jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

J. M. Coetzee–Mundruczó Kornél: Szégyen / Proton Színház

Mindig ez van. Belépünk a nézőtérre, de még az mo­tosz­kál bennünk, ami odahaza vagy a munkahelyen foglal­koztatott. Ágh Márton színpad­képe azonban már az előadás kezdete előtt magára vonja figyelmünket. Kór­házi betegszállító kocsi, raklapokból egybetákolt padló, tele­vízió­készülékek a plafonon, monitorból hasznosított ülő­kék, jobb napokat sosem látott nappali, alkalmi konyha és piszkos fél­szoba. Az emeleten meg egy kutyaketrec. A színészek a színpad sötétjében ülnek, és minket figyelnek. Kivárják a sorukat. Türelmükben van valami nyugtalanító.

Fenyegető háttérzene kíséri Lucy ébredését. Három afro paró­kás fickó töri rá az ajtót a lányra. Megerőszakolják, megkí­nozzák, kifosztják. Az erőszak még hangsúlyosabb attól, hogy a lány leszbi (a regénynek ez a vetülete az előadásban csak finom utalás). Az előttem lévő sorban egy hölgy elfordul. Mások kényelmetlenül fészkelődnek. De hát ez csak színház. Aztán Lucy (Tóth Orsi) meztelenül és véresen, ahogyan az előbb ott hagyták, feláll, szembe fordul velünk, és behívja a többi színészt. Azokat is, akik az előbb meggyalázták. És minket néznek. Mintha kérdeznék: komolyan végig bírod ezt szó nélkül nézni? Tűröd?

Az gondolnánk, hogy a nehezén már túl vagyunk. Tévedünk, de nagyot. A színjáték folytatódik. Megismerjük a ránézésre jó ötvenes David Lurie történetét. Egyetemi tanár volt a dél-afrikai Cape Townban, ma már csak vendégoktató egy kommunikációs kurzuson. Még most is előszeretettel idéz Wordsworth-től, pedig a fene se kíváncsi rá. Igaz, őt sem igazán érdekli semmi. A szex problémáját – ahogy ő mondja – egész jól megoldja egy prostituálttal. A szerelem, az persze más. Viszonyba keveredik az egyik diákjával, pedig állítólag nem szokása. Sivár életét teljesen felforgatja, hogy a lány ügyet kreál a kapcsolatból. Az iskola nyilvánossága elé citálja egy sor olyan váddal, amit a tanár a nyilvános tárgyaláson elismer, bűnösnek vallja magát. Állását elveszti, hát vidékre utazik lányához, a leszbikus Lucyhez.

Véres, barbár az a világ, amibe David belecsöppen. Időrendben itt érkezünk el az előadás kezdetén látott erőszakhoz. Ezúttal vetítve látjuk. Leállítják a jelenetet, hiszen bizonyára nem akarjuk újra végignézni. Cinikusan azt is megjegyzik, hogy úgyis mindig a sokkoló jelenetek vésődnek belénk. Bizony, igaz. Ráadásul Pécsett erőszakról beszélni most mást jelent – elég, ha az elmúlt egy év helyi nagy bűneseteit gondoljuk újra.

Mundruczó Kornél és a Proton Színház John Maxwell Coetzee Szégyen című regényét vitte színre, amely az apartheid kora után újjászerveződő társadalomról és mikroközösségekről mond el egyet s mást. Itt már minden lehetséges szörnyűség megtörtént. Ez a zéró pont, ahonnan mindent újra lehet kezdeni, és mindent újra kell értelmezni. Ahhoz, hogy létezni tudjunk, magunk mögött kell hagynunk mindent: a sok aljasságot, az okozott és a velünk megesett sérelmeket. Másképp nincs megtisztulás. A Szégyenben David élete válságának tükrében a társadalmi lenullázódás látható.

Mundruczó helyenként szó szerint átveszi a Nobel-díjas író művének mondatait, de szimpla adaptáció helyett mai valóságunkra húzza rá a Szégyen konfliktusait. Élesen fogalmazza meg mindazt, amit a regény csak nagyon áttételesen mutat meg. Ettől lesz érvényes itt és most.

Lelketlen, taszító dolgokkal találkozunk mindennap, mégis alkalmazkodunk a ránk erőltetett rendhez. Mindig akad kifogás, amivel közönyünket magyarázzuk. Elhúzzuk a szánkat, fintorgunk, de teszünk-e az embertelenség ellen? És: tehetünk-e bármit? Mundruczó nyers, durva előadása nem a sok erőszak vagy meztelenkedés miatt kezdi ki biztonságérzetünket. Hanem mert folyamatosan állásfoglalásra késztet. Vagy kisétálunk a színházból, vagy alávetjük magunkat a szörnyűséges rituálénak.

Zsótér Sándor útkereső entellektüeljének is állást kell foglalnia. Mostanáig a mélységes unalmú nagyvárosi életben dagonyázott, de most hirtelen elvesztette lába alól a talajt. Soha többé nem lehet már ugyanaz az ember a történtek után, de az önkéntes vidéki száműzetés sem megoldás. Fehér bőrűként, a gyarmatosítók leszármazottjaként nem értheti a gyűlölet által életre hívott racionális világot. Itt a dolgokat nyersen intézik el. David azt sem fogja fel, hogy a lánya miért nem emel szót a megaláztatásai ellen. Ezzel vezekel talán? Adósságot törleszt? A kertészből földbirtokossá avanzsált őslakos (vagyis fekete) férfival, Petrussal kész lenne házasságra lépni, cserébe a védelemért. Társadalmi kontraktus az egész. Megszülné akár a gyereküket is.

Elhangzik, hogy a fehérek egykor vérebeket képeztek ki arra, hogy vadásszanak a feketékre. A nyomaték kedvéért egy csapat diák beszélgetéséből megtudhatjuk azt is, hogyan lehet azonnal felismerni a négereket (de persze a címke behelyettesíthető). Ha pedig ilyen egyszerű, egy kutyának sem okozhat gondot. Túlzottan is ismerős megvetésük, eltorzult világlátásuk.

Mondják, hogy az ország (mármint a mai Dél-afrikai Köztársaság) a demokratizálódás útjára lépett. Hogy a regénynél maradjunk, „fellélegzett a vidék, amikor a fehér ember, az európai eltakarodott onnan”. Az egykori urak négylábú szövetségesei azonban még mindig ott vicsorognak, vonyítanak, kaffognak az utcasarkokon. „Kártyák nélkül, fegyver nélkül, tulajdon nélkül, méltóság nélkül.” Nagyon sok van belőlük. Mégis mi legyen velük? – kérdik tőlünk.

És akkor bejön a színpadra Bev Shaw, azaz Monori Lili. Magával hoz egy (roppant kedves) Miska nevű kutyát, és eladásra kínálja. Vihetjük 8 ausztrál dollárért, de igazából már 1 centért is örömmel megválna tőle. Persze nem jelentkezik senki érte. Miért tenné? Hiszen ez csak egy színházi előadás – meg egyébként is, mihez kezdenénk vele. De azért már nem hangzik olyan viccesen, amikor közli, ha nem kell senkinek, akkor megöli a kutyát. S amilyen természetességgel ezt mondja, el is hiszem neki. Sőt, a végén a halálos dózist tartalmazó injekciós tűt is felénk nyújtja. Miért mindig neki kell ölni? – kérdi. Monori Lili megjelenése egyszerre távol tart és mindent testközelből érzékeltet. Félelmetes higgadtsággal világít rá a legfontosabbra: valakinek ezzel az állattal is törődnie kell. De higgyük el, ő ilyen sokkal már nem bír el.

Mundruczó a Szégyen előadásában egybegyúrja a színházat, a filmet, a táncot és a zenét. A történetmesélés során a flashback technikát alkalmazza, és a rövid jelenetekből rakja össze a cselekménysort. A narratíva mozaikszerűségére reflektál a színpadkép töredezettsége is. A Cape Town-i lakás, Petrus háza vagy a kutyamenhely a színpad egy-egy terét foglalja el. A filmszerű elbeszélési stílus mellett a mozgóképek, apró filmes trükkök használatával is tágítja a színház kereteit.

Nagyon fontos szerepe van a zenének is, ami Szemenyei János vezetésével, az egész társulat közös munkájával szólal meg. Belefér ebbe sok minden: hangutánzások, a Nessun dorma ária a Turandotból, a No, megállj csak! (szovjet rajzfilm) dallamai, mai popzenei betétek.

A színészek díszleteket mozgatnak, jeleneteket kötnek össze. Időnként kilépnek a szerepükből, ránk néznek, minket szólítanak meg. Ha éppen nincs jelenésük, megfigyelőként, eleven díszletként a színen maradnak. Sőt: elképesztő hitelességgel megszemélyesítik a Szégyen legmélyebb metaforáját, a sorsukra hagyott vérebeket, akik már csupán szerető gazdára várnak

A sok durvaság mellett feltűnően sok az előadásban a humor. Kell is, hogy végig tudjuk ülni az előadás két és fél óráját. Ennek is széles a skálája: folyamatosan váltogatják az (ön)ironikus, az abszurd, az ízléstelenül nevetséges részeket. Az egyik pillanatban poénnal késztetnek vigyorgásra, a következőben súlyos mondattal törlik le arcunkról. Emlékeztetnek: nem szórakozni jöttél.

Kétség kívül zavarba ejtő munka a Proton Színház előadása. Rendkívül összetett szerkezete és intenzív élményanyaga nem adja meg könnyen magát. Ami először eltávolítja a nézőt, napokkal később talán éppen elindít valamit belül. Merthogy Mundruczóék műve nyomot hagy bennünk, annyi szent. S talán nem hiába.


A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán

Egy csokor magyar filmről...

Makk Károly: Egymásra nézve (1982)

Az ötvenes években hallgatásra kényszerített Horváth Lívia (Grazyna Szapolowska; magyar hangja: Hernádi Judit) munkát kap egy helyi lapnál, egy újabb esélyt az élettől. A fiatal lány a lapnál megismerkedik a férjezett Szalánczky Évával (Jadwiga Jankowska-Cieslak; magyar hangja: Bánsági Ildikó). A két nő között kezdetben barátság szövődik, amely lassan vonzalommá mélyül. Messze a kíváncsiskodó szemektől, füstös, éjszakai lokálokban találkoznak, a tiltott szerelem beteljesülésének azonban a korízlés, az uralkodó társadalmi erkölcs gátat szab. Lívia nyíltan vállalná szerelmét, de Éva képtelen elszakadni a normalitástól, a társadalom, és annak intézményesült éber tekintete visszarántja a valóság talajára. Éva nem tud dönteni szíve és a röghöz kötött erkölcsei között, Líviát pedig a makacs, öntörvényű igazságkereső természete ismét bajba sodorja, elkerülhetetlen a bukásuk.

Az Egymásra nézve nemcsak megrázó erejű korrajz a kommunista Magyarországról, hanem bemutatja, hogy a torz társadalmi viszonyok között az önmegvalósítás és a különbözőséghez való emberi jog tragikus sorsra van ítélve. Makk Károly 1982-es filmje idejekorán döntögette a tabukat, hiszen az akkori társadalmi és politikai közegben nem kis merészség volt olyan témákról szólni, mint a homoszexualitásról vagy a tolerancia. Makk Károly vaskos életművéből, ha a Szerelem mellett csak ezt a filmet ismerjük, már megértjük, miért ő az egyik legjelentősebb filmes alkotónk.

Az Egymásra nézve kicsit olyan, mintha a Brokeback Mountain női párja lenne. Ang Lee filmje is az önmegvalósítás bátorságával példálózik, és a társadalom immunrendszerének védekező mechanizmusát mutatja be, amely az ismeretlen, idegen testet kilöki magából, mert fél tőle, mert nem tud vele mit kezdeni. A különbség csupán annyi, hogy Makk Károly filmjének története ráadásként egy olyan korban játszódik, ahol semmi helye nincs az egyénnek, minden különállási törekvéseit lenyomja az állami gépezet. A Brokeback Mountain ezzel szemben egy szabadnak nevezett társadalom viszonyrendszerben robbant bombát. Ez a közeg is azonban csak annyiban szabad, amennyiben engedi a másik fél törekvéseinek kibontakozását. Amikor azonban a többség ízlése nem szívleli a látottakat, csúnyán összezár. Nyugaton és Keleten a helyzet változatlan.

Mundruczó Kornél: Szép napok (2002)

Péter (Polgár Tamás) a javító-nevelőintézetből szabadulván útlevelet szeretne szerezni, hogy elutazzon a tengerhez vagy bárhová, csak el innen. Amíg megkapja az útlevelet, azonban heteket, esetleg hónapokat kell várnia, ezért ideiglenesen a nővéréhez, Máriához (Wéber Kata) költözik. Mária munkahelyén, a mosodában titokban szemtanúja lesz annak, ahogy egy idegen lány, Maja (Tóth Orsi) világra hoz egy gyermeket. Mária pénzt ad a lánynak a gyermekért cserébe. Mária félti a titkát, ezért nem örül túlzottan öccse szabadulásának. Ő a gyermeket akarja, aki talán az egyetlen biztos pont egy Németországban dolgozó férj és a sivár patyolat árnyékában.

Péter munkát vállal egy autóbontóban, Jánosnál, aki családja mellett kitartja Maját. A lány azonban inkább Ákossal, Péter barátjával és egyben gyermeke édesapjával szeretne lenni. Maja azonban amennyire tiszta, ártatlan lény, éppen annyira ostoba, csetlő-botló figura. Kikezd Péterrel is, mire a fiú megmutatja neki a gyereket, akit már rég el akart felejteni. Maja egy kétségbeesett éjszaka után visszakéri a gyerekét, Mária ekkor megbízza Pétert, hogy vigye el magával a lányt külföldre. Maja szerelmet ígér a fiúnak, ha tanúskodik mellette, hogy visszaszerezze a gyermekét…

A film szereplői céltalanul kóborolnak, folyamatosan sodródnak, képtelenek saját sorsukat irányítani, illetve ha cselekvésre szánják el magukat, akkor is sorozatosan szerencsétlen lépéseket tesznek. Emberi lényükben, érzelmeikben kiüresedtek, alig bírnak értelmesen megszólalni, motyognak, érthetetlenül maguk elé beszélnek, néhány tiszta bensőséges pillanatot leszámítva képtelenek az emberi kommunikációra, csak ösztöneik és indulataik mozgatják őket. Péter sem képes ebből a világból szabadulni. Környezet, eddigi élete két marokkal rántja vissza, hiába próbálna szabadulni. Amikor megvan a lehetősége a változtatásra, akkor sem tud élni vele, mert nincs jó választás, a megváltás elmarad.

Mundruczó Kornél második nagyjátékfilmje – amelyet Locarnoban Ezüst Leopard díjjal jutalmaztak – kiábrándító, nyers, durva világot fest le nekünk, amelyből lehetetlen a menekülés. A Delta sokkal kiérleltebb és szebb film, de az újravágott Szép napok a maga durvaságában és kényelmetlensége mellett is lenyűgözően pontos alkotás.

Gárdos Péter: Tréfa (2009)

Az azonos című Kosztolányi-novella ihlette Tréfa című film 1912-ben játszódik egy kisvárosi egyházi iskolában. Az évszám csak a film vége felé tudatosodik a nézőben, amikor elhangzik a Titanic katasztrófájának a híre. E látszólag történetünk szempontjából jelentéktelen tény komoly befolyással bír az iskolában nevelkedő környékbeli parasztfiuk életére. A jéghegynek ütköző luxushajón utazik ugyanis a hetedikesek osztályfőnöke, Zoltán atya (Váta Roland) öccse, aki az atya tanácsára utazott Bostonra egy műtétre. A gyermekeken ezen az őszön furcsa vadság, valami gonoszszerű ösztön vesz erőt, a sorozatos leckézetések áldozata a kitűnő tanú és éleseszű Simont (Timon Barnabás), akit iskolástársai nem kímélnek. Zoltán atya az öccse iránti aggodalma okán egyre kevésbé tud a körülötte zajló eseményekre figyelni, a tanévben frissen érkezett testnevelés tanár, a fiatal Weigl atya (Lengyel Tamás) pedig manipulatív módszerekkel igyekszik fegyelmezni gyerekeket. Az iskolai falai közé a félelem és bizonytalanság erői költöztek be, és előre érezhető a tragédia szele.

A kitűnő gyerekszínészeket felvonultató mű azonban nem tudja kellően megteremteni azt a miliőt, amelyben be tudná mutatni az eltérő karakterek közötti különbözőségek miatti kialakult feszültséget, hiányzik a mű fokozatos felépítése, amely miatt végkifejlet kicsit hatástalanul következik be. A film egyik legjobb karaktere a Lengyel Tamás által megformált Weigl atya, aki nem szívleli a gyermekek liberális szellemben való neveltetését, ezért – ha kell – szembe megy a fiatal közösség akaratával, ám ez sem segít a gyerekközösség által kollektíve meghurcolt diák helyzetén, sőt...

Gárdos Péter tévéfilmért 2009-ben a 40. Magyar Filmszemle rendezői díját nyerte el. Nem állítom, hogy érdemtelenül, de a jó alapanyagon kellett volna még dolgozni, hogy emlékezetes film szülessen belőle. Végeredményben több hiányérzet maradt bennem, mint pozitívum.

Pater Sparrow: 1 (2009)

A ritkaságairól híres könyvesboltban rejtélyes módon, egy perc leforgása alatt eltűnik a teljes árukészlet, helyébe egy addig ismeretlen szerző és kiadó nélküli könyv példányai kerülnek, aminek puritán borítóin csupán az egyes szám árválkodik. A Valóságvédelmi Hivatal veszi kezébe a szokatlan bűntény utáni nyomozást. Egyetlen kiindulópontjuk van csak, mégpedig maga a könyv tartalma, amely almanachszerűen számokba sűrítve összegzi, mi történik az egész emberiséggel 1 perc alatt. A Hivatal különleges ügynöke, Phil Pitch (Mucsi Zoltán) feladata az, hogy bebizonyítsa, csodák már pedig nincsenek, természetesen sikertelenül jár. A film alapja ugyanis a tudományos fantasztikus irodalom lengyel származású kiemelkedő alakja, Stanislaw Lem eleddig kevésbé ismert novellája, Az emberiség egy perce.

Pater Sparrow filmje szokatlan hangvételű és látványú film, különösen, ha végig tekintünk a magyar filmes palettán. Pater Sparrow egy interjújában bevallja, hogy az esszé-szerű filozofálgatásait szereti. Ez érződik „1’-en, amelynek a fentieken túl tulajdonképpen nincsen története. A film egy rendhagyó kísérlet egy a hagyományos történetmesélési panelekkel el nem mondható irodalmi mű adaptálására. A könyv mondanivalója egy krimi szerkezetre épülő történetbe van csomagolva, a néző maga is nyomozni kezd, a film önmagában a válaszokat nem adja meg, ahhoz kell a néző, aki szükséges a rejtély megfejtéséhez, a film jelentése csak vele együtt fejthető meg. Az én olvasatomban: az emberek világa nem írható le születések, halál, rekord kísérletek, katasztrófák, szeretkezések, boldog és szomorú pillanatok, stb. számszerűsített variációjaként, az emberi történet magva a gondolatban születik.

Érdekes alkotás az „1”, de véleményem szerint kevés sikerre számíthat. A kitűnő színészgárda minden tőle telhetőt megtesz, de egy ilyen film véghezvitele olyan merész alkotás, amelyben az alkotóknak annak is a tudatában kell lenniük, hogy kevés megbecsülésre számíthatnak a nézőközönség részéről, akik nem biztos, hogy vevők erre. Az „1” túlságosan papírízű, nem véletlen, mert Lem novelláját szerintem szinte lehetetlen filmre vinni, Pater Sparrow megpróbálta, nem állítom, hogy sikertelenül járt, de a filozofálgatáson kívül engem nem fogott meg túlságosan a film vizualitása, pedig látni rajta, hogy arra helyezték a hangsúlyt. Mindenesetre nem árt, ha egy filmes is jár közöttünk, mint Pater Sparrow.

Mundruczó Kornél: A Frankenstein project

Mary Shelley Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című rémdrámáját Kenneth Branagh filmjének magyarországi premierje (1994) után olvastam el. Addig Frankensteint csak béna horrorfilmek gonoszaként ismertem. Mary Shelley könyvét ugyan nem tartom nagy irodalmi alkotásnak, de a benne boncolgatott téma érdekes alapanyag. Valószínűleg a leginkább filmrendezőként ismert Mundruczó Kornél és a neves filmteoretikus-dramaturg Bíró Yvette is a történetben rejlő lehetőségeket ismerte fel, amikor neki álltak a Frankenstein-terv megkreálásának.

A regény szerint a nagyravágyó genfi fiatalember Victor Frankenstein az Ingolstadtban eltöltött egyetemi évei alatt természettudományos kísérletei alatt halott húsból élő szervezetet alkot. A teremtő azonban az összefoltozott csúnyaság láttán maga is elszörnyed, és a kreatúrát magára hagyja. A kreatúrát kiveti mássága miatt az emberiség, ezért a teremtő ellen fordul, bosszút fogad, és a végén együtt pusztul teremtő és teremtett.

Mundruczó Kornél azonban nem lenne az, aki, ha egyszerűen színpadra alkalmazta volna Mary Shelley regényét. A történetben rejlő kérdéseket több síkon mozgatta meg, és egyedülálló előadást alkotott a Bárka Színházban gárdájával. Az előadást a POSzT keretében még 2008-ban sikerült megnéznem, mégpedig nem akármilyen körülmények között, hiszen a színházi találkozón az előadásra jegyvásárlás lehetőségét sem biztosították a széles közönség számára. A csekély befogadóképességű előadást így a színházi szakma képviselői, a városi elöljáróságok, a színházi találkozót támogatók tiszteletjegyesei tekinthették meg, valamint én, aki első felháborodásomban (tudniillik, hogy az esélyét sem kapom meg a nézőtérre való bejutásra) dörgedelmes levelemet írtam a szervezőknek. Nem éppen kedves szavaimra együttérzésüket és tehetetlenségüket fejezték ki a szervezők. Emellett, számomra a mai napig meglepő gesztusként, lehetőséget biztosítottak nekem arra, hogy jegyet válthassak az előadásra. Ugyan kissé lelkiismeret-furdalást éreztem az első hevületemben megírt levél miatt, azonban nem tudtam nemet mondani a lehetőségre. Az előadásról így írtam akkor:

A néző, amint beérkezik a Király utca 24. szám alatti volt Zálogházba (eredeti helyen az Orczy kertbeli a Konténerbe), mintha nem is színházba érkezne. Monori Lili és Derzsi János beszélgetnek, mialatt a nézők szállingóznak be a terembe. Amint a nézők elfoglalják a helyüket, hangosabban beszélgetnek, de ugyanazon a hangsúlyon, ahogy színpadon kívül. Ezt az előadást nem is lehetett volna hitelesen színpadon eljátszani.

F. Viktor (Rába Roland) kiszól a nézőkhöz: most tulajdonképpen egy castingon vagyunk, ami azért is nyilvános, mert Ő így pályázati pénzekhez könnyebben hozzá tud jutni. Ő egy Ábrahám történetet akar filmre venni, egy magyar filmet a társadalom alsóbb osztályáról, és most a szereplőket keresi. Bejönnek statiszták, akiknek nevetniük, sírniuk kell utasításra, aztán beérkezik Frecska Rudolf, a „szörny”, aki nem csinál semmit, csak van. A castingot vezető rendezőnek ez elég, és a kamerával jelenetet akar elpróbáltatni Frecskával és Kiss Ágotával, aki Derzsi János Árgyelán Péterének lánya. Az egykori zálogházban elhelyezett képernyőkön látjuk, mi történik a külső helyszínen. A kamera egyszer csak a földön hever és itt elkezdődik az előadás maga.

A fiú anyja Monori Lili Árgyelánnéja és kiderül az is, hogy a Rába Roland „teremtője” az apa. A fiú egy éjszaka következménye, az amúgy homoszexuális apa erről mit sem tudott, az anyának meg nem kellett a teremtmény, három hónaposan intézetbe adta. A fiú visszatért, feleséget akar, szeretet után áhítozik. Az anya az új férjétől született, értelmileg szegény, mellrákos lányát akarja a fiúhoz hozzáadni. Amikor a lány megijed, és elszalad, a fiú leszámol mindenkivel. A történetet látjuk és Spolarics Andrea rendőr őrmesterének tolmácsolásában is halljuk.

Az előadás átlépi színház és film, teremtett és létező valóság határait. A szöveg a próbákon alakult ki és lett viszonylag állandóvá, így lett az előadás „a próba valóságából megszülető konstruált valóság.” Mundruczó elmondása szerint ehhez Ő már nem tesz hozzá semmit, lassan kivonul a háttérből, és a mű éli a maga életét. A teremtő elhagyja a kreatúrát.

A színészek nagyon erősek, külön ki kell emelnem Monori Lilit, aki Mundruczó egyik kedvence. Ő valahogy túllépett azon a színészeten, amit a kőszínházi stilizált légkör teremt. Annyira valóságos a jelenléte, hogy már eszembe sem jut az, hogy Ő „színészkedik” vagy, hogy Ő „szerepben” van. Elhiszem, hogy Ő valóban Argyelánné, az a rendkívül racionális nő, aki néha ételt oszt az ajtón keresztül a nyugdíjasoknak, olykor régi ismerősének a tulajdonát kiadja casting lebonyolítására, olykor meg nemrég szülött fiát intézetbe dugja. Derzsi János is hasonlóan súlyos a szerepében. Fizimiskáját akárha baltával szabták volna, egy tini horrorban a kreatúrát akár Ő is játszhatná. Lánya halála után szótlanul összetör pár széket, majd elmegy a kocsmába levezetni a történetet. A környezetéből kiemelkedni képtelen rendező, Rába Roland első félórás castingja nagyon vicces, Stork Natasa Natasaja (ilyenből még vagy egy tucat van a főiskolán) hihetetlenül természetes a félénk, megalázkodó asszisztens szerepében. Wéber Katát az Asztalizene Almája után nagyon érdekes volt látni Magdikaként (az Ő szerepét olykor Mezei Kinga játssza), az edzőgép ülésén elejtett eufórikus tánca az egyik legjobb jelenete az előadásnak. Frecska Rudolf annyira valódi, hogy csak ámulok, tényleg nem csinál semmit, csak van. Tekintete akkor a legmeggyőzőbb, ha nem mond semmit.

Ez az előadás valakinek vagy nagyon tetszik, vagy nagyon nem. Én vevő vagyok az ilyenre, és nem azért, mert sikk, hanem mert számomra tényleg működött ez az átjárás, és elindította agyamban a gondolatfolyamatot. Mennyiben is vagyunk felelősek azért, amit teremtünk, és hogy ez a felelősség maga a szeretet. Az meg már egy külön intellektuális réteg, hogy a teremtő és teremtett viszonya a műalkotás és a szerző vonatkozásában is létrejön.

Elsősorban a szokatlan eszköztárral dolgozó színészeknek köszönhetően egy a színházat, filmet egybegyúró kevert műfajú alkotás jön létre, amelyben van valódi szar, dugás, pisi, hétköznapi szörnyek, és mindez a köznyelv természetességével szól felénk.

A „szörny” az előadás végén az oldalt felakasztott táskákat osztja szét, mindegyikről külön-külön megkérdezi, hogy kié, majd a szereplők eléneklik, hogy I can’t get no satisfaction. Én az előadás látva megkaptam.

A színházi közegben jelentős sikerszériát élt meg darab, a színházi fesztivál élet számos fórumán megfordult (a 2008-as POSzTon három jelentős díjat is magával vitt), nemzetközi fesztiválkarriert is befutott, a 2010 tavaszán a magyar színházközönségtől elbúcsúztatott előadás úgy tűnik, hogy a jövőben külföldi turnésorozatát kezdi meg. Mundruczó évekig érlelgette az előadását, de ő elsősorban filmes, még ha olykor a színházban is rendez. A Frankenstein-terv filmre kívánkozott. A film elkészült, az idei Cannes-i Filmfesztiválon volt a premiere, szeptembertől a magyar mozikban láthatjuk.

A Szelíd teremtés elején a Mundruczó Kornél által megtestesített filmbéli rendező éppen arról beszél a telefonban, hogy nem talál megfelelő színészeket a filmjéhez, hiszen a szerepet játszó színész nem képes valóságosan megjeleníteni a filmbeli figurát, egy hiteles, önmagát adó civil kell, és nem holmi „halott anyag”. A casting egy lebontásra váró, elhagyatott budai bérházban zajlik, ahol csupán egyetlen egy család lakik. Itt bukkan fel a sok önjelölt amatőr közül az, akire a rendező vár. Csak nem úgy, ahogyan azt előre elképzeltük. Nagy Rudolf ugyanis a rendező Viktor Frank fia, akinek a létezéséről a férfi semmit sem tud.

A film az színházi előadás filmváltozata, amely sokkal kötöttebben ragadja meg annak témáját. Számos kérdés merül fel bennünk a film közben, ám nem kaphatunk mindezekre választ: Milyen kapcsolat köti a rendezőt a casting helyszínének gazdaasszonyához? Mivel tartozik a férfi a nőnek? A fiú miért öl, amikor a megjátszott szeretettel találkozik? Csupa rejtély apa és fia, ahogyan egymás előtt – talán még saját maguk előtt is – ők maguk.

A film végkicsengése eltér az előadásétól: a férfi élete teljesen megpördül a tengelye körül fia létének tényétől. Valamit tompítani akar a bűnén, azaz azon, hogy a fia az ő távollétében szeretetének hiányában volt kénytelen felnőni. Ugyan egyikük sem tehet erről – sem az apa, sem a fiú, hiszen nem is tudtak egymás létezéséről – mégis felelősséggel tartoznak egymásért. Erről akar beszélni a Szelíd teremtés is, és ezen a ponton kapcsolódik össze a színházi előadás a mozgóképes alkotással. A hangsúlyok máshol vannak, de a lényeg, amit a szerző-rendező meg akar mutatni nekünk, ugyanaz.

A filmben a fehér szín dominál, a szürke téli időben ebben az elhagyatott világban mindent valami fátyolszerű homály fed be, és ott van a vakítóan fehér hó is, amelytől az ember képtelen tájékozódni. Vajon merre is tartunk? Beszippant a jövő? Kezdetet remélhetünk tőle vagy itt és most befejez?

Érdekes módon igen sok negatív véleményt hallottam a filmről. Nekem tetszett a film, de az el kell ismerni teljesen más élményt nyújtott, mint amilyen a színházi előadás volt. Az jobban hatott, a film jó, bár egy kicsit erőtlenebb. Az azért elszomorító, hogy mennyire érdektelenek a magyar nézők a magyar filmek iránt. Feleségemmel együtt mindössze ketten ültünk a pécsi Apolló Art mozi termében. Ennyire azért nem rossz a magyar film. Sőt.

Mundruczó Kornél: A Nibelung-lakópark; 2009

A színház ereje a néző és a színész egyidejű fizikai jelenvalóságában és az egyszeri, megismételhetetlen pillanatában rejlik. Emiatt sosem szerettem színházi előadásokat televízióban nézni. Az én szememben a színház a képernyőn meghal, ott erejét vesztett, üres dobozként funkcionál. Az utóbbi időkben azonban film és színház határait többen feszegetni kezdik. Elég, ha a dán sztárrendező, Lars von Trier Dogville, illetve Manderley című filmjeire gondolunk, ahol a film egy skiccszerűen díszletelt, steril műteremben kel életre a színészek által.
Mundruczó Kornél kicsit másképp közelítette meg a dolgot, amikor elhíresült krétakörös átiratát, a Nibelung-lakóparkot az utókor számára rögzíteni kívánta. Sajnos a színházi előadást nem volt alkalmam látni, hiszen vidéki polgárként az efféle jóból rendre kimaradok a POSzT ellentételező hatása ellenére is. Térey János művét azonban évekkel ezelőtt befogadtam – sőt mi több házi könyvtáram része is lett – és már akkoriban is egy meglehetősen kiforrott, nagy volumenű alkotásnak tartottam. Mundruczó a már feloszlott Krétakör Társulat tagjaival együtt az egykori színpadi alkotásnak kívánt emléket állítani. Erre pedig a film kiváló eszköz. A rendező a film felöl érkezett a színházba, de fordítva is igaz lehet e tétel, így szerencsére nem azt a kézzelfogható megoldást választotta, miszerint az egyik előadást lefilmezte, hanem megpróbálta a színpadi művet a filmvászonra újrafogalmazni úgy, hogy a lehető legtöbb megmaradjon a színházból. Nem egyszerű vállalkozás, annyi szent. A színház megszületése pillanatában meghal, így a Nibelung-lakópark emlékfa az egyszeri virágzásnak, tulajdonképpen kísérleti film, és mégis több annál. Már a Bárkában rendezett Frankenstein-terv című előadás során – amelyet pécsiként szerencsém volt látni azon kevesek egyikeként, akik a POSzT két előadásának valamelyikére bebocsáttatást nyertek – kiderült, hogy Mundruczó szeret a film és színház határmezsgyéjén tartózkodni, amelyből egészen különleges dolgok születhetnek. A Nibelung esetében is igaz ez, még a filmről vélelmezhetően visszavezethető színházi művön is a filmfertőzés jelei mutatkoznak.
Az irodalmi mű harmadik részéből, a Hagen avagy a gyűlöletbeszéd című befejező epizódból –melynek szerzői műfaji meghatározása: katasztrófajáték – készült színielőadás és film modernkori III. Richard, avagy milyen lenne Shakespeare a 911 után. Mundruczó a színház élő légkörét, a néző és színész testközeli kapcsolatát az arcok premier plánjával próbálja meg helyettesíteni. Az arcok tekintete folyamatosan a kamera objektívére szegeződik, a rendező-nézőre. Kétségünk sem férhet ahhoz, hogy mi vagyunk megszólítva. A kamera mögött az operatőr mellett maga a főnök, a rendező áll. Ő irányítja a nézői tekintetet. Ebben a vonatkozásban Mundruczó lehetőséget ad magának arra, amelyre egy színházi előadás során nincs befolyása: a lényegre hívja fel a néző figyelmét, megzabolázza a közönség kollektív tekintetét. Természetesen erre a film adta szűkös keretek miatt is szükség van, hiszen a néző szeme sokkal többet tud a térből befogni, mint a kamera maga. Egyrészt eszközeiben, másrészt időben is behatárolt a celluloid művészet, agy születik a három és fél órás előadásból majd két órás film.
Roppant érdekes vállalkozás, és nekem a színházi előadás ismeretének hiányában is nagyon tetszett. Persze azt nem tudhatom, hogy ez a körülmény előnyömre szolgált-e vagy sem. Valószínűleg nem is fogom sose megtudni ezt. Annyi bizonyos, hogy tartottam ettől a filmtől, hiszen ahogy a filmben is elhangzik, ez egy színházi előadás, nem lehet filmre vinni. Szerény véleményem szerint, azért valami csak-csak sikerült. Éreztem a mű erejét, ez köszönhető a hihetetlenül erős színészi, színi közösségi jelenlétnek. Nem akarom elhallgatni egyikük nevét sem: Nagy Zsolt, Gyabronka József, Rába Roland, Péterfy Bori, Sárosdi Lilla, Láng Annamária? Csákányi Eszter, Scherer Péter, Somody Kálmán, Bánki Gergely, katona László, Terhes Sándor, Tóth Orsi és Tilo Werner. Legutóbbi a néző idegenvezetőjeként vezeti be az egyes jeleneteket, amelyek a Lipótmezőként elhíresült egykori Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) főépületében kerültek felvételre.
Az OPNI kórtermei, folyósoi, pincerendszere, kápolnája igazi pokoljárta labirintus, amelyet Ágh Márton látványtervező kezemunkája még inkább hangsúlyossá tesz. Lipótmező – e terek láttán – nem az a hely volt, ahová a beutaltak gyógyulni jártak. Wotan világa sem gyógyulhat meg, a darab végére meggyőződhetünk arról, hogy az emberek világa semmi részvétet nem érdemel, így Térey művében sincs senkinek kegyelem. A kapzsiság, a szeretetlenség, mint uralkodó hajlam mindenkit megfertőzött, így elkerülhetetlen a jól ismert Shakespeare-i leszámolás. A színészek a kamera előtti jelenlétet is láthatóan komolyan vették, persze egyúttal izgalmas játék is lehetett a forgatás számukra. Mundruczó jelenleg a Frankenstein-terv filmre vitelén szorgoskodik. Az eredményt állítólag tavasszal láthatjuk. Én kíváncsian várom.
(Sajnálatos, hogy az egykori Krétakör tagjait a kőszínházak nem igazán tudják befogadni, nem tudnak velük mit kezdeni, így amióta Schilling Árpád feloszlatta az intézményt, nem igazán találják a helyüket. Egyenként próbálnak meg tovább lépni, de legfőbb erejük állítólag a társulati együttdolgozásban rejlett. Sajnos én sem láttam tőlük semmit sem. Egyszer a Művészetek Völgyében lett volna alkalmam a Feketeországot megnéznem, de nem tudtam miről van szó, valami elvont, érthetetlen kísérleti vállalkozásnak tituláltam őket, és nem foglalkoztam velük. Utólag tanul az ember. Most már kénytelen vagyok beérni az efféle filmekkel, meg a szétoszlott társulat utólagos lecsapódásaival. Persze azért vannak kivételek, Alföldi például jópáruknak munkát adott a Nemzeti Színházban. Ezért is mondom, lehet nem szeretni Alföldti (korábban én sem kedveltem), de el kell ismerni, hogy tehetséges. Ráadásul, nekem tetszik, hogy a Nemzetit nem egy vízfej intézményként képzeli el, ahol porlepte, konzervatív előadásokat készítenek. Nyit a közönség felé, és utat enged az újnak.)

Mundruczó Kornél: Delta; 2008

Szeptember 11-én debütált a hazai mozikban Mundruczó Kornél Filmszemle fődíjas és cannes-i sikerekben gazdag mozgóképes alkotása, a Delta. A filmet a hétvégén jóval többen látták (Budapesten 1716 mozilátogató), mint a tavalyi Szemlenyertes Iszka utazását (nyitáskor 554 néző volt rá kíváncsi), köszönhetően az újonnan üzembe állított digitális, 1-1,3 K-s mozirendszernek, amely 18 helyszínen tette láthatóvá a filmet. Ráadásul a rendező a pécsi bemutató alkalmával, az első napi adatok ismeretében azt is elmondta, hogy (akkor még) vidéken többen voltak kíváncsiak a filmre, mint a fővárosban.

A Delta útja viszontagságosan vezetett a megvalósítás felé. A rendező elmondása szerint 2002-ben a Duna-deltában tett utazásának élményei indították el benne egy a delta különleges hangulatú helyszínén játszódó film gondolatát. Mundruczó 2003 nyarán dolgozott a forgatókönyvön, a forgatás megkezdését először 2004 őszére tervezték, majd a rendező operafilmje, a Johanna befejezésének késése miatt a Delta forgatása is csúszott. Végül a magyar-német-román együttműködésben készülő film forgatása 2005 végén 2006 elején kezdődött meg.

A Delta forgatásának közepén tragikus hirtelenséggel elhunyt a film férfi főszereplője, az alig 40 éves Bertók Lajos. Bertók halálával nemcsak a Delta alkotóit, hanem az egész magyar filmes és színházi életet komoly veszteség érte. A tragikus eseményt követően teljes bizonytalanság övezte a produkciót, hiszen az 50 forgatási napból 22 Bertókkal zajlott, és világossá vált, hogy nélküle a megkezdett formában már nem lehetett folytatni a filmet.

Mundruczó Kornél hosszú fejtörés és még több pénz összekalapozása után, a 2007 évi szemlén jelentette be, hogy a Deltát minden nehézség ellenére befejezik. Miután az eredeti filmtervből kb. 45 percnyi anyagot forgattak le, amelyet Bertók Lajos nélkül befejezni nem tudnak, teljesen új filmet forgattak a vásznon debütáló Lajkó Félix főszereplésével. Mundruczó Tóth Orsi kivételével az egész szereplő gárdát lecserélte.
A hányattatott sorsú Delta története innentől kezdve a romantikos Csipkerózsika meséhez hasonlít. A 39. Magyar Filmszemlén a filmet a szakma (Arany Orsó díj) és külföldi filmkritikusok (Gene Moskowitz díj) is a legjobbnak ítélték (Lajkó Félix pedig a legjobb eredeti filmzenének járó díjat vehette kézbe). A Berlini Filmfesztivál meghívását elutasítva, a film végül a Cannes-i versenyprogramba kötött ki. A fényes sikert a fesztiválon a nemzetközi filmkritikusok által kiosztott FRIPESCI díj koronázta meg. A Delta napjainkban fesztiválkörúton van, Szarajevóból is elhozott egy díjat (CICAE-díj) és az Európai Filmdíjra is jelölték.

Jómagam szeptember 12-én, a pécsi Apolló Art mozi közönségtalálkozóval egybekötött premierjén láttam a filmet. A Delta története egyszerű, modell-szerű. Ahogy a rendező elmondta, Ő nem újat akar mondani, nem kívánja meglepni a nézőket, hanem egy létező történetet akar a saját olvasatában elmondani.

A tékozló fiú (Lajkó Félix) hazaérkezik (hogy honnan, ki tudja, nem is érdekes) gyerekkora helyszínére. Egykori családjának már nem lehet tagja, mert apja helyét egy új férj (Gáspár Sándor) foglalta el. A fiú hazaérkezése felborítja – először – az egész család, majd az egész közösség megszokott életét. A fiú hiába ismeri jól a helyet, az ott élő embereket, egyszer onnan elment, így visszavonhatatlanul az idegenség jelét vette magára. A lánytestvér (Tóth Orsi) inkább a bátyját és a nomád életét választja, mint hogy mostohaapjával együtt éljen. Ezt sem a mostohaapa, sem a közösség nem nézheti jó szemmel. Az is bizonyos, hogy az anya (Monori Lili) az új férje mellé áll. Az lényegtelen is, hogy a fiú ás a lány végül is vétkezik vérfertőzésben, a közösség szemében már az előkészület büntetendő. A közösség tagjai, akik gyűlölve szeretik azt a helyet, ahol mindennapjaikat élik, magányos emberek, sokat nem beszélnek, részesei és alkotói annak a rendnek, amely a megszokott közegükben felépült. A kívülről jövők ezt az építményt veszélyeztetik. A ház és a folyót kettészelő stég megépítése kiváló metaforája az önmagát megvalósító egyén és a status quot őrző közösség konfliktusának.

A film szerves szereplője, maga a táj, a tüskevári környezet, ahol fiú és lány megtalálják a szavak nélküli közös hangot. Monori Lili ismét nagy hatással volt rám (akárcsak Mundruczó színpadi művében, a Frankenstein-tervben), Gáspár Sándor is végre komolyabb színészi arcát fordította felém, a számos idétlen vígjátéki filmszerep után. Tóth Orsi jelenléte a vásznon fajsúlyos, és ugyanez (lenne) igaz Lajkó Félixre is. A hegedű virtuóz szótlanságának súlya azonban a film vége felé mintha kezdene kissé kifulladni. Számomra ez a film szépséghibája. Egyébként a Delta is azon filmek sorába áll be, amely többet próbál behozni a nézők érzelmi oldaláról, mintsem az értelemre kívánna hatni. Ez a fajta filmes felfogás számomra szerethető, de bizonyosan a fanyalgók elégedetlenkedése ebből fakadhat, amikor a Deltát nézőellenes filmnek tekintik.

Az operatőri munka nem tesz hozzá túl sokat a film nyelvéhez, de nem is vesz el belőle. A kiemelkedően jó filmzene emelhető ki még az összképből, de – Mundruczó bevallása szerint az eddigi rendezői korszakát lezáró – film nem csak ezért lesz figyelemre méltó, hanem az elkészült matériából áradó őserő miatt.