jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége; Ulpius-ház Kiadó, Budapest, 2004

Henry DeTamble idő-eltolódási rendellenességgel született, azaz genetikailag képes az időutazásra. A lehető legváratlanabb pillanatokban változtatja helyét az időben, és nem tud ellene tenni semmit. Henry harmincéves, amikor feleségével megismerkedik, Clare ekkor hatéves. Összeházasodásuk idején Henry még mindig harminc, míg Clare huszonkettő éves.

Henry minden egyes megjelenése alkalmával életének valamely meghatározó pillanatánál – legyen az a múltban vagy a jövőben – találja magát, anyaszült meztelenül, védtelenül. Időutazásait képtelen irányítani, sosem tudja, hol köt ki legközelebb, előre nem sejti, mennyi időre utazik, néhány percre vagy esetleg egy egész napra. Tárgyakat, ruhát nem vihet magával „utazásai” során, rengeteg bajba kerül, egyik „utazásán” kis híján megfagy, máskor pedig megverik, betörésre kényszerül, olykor rendőrök üldözik. Henry életének stabil pontja Clare, ő köré szerveződik minden. Clare pedig folytonosan vár. Sosem tudhatja, hogy kedvese mikor és hol tűnik el, és mennyi idő után tér vissza.

Clare még gyerekkorában ismerkedik meg a férfival, míg Henry csak huszonnyolc évesen ébred rá Clare létezésére, amikor az már húsz éves. Clare és Henry rajongva szeretik egymást, megpróbálnak normális életet élni: Henry szerez egy biztos állást a chicagói Newberry Könyvtárban, összeházasodnak Clare-rel, hosszú próbálkozás után gyermekük születik, életüket barátokkal rendezik be, és megpróbálják természetesnek kezelni az időutazásokat. Henry persze küzd, hogy megmaradjon a jelenben, orvoshoz fordul, kísérleteknek veti alá magát, de nincsen számára gyógyír, a tragikus végkifejlet elkerülhetetlen.

Henry hat éves gyermek, amikor édesanyja meghal autóbalesetben. Henry részese a balesetnek, éppen akkor teszi meg időutazását, amikor a baleset megtörténik. E fura betegség egyidejűleg Henry életének záloga (hiszen akkor ott meg kellett volna halnia), másrészt pedig egy mély trauma, édesanyja elvesztésének örök nyoma. A rét, ahol Clare először találkozik Henryvel pedig a paradicsomi béke szigete, ahol a magát züllésre ítéltetett ember megnyugvásra talál. Élet és halál összekapcsolódásának gyönyörű költői képe ez.

Audrey Niffenegger regénye egy science fiction elem beemelésével képes megteremteni azt a közeget, amely által jól körülírható a szerelem, két ember közötti érzelmi kapcsolat természetrajza. Clare és Henry története ugyanis élesen világít rá egyrészt a szerelem időtlenségére (most és mindenkor, itt és mindenütt), másrészt az itt és most megélésének fontosságára. Utóbbit ugyanis hajlamosak vagyunk elfeledni. Gondolataink hol a múlt történésein rágódnak, hol a lehetséges jövőt kutatják, miközben az „itt és most”-ról megfeledkezünk, holott éppen abban van feladatunk, ott kell cselekednünk, jobbá tennünk magunkat.

A regény alapötletét a szerző nagyszülei szolgáltatták: Audrey Niffenegger nagyapja fiatal korában váratlanul meghalt rákban, nagyanyja harminc évvel élte túl, és sosem ment férjhez újra. Az időutazó felesége ezért egy olyan emberi kapcsolatról kívánt szólni, amelyet a szereplők ugyan jól működtetnek, de mégis külső, emberek által nem befolyásolható akadályok nehezítik meg.

Egy szerelmi történet mindig ki van téve a giccs veszélyeinek, szerencsére azonban Audrey Niffenegger sikeresen túlél minden buktatót. Az időutazó feleségére mondhatjuk azt, hogy naplóregény. Clare és Henry saját maguk mesélnek életük meghatározó eseményeiről. Az egész regény miliője olyan, mintha az olvasó titkon lesne bele a szereplők naplójába, és azon keresztül legbelsőbb gondolataiba, érzéseibe. Ügyes manőver, hiszen genetikailag kódolva van bennünk a kukucskálás. Erősítve az időutazás érzetét, az író – megtörve a kronológiai sorrendet – össze-vissza dobálja szereplőit és olvasóit az időben. Az egyes fejezetekben a dátum és a két szereplő életkora segít eligazodni abban, hogy éppen hol járunk. Niffenegger olyannyira ügyesen fűzi fel a történetet, hogy mégsem az időbeli szétesettséget érezzük, egyfajta logikus időrend alakul ki, mert tényleg mindig egyszer történnek a dolgok, egyszer most, egyszer pedig máskor.

Az időutazó felesége természetesen elsődlegesen és alapvetően szerelmi történet, de egy efféle bizarr alapszituáció okán nem hiányozhat a regényből a létfilozófia, a vallás alapkérdései, a génterápia létjogosultságának, etikusságának kérdése, a művészet témája. Ott van például az időutazás kapcsán felmerülő örök kérdés: a múlt megváltoztatásával befolyásolható-e a jelen? Audrey Niffenegger egyértelműen a predesztináció mellett foglal állást. E fatalista szemszögből igazolható legjobban Clare és Henry tragikus, ámde gyönyörű meséje. Hőseink persze szeretnének bízni ennek ellenkezőjében, még akkor is, ha tudják, esélyük sincs a változtatásra. Az író végül mégis csak nyitva hagy egy kiskaput számukra, hiszen minden egyszer történik.

Az időutazó felesége gyönyörűen megírt szerelmi történet, amely lebilincseli olvasóját, amely közben elmélázhat az ember, hogy milyen érzés lett volna, ha a kedvese egyszer csak megjelenik a jövőből azzal, hogy Ő élete párja.

Pár szó néhány mozgóképes élményről

Az utóbbi időben láttam egy-két filmet, amelyről részletesebben nem írtam. Egy-két szót azért ejtenék róluk is. Íme:

Audrey Niffenegger regénye, Az időutazó felesége nem kerülhette el a filmes adaptációt, a német származású rendező, Robert Schwentke amerikai vendégszereplése során elkészített filmje azonban csak a regény alaptörténetét hagyta meg, annak lelkületéből, végzetszerű líraiságából mit sem volt képes megőrizni, helyette egy jelentéktelen és jellegtelen romantikus filmet kaptunk, amely szerintem a könyv ismeretének hiányában nem is érthető.

Eric Bana és Rachel McAdams kettőse sem képes olyan elemi erővel megformálni Henry DeTamble és Clare Abshire között szikrázó szerelmet, mint ahogyan az Audrey Niffenegger regényéhez méltó volna. A stáb egyszerűen összedobta a filmet, az igyekezet azonban nem helyettesítheti a tehetséget. A regénybeli szép ívű történet a néző szeme láttára rogy össze, és egy átélhetetlen montázs-szerű katyvasz marad belőle.

Az időutazó felesége az egyik legrosszabb példája annak, hogyan lehet egy sikeres regényt a vászonra átültetni. Az efféle filmkészítés – véleményem szerint – teljesen felesleges pénzpazarlás.

Robert Schwentke: Az időutazó felesége; 2009

1954 nyarán két szövetségi rendőrnyomozó érkezik a Vihar-szigetre, amelyen az Aschecliffe Elmegyógyintézet áll. Küldetésük az, hogy nyomára bukkanjanak az egyik ápoltnak, akinek titokzatos módon nyoma veszett. A szigetre közben pusztító erejű hurrikán csap le. A nyomozókban sorozatos kérdések merülnek fel: Hogyan sikerült egy ápoltnak megszöknie a szigorú biztonsági előírások közepette? Mit jelentenek, és ki hagyta hátra a titokzatos üzenteket? Mi történik a hírhedt C részlege, és kiket tartanak ott fogva? Miért van a világítótorony körül elektromos kerítés, és miért őrzik fegyveres őrök? stb.

A jövő hónapban hatvannyolcadik életévét betöltő Martin Scorsese a hetvenes-nyolcvanas években olyan filmekkel vált az Amerikai Filmművészet meghatározó tényezőjévé, mint az Aljas utcák (1973), Taxisofőr (1976), Dühöngő bika (1980), A komédia királya (1983), Lidrces órák (1985), A pénz színe (1986), aztán a hírnevét a kilencvenes években olyan filmek koronázták meg, mint a Nagymenők (1990) vagy a Casino (1995).

A Casino bemutatása óta eltelt időkben azonban a rendező szépen lassan elvesztette egyéniségét, mintha sutba dobta volna tehetségét, feláldozta magát a hollywoodi popcorn mechanizmus oltárán, és mára már csak a múltja őrzi nagyságát. Scorsese a pályája során annyi remek filmet adott már ki a kezéből, amely egy egész emberöltőre elegendő lenne, de az utóbbi időben jegyzett munkáiban már csak gyenge árnyékát mutatja magának. Ha így folytatja, félő, hogy pályája végén elkészített mérleg nem fog túl jó képet mutatni róla.

Scorsese pályájának lefelé menete – véleményem szerint – már a kilencvenes évek közepén elindult, csak akkor még senki nem gondolta, hogy a rendező ennél többre nem lesz képes, az meg egyszerűen röhej számba ment, hogy az Akadémia éppen A tégláért jutalmazta életműdíj szagú rendezői Oscarral a mestert, egy olyan filmért, amely nem több, mint a nagyszerű eredeti hongkongi trilógia (Szigorúan piszkos ügyek) minden eredetiséget nélkülöző zsenge kópiája.

Lehane hátborzongatóan sokkoló, izgalmas krimit írt, amelyben az író jól adagolja a feszültséget, és a regényből szinte sugárzik, hogy vászonra kívánkozik. Scorsese magára is vállalta feladatot, hogy filmet forgasson az alapműből. Adva volt a siker receptje, ám ezúttal sem sikerült a nagy mutatvány. A Viharsziget filmváltozata korrekt munka, de ennél többet nem lehet elmondani róla. Lelketlen kópia, amelyből hiányzik az a fajta fűszerkeverék, amelyet az egykorvolt mesteri kéz maga hintett bele az élettelen anyagba.

Az is jelképes valahol, hogy Scorsese aranykorszakának emblematikus színészét úgy hívják, hogy Robert De Niro, míg az új korszak filmjeinek főhőseit Leonardo Di Caprio formázza meg. Bár a fiatal sztár helyenként kezdi villogtatni tehetségét, eddig nem tudott engem maradéktalanul meggyőzni hírnevének jogosságáról. A két színész közötti különbség jól mutatja Scorsese pályáját meghatározó korszakok közötti disszonanciát.

Martin Scorsese: Viharsziget; 2010

A New Yorkban élő francia fotós, Marion (Julie Delpy) és amerikai barátja, Jack (Adam Goldberg) európai vakációjukról hazafelé tartva megszállnak Párizsban a lány szüleinél, hogy felvegyék a macskájukat. Ott tartózkodásuk két napja alatt kapcsolatukat igencsak próbára teszik a lány szüleinek sorozatos intimszféra sértő gesztusai, az amerikai-francia törésvonal mentén megszilárdult nyelvi és kulturális különbségek, és legfőképpen a lány egykori barátjainak garmadája. Az enyhén szorongó Jack lassan kezdi úgy érezni, hogy idegen bolygóra lépett, és ráébred arra is, hogy kedves nem más, mint egy a földönkívüliek közül.

A Mielőtt felkel a Nap és a Mielőtt lemegy a Nap című filmek női főszerepeit jegyző Julie Delpynek láthatóan megtetszett a város, a lány és a fiú szentháromságára épülő történettípus, és ezúttal a rendezői székbe is beleült. Ennek csak örülhetünk, mert jól áll neki ez a jelmez. A 2 nap Párizsban kedves, szórakoztató film, amely szókimondó vitastílusával jeleneteket mutat fel a párkapcsolati huzavona hosszútávú bajnokságából. A film bár nagy katarzist nem nyújt és szellemi tápláléknak sem túl megterhelő, mégis remek intellektuális szórakoztatást nyújt.

Julie Delpy: 2 nap Párizsban; 2007