„Bele lehet bújni egyik napról a másikra, egyik éjszakáról a másikra egy új életbe?” – kérdezi a felnőttkor küszöbén álló Ildikó, a Galambok röppennek föl főszereplője. A vajdasági Kocsis család egy svájci faluban telepszik le, hogy új egzisztenciát teremtsen, de a hátrahagyott családnak sem akarnak hátat fordítani. Amikor azonban évekkel később csokoládébarna Chevrolet-jukkal behajtanak egykori falujuk nyárfákkal szegélyezett főútjára, már idegenként térnek vissza. Mert ahhoz, hogy az új kapcsok megerősödjenek, a régi kötődéseknek előbb-utóbb halványulniuk kell.

Ildit nem kérdezte senki, akar-e Svájcba menni. Felpakolták a vonatra és vitték. Holott neki az otthont Mamika halk dúdolása jellemezte. „A békák brekegése éjszaka, a disznók, ahogy a kis szemükkel hunyorognak, az izgatott kárálás, mielőtt levágják a tyúkot, az estikék meg a barackrózsák, a durva káromkodások, a könyörtelen nyári nap és a dinsztelt hagyma szaga” – ez jelentett számára mindent.

Ha át nem élted, nehéz megérteni, milyen az, amikor „nincs se istened, se hazád”, még csak nem is beszéled anyanyelvi szinten a hivatalos nyelvet. A Vajdaságban koszos magyarnak tartanak, Svájcban pedig „szaros idegen” vagy, maximum „papírsvájci”. Arról meg az öregek tudnának mesélni, milyen az, amikor a tanya, ahol az otthonod is van, egyazon helyen marad, mégis mindig egy másik, állítólag jobb országhoz tartozol.

A szülőföldeden maradt rokonok szerint: „jól el vagytok kényeztetve ott, nyugaton”. Luxusgond, ha arra panaszkodtok, hogy tinálatok minden drága, és hogy keményen meg kell dolgoznotok mindenért. Ti legalább biztonságban érezhetitek magatokat – mondják –, és nem kell a kommunistákkal meg a fasisztákkal törődnötök. Nem féltek attól sem, ha valaki szerbnek néz, vagy ha horvátnak, bosnyáknak kiáltanak ki titeket. Nyugodtan lehettek akár magyarok is.

Az új hazában egyre megy, honnan jöttél, elvárják, hogy beszéld a nyelvüket és értsd meg a kultúrájukat. Ismerned kell az államformájukat, a leghíresebb írójukat, még akkor is, ha az ott élők többségét mindez hidegen hagyja. Mert neked kell az állampolgárság, és szükséged van mások megbecsülésére is. Ezért nem kell nagydobra verni, ha valaki a saját szarjával telekeni a család vendéglőjében lévő illemhely csempefalát. Meg kell dolgozni azért, hogy az új helyen legyen emberi sorsod. Na, de mikor lehetsz végre önmagad?

Ildikónak nem kell az apa sorsa, aki kénytelen volt végignézni, ahogy megalázzák nagypapát, és elvették tőle a gyerekkorát. Most meg állandóan a kommunizmust és Titót szidja, vagy pálinkásüveggel a kezében próbál megszabadulni a múlt rémeitől. Mert másképp nem képes kibeszélni magából a fájdalmat. Nincs szüksége az anya sorsára sem, akinek csak a Mondial létezik, a családi kávézó. Tőle mást se hallani, csak hogy a munkával lehet előbbre jutni. Szerinte észrevétlennek kell maradni, belesimulni a környezetbe. Mindennap emberfeletti erővel kell teljesítened ahhoz, hogy végre valakik elfogadjanak.

Mindenhol te vagy a kisebbség, mások között az idegen. Mindig neked kell alkalmazkodnod apádhoz, anyádhoz, a szomszédhoz, egy országhoz, a világhoz. Csak magadhoz nem igazodsz. A regény főhőse még férfit sem találhatna magának anélkül, hogy ne lenne figyelemmel édesapja elképzelésére. Szerbet csak legutolsó helyen választhatna, oroszt biztosan nem, de igazából svájcit sem. Az eszményi férfi egyértelműen magyar lenne, de legjobb, ha mindjárt vajdasági magyar, aki – hasonlóan hozzájuk – kivándorolt. Neki ugyanis nem kell elmagyarázni a történelmet. Legyen persze neki rendes szakmája is, nem jöhet szóba holmi zenész vagy festő. És természetesen Svájcban telepedjen le ő is és legyen sikeres abban, amit csinál. De, mint tudjuk, a szerelem nem válogat, hirtelen jön és megtalál, még ha a szerető el is menekül, miután beléd szeretett.

Ildi és húga, Bori idővel egyre kevésbé értik, miért kell mindig megalázkodniuk mások előtt. Miért várják el a szüleik, hogy másokhoz alkalmazkodjanak. Ahogy felnőnek, egyre többet ismernek meg a szülők és a nagyszülők történetéből. Kezdik érteni a miérteket, ráismernek a felmenők és a közöttük lévő különbségekre. Ildi pedig lassan ráébred, hogy szeretne spontán lenni, kevésbé görcsösen cselekedni. Őt már nem lehet leszerelni olyan mondatokkal, hogy „legalább nektek legyen jobb sorsotok, mint nekünk, csak értetek dolgozunk”. Elege van abból, hogy folyton helyre teszik: neki mindent el kell tűrnie. Nem akar többé tapintatos lenni. „El akar tűnni ebből a derékba tört életből, ezekből a hétköznapokból, amelyek során szolgáltatóipar lesz maga az élet.” Csak egy szép ablakra van szüksége, ahonnan lehet bámészkodni, a napba nézni. Onnan néha az ember is visszatükröződik.

A teljes cikk, a Senkiföldjén az olvassbele.com oldalán olvasható.