Miután megírtam beszámolómat Áron születéséről, úgy gondoltam átfutom még egyszer elsőszülött fiam, Márk születésének krónikáját is. Az alábbi szöveg a három és fél évvel ezelőtt megírt írás újraszerkesztett változata.
Miközben Vlagyimir Putyin pártfogoltja, Dmitrij Medvegyev a leadott szavazatok 70,2 százalékával megnyerte az orosz elnökválasztásokat, Emma végigsöpört Európán. Az orkán erejű széllöket leomlott kéményeket, lesodort tetőket, kidőlt falakat és leszakadt felső vezetékeket hagyott maga után.
2008. március 3. napján, hétfőn, reggel háromnegyed 8-kor a munkahelyemen elfogyasztottam a 2 db narancsból, 1 db almából és 1 db banánból álló reggelimet. Eszter pedig a Szülészeti Klinikára ment, ahol POSE, illetve flowmetria vizsgálatokon kellet részt vennie. Az azt megelőző hetekben ugyanis az orvosok megállapították, hogy a méhlepény ideje korán öregedésnek indult, így folyamatos figyelmet követelt. Délben megszakítottam a munkámat, és csatlakoztam a feleségemhez.
A köldökzsinór véráramlását szerencsére rendben találták. A helyzet nem adott okot az aggodalomra, ezért visszamentem dolgozni. A POSE során Eszter megkapta újabb oxitocin adagját. Arra voltak kíváncsiak, hogy a mesterségesen keltett méhösszehúzódások hatására Márk hogyan reagál. A vizsgálatot végző szülésznő pedig azt állapíthatta meg, hogy a magzat nem mutat túl nagy aktivitást a Pocakban. Sok értelme tehát nem volt annak, hogy visszatértem a munkahelyemre. Rövid időn belül újra a Klinikán találtam magam.
A fogadott orvosunk azt valószínűsítette, hogy az előző nap éjjel jelentkező jósló fájások kifáraszthatták Márkot, így születendő fiunk a POSE idején egész egyszerűen aludt. Senki és semmi nem tudta őt felébreszteni. A doki azt javasolta, hogy Eszter még aznap költözzön be a Klinika terhes patológia osztályára. Nagy a baj azonban nem volt, de az orvos, mint biztonsági játékos, a békesség érdekében így látta jobbnak. Kapkodunk nem kellett, csak estére vártak minket. Az azért megnyugtató volt, hogy aznap éjjel éppen a fogadott orvosunk és az egyetlen szülész-nőgyógyász foglalkozású barátunk volt az ügyeletben.
Este 7 óra tájban csekkoltunk be a klinika recepcióján. Esztert egy hat ágyas kórteremben helyezték el. Aznap ő volt az egyetlen vendég a szobában. Ismét elvégeztek egy NST vizsgálatot, majd elintéztük az adminisztrációt. A betegfelvétel megtörténte után a kórteremben elrendeztük a csomagokat. Este 8 óra lehetett, amikor Eszter szülei hazaindultak, én még maradtam egy kicsit.
A kismamának a legnagyobb lelki traumát a kórházban kényszerűségből eltöltendő hosszadalmas idő eshetősége okozza. Ilyenkor azt latolgatja a páciens, unalmában mit is kezdjen magával a ráváró, akár napokban vagy – ne adj isten – hetekben mérhető, időben. Eszter már a délutános nővértől és az egyik orvostól is azt kérdezte, mivel foglalhatná el magát, amíg az intézmény vendégszeretetét kénytelen élvezni. Én meg bekapcsoltam a kórteremben levő televíziót, hátha találok valami értelmes néznivalót benne, amivel feleségem elütheti a lefekvésig hátralevő időt. Megjegyzem, azt hallottam, hogy akik hosszabb időre élvezhetik a klinika vendégszeretetét, még DVD lejátszót is hoznak magukkal, és mozi délutánokat szerveznek. Na ezt egyikünk sem akarta. És nem a jó film élményét sajnáltam a feleségemtől.
Este 9 órakor indultam haza. Lekocogtam a 30-as busz megállójáig, és felszálltam a soron következő járatra. A vasútállomáson átszálltam a 6-os buszra, amely kertvárosba vitt. A helyi közlekedési viszonyokhoz képes hamar hazaértem. Lezuhanyoztam, megágyaztam és lefeküdtem.
Nem tudtam elaludni, ezért bekapcsoltam a DVD lejátszót és kerestem egy nézhető filmet. Jason Reitman Juno című alkotására esett a választásom. A film egy koraérett tizenéves lányról szól, aki első szexuális kapcsolata következményeként gyermekáldás elé néz. Első gondolata szerint természetesen megszakítaná a terhességét, végül azonban nem hajtatja el a kis magzatot, hanem szülőket keres a friss jövevény számára. Mert azt kellő értelemmel felméri, hogy ő még éretlen az anyaságra. Az értelmes humorral fűszerezett, kedvesen komoly történet éjjel fél 1 körül ért véget. Még kellett fél óra nekem ahhoz, hogy álomba szenderüljek.
Éjszaka, negyed háromkor a mobiltelefonom csörgése ébresztett fel. Eszter volt a vonal túlsó végén. Induljak, mert már a szülőszobán van – mondta. Félálomban az ember hatalmas sületlenségeket képes összehordani. Én azt kérdeztem feleségemtől, hogy „Most nem hülyéskedsz?” Mentségemül legyen szólva, fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok és ki vagyok. A kezdeti banális kérdésfeltevésem után azonban viszonylag gyorsan sikerült összekapnom magam. Felhívtam a 72/333-333-as számot, ami Pécsett közismerten a Volán Taxi egyik hívószáma. Hónom alá kaptam a szülés utáni napokra összekészített, gyerekruhákkal teli csomagot, és leszaladtam a lépcsőház elé. Alighogy kiértem az épületből, egy taxi lassított le mellettem az utcán.
Egy középkorú nő volt a taxisofőr, aki – miután közöltem vele éjszakai utazásom célállomását – a jellemző komótos haladási sebesség helyett gyorsabb tempóra kapcsolt. Ebből arra következtettem, hogy megértette, miért akarok az éjszaka közepén a PTE Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájára menni. Így meglepett a hozzám intézett kérdése: „Ügyeletre megy?” Sosem voltam az a fajta, aki mindenáron késztetést érez arra, hogy csevegjek a taxisofőrrel, a bolti eladóval vagy a jegyszedővel, pláne ha még erősen az ébredezési fázisban vagyok. Erre a kérdésre azonban muszáj volt válaszolnom.
Azt nem tudtam eldönteni, hogy a kezemben levő reklámszatyorból vagy tán a kialvatlanság miatt szemem alá rajzolt gödrökből következtetett arra, hogy én biztosan orvos vagyok, mindenesetre megtisztelve éreztem magam. Persze azért elmagyaráztam neki utazásom valódi célját. Több sem kellett neki. Elmesélte tapasztalatait, véleményét a Baranya Megyei Kórház és a Szülészeti Klinika különbségeiről, egyértelműen az utóbbi mellett téve le voksát Nyilvánvalóan, csak arra várt, hogy megszólaljak. Mert így várakozásának megfelelően elindulhatott a beszélgetés. Végül is sokkal jobb így autózni, mint végig kussban ülni a kocsiban.
A POTE mellett jobb oldalról egy nagyobb löket légáramlat söpörte be az autó elé a környéken elszórt papírzacskókat, csoki papírokat. Végig futott a hideg a hátamon. Itt valami készülődik. És persze megérkezett a front – konstatáltam magamban. Végül 20 perccel azután, hogy fogadtam Eszter telefonhívását, átléptem a klinika portáját.
Felsiettem az erős szélben a régi épület bejáratához. A Vénusz szobortól jobbra található a szülőszoba előtti váró. Két lengőajtó által közrefogott folyosórész, ahonnan egy betegszállító lift, egy szürreális, Terry Gilliam Brazil-jának díszletére emlékeztető vizsgálószoba, valamint egy világítás- és mosdókagylómentes mellékhelyiség nyílik.
Eszter utasításait követve bementem a szülőszoba előtti folyosóra. Egy fiatal szülésznő, aki épp egy szendvicsét majszolt, kitessékelt a váróba és türelemre intett. Ő persze akkor még nem tudta, hogy a feleségem már nem kelhet fel a szülőágyról, és így nem jöhet ki hozzám. A váró zöldes neonfényében várakoztam. Hallgattam az ajtók csapódását, a szél hárfáit. Tudom, túlmisztifikálom az egészet, de a bejárati ajtó és a lengőajtók ritmikus nyikorgása, valamint a szél dallamos süvítése azt sugallta nekem, hogy ott és akkor valami nagy jelentőségű dolog fog megtörténni velem.
Éjszaka 3 óra volt, mire végre beléphettem a szülőszobába. Csak úgy mehettem be, hogy a kék zacskókból készített papucsokat és zöld hátulgombolós köpenyt magamra öltöttem. Eszter az ágyon feküdt. Pocakját telepakolták különböző tappancsokkal, amelyek Márk szívműködését követték nyomon. Persze erre is a méhlepény állapotának folyamatosan megfigyelése miatt volt szükség.
Végre megtudhattam azt is, mi történt miután előző nap este elindultam haza. Este 10-kor megszaporodtak a fájások. Eszter egy ideig a kórteremben vajúdott, majd éjjel fél 1-kor levitték a szülőszobára. Feleségem arról is informált, hogy valamivel az érkezésem előtt, megszületett Zétény, az egyik közös ismerősünk kisfia.
Az elkövetkező órák Márk szívműködésének ritmusára teltek el. A szülésznők néha odébb pakolták a Pocakon a szívhangot érzékelő tappancsokat, Eszter minden egyes fájásnál mélyeket szippantott a mámor-stimuláló készülékből, én pedig eközben számba vettem a szülőágy végén levő tálcára kihelyezett, bezacskózott eszközöket. Különösen az alkar nagyságú burok repesztő tű tetszett nekem.
Aznap éjjel két fiatal szülésznő teljesített szolgálatot, akik a holtidőben a neten szörföltek, illetve a gépükön passziánoztak. Eszter egy idő után kipróbálta a kéjgázt is, amitől bevallása szerint olcsóbban és gyorsabban rúghat be az ember, mintha elutazna Villányba, hogy ott megkóstolja valamelyik pincészet borait. Az egyik doki pedig azt is elárulta, rezidens korában olykor azért ő is mélyeket lélegzett a készülékből. Nem kértem kóstolót.
Reggel hat óra után a fájások szint folyamatossá váltak, a kéjgáz ekkor már semmit sem használt. Feleségem ekkor már röhögéshez is fáradt volt. Az epidurális érzéstelenítő injekciót csak a méhszáj megfelelő méretre tágulása után kaphatta meg. Erre pedig még várni kellett.
Fél 8 felé megjelent a gyűrött arcú doki, aki az ügyelet nagy részét végigaludta, de azért egyszer-egyszer az éjszaka alatt is körülnézett. Közelgett a szülés ideje, ezért burkot repesztett, és előkészült az érzéstelenítő beadására. Mindeközben műszakváltás történt, a szülésznők átlagéletkora erőteljesen megemelkedett, kedvességük pedig egyenes arányban zuhant. Szerencsénkre, a szobában tartózkodó legszebb, legfiatalabb és legkedvesebb szülésznő segédkezett az orvosunknak
Egy ifjú apától nemrégiben azt a tanácsot kaptam, hogy ne nézzek oda, amikor egy hatalmas tűvel közelednek feleségem hátához. Megpróbáltam követni az iránymutatásait, ezért Eszter arcára koncentráltam vagy a padlót bámultam. A kíváncsiság azonban erősebb volt bennem, mint a félelem. Muszáj volt megnéznem, mi történik. Az érzéstelenítő minden kismama esetében más és más hatással jár. Elvileg az anyukák az érzéstelenítő hatására egyre ritkábban érzi a fájásokat, amelyek végül megszűnnek.
Valamivel 8 óra előtt nagy nehézségek árán sikerült az érzéstelenítőt Eszter szervezetébe juttatniuk. A fájdalomtól ekkor már nem tudta uralni a testét, képtelen volt a domborítás és homorítás gyakorlati kivitelezésére. Aztán igencsak felgyorsultak az események. Negyed óra alatt lezajlott a kitolási szakasz. A doki az ügyelet utáni referálására készült, mikor Eszter megkérdezte, hogy nyomhat-e. A doki a maradás mellett döntött, miután érzékelte, hogy a baba fejjel már a kijáratnál várakozik. Az orvos szinte észrevétlenül gátmetszést végzett. Három tolás, egy rásegítés, és egy izgő-mozgó kis ember vértől csatakosan feküdt az asztalon.
Aztán a gondos kezek már kezelésbe is vették a jövevényt. Nem szép látvány, amikor egy csecsemő torkát egy csővel tunkolják, de most valahogy ez sem zavart. A szülésznő kérdésére először megindultam, hogy elvágjam a köldökzsinórt, végül azonban megtorpantam és a szakemberre bíztam a dolgot. 2008. március 4-e volt, keddi nap. 8 óra 8 perc. Megszületett a fiam, Jeges-Varga Márk.
A csecsemős nővér csap alá tette és folyóvíznél lemosdatta Márkot. Majd a gyermekorvos vette a kezei közé gyermekünket, aki elvégezte a szükséges rutinvizsgálatokat. Pólyába tették és kis időre a kezembe adták. A kis testsúllyal született babák esetében az a bevett eljárás, hogy a gyermeket nem rakják az anya mellére, hanem egyből a csecsemő intenzív osztályra viszik megfigyelésre, ahol azonnal elkezdik a baba tápszeres táplálását, hogy a vércukor szintje stabilizálódjon. Márk 2200 gramm súllyal és 41 centiméterrel született, így nem maradhatott sokáig velünk. Szerencsére azonban nem lett koraszülött, hiszen 38 és fél hétre jött a világra. Az is jót jelentett, hogy az Apgar skálán 9-10 értéket ért el.
Fényképet akkor tudtam csak készíteni a gyermekemről, amikor a pólyázást végző csecsemős nővér kezébe visszaadtam őt. Megkértem, hogy fogja meg, míg készítek egy-két felvételt. Kérésemre a következő felháborodott választ kaptam: „Azt hittem, már megcsinálta a képeket.” Szívesen replikáztam volna egyet visszakézből. De ez nem az a pillanat volt. Készült hát két gyors fotó, és útnak engedtem gyermekemet ezzel a rosszarcú nénivel. Eszter meg is jegyezte, hogy „úgy látszik, itt nem mindenki kedves”. A doki, illetve a szülésnél segédkező szülésznő – akik eközben Eszter sebét varrták össze – cinkos pillantást vetettek felénk, és valami olyasmit dörmögtek az orruk alatt, hogy itt ez sajnos az életkorral jár. Nem tisztem az életkor és a kedvesség összefüggéseit vizsgálni, de ez az idősebb korú női munkaerő aznap nem volt túl kedves.
Miközben öltésről öltésre összevarrták a gátsebet, megpróbáltuk megemészteni a történteket. Szokatlan izgalom, eddig ismeretlen boldogság és tompa fáradság kevercse kavargott bennem. A szülés utáni 2 óra időtartamot még a szülőszobán kellett töltenünk, amíg az infúzió lecsöpögött. Ezalatt felhívtuk szüleinket, barátainkat, hogy első kézből értesülhettek az örömhírről.
A szülőszobában közben menetrend szerint megérkezett a következő jövevény. Úgy látszik igaz az a közhiedelem, hogy időjárás változáskor a szülő nők száma megtöbbszöröződik. Eszter esetében azonban sokkal inkább arra gyanakszom, komoly késztető erő volt az, hogy nem akart napokig (esetleg hetekig) a kórházban feküdni. Ráadásul a doki az ügyeletet követő napon az új szabályok értelmében nem vehette fel a munkát, szerdán pedig Pécsváradon vett részt szűrésen. Így a kedd reggel bizonyult a lehető legalkalmasabb időpontnak a szülésre.
Bevallom, különösebben nem bírom a vér látványát, habár sosem reagáltam túl érzékenyen erre. Az orvosi rendelők, a kórházak légkörét ugyancsak nem szeretem. Aznap éjjel viszont, amikor a fiam készülődött a világra, mindent magától értetődőnek tűnt. Persze nem akartam mindent, a maga apró részletességében áttanulmányozni, de a szemem sarkából az este valamennyi történését láttam: a gátmetszés apró, könnyed mozdulatát, a gát fertőtlenítőszertől és a vértől maszatos tájékát. Láttam azt is, ahogy megérkezik a méhlepény, amely az átlagosnál kisebb volt, és érzékeltem azt is, ahogy összevarrják a gátsebet. Nyílván egyik sem szép látvány, de ekkor minden elviselhető.
És hülyeségnek tartom azt a vélekedést, hogy a férfiakban lelohad a vágy a feleségük iránt, miután látták őt szülés közben. Nem gondolsz ilyenekre, mert az van benned, hogy ez így működik. Mert hozzá tartozik a dologhoz. A többi meg rajtad áll. Mégpedig azon, hogy milyen tudatállapotban fogadod be az élményt. Életem legnagyobb élménye volt, hogy ott lehettem fiam születésénél. Ezt egyetlen apának sem szabadna kihagynia.
Hétpróbás szülők beszámolóiból, kismamák egymás közötti beszélgetéseiből sokféle tapasztalatot hall az ember az orvos választással kapcsolatban: egyesek szerint szükséges, mások szerint jobb az ügyeletes orvos, mert a fogadott doki a szülés idején akár holtfáradt is lehet, vagy egyszerűen nem ér oda a szülésre, mert szabadságát tölti. Úgy érzem, mi jól döntöttünk, mert a várandóság kilenc hónapja alatt és a szülés idején is maximálisan biztonságban érezhettük magunkat.
A doki szem előtt tartotta Eszter azon kívánságát, hogy, amennyiben lehetséges, segítse őt hozzá a természetes úton történő szüléshez. Szerencsére nem történt komplikáció a szülés alatt, spontán lezajlott. Persze a doki utólag bevallotta, hogy a méhlepény állapota miatt nem igazán bízott a császármentes szülésben. Maga is meglepődött azon, hogy Márk milyen jól bírta a 10 órás vajúdást.
A körülmények pedig annyira a kezünkre játszottak, hogy még a gyerekorvosok között is akadt egy barátunk. Akit egyébként a kaposvári kórházhoz kötötte a munkája, de egy hónapra visszatért Pécsre dolgozni. Eredeti kiküldetése a szülés napjára már le is telt volna, de ő még egy héttel meghosszabbította itt tartózkodását. A mi nagy örömünkre. Mert épp reggel 8 órakor vette fel a munkát. Bejött hozzánk a szülőszobára gratulálni, és elmondta, hogy a csecsemő intenzíven találkozott Márkkal. Elújságolta, hogy minden rendben van az újszülött fiúnkkal. Léleknyugtató volt a jelenléte, és sok értékes információkat szolgáltathatott a számunkra a későbbiekben is.
Esztert elszállásolták a Gyermekágyi Osztályon, én meg átmentem a csecsemő intenzívre, ahova barátunknak köszönhetően beléphettem. Ott álltam egy rakás inkubátor, meg kis asztal között, amelyik mindegyikében egy-egy újszülött feküdt. Az én fiamat szerencsére nem kellett inkubátorba fektetni. Csak a kis súlya miatt figyelték. Egyik mancsára kis kesztyű volt húzva, alatta pedig apró tappancskák hallgatták a szívritmusát. Nyugodtan aludt. Én meg a kezembe vehettem. Úgy éreztem, hogy ennél szebbet még nem éltem meg.
Hazafele menet betértem barátaimhoz, a Művészetek Házába, majd Eszter édesanyját is meglátogattam a munkahelyén. Végül déli tizenkettő óra és délután egy óra között hazaértem. Bekapcsoltam a televíziót, hátha az majd álomba ringat. A TV2 Greg Kinnear főszereplésével, A szemünk fénye című akciófilmet sugározta. A film egy olyan házaspárról szól, akik mindent elkövetnek annak érdekében, hogy gyerekük szülessen.
Egy emelettel alattunk épp a DIGI TV alkalmazottja hangos kopácsolás közepette azon igyekezett, hogy felszereljen egy hatalmas adóvevő tányért az egyik erkélyre. Mondanom sem kell, nem segített abban, hogy elaludjak. Hiába pakoltam a párnát, a plüssmackót a fejemre. Nem használt semmi. De valahogy nem érdekelt. Egy idő után azért álomba merültem egy rövid időre.
2008. március 4. napján az albán miniszterelnök látogatást tett Budapesten. Találkozott Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel és Orbán Viktorral, a legnagyobb parlamenti erővel rendelkező ellenzéki párt vezetőjével. A tárgyalások központi témája a közelmúltban függetlenségét kikiáltó Koszovó szuverenitásának elismerése volt. Gyurcsány szerint „Magyarország elindult Koszovó elismerésének útján és a közeli jövőben a végére is ér.”
Hazánkban mindeközben a tandíj, a vizitdíj és a kórházi napi díj eltörlését érintő népszavazás előkészületei zajlottak, a közvélemény-kutató cégek a korábbiaknál nagyobb állampolgársági aktivitást és mindhárom kérdésben eredményes végkifejletet jósoltak. Ma már tudjuk, ezúttal igazuk lett.
Az Egyesült Államokban John McCain, a republikánus párt elnökjelöltje arra várt, hogy végre megtudja, ki lesz demokrata ellenfele az elnökválasztáson. Barak Obama és Hillary Clinton eközben nagy erővel készültek a texasi és az ohiói előválasztásokra. Kínában ez idő tájt Tibet státuszát érintően felerősödtek a tiltakozások, melyek az elkövetkező hetekben a tüntetők és a kínai hatalom közötti véres összecsapásokba, zavargásokba torkolltak.
A Bajnokok Ligája nyolcad döntőjében elvérzett az AC Milan és az FC Sevilla is. A férfi kosárlabda Magyar Kupa negyeddöntőjének visszavágóján a PÉCSI EXPO Center Pécs hiába nyert 79-65 arányban a Falco KC ellen, 155-152-es összesítéssel a szombathelyiek jutottak a négy közé.
A világ körforgása folyamatos: 86 éves korában Milánóban elhunyt Giuseppe di Stefano, olasz operaénekes, a hétvégi norvégiai Világkupa-versenyen hatalmasat bukó Matthias Lanzinger lábát az orvosok igyekezete és a kilenc órás műtét sem tudta megmenteni. Az 57-es főúton két baleset történt. Lánycsók közelében egy segédmotoros ütközött egy vélhetően szabályosan közlekedő személygépkocsival. A fiatalkorú motoros férfi a kórházba szállítást követően belehalt súlyos sérüléseibe. Kozármisleny közelében egy autós elveszített uralmát a járműve felett, többször megpördült, majd az irányíthatatlanná vált kocsival egy bozótosba csapódott. A balesetben négyen sérültek meg, egyikük súlyosan.
Pécsett, a Széchenyi téren a civilek az alacsony részvétel miatt érvénytelennek bizonyult lokátor népszavazás évfordulóján demonstrációt tartottak, egy nappal azután, hogy napvilágot látott a Fővárosi Ítélőtábla azon döntése, amely jogerősen felfüggesztette a Tubesre tervezett katonai lokátor építési engedélyének végrehajtását.
A Pécsi Apolló Art Moziban Ang Lee filmjeit (Ellenséges vágyak, Túl a barátságon) és Alföldi Róbert Bartis Attila regényét (Nyugalom) feldolgozó alkotását vetítették. Az Uránia Mozi a Macskafogó 2, a két Oscar-díjjal jutalmazott Vérző Olaj és az Amerikai gengszter című filmeket tűzték a műsorukra.
A Bóbita Bábszínházban a Bob és Bobek-en vigadhatott a nagyérdemű, a Pécsi Harmadik Színház Örkény Tóték-ját adta elő a közönség előtt. A Pécsi Nemzeti Színház Csak kétszer vagy fiatal című előadása azonban aznap este betegség miatt elmaradt.
Délután még visszamentem a Klinikára, ahol ismét találkoztam Márkkal. A következő napon anya és fia már együtt lehetett, köszönhetően annak, hogy fiunk megfelelő mennyiségű táplálékot vett magához.
Közben találkozott Orbán Viktorral is, aki a népszavazás előtti körútján a csecsemő intenzíven járva találkozott fiúnkkal. Gyermekorvos barátunk beszámolója szerint, hiába mutattak neki más gyereket is, a politikus csak a gyermekünket csodálta. No persze nem ebből tudjuk, hogy nagyon szép kisfiunk van.
Márk a három és fél nap alatt, amit kórházban töltött, alig vesztett valamit születési súlyából. Kis családomat végül péntek (március 7.) kora délután engedték haza. Jeges-Varga Márk 2008. március 24-én, az egyéves házassági évfordulónk napján már 2850 grammot nyom és megnőtt 49 centiméter hosszúra.