játékra épülő, ironizáló, kiforgató, tükröt tartó logikája saját közegén belül tartja a megteremtett szellemi terméket.

A Pécsi Nemzeti Színház Társulata Mohácsi János vezetésével most mégis arra tett kísérletet, hogy bevigye a „pintérbélaságot” a kőszínházba. Szerencsés helyzetben voltak, hiszen az elmúlt években „ideszokott” Mohácsi János szereti a komikum és tragikum együttállását, a megröhögtető társadalomkritikát, a jellemző vonások merész kiemelését, vagyis mindazokat, amelyek Pintér Béla világától sem esnek távol. Ennél fogva szerencsésnek mondható Pintér és Mohácsi találkozása. A frigyhez pedig adott egy Társulat, amely bizonyította az elmúlt években, elsősorban éppen Mohácsi keze alatt, hogy rendkívül magas fokon képes a csapatmunkára (A képzelt beteg, Istenítélet, Az elveszett levél), miközben a társulat minden egye tagjáról a játék öröme sugárzik a színpadon.

A színházvezető Pintér Béla és a zeneszerző Darvas Benedek egyenrangú közreműködésével megkreált Parasztopera merész műfaji kevercs, jellemző operai nyitánnyal kezd, kórussal, duettekkel, szólókkal, énekbeszéddel, de már az elején felismerhető, hogy nem egy egyszerű operai műfajjal lesz dolgunk. A darab beállítja magát egy helyre, hogy később onnan kifordítsa magát. Így találkozik opera a drámával, a magyar folklór a barokkos harsánysággal, a „kocsmai dobbantós” népszínmű az aranyjánosi népballadával, a görög sorstragédia a magyar sorstörténettel, a költői nyelv a közönséges káromkodással, miközben a parodisztikus társadalomrajz is tetten érhető benne, valamint némi pornóbetét és a könnyűzenei motívumokkal átitatott western miliő is meghívásra került. Ennyi minden egy helyen, igen nagy falat, bárki is kapja feladatul. Ember legyen a talpán, aki rendet tud teremteni a rendetlenségben. Mohácsiéknak sikerül.

Nem ismerem Pintér Béláék előadását, de nézői tapasztalatból bele tudom helyezni sajátos játékstílusukat ebbe a közegbe. Ehhez viszonyítva is minden elismerésem a pécsi Társulatnak, akik a humort, szenvedélyt, szenvedést, örömöt is beleraktak az előadásba. Működik az egész konstrukció, még akkor is így van ez, ha néhány színész nem bírja énekhangját a zene fölé emelni, de ez csak egy-két jelenetben volt zavaró (ekkor viszont egészen egyszerűn nem hallottam az énekhangot, holott az első sorban ültem). Külön dicséret illeti Köles Ferit, aki rendkívüli energiával jeleníti meg a részeges állomásfőnököt, Bálintot, Zayzon „kovboja” tökéletesen egészíti ki emlékezetes duettüket. Említésre méltó Balikó Tamás apájának felpörgetett zsörtölődő betéte, Nyakó Júlia jelenléte, úgy ahogy van örömteli, de Józsa Richárd, Märcz Fruzsina és Győrfi Anna szerelmi háromszöge is jól illeszkedik a csapatmunkába, és akkor már nem illik Ottlik Ádámot sem kihagynom, aki a leginkább szeretni kimaradni ebből az őrületből, de valahogy sosem sikerül neki. Szándékosan hagytam a végére a Tündérke szerepét alakító Csarnóy Zsuzsannát, aki az október közepén a színházzal hirtelen szerződést bontott Herczeg Adrienn helyébe ugrott be. Nagyon sajnálom, hogy az egyik legnagyobb tehetség elhagyta a társulatot, de nagy örömömre szolgált, hogy az egész Társulat olyan komoly munkát folytatott az elmúlt egy hónapban, amelynek köszönhetően észre sem lehetett venni a hiányát ebben az előadásban. Nem láttam az előadást Herczeg Adriennel, de azt el tudom mondani, hogy Csarnóy Zsuzsanna tökéletesen alakította Etelka könnyűvérű édesanyját. Az egész társulat nagyszerű volt együtt, amihez persze hozzátartozik a kórus és a zenekar is, külön erénye az előadásnak, ahogy az utóbbinak vezetője, Kovács Márton együtt él a játékkal, sőt olykor bele is megy, táncol a játékba

A kórus, a násznép és a zenekar egész végig a színpadon ül, ugyanúgy ahogy a nézők a másik oldalon, egyszerű padon párnával a fenekük alatt. Közöttük pedig az újrahasznosított küzdőtér összepréselt pillepalackokból, papírgúlákból és egyéb tömörített hulladékkötegből. Újra termelt történet ez, amely szájról szájra száll, és tanulságul szolgálhat nekünk. Mohácsiéknak ismét sikerült az, ami az Istenítélet végén, az előadás végén bennem ragadt a szó, a sok röhögés végén megdermedt a levegő körülöttem, katartikus élmény volt.