jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Heinrich von Kleist: Amphitryon | Nemzeti Színház, Budapest és Székely Csaba: Bányavakság | Yorick Stúdió, Marosvásárhely – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat

Solténszky Tibor dramaturg, rendező és Szigethy Gábor író, rendező, színház­tör­ténész a XIII. Pécsi Országos Színházi Találkozó programjába tizenkét produkciót válogatott be a hazai és határon túli magyar színházakban 2012. március 1. és 2013. február 28. között bemutatott előadások közül.

A budapesti Nemzeti Színház, valamint a marosvásárhelyi Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata idén olyan darabokkal kép­visel­tet­ték ma­gukat Pécsett, amelyek ugyan sok humorral dolgoznak, mégsem lehet pusztán vígjátékként katego­rizálni őket. Ha lehántjuk a felszín vidámnak tűnő rétegeit, gyomorba vágó­an szomorú, aktuális gondolatokat találunk. A nézőtéren felharsanó nevetés elhalkul, valahogy elmegy a kedvünk szánni való önmagunktól. A komédia és a tragikum kényes egyensúlyát mindkét előadásban kon­centrált színészi jelen­lét teremti meg. A játszók tökéletes fegyelemmel és alázatos figyelemmel valósítják meg a rendezői koncepciót. Senki sem lóg ki a sorból.

A Nemzeti Színház előadásában (Heinrich von Kleist: Amphitryon) istenek szállnak le a földre, hogy emberi alakot öltsenek. Oda vágynak, ahol csodálják mindenek felettiségüket, félik és tisztelik hatalmukat. Miközben a földiek örökösen a halhatatlanság elixírjét kutatják, az égiek az ember legősibb, ám mulandó szenvedélyére irigyek. Az Olümposz ugyanis túlontúl unalmas hely szerelem nélkül.

Amphitryon, a hadvezér a dicsőséges hadjárat után titokban siet haza kedves Alkménéjéhez. Jupiter azonban – a férfi képében megjelenve – előbb ér a hitvesi ágyba. A szerepek megkettőződése óriási vihart kavar a szereplők identitásában. A hős elveszti bizonyosságát, hogy ő tulajdonképpen önmaga-e, de a főisten sem elégszik meg az egyéjszakás kaland édességével. Azt követeli, a mindenhatót szeressék benne, ne csak azt, akinek bőrét magára vette. A hű feleség legszívesebben talán mindkét Amphitryont szeretné, de egy test, két lélek között kell megosztania magát.

A nagyok játszmáit a másodhegedűsök mintha csak színlelve másolnák le. Merkúr (Jupiter érdekében) egykedvűen kegyetlenkedik a szolga Sosiasszal, aki a béke kedvéért csak látszólag hajlandó leépíteni személyazonosságát. Neki eddig is megmondták, mit csináljon. Charisa, a felesége is csak szóban tagadja meg férjét s önmagát.

Forgách András fordításából a Gáspár Ildikó által jelenre hangszerelt klasszikus művet Gothár Péter egy puritán, amfiteátrumszerű térben szólaltatja meg. A díszletezés teljes hiánya, a papírmasé jelmezek, a színpadi eseményeket pontosan követő zörejek, hangeffektek a három páros színészi munkáját helyezik előtérbe.

Udvaros Dorottya cinikusan flegma Merkúrt alakít, Alföldi Róbert Jupitere kisfiúsan kérkedik nagyságával. Nagy Zsolt Amphitryonjának dühe ösztönből fakad, Znamenák István a valódi Sosias szerepében bizalmaskodik, kíváncsiskodik. Tenki Réka megingathatatlanul szerelmes szépség, Nagy Mari tájszólásban érzékelteti Charisa közvetlen egyszerűségét. Mozdulatok, gesztusok finomságaival teszik elevenné, sokjelentésűvé az előadást.

De melyik az igazi és melyik a hamis Amphitryon? Az indulatos államférfi, aki mély megrendültségében váratlanul csuklani kezd, vagy az érzéki főisten, aki az ágybeli diadal után („most már minden mindegy”) a kegyetlen despota szerepét ölti magára. Ismerős az egész. Aki megszerzi a hatalmat, megtehet bármit, és meg is teszi. Majd, mint aki jól végezte dolgát, visszakapaszkodik a fejünk fölé. Nyomában a néma csönd marad.

Az erdélyi független színházként működő Yorick Stúdió – három évvel az 1990-es marosvásárhelyi eseményeket „az egykori szembenállók” oldaláról megvilágító 20/20 című előadás után – ismételten a magyar–román közös dolgok kibeszélésére tesz kísérletet. Székely Csaba Bánya trilógiájának középső darabja, a Bányavakság kiválóan alkalmas alapanyag erre.

A helyszín egy közelebbről meg nem határozható erdélyi település, ahol az egykori munkát adó bánya már régen bezárt. Jövőkép nincsen, van viszont magas öngyilkossági mutató. Szesz is akad bőven, korrupció is – mindenki acsarkodik a másikra. A faluban éppen polgármester-választásra készülnek. Hogy újra válasszák, a szerethetően kisszerű csirkefogó, Ince a rendőrt hívja segítségül. („Egy Oláht! Hot! Oláhot!”) Kihívóját, az elvakult hazaffyt, Izsákot akarja befeketíteni. Florin (a rendőr) azonban nem „a” buta román, ahogy azt sokan képzelnék. Súlyos titkokra, egészen nagy gazemberségekre is fényt derít.

A román–magyar együttélés kényes kérdéseit – ki a székelyebb a székelynél, ki a magyarabb a ma­gyar­nál – Székely Csaba drámája sok humorral ellen­súlyozza, még annál is több pohár pálinkával ízesít­ve. Rengeteget nevetünk a rossz beideg­­­sekből fakadó helyzetkomikumon, de a mosoly sokszor rá­fagy arcunkra. Sebestyén Aba rendezése pontosan követi a rendkívül precízen felépített drámai szö­veget, így még csak a veszélye sem fenyeget, hogy poénlövöldözéssé fajuljon az előadás. Minden feszült, önfeledt, borongós, derűs pillanat a helyére kerül.

A színpadot aranyozott, túldíszített képkeret övezi, amelybe Erdély hamis, giccses tablóját festették. A háttérben kiemelt „Welcome to Transylvania” felirat erősíti a dráma groteszkségét. A látványt a zenészek a kereten kívülről támogatják meg: erősítik, magyarázzák a színpadi játékot.

A Bányavakság színpadán – hasonlóan a tavalyi POSzT győztes Bányavirághoz – öt jól kidolgozott karaktert látunk. Székely Csaba feszes dialógusait a játszók remek test- és arcjátékkal teszik teljessé. Székely László Incéje egyszerre elbaltázott és megnyerő modorú kishivatalnok, aki bármi áron őrizné a hatalmát. Izsák (Ördög Miklós Levente) vad, dühös nacionalizmusa félelmetesen ügyes karikatúra. Nagy Dorottya Iringója látszólag rendíthetetlen türelemmel fogadja a sorscsapásokat, de kiderül, hogy a türelem véges. Czikó Julianna meggondolatlan és nyughatatlan fiatal Izabella. A leghálásabb szerep – és egyben a legbravúrosabb alakítás – egyértelműen Bányai Kelemen Barnáé. A faluba idegenként érkező román rendőr kiismerhetetlenül szeszélyes alak. Szeretjük, de tartunk tőle. És ahogy töri a magyart – az zseniális.

Megszámlálhatatlan sérelem, konfliktus bomlik ki a néző előtt, de fogalmunk sincs, vajon hol fakad az indulat eredete. Pontos, mulatságos, mégsem szájbarágós a jelenet, amelyben a rendőr és a polgármester egymásra mutogat, mint a gyerekek a játszótéren. Újabb és újabb példákkal bizonygatják, hogy a másik „fajtája” kezdte a múltban gyökerező civakodást. Harsányan derülünk a szópárbajon. Ó, mekkora bolondok ezek mind – gondoljuk. Csak hát olyan rohadtul ismerős az egész, hogy legszívesebben elsüllyednénk a szégyentől.

Jaj, nagyon fontos, hogy tudjunk jókat röhögni saját magunkon. Sokkal könnyebb így szembesülni gyengeségeinkkel. Szórakozni megyünk a színházba? Igen, de közben mélyen a tükörbe nézünk.

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán.

 

Szubjektív POSzT 2012 - 2. rész

A XII. POSzTról benyomások maradtak bennem: rabul ejtők vagy elgondolkoztatóak. Néhány off esemény kivételével négy versenyelőadáson voltam jelen, amelyet a magyar színházi élet meghatározó budapesti társulatai jegyeztek.

*

Heinrich von Kleist műve nyomán készült Sütő András drámája, ezt hozta el Pécsre a Nemzeti Színház. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja egyén és hatalom konfliktusos viszonyát boncolgatja, az önkényes jogfosztás elleni tiltakozás alapvető emberi szükségletére és jogosságára hívja fel a figyelmet.

Kolhaas Mihály köztiszteletben álló polgár, jellemes kereskedő, szerető férj és apa. Semmi mást nem akar, csak békében élni önmagával és a legfőbb hatalommal, földivel és égivel egyaránt. Szeretné boldognak látni feleségét és gyermekét, gyönyörködni kíván lovaiban. Komolyan hiszi, hogy az igazságtalanság megszüntetése után elégtétel kap. Az isteni hatalom földi letéteményese, az uralkodó ugyanis betartatja az írott törvényeket, amelyre a társadalom épül.

Vajon a „törvény bácsi” az egyénnek szolgáltat igazságot vagy a társadalmi rendet stabilizálja? Az igényérvényesítés sziszifuszi munka. Nincs oly hatalmas vagyon, amely beindítaná az igazságszolgáltatás nehézkes gépezetét. Amikor a hatalom elorozza két szép, fekete paripáját, Kolhaas – hite szerint – bízik a törvény érvényesülésében. Ügyvédet fogad, s kérvénnyel folyamodik a fejedelemhez: vizsgálja és ítélje meg a helyi elöljárók vérlázító önkényeskedését.

A feleség halála, amely véletlen (!) következménye egy túlbuzgó testőr ostoba tettének, végleg kicsapja Kolhaas Mihálynál a biztosítékot. A béketűrő és istenfélő ember egyszerre önbíráskodásba kezd. Nem kíméli a hatalom álszent napszámosait, akik pöffeszkedve magukat azonosítják az igazsággal. A ló ügye körüli huzakodás persze csak alkalmas ürügy arra, hogy maga szerezzen érvényt igazának. A véres tettével azonban saját érvényességét szünteti meg. A törvényes rend csak úgy állhat helyre, ha magára a törvénysértő Kolhaasra is lesújt. Igazságtétele tehát pürrhoszi győzelem.

Znamenák István rendezése enyhén átdolgozott szövegen alapul és elsősorban a színészi játékra támaszkodik. Az előadás jelmezeivel nem hivalkodik, s csak a legszükségesebb térelemeket és díszlettárgyakat használja. Az üres teret egyedül a plafonra vetített tájkép ellensúlyozza.

Szarvas József hihető alakítást nyújt a törvénytisztelő, naiv kereskedő szerepében, ám radikális fordulata kevésbé kiérlelt. Hevér Gábor Nagelschmidtje erőtlen partizánnak mutatkozik, míg a jogi csűrcsavarok cinikus ismerőjeként Rába Roland Müllere emlékezetesebb. Blaskó Péter megformálásában Luther tekintélyt parancsoló, ám szerepe nincs szervesen beágyazva a történetbe. A hatalom haramiáit alakítók derék munkát végeznek, akárcsak a többi szereplő. Az előadás témája érdekfeszítő, mégsem csap igazán a néző arcába. Korrekt munka.

*

Ambrus Mária és Zsótér Sándor újrafordította, átdolgozta, újraírta Tennessee Williams talán leghíresebb drámáját. A változást a Radnóti Színház előadásának címe is jelzi: Vágyvillamos – így egybeírva.

Kiiktatták a darab amerikaiságát, telerakták mai utalásokkal. Az eredeti cselekményt lecsupaszították, meghatározatlan térbe és időbe helyezték el. Az alkotók átiratában a Nagymező utca – azaz a „Pesti Broadway”, ahol maga a Radnóti Színház is található – nincs is olyan messze New Orleanstól.

A kétszintes díszlet (Ambrus Mária munkája ez is) egyszerre formázza meg egy belvárosi lakás csupasz szobabelsőit és egy bérház üres udvarát. A külső összeér a belsővel, egymásra vetül a színpadon. Kellékeket az alkotók gyakorlatilag nem használnak, viszont ötletesen kezelik a teret. A légkondi külső egysége kültéri padként is funkcionál, a ház előtti pincelejáró akár bőrönd is. Benedek Mari tűzpiros, élénk kék és retrósárga színekben pompázó jelmezei a szürke közegből kitörni próbáló emberi igyekezetet mintázzák.

Zsótér rendezése egy helyreállítási kísérletet mutat be. Blanche azért toppan be váratlanul húga, Stella otthonába, mert regenerálódni szeretne. Elkótyavetyélte a családi birtokot, eljátszotta a jó hírnevét, ám visszanyerné az emberi méltóságát. Szeretné, ha végre szeretné valaki. Múltja azonban bőrébe égetett billog, sehogy sem tud elkopni. Képtelen szembenézni a valósággal, hogy természete sok tekintetben elviselhetetlenné teszi.

Az alkotók négy főszereplő közötti kapcsolatrendszerre redukálták a történetet, de Zsótér egyértelműen Blanche alakjára koncentrál. A nőt frusztrálja a zajos világ, nem látja, hogyan lehetne benne élni. Konfliktusában azonban egyedül marad a világgal szemben, mert a többiek sokkal egyszerűbben fogják fel az életet. Csak önmagára képes figyelni, a körülötte levőkből csak annyit és azt lát, amely pillanatnyi lelki állapota láttatni enged. Kováts Adél fájdalmasan szépen mutatja meg, ahogyan Blanche felszámolja önmagát. Totális az átlényegülése (még a tapsrend alatt is benne marad a szerepben), a színpadon valami egészen nagyszerű születik.

Mindenki más kétdimenziós figura. Schneider Zoltán nagyszerűen alakítja a gátlásosan érzelmes Mitchet. Petrik Andrea megbocsájtóan próbálja szeretni férjét és nővérét is. Wéber Kata sokkal inkább hallatszik, mint látszik a színpadon. Martin Márta mexikói nője és Formán Bálint pénzbeszedője a szenvtelen és értetlen külvilágot hozza be a színpadra.

Csányi Sándor formálja meg a nyers ösztönlény Stanley Kowalskit, aki égbekiáltóan ellenpontozza a nő törékenységét, bizonytalanságát, érzékenységét. Komoly csatát vív Blanche-sal az élet birtoklásáért, a „fürdőszoba használatért”. Stanley jelenléte – a rendezői koncepció értelmében – az amerikai eredetihez képest azonban kevésbé hangsúlyos.

A Radnóti szikár előadása pontosan fogalmazza meg a szerencsétlen sorsok kilátástalan küzdelmét. Humánus, rengeteg érzelem van benne, ám szerencsére hiányzik belőle a túlzó szentimentalizmus.

*

A cikk az olvassbele.com oldalán olvasható.

Kovács Márton - Mohácsi István - Mohácsi János: Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe; Nemzeti Színház, Budapest, rendező: Mohácsi János (POSzT 2011)

»Aki meghal, az halott.«  Maradjon is az. Szórja az átkot a falusi színészcsoport hazatért János vitéze a felejteni akaró honfitársainak. A monda szerint ugyanis, aki háromszor kimondja ezt, az megöli a halottait. Huss! »Elfújja múltját a szél, és hét nemzedéken át nem marad semmi, csak a fekete magány.« Elvégre az emlékek ólomnehezékek az élet derékövén.

A talpon maradáshoz mindent ki kell törölni az egyéni és a kollektív emlékezetből. Csak tiszta lappal kezdve lehet életben maradni. A szájra emelt mutatóujj azonban mindent elhallgattat. Emberek, sorsok, tragédiák tűnnek a semmibe. Lehet-e egyáltalán beszélni a jéggé fagyott bajtársról, a Gulag hétköznapjairól, a gázkamra magányáról, az itthon maradottak szürkeségéről?

A mesék persze olyat is elmondanak, amire nincsen szó. Amit el sem bírnánk képzelni. Ami látszólag csak üres fecsegés, színtiszta koholmány, fantazmagória. És amit képtelenek vagyunk megfogalmazni.

A falu színjátszói a háborúban megfásult tiszteletes irányításával és a szovjetek ellenőrzése mellett a János vitéz operett változatát készülnek előadni a helyi zsinagógában. Hol másutt? Hiszen nem maradt, aki használhatná az épületet. A táborokból egyetlen túlélő tért vissza, aki azóta sem képes megérteni, mi történt a családjával a távoli országban. Folytonosan csak valami kamrákat emleget. Szomorú dolog ez. Persze. De már mindenkinek a könyökén jön ki az egész história.

Iluska a legjobban a szeretéshez ért. Jut is neki Jancsi bőven, minden körülmények között. A férje odalett a Don mellett. Annak barátja pedig nem kukoricázik, a férj helyébe lép. Az elhunytnak hitt férj azonban mégis visszatér. Élve, világtalanul. Felejtsünk el gyorsan mindent, ajánlja fel az új Jancsi, a Bagó. Legyen minden ugyanúgy, ahogy régen volt. De tudjuk, hogy ez nem működhet egy csapásra.

A lányra meg a többi fehérnépre azonban szívesen rátenné kezét a külhoni hatalom hátrahagyott különítménye. Ebből lesz ám bonyodalom! A csetepaté után rögtön jön az ítélet. Szedelőzködni és indulni. Vár a nagyvilág. Az Üveghegyen innen és a Bajkál-tavon túl is. A falusi színjátszók tehát nem önszántukból látnak világot. Kalandvágyuk kényszer hatása alatt születik meg.

E látszólag groteszk mese megtörtént eseményeken alapul. Az 1946-os lovasberényi esetet Mong Attila ásta elő a János vitéz a Gulagon című könyvében (2008). Utánajárt annak, hogy a helyi lakosság miként élte meg és dolgozta fel az eseményeket. A Mohácsi testvérek Petőfi művét és Mong által dokumentált eseményeket simították egymásra a Nemzeti Színházban Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe címmel bemutatott darabjukban.

Sztálin már hét éve halott, mikor a falusiakra felfigyel a láger szovjet parancsnoka. A Gulag ugyan nem a francia király udvara, azért szerencsés lehet a magyar vándor. Halálában is tovább éli mindennapjait. A Barguzinból származó tábornok örömmel konstatálja, hogy rabok és rabtartók között közös a nyelv, amelyet még Sanyi bácsi tanított meg nekik.

El kell játszani hát megint a János vitézt. A játszók azonban a daljátékot biflázták be, amelyet még a Kacsoh Pongrácz–Heltai Jenő–Bakonyi Károly hármas ültetett egy egész nemzet, azaz a nép fülébe. Hiába erőlködik a falusi brigád, a tábornok csak értetlenkedik. Sőt! Dühös és őrjöng. Hogyhogy nem a nagy költő ütemhangsúlyos-felező tizenketteses verziója szólal meg a társulat előadásában! Tetszik tudni ez az előadás a Petőfi műve alapján készült.

„Mi az, hogy alapján?” – horkan fel a tábornok. Nincs szükség feldolgozásra, újraértelmezésre, gondolatkísérletre. A „remény színháza” kell nekünk. Tiszta, közérthető, előre adagolt üzenetekre van szükség. Hogy egyszerre és közösen vigadjunk. Jókedvünkben bégessünk. Értékteremtés! Minek nekünk szabad asszociáció? „Ne basszunk már szekéren!”

Ez a nép még arra sem érdemes, hogy halomra lőjék őket. Kár érte a puskapor. Így hát visszaszáműzetnek a Kárpát-medencébe. Gondolkodjanak csak ott. Elvégre van min. Hőseink a hosszúra nyúlt kiküldetés után végül hazaérnek a Tündér-Magyarországra. Ahol csendesen épül a gulyáskommunizmus. A mosolyba fagyott barakk épp a november hetedikei ünnepségre készülődik. A szocializmus vonata azonban elfelejt megállni.

A fogadóbizottság – élén a csupa mosoly KB titkárral – kénytelen köszönteni a falu elveszett bárányait. Némi üdvözlés és magyarázkodás ellenére az újralátás öröme elmarad. A lelkiismeret nem szólal meg többé. Csak béna motyogás hallatszik. Meg üres hogyvagyozás. Mert úgy sem lehet beszélni itt már semmiről. Pontosabban csak a semmiről lehet szólni. Közhelyekbe oltott mondanivalónkat meg akár el is hallgathatjuk. Végül elhalkul minden szó. Csak a zene képes megszólalni igaz módra.

...

A teljes írás, a Három a magyar igazság, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Csehov: Három nővér - Andrei Şerban rendezése a Nemzeti Színházban (POSzT 2011)

Szőnyeg alá sörpört hazugságainkról szól a Három nővér. A román származású, évtizedek óta az Egyesült Államokban élő Andrei Şerbant a Nemzeti Színházba Alföldi Róbert hívta meg, hogy a 2010/2011-es évad első bemutatóját rendezze színpadra. Şerban választása Csehov 1901-ben írt színművére esett.

Tegyünk úgy, mintha semmit nem tudnánk. Irina, Olga és Mása csendesen gyászolja egy éve meghalt tábornok-apjukat egy oroszországi kormányzósági városban. Abban bíznak, hogy majd eladják a házat, és Moszkvába költözhetnek, ahonnan még gyerekként jöttek el apjukkal. A nyitott, vendégfogadásra berendezkedett Prozorov-házban állandó a jövés-menés. A városban szolgálatot teljesítő tisztek a ház vendégszeretet élvezik. A mindennapos teázgatás, pirogevés, kártyázás, társalkodás közben szinte észrevétlenül telik az idő. Mindenki dolgos, értelmes élet után sóvárog.

Az előadás elején a hatalmas vörös függöny leeresztve marad. Mögüle – mint bohócfejek – kukucskálnak ki a szereplők. Először nem is egymáshoz, hanem a publikumhoz szólnak. Ezzel meg is alapozzák az előadás groteszk, ironikus alapállását, amelyet az előadás során a Gergye Krisztián által megkoreografált mozdulatok csak tovább erősítenek. A Nemzeti előadása bátran elrugaszkodik Csehovtól. Kosztolányi Dezső fordítását például maga a rendező és Keszthelyi Kinga szabta újra. Andrei Şerban interpretációjában a Három nővér hangsúlyosan rólunk és nekünk szól. Mi, lent a nézőtéren egyszerre sírunk és nevetünk, mert saját magunk látványa erre ingerel.

A három szőke nővér a nézőre függesztett tekintettel jelenik meg a színen. A vénlány Olga (Udvaros Dorottya) incselkedő kiszólásaiban ott rejtőzik a szándékolt hamisság. Ő a legvidámabb hármójuk közül, pedig már rég beletörődött a sorsába, de azért folyamatosan gúnyt űz belőle. Schell Judit Másája titokzatos, törékeny lélek. Sokszor látjuk fenn a függönyön lógva. Mintha egy másik dimenzióban járna. Így próbál kilépni saját sorsából. Irina (Péterfy Bori, akinek szerepét az évad közben Ónodi Eszter vette át) pedig kétségbeesetten kapaszkodik gyermeki énjébe, még a leselkedő szerelemtől is megriad. Viháncol, balettozik, ha valami komoly dolog kerül szóba.

A Prozorov-család nagy ígéretű Andreje (Znamenák István) – miután végre felszabadult felmenői zsarnoksága alól –, erősen hízásnak indult. Nagy fellélegzésében rátalál a szerelemre. Házasságával azonban cseberből vederbe esik. Mészáros Piroska Natasája ugyanis nevetségesen visszataszító, harsány közönségességel utasít el mindenféle ellenszegülést. A többiek feletti hatalma abban rejlik, hogy ő legalább mer cselekedni. Hogy ezt senki nem köszöni meg neki, már más lapra tartozik.

Alföldi Róbert megformálásában Versinyin minden megnyerő vonása mellett esendő figura, aki hiába oly népszerű a nővérek körében, elhibázottnak vélt házassága miatt ismétlődően keríti hatalmába a mélabú. Kulka János Kuliginja öntelt, hidegvérű cím- és nőbirtokos, aki inkább szerelmes iskolájának igazgatójába, mint saját feleségébe, Másába. Sinkó László Csebutkinként igazi udvari bolond, aki vaskos igazságokat kiált rendre a világba. Mondatait alkoholba fojtja. Ő vallja be egyedül, hogy ami egykor az övé volt, már rég elveszett. Abból él, hogy mások a biztos tudás birtokosának vélik. Nem sokat tévednek: a nem-tudás felismerése is bölccsé teszi az embert.

Szoljonij – Szabó Kimmel Tamás – veszélyesen vonzó férfi, aki minden szabállyal szembe megy. A zavaros tekintetű katona lázadása azonban teljesen értelmetlen, mert nem tudni, tulajdonképpen mit is tagad. Mátyássy Bence Tuzenbach bárója pedig nem csak környezetét, de saját magát is hamis illúziókba kergeti, amikor a munka fontosságáról szónokol.

A csöndes mellékszerepeket is pontosan megrajzolva kapjuk. Hollósi Frigyes Ferapontja kifinomult szolgalélek, sosem látja, mi történik körülötte. Azt sem veszi észre, hogy úgy bánnak vele, akár egy kutyával. Anfisza (Nagy Mari) a ház nélkülözhetetlen bútordarabja, jelenléte a változatlanságot erősíti meg. Szatory Dávid és Fehér Tibor kadétjai (Fedotyik és Rode) folyamatosan komédiáznak – csak múlatni akarják az időt.

A Három nővér alakjai folytonosan elvágyódnak, képtelenek megélni saját valóságukat. Nem mozdul meg körülöttük az élet, folyamatosan ugyanazon problémák között őrlődnek. Mindegy hol, de máshol szeretnének lenni. Mindegy, mi lesz, csak ne az legyen, ami most van. Mégsem képesek eljutni a cselekvésig. Milyen nagy is Isten állatkertje, és mennyire kicsi a világ! A jelenkori emberiség: milliárdnyi csehovi hős.

...

A teljes írás, a Majd egyszer..., az olvassbele.com oldalán olvasható.

Anton Pavlovics Csehov: Három nővér; Nemzeti Színház, Budapest (rendező: Andrei Şerban)

Pécsiként nem egyszerű Budapestre színházba járni, ritkán is adatik meg ez nekem. Legutóbb két éve volt ebben részem, akkor a Bárka Színház Az arany ára című közepes előadását néztem meg. Ezúttal a Nemzeti Színházba vezetett az utam, ahol egyszer már jártam, annak is immár négy és fél éve (III. Richárd). Vidékiként különösen nehéz igazán jó előadást kiválasztani, hiszen a repertoárból jószerivel csak a hétvégi előadások közül válogathat az ember, lévén, hogy a fővárosi látogatások leginkább erre az időszakra koncentrálódnak. Különösen nehéz a választás így az évad elején, kevés számú előadás közül kell kiválasztani a legmegfelelőbbet. A pesti színházlátogatás ötlete tulajdonképpen Szorokin A jég című műve ihlette, amelyet Mundruczó Kornél rendezett a Nemzeti színpadára. Már akkoriban is inkább vágyálom volt, hogy ezt az előadást meg tudom nézni, hiszen jó ideje a műsoron van már, és nem tudni legközelebb mikor tűzik műsorra. Az évad első hónapjában biztosan nem, így a színházlátogatás konkrét tervezésekor rögtön le is kellett mondanom róla. Ehelyett esett a választásom a Nemzeti Színház 2010/11-es évadjának első bemutatójára, a Három nővérre.

A Nemzeti Színház újraépítését évekkel ezelőtt politikai botrányok követték, hiszen a hivatalába lépett első Orbán kormány, keresztülhúzva a Horn kabinet eredeti ötletét, Tudniillik, hogy a teátrum az Erzsébet téren találja meg új otthonát, egészen új elképzelést vitt végbe. A végeredménye egy a Lágymányosi híd mellett felépült kulturális központ, ahol a Nemzeti Színház mellett a Művészetek Palotája is helyett kapott (Müpa). A politikai csatározások immár a múlté, és bár az évek során számos kritika hangzott el a teátrum épületének elhelyezkedésével és magával a Siklós Mária építész tervei alapján készült épülettel kapcsolatban is. No persze a színház főigazgatói posztja között is akadtak nézeteltérések. A hangok azért lassan elhalkultak, legalábbis a nagy nyilvánosság előtt. A Nemzeti Színház, amelynek színpadtechnikája kétségtelenül egyedülálló ma Magyarországon, lassan az éltársulatok közé küzdötte fel magát, köszönhetőn például a jelenlegi vezetőnek, Alföldi Róbertnek is.

Olyan szerencsében volt részünk, hogy éppen egy különleges alkalomnak lehettünk szemtanúi. Ugyanis Alföldi Róbert invitálására az Egyesült Államokban élő világhíres román rendező Andrei Şerban munkáját tekinthettük meg a Nemzetiben. Az már csak hab volt a torta tetején (bár a habot én egyáltalán nem becsülném le), hogy lenyűgözően jó előadást láthattunk.

A mai magyar színházi trend szerint, nincsen új a nap alatt. A legtöbbet játszott szerző még ma is Shakespeare és Csehov (érdekes, hogy Şerban a Julius Caesar és a Három nővér közül választott), kevés a kortárs, pláne magyar szerző színpadra vitele, bár vannak ennek ellentmondó jó példák is. Természetesen egy Nemzeti Színház olyan helyzetben van, hogy a lehető legszélesebb igényeket kell kielégítenie, nem mellesleg a legmagasabb fokon. A műsorrendjét elnézve, úgy gondolom, hogy Alföldi és csapata igen jól megoldja a feladatát. A színház műsorfüzete nagyon színvonalas munka, és különösen örvendetes, hogy egyszerűm színlap helyett magát az előadás szövegkönyvét veheti meg a néző.

Ami elsőre örvendetes, hogy Csehov műveit sokan szenvedős, unalmas előadásként képzelnék el. Nyilván tapasztalatból alakul ki az efféle előítélet, én viszont immár másodszor csalódhattam kellemesen (pár éve a POSzT keretében láttam az Örkény Színház előadásban a Mácsai Pál rendezte Sirályt).

Andrei Şerban interpretációjában a Három nővér olyan, mint az a Nagy Könyvben meg van írva, sírunk és nevetünk egyszerre, merthogy erre ingereljük magunkat mi magunk. A Három nővér ugyanis rólunk és nekünk szól. Nagyon nagy tett az, ha egy előadás megérteti ezt a nézővel, persze a nézőtérre kiszóló színészek szépen segítik ebben a színházlátogatót. A Három nővér szereplői folytonosan elvágyódnak, képtelenek megélni valóságukat, máshol szeretnének lenni, mint ahol éppen vannak. Mindegy, hogy mi legyen, csak ne az, ami van. Úgy gondolják, hogy ez boldogságuk záloga. A folyamatos ábrándozás, vágyakozás során pedig elvesztik realitásérzéküket, nem tudják az „itt és most”-ban boldoggá tenni magukat. Na persze, hisz meg sem próbálják. Ilyenek vagyunk mi is, nekünk is van egy „Moszkvánk”, ahol élni szeretnénk jelenlegi lakóhelyünk helyett. Mindannyiunknak van legalább egy olyan helyzetünk, ami helyett mást szeretnénk. Problémáinkat nem helyben akarjuk kezelni, hanem egy másik helyzetbe akarunk kerülni. Jól meglepődünk majd, amikor azon kapjuk magunkat, hogy a másik helyzetben is ugyanazzal a problémával kell szembesülnünk.

Andrei Şerban és a Nemzeti Színház nagyszerű társulata ezt a látszólag közhelyes mondanivalót tárja elénk lenyűgöző módon. Az előadásnak van egy gyönyörű szép íve. Kezdetben többnyire nevetünk a szereplők vergődésein, évődésein, aztán szép lassan az előadás enyhe groteszk komédia jellegéből átcsúszunk a sűrűbb drámai közegbe. Egy-egy vonatfütty, fütyülés, a kémény süvítése és kristálypoharak csörömpölése a mélybe rántják a nézőt.

A nagyszerű színészi játékot kitűnően egészíti ki az előadás minimál díszletvilága. Különösen öröm volt számomra, hogy a hatalmas díszletek mozgására képes Nemzetiben egy ilyen jellegű adást is láthattam. Több mint négy éve a III. Richárdban megtapasztalhattam, milyen az, amikor egy lovat látok a színpadon, hogyan lehet a hatalmas méretű díszleteket seperc alatt ide-oda mozgatni. Lenyűgözött volt az is, de az én világom az efféle üres tér. Meglepő módon üressége ellenére bensőségesebbnek találom az efféle előadást. Az előadást vörös, fehér, fekete színe uralják, a Menczel Róbert alkotta színpadkép (a lépcsőzött téren való fel-le járkálás, a keskeny utakon való egyensúlyozás, a színpadon levő függönyök való üldögélés, a lepedőhalmon való fetrengés) erősíti az előadás szólamait, a semmiről való csevegést, az üres filozofálást, a céltalan tévelygést. A nagyszerű színészek pedig – nagy örömömre – láthatóan igen nagyon élvezték a játszást. Znamenák István, Mészáros Piroska, Udvaros Dorottya, Schell Judit, Péterfy Bori, Kulka János, Alföldi Róbert, Mátyássy Bence, Szabó Kimmel Tamás, Sinkó László, Szatory Dávid, Fehér Tibor, Hollósi Frigyes, Nagy Mari mind-mind nagyon jók voltak. Nem is emelek ki senkit közülük.

Şerban-ék szerint nem tudhatjuk, hogy lehetünk-e majd boldogok, mert most biztosan nem Esetleg kikaparhatjuk unokáink számára a boldogság gesztenyéjét, és két- vagy háromszáz év múltán beérik-e kemény munkánk gyümölcse. Minderre a jövő ad választ. Persze mi nézők azért tudjuk, hogy a jövő is idővel jelenné válik, és akkor és ott kell boldoggá lennünk, ahogyan itt és most. Rajta hát…