Vajon meg akarjuk-e tudni halálunk időpontját? Jobb-e ha felkészülten ér minket a Végső Pillanat, vagy szerencsésebb az, akire villámcsapásként súlyt le a Végzet? Hogy cselekszünk, ha belátható közelségbe kerül halálunk napja? Mihez kezdünk ezzel a tudással? Bénult kétségbeesés vagy felszabadult élni akarás lesz a jussunk?

Halász Bódog hatvanhat éves. Lehetne még ideje arra, hogy tovább tegye a dolgát, hogy éljen még egy kicsit. Számára azonban más van megírva a csillagokban. Bódognál hasnyálmirigy rákot diagnosztizálnak. Orvosa, s egyben legjobb barátja közli vele a megfellebbezhetetlen ítéletet.

Amíg meg nem érint minket az elmúlás szele, szeretjük azt hinni, hogy halhatatlanok vagyunk. Ha nem is vélekedünk így, akkor is rendre elhessegetjük mulandóságunk gondolatát. Velünk nem történhet ez meg. Mással igen, az egészen más tészta. Tudjuk, léteznek gyógyíthatatlan betegségek, legyőzhetetlen kórok, amellyel szemben minden emberi igyekezet tehetetlen. Ezek a történetek azonban csak mások elbeszéléséből, híradásokból, tragikus hangvételű újságcikkekből szólnak hozzánk.

A férfi látta már barátait, ismerőseit, ahogy itt hagyták ezt az árnyékvilágot. Meg sem fordult a fejében, hogy ő lehet a soron következő. És most tessék! Nincs tovább. Mindent, amit ebben az életben összekuporgatott, el kell engednie. Ahova mennie kell, oda nem viheti magával a halandó lét javait. Bódogot elsősorban mégsem önmaga izgatja. Három hónap múlva születik meg az unokája. Megmaradt idejét ennek rendeli alá.

Lánya és veje már egy ideje próbálkozik a gyermekvállalással, de erre irányuló kísérleteik eddig kudarcot vallottak. Egy apa, egy nagypapa nem teheti meg azt, hogy lányát felizgassa a várandósság utolsó trimeszterében, és ezzel veszélyeztesse unokája életét. Éppen ezért nem kér a szánakozó, optimista orvosi mellébeszélésből. Az igazságot követeli: mennyi ideje maradt az életre. Három hónap, hangzik a cseppet sem reménykeltő válasz.

Három hónap élet és halál. Égi cserebere. Egy valaki jön, egy valaki megy. Ha bajban vagy, a szeretteid közelségére vágysz. Van olyan helyzet azonban, amikor ez sehogy sem lehetséges. Persze ki ítélhetné el az embert, ha meg akarná osztani fájdalmát a körülötte élőkkel. Nem gondolva a másikra. Éppen elegendő feladat megbirkózni azzal, hogy be kell fejeznünk ezt az életet. Jól esne, ha legalább egy kis terhet családtagjaink, barátaink átvállalnának tőlünk.

Bódog ennél azonban sokkal erősebb ember. Nem árulja el sem lányának, sem barátainak betegségét. Persze ő is csak ember, aki egyedül nem képes végigcsinálni azt, amit eltervezett. Egyedül Lídia a hospice nővér, az élettárs, aki vele tart az utolsó hónapokban. Ő ápolja, vigyázza, hogy a gyermek születéséig kitartson.

Az ismert író a legembertpróbálóbb élethelyzetben használja a talentumot, amelyet Isten a kezébe adott neki. Írni kezd. Mindenkivel elhiteti, hogy egy csodálatos kaland vár rá Toscanaba. A három hónapos vendégszeretetért cserébe csupán egy regényt kell írnia. Ő mégsem a könyvével foglalatoskodik, hanem leveleket körmöl a lányának, üzeneteket küld egy elképzelt Paradicsomból.

Nagy Bandó András nagy népszerűségnek örvendő regénye fájdalmasan szép történetet rajzol meg. Egy fétfi haláláról mesél, aki az elmúlás pillanatában is képes volt ember maradni. Halálában is a szeretet és a méltóság uralkodott. Így lenne érdemes távozni. Ilyen szépen.

A mű megszövegezése azonban mégis hagy hiányérzet az olvasóban. Nagy Bandó tollából szinte hömpölyögnek a szavak. Cirkalmas körmondatai helyenként terjengősen beszélik el Bódog történetét. Sajnos a szerző nem tudott a szavak folyásának megálljt parancsolni. A szöveg sok esetben átlép a giccs határán, túlontúl érzelgőssé válik. Kár érte, mert lehetett volna nagy mű is belőle. Így csak egy ígéretes regény született, amelynek a története megható. A szövegáradat azonban nem engedi felszakadni az olvasó lelkében a katarzis élményét. Ennek ellenére bátran ismerkedjünk vele. Idén tavasszal megjelent a folytatás is, Vár rád Toscana címmel.