jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Orhan Pamuk: Az Ártatlanság Múzeuma; Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2010

Orhan Pamuk legújabb regénye egy megnyíló múzeumnak reflektorfényt kínáló reklámanyag, amennyiben komolyan vesszük az író könyvének utolsó oldalain írott szavait. Az Ártatlanság Múzeuma egy szerelem történetének állít emléket.

A gazdag családból származó Kemal a párizsi egyetemet is megjárt Sibellel készül házasságra lépni. Az eljegyzés előtti hónapokban azonban a fiatal férfi mély, szenvedélyes szerelmi viszonyba keveredik a nálánál is fiatalabb és rangban is alacsonyabb körökben mozgó, távoli rokon Füsunnal. Kemal az üresen álló családi lakban, a „Könyörület házá”-ban egészen más életet kezd élni, mint amire családja és a társadalom színe előtt jegyet váltott. A helyzet tarthatatlanságát mindinkább felfogni képtelen Kemal végül szem elől veszti Füsunt, miközben – bármennyire is tiszteli – Sibellel sem képes együtt élni.

Sibel – végtelen türelme végességét felismerve – maga választja az eljegyzés Törökországban megalázónak számító felbontását, Kemal pedig Füsun nyomába ered. Mire rátalál, a lány már férjhez ment. A gyötrő szerelem viszont nem ereszti a lány bűvköréből a fiatal férfit, aki – mint jó rokon – nyolc éven keresztül folyamatosan látogatja a lányt és családját. Kemal végül kiböjtöli Füsun szerelmét. A körülmények egy szebb és boldogabb jövő ígéretét sugallják, ám a lány nem tud megszabadulni a múlt terheitől, így a tragikus vég elkerülhetetlenné válik.

Kemal a lány halála után a fájdalmát az évek alatt összegyűjtött – szerelmi – tárgyak múzeummá rendezésével enyhíti. Pamuk, az író is így kerül képbe. A fiatal férfi az ismert írót kéri fel szerelme történetének megírására. Érdekes kérdés lehetne, hogy a mű keletkezéstörténetének mennyi a valóságalapja. De talán egyáltalán nem fontos, hogy válasz szülessen rá.

...

A teljes írás, az Emlékmű egy szerelemnek, amely az olvassbele.hu recenzió pályázatán helyezést ért el, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Orhan Pamuk: Fekete könyv, Ulpius-ház Kiadó, Budapest, 2008

Orhan Pamuk Fekete könyve is Isztambul forgatagába rántja be az embert. Aki kézbe veszik a könyvet, nem menekülhet. A török világváros magához édesgeti, elvarázsolja, elcsavarja az olvasó fejét. Aki megízlelte ezt a világot, annak egyszer látnia kell a Boszporusz parti házakat. Addig pedig legyen Orhan a mi idegenvezetőnk.

Galip, az isztambuli ügyvéd magánnyomozásba kezd, mert felesége, Rüya eltűnt. A hitvestárs maga után csak pársornyi dekódolatlan üzenetet hagyott. Vajon merre lehet a szépséges hitves? Esetleg Celâlnál, a neves tárcaírónál húzódott meg? Az író lakásában azonban senki sincs, csak az elmúlt évtizedek tárcáinak és fotóinak kusza halmaza. Galip elmerülve a régmúlt emlékekben, azon veszi észre magát, hogy Celâllá változott. A pizsamájában alszik, a tárcaíróként mutatkozik be rejtélyes telefonálónak, és tárcákat ír a nevében a Milliyetbe.

Orhan Pamuk Isztambul szülötte, azé a városé, amely nem csupán földrajzi elhelyezkedése miatt, hanem mentális hovatartozás okán is két világ határán áll. A legeurópaibb török városnak tartják, annak ellenére, hogy nagyobb része már egy másik kontinensen fekszik. A nyugati kultúra vonzáskörébe tartozó város a vallásos fanatikusok szemében az iszlám Törökország szégyenfoltja. A két kultúra, a két világ közé rekedt város a személyes szférára kiható vallási-ideológiai megosztottság szimbólumává lett. Az ország ellentmondásos belső viszonyai identitásválságot idéz elő az egyénbe, aki megreked a két világ között, és nem találja önmagát.

Pamuk ott folytatja, ahol az Isztambul című könyvében abbahagyja. A Fekete Könyv főszereplője Isztambul. Galip keresztbe-kasul bejárja a várost, miközben Rüya és Celâl után kutat. A kutatás közben egy heterogén város képe rajzoldóik ki: a szűk utcák, a minaretek, a Boszporusz partja, a kis terek kavalkádjai mind-mind a város történetét beszélik el, ahogy Celâl is (aki talán Pamuk is lehetne).

Pamuk a könyv szűkebb értelemben vett történetét elbeszélő lapokat és Celâl tárcáit gondosan elválasztotta egymástól, amelyek felváltva követik egymást. Az egyes tárcákból a török ember, a török történelem, a „törökség” jellemzői rajzoldónak ki, oly módón, ahogy a könyv fülszövege olyan találóan tálalja elénk Pamuk regényét: „A Fekete Könyv a közel-keleti és a muzulmán kultúra elképesztő gazdagságú szőttese, amelyet eláraszt Isztambul fénye és pompája, miközben a lélektani utazás a lélek egyre sötétebb bugyraiba visz minket.” A tárcákból áradó szeretet olykor maró cinizmussal keveredik. Pamuk szeretetből kritizálja szülőföldjét, hiszen a mindent megbocsátó szerelem mellett mindig és mindenkor helyet követel magának a gondoskodó tekintet, amely a hibáinkkra irányítja figyelmünket.

A Fekete könyv nem könnyű olvasmány, könnyen elveszhet benne az ember. Története szimbolikus, nem könnyen megfogható, ezért elolvasása után elsősorban hangulatok, képek maradnak meg az olvasóban. Nekem az Isztambul című szőttes ugyan sokkal jobban tetszett, mint a Fekete könyv, Pamuk írásmódja, stílusa azonban ezúttal is lenyűgözött. Érdemes őt időről-időre újból elővenni.

Orhan Pamuk: Hó; Ulpius-ház Kiadó, Budapest, 2006

Kerim Alakusoglu, Ka, a Hamburgban élő emigráns török költő egy isztambuli lapnál lévő barátja felkérésére érkezik a Karsz nevű török kisvárosba, hogy cikket írjon a közelgő helyhatósági választásokról, valamint a fejkendős lányok által elkövetett öngyilkosságokról. A férfi több éves németországi száműzetés után tér vissza szülőföldjére. Orhan Pamuk Nobel-díjas török író regénye, a Hó a költő három napos látogatását meséli el.

Karszkban megállíthatatlanul szakad a hó. A nagy fehérség a csöppnyi várost elzárja a külvilágtól. Ka különös események szemtanúja lesz karszki tartózkodása néhány napja alatt. Életének egy meghatározó pontja lesz a városban eltöltött idő. Beleszeret szállásadója, a Hópalota tulajdonosának nagyobbik lányába, Ipekbe. A városbéli események azonban megzavarják a szerelem kibontakozását. A városba érkező isztambuli színésztársulat – kihasználva a hó okozta torlaszokat – összefog a helyi katonai erőkkel és puccsot hajt végre. A helyhatósági választásokon torony esélyes iszlamisták bujdokolásra kényszerülnek.

Ka idegenként, kívülállóként mozog Karszk városának utcáin. A távolra szakadt honfitárs számára csak részleteiben fogható meg ez a világ, ahol az ideológiai, politika, vallási és hatalmi gócpontok kiismerhetetlen hálózata bontakozik ki előtte. Ka ebben a kuszaságban két (vagy inkább: sok) tűz közé kerül, csapdába esik. Saját boldogságát keresi, a politikával nem kíván foglalkozni. Anélkül, hogy állást foglalna, megpróbálja túlélni a történéseket. Középút azonban nem létezik. Sikere így igencsak kétséges.

Ka, aki németországi emigrációja során magányba burkolózik, Karszkban megismerkedik a boldogsággal, és – saját bevallása szerint – sugallat hatására négy éves hallgatás után, újra költeményeket kezd írni, amit a hópehely hatszögű szerkezetében rendez kötetbe.

Orhan meséli el barátja történetét. Barátja elveszett kötete után kutakodik, de nem találja, viszont annál szomorúbb tényekre, véleményekre bukkan, amely a Ka naplójában olvasottakat egészíti ki. A könyv elején Ka a főszereplő, az ő szemén keresztül látjuk a történteket, majd a mű végére Orhan, az író válik a központi figurává: Ka-vá válik.

Pamuk, aki írói munkásságával és közéleti megnyilatkozásaival sok ellenséget szerzett magának hazájában, 2006-ban megkapta az irodalmi Nobel díjat. Gyorsan tegyük hozzá, teljesen megérdemelten. Megszokhattuk már. A díjazottak nívós névsorába való bekerülésnek egyik közismert feltétele, hogy az író művei politikailag is értékelhető témát közvetítsen. A Hó esetében sincs ez másképp. Mégis Pamuk regénye lenyűgöző alkotás, mind terjedelmében, mind összetettségében.

A mikrokörnyezetbe zsúfolt törökország-beli ellentétek, vallási-politikai viták kereszttűzének bemutatása személyes tónust ölt magára. Pamuk nem áll egyik oldalra sem. Sőt – Márai Sándor kritikus alapállásához hasonlóan – megkapja a magát minden oldal. A Perbe fogva című írásában (mely az Élet és Irodalom hasábjain magyarul is olvasható volt) is hasonló hangvételt ütött meg. Természetesen a jelzett cikkben sokkal konkrétabb formában nyilvánult meg az író.

Pamuk a törökországi fellelhető valamennyi szólamot belefoglalta a Hóba. Kurd nacionalista, iszlamista, köztársaságpárti, németországi emigráns, stb. álláspont is szóhoz jut. Mindezt úgy teszi, hogy regényéből nem formál politikai kinyilatkoztatást. Számos műfaj (oknyomozó riport, tragédia, komédia, szatíra, történelmi regény, politikai kiáltvány, szerelmi történet) elemeit keveri össze. Végül modern szerkezetű regény, valódi szépirodalmi alkotás születik meg egy ország – a Nyugat előtt kevésbé ismert – belső feszültségeiről.

Orhan Pamuk: Isztambul; Ulpius-ház Kiadó, Budapest, 2007

Írásomat Novics János: Hüzün című írása inspirálta.

Pamuk városregénye, az író személyes vallomásán átrostált memoár, amely első ránézésre talán a Nyugatnak szánt kultúrtörténeti munka, ugyanakkor a szerző haza is beszél művében. A 2006. év irodalmi Nobel-díjasának Isztambulja nem fiktív történetet leíró munka, ellenben a szerző rendkívül érdekfeszítő módon mesél benne arról a városról, amelyben születése óta él.

Képet kapunk Orhan Pamuk gyermekkoráról, a düledező romok városáról, Isztambul szűk kis utcáiról, a Boszporuszon áthaladó hajók mélabújáról, a város szegény negyedeiről. Pamuk nem feledkezik meg elődeiről sem. Hogy látta Isztambult a „négy szomorú, magányos író”: a költő Yahya Kemal, az újságíró-történész Resat Ekrem Kocu, az emlékíró Abdülhak Sinasi Hisar, valamint a regényíró Ahmet Hamdi Tanpinar. Nem marad el a nyugati, elsősorban francia írók, festők utazásainak felelevenítése sem (Nerval, Gautier, Flaubert, Melling). Pamuk könyvének ezen kultúrtörténeti részei helyenként – érdekfeszítő jellege ellenére – száraznak tűnnek, ez azonban beállítódás függvénye. Sokkal nagyobb hatással voltak rám Pamuk személyes élményei, a Boszporuszon számlált hajókról, sétáiról Beyogluban vagy Cihangirban. Ennek ellenére kifejezetten érdekesnek tartottam Kocu Isztambul enciklopédiája kapcsán írt kutatásait, vagy Flaubert nemi bajáról írottakat, de mégis a könyv igazi erejét Pamuk Isztambulban tett sétái adják.

A könyvet olvasván olykor magamra, Pécshez való viszonyomra ismertem. Hasonló érzések rohantak meg olykor-olykor egy-egy ráérős séta közben a Szent István téren, a Király utcán, vagy akár a lakótelepen, ahol élek. A városlakó csak akkor veszi észre lakóhelyének jellegzetes vonásait, amikor kívülállóként is képes látni megszokott környezetét. Sokkal jobban szerettem Pécset, amikor Győrben éltem öt éven keresztül. A hely szeretetét persze meghatározzák az abban lakó emberek is. Legközelebbi barátaimra pont akkor leltem rá, amikor tanulmányaim miatt elhagytam szülővárosomat, viszont nem szakadtam el Pécstől, mert hiányoztak azok a kulturális lehetőségek, amelyekkel Pécs büszkélkedhetett, Győr viszont nem. Az egyetemi éveket ugyanakkor nagyon hasznos időszaknak tartom, mert megtanultam értékelni azt a helyet, ahol jelenleg is élek. Tanulmányaim befejezése után visszaköltöztem városomba, hosszú évek óta itt dolgozom. Kevés időm van arra, hogy lassú, komótos sétákat tegyek az utcákon. Lassan megint kezdem elfelejteni a terek, utcák sajátos hangulatát. A munka befejeztével legtöbbször csak elsuhanok a jól bejáratott útvonalon, pedig a városhoz ez a ráérő bennlevés is hozzátartozik. Mióta apa vagyok azonban, fiammal nem restellünk korzózni Pécs belvárosában. Az élmény nem változott, a szerelem megmaradt.

Visszatérve a könyvre, Pamuktól megtudhatjuk, mi is az a Hüzün, az isztambuliak lelkében élő életérzés. A hüzün a szülőváros és annak szülöttjeinek életét és sorsát összekötő büszke melankólia, amely egyesíti az ott élőket és közösségé kovácsolja a várost. A hüzün a fényes birodalmi korszak elmúlása felett érzett bánatból kel életre, és a jelen periferikus nemzeti elmaradottság érzéséből fakadó mély beletörődésből táplálkozik. Ismerős ez az érzés. Azt hiszem, minden magyar, sőt – úgy gondolom – minden kelet-európai ember érzi, miről ír, beszél Pamuk, természetesen ki-ki nemzeti sajátosságai szerint. Ez az az erő, amely arra kényszeríti az itt élő embereket, hogy egyfajta balsorsnak éljék meg helyzetüket, melyen változtatni nem lehet, ám melyet büszkén – mellett verve – lehet mutogatni.

Pamuk szereti városát, sosem gondolt arra, hogy – több pályatársával ellentétben – elhagyja azt a helyet, ahova született. Pamuk ugyanakkor gyűlöli egyes tulajdonságait, mint ahogy a szenvedélyes szeretők is olykor-olykor egymásnak tudnak esni régi sérelmeken, rossz beidegződéseken. Pamuk úgy maradt ízig-vérig török, hogy a Nyugat felé fordult, de sosem szerette a nyugati majmolókat, aki külsőségekben próbáltak felvágni látszólagos felvilágosodásukban.

Mint már említettem, az Isztambul című mű legjobb, legélvezetesebb részei, az író személyes vallomásai. Különösen szépek a könyv utolsó fejezetei: Pamuk első szerelmének története, az édesanyjával folytatott örökös vita arról, hogy miért ne legyen festő, hanem fejezze be az építészmérnöki kart. Mi is lehetne egy dacos, huszonéves fiú válasza erre, engedve engedetlenül minthogy: „– nem leszek festő – mondtam, – Hanem író leszek.”

Herta Müller: A róka volt a vadász; Cartaphilus, Budapest, 2010

„A hangya döglött legyet cipel. A hangya nem látja az utat, megfordítja a legyet, és visszamászik…” „A hangyának gombostűfeje van, nincs benne annyi hely, hogy égesse a nap. Csak szúrja. A hangya eltéved. Mászkál, de nem él, nem is állat az ember szemében. A fűmag ugyanúgy vándorol az út szélén, ahogyan ő. A légy él, mert háromszor akkora, és mozog, mert viszik, a légy álla az ember szemében.”

A róka volt a vadász című regény szürkén nyomasztó képekkel indul, szavai az olvasó lelkében úgy koppannak, mint a kút mélyére vette kő. Elsőre nagyon távolinak hat ez a szenvtelen hang, amely monotonitása ellenére merőben érzékletes képekkel dolgozik. Kis túlzással azt állíthatom, hogy lírából építkezik fel a próza.

Sivár, halott vidéken vagyunk, ahol „a jegenyék, mint megannyi zöld kés darabokra vágják a forró levegőt”. A szőnyegporoló hangja, a drótok és csövek sziluettje tördelik össze ezt a világot, ahol a nap is csak éget. Ez a világ minden porcikájában a halált sugározza, a hétköznapi emberi cselekvések, mint a napozás, a szeretkezés, a munkavégzés csak látszólagos élő tevékenység, minden élő agonizál, vagy szerepet játszik.

Hogy a regénybeli hely történetesen Temesvár, a történelmi idő pedig az ezerkilencszáznyolcvanas évek vége, szinte mellékes. A regény csak az utolsó oldalán nevezi meg történése helyét, és természetesen a fülszöveg is leleplezi az olvasó előtt már amúgy is ismert tényt, hogy „A róka volt a vadász című regény a Ceausescu-diktatúra utolsó hónapjainak krónikája, és Temesváron játszódik.” Természetesen fontos ez, de úgy gondolom jobb, ha ettől függetlenül olvassuk a Nobel díjas író, Herta Müller regényét.

Két barátnő, Adina és Clara. „Adina behúzza a könyökét, nem akarja elállni a légy útját.” „Clara nem látja a legyet.” A két főszereplő különböző módon reagál az őket körülölelő külvilágra. Adina elfogadja a halált, megeszi az almát, amelyet a kukac már megjárt, hiszen „ez csak alma, a kukac az almában nőtt fel, az ő húsa is almából van”. Clara nem tud azonosulni a környezetével, mintha ott sem volna, szerinte „a kukac belemászik az almába, végigrágja magát rajta, aztán a túloldalon kimászik. Ez az útja.” Ellentétes válasz ugyanazon környezeti kérdésfeltevésre, van-e élet a halálban?

Két barátnő, két szerelem. Adina kedvese katona, élete nap mint nap veszélynek van kitéve, Clara a titkosszolgálat emberébe szerelmes, naponta kompromisszumokat köt félelme legyűrésére. A nappaliban elterülő rókaprémmel – amelynek végtagjait furcsa módon az a betolakodó belügyisek levágják, majd visszatolják a helyére – is eltérően bánnak, Clara észre sem akarja venni a lakásban megtörtént változást, mindig a helyére tolja az elválasztott darabokat, Adina viszont látja a rendetlenségben a még nagyobb rendetlenséget. Herta Müller kiválóan fogja meg a diktatúrához viszonyuló ellentétes pólusú magatartásformák lényegét, amelynek a számtalan társadalmi közbeszéd során az elmúlt évtizedekben itthon mi is fültanúi lehettünk.

Tudniillik, diktatúrában élnek a főszereplőink, persze a fülszöveg kapcsán ezt is tudjuk, de a regény ennek kapcsán is csak érzékeltet. „A homloktincs csillog. Mindennap megnézi az országot. A diktátor képének kerete mindennap akkora az újságban, mint a fél asztal.” A diktátor mindent lát, ő a nagy testvér, „a látóidege végigfut az országon”. Városokat, falvakat, kóborló kutyákat, eltévedt utakat, egymást fojtogató fákat lát. „És ahová csak a pupilla fénye bevilágít, emberek állnak, talpuk alatt a föld függőlegesen felkúszik a torkukba, hátukra visszazuhan”. Herta Müller hátborzongatóan pontos képet fest a mindennapokban jelenlévő fenyegetettségről. Mindezt anélkül fogja meg, hogy a terror testet öltött alakja közvetlenül elénk állna, ezt csak apró momentumokban mutatja be egy baráti társaság által összeeszkábált dal okán kipattant belbiztonsági nyomozás pillanatfelvételein.

Adina egykori szerelmével kényszerül menekülni, falun egy baráti házban húzzák meg magukat, a könyv talán legerősebb része a bujkálásban egymásra erőltetett intimitás megrajzolása. A róka volt a vadász az 1989-es eseményekkel zárul, a diktátor elbukik, elpusztul, a rendszer összedől, a reménytelen helyzetben levő menekülők hazatérhetnek, de sosem lehet tudni, hogy ezen a földön mikor veti meg újra a lábát a gonosz. „A stadion földsánca szorosabbra vonja magán a kopasz bozótot. A labda utolsó repülését már elfeledték, a betiltott dal már bejárta az országot, most, ha elharapózik, fojtogatja a torkot, most néma. Mert a tankok még mindig mindenütt ott vannak a városban, és hosszú a sor a bolt előtt. A hosszútávfutó odafönt, a földsánc tetején a város fölé emeli lábát, és egy kabát belebújik egy másik kabátba.”

Herta Müller azért hagyta el hazáját, mert nem volt hajlandó az elnyomásra szakosodott zsarnokság ügynökeként munkálkodni, és miután ezért elbocsátották az állásából, a folyamatos belügyes zaklatás miatt nem lett maradása. Hazájában nem publikálhatott, mert már első műveit is a diktatúra bírálatának szolgálatába állította. A róka volt a vadász 1992-ben jelenhetett csak meg emigrációban, Berlinben.

 

 

Az irodlami Nobel díj eddigi nyertesei

  • 1901 Sully-Prudhomme; Franciaország
  • 1902 Theodor Mommsen; Németország
  • 1903 Bjørnstjerne Bjørnson; Norvégia
  • 1904 Frédéric Mistral; Franciaország
  • 1904 José Echegaray y Eizaguirre; Spanyolország
  • 1905 Henryk Sienkiewicz; Lengyelország
  • 1906 Giosuè Carducci; Olaszország
  • 1907 Rudyard Kipling; Nagy-Britannia
  • 1908 Rudolf Eucken; Németország
  • 1909 Selma Lagerlöf; Svédország
  • 1910 Paul Heyse; Németország
  • 1911 Maurice Maeterlinck gróf; Belgium
  • 1912 Gerhart Hauptmann; Németország
  • 1913 Rabindranath Tagore; India
  • 1915 Romain Rolland; Franciaország
  • 1916 Verner von Heidenstam; Svédország
  • 1917 Karl Adolph Gjellerup; Dánia
  • 1917 Henrik Pontoppidan; Dánia
  • 1919 Carl Spitteler; Svájc
  • 1920 Knut Hamsun; Norvégia
  • 1921 Anatole France; Franciaország
  • 1922 Jacinto Benavente; Spanyolország
  • 1923 William Butler Yeats; Írország
  • 1924 Wladysław Stanislaw Reymont; Lengyelország
  • 1925 George Bernard Shaw; Írország
  • 1926 Grazia Deledda; Olaszország
  • 1927 Henri Louis Bergson; Franciaország
  • 1928 Sigrid Undset; Norvégia
  • 1929 Thomas Mann; Németország
  • 1930 Sinclair Lewis; Egyesült Államok
  • 1931 Erik Axel Karlfeldt; Svédország
  • 1932 John Galsworthy; Nagy-Britannia
  • 1933 Ivan Alekszejevics Bunyin; Oroszország
  • 1934 Luigi Pirandello; Olaszország
  • 1936 Eugene O'Neill; Egyesült Államok
  • 1937 Roger Martin du Gard; Franciaország
  • 1938 Pearl S. Buck; Egyesült Államok
  • 1939 Frans Eemil Sillanpää; Finnország
  • 1944 Johannes Vilhelm Jensen; Dánia
  • 1945 Gabriela Mistral; Chile
  • 1946 Hermann Hesse; Németország
  • 1947 André Gide; Franciaország
  • 1948 Thomas Stearns Eliot; Nagy-Britannia
  • 1949 William Faulkner; Egyesült Államok
  • 1950 Earl Bertrand Russell; Nagy-Britannia
  • 1951 Pär Fabian Lagerkvist; Svédország
  • 1952 Francois Mauriac; Franciaország
  • 1953 Sir Winston Churchill; Nagy-Britannia
  • 1954 Ernest Hemingway; Egyesült Államok
  • 1955 Halldór Laxness; Izland
  • 1956 Juan Ramón Jiménez; Spanyolország
  • 1957 Albert Camus; Franciaország
  • 1958 Borisz Paszternak; Oroszország (vissza kellett utasítania)
  • 1959 Salvatore Quasimodo; Olaszország
  • 1960 Saint-John Perse; Franciaország
  • 1961 Ivo Andrić; Jugoszlávia
  • 1962 John Steinbeck; Egyesült Államok
  • 1963 Jorgosz Szeferisz; Görögország
  • 1964 Jean-Paul Sartre; Franciaország (nem fogadta el)
  • 1965 Mihail Solohov; Oroszország
  • 1966 Sömuel Joszéf Agnon; Izrael
  • 1966 Nelly Sachs; Németország
  • 1967 Miguel Ángel Asturias; Guatemala
  • 1968 Kavabata Jaszunari; Japán
  • 1969 Samuel Barclay Beckett; Írország
  • 1970 Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin; Oroszország
  • 1971 Pablo Neruda; Chile
  • 1972 Heinrich Böll; Németország
  • 1973 Patrick White; Ausztrália
  • 1974 Eyvind Johnson; Svédország
  • 1974 Harry Martinson; Svédország
  • 1975 Eugenio Montale; Olaszország
  • 1976 Saul Bellow; Kanada/Egyesült Államok
  • 1977 Vicente Aleixandre; Spanyolország
  • 1978 Isaac Bashevis Singer; Egyesült Államok
  • 1979 Odisszeasz Elitisz; Görögország
  • 1980 Czesław Miłosz; Lengyelország
  • 1981 Elias Canetti; Nagy-Britannia
  • 1982 Gabriel García Márquez; Kolumbia
  • 1983 William Golding; Nagy-Britannia
  • 1984 Jaroslav Seifert; Csehszlovákia
  • 1985 Claude Simon; Franciaország
  • 1986 Wole Soyinka; Nigéria
  • 1987 Joszif Alekszandrovics Brodszkij (Joseph Brodsky); Oroszország – Egyesült Államok
  • 1988 Nagíb Mahfúz; Egyiptom
  • 1989 Camilo José Cela; Spanyolország
  • 1990 Octavio Paz; Mexikó
  • 1991 Nadine Gordimer; Dél-afrikai Köztársaság
  • 1992 Derek Walcott; Saint Lucia/Trinidad és Tobago
  • 1993 Toni Morrison; Egyesült Államok
  • 1994 Óe Kendzaburó; Japán
  • 1995 Seamus Heaney; Írország
  • 1996 Wisława Szymborska; Lengyelország
  • 1997 Dario Fo; Olaszország
  • 1998 José Saramago; Portugália
  • 1999 Günter Grass; Németország
  • 2000 Kao Hszing-csien; Kína
  • 2001 Vidiadhar Surajprasad Naipaul; Trinidad és Tobago
  • 2002 Kertész Imre; Magyarország
  • 2003 John Maxwell Coetze; Dél-afrikai Köztársaság
  • 2004 Elfriede Jelinek; Ausztria
  • 2005 Harold Pinter; Nagy-Britannia
  • 2006 Orhan Pamuk; Törökország
  • 2007 Doris Lessing; Nagy-Britannia
  • 2008 Jean-Marie Gustave Le Clézio; Franciaország
  • 2009 Herta Müller; Románia
  • 2010 Mario Vargas LLosa; Peru

Mario Vargas Llosa-é az irodalmi Nobel díj

A Svéd Akadémia titkára Peter Englund tegnap bejelentette, hogy a 2010-es évben az irodalmi Nobel-díjat a perui származású Mario Vargas Llosa kapja. A 74 éves író a Nobel-díj bizottság hivatalos indokolása szerint „a hatalmi struktúrák feltérképezéséért és az egyén ellenállásának, lázadásának és kudarcának erőteljes ábrázolásáért” érdemelte ki az irodalmi kitüntetést. Llosa a díjat december 10-én veheti át.

A Nobel-bizottság az idei évben is keresztülhúzta az esélylatolgatásokban előrevetített számításokat. Minden évben próbálkoznak azzal, hogy megtippeljék a Nobel-díj legesélyesebb várományosát, de évről-évre bebizonyosodik, hogy még csak az igazság közelébe sem kerülnek a fogadóirodák oddsai. Évek óta az esélyesek között tartják számon, Amosz Oz-t, Salman Rushdie-t, idén képbe került az utóbbi években a Nem vénnek való vidék vagy Az út című regényekkel sikert befutó Cormac McCarthy is, de a bejelentés előtt pár nappal a hazánkban kevéssé ismert kenyai szerző, Ngugi wa Thiong'o neve is hirtelen előkerült, mint főesélyes, sőt a 2009-es Man Booker-díj tulajdonosa, Alice Munro-n sem lepődtek volna meg sokan. Végül egyik sem jött be, így 1993 (ekkor az amerikai Toni Morrison volt a győztes) után ismételten az amerikai kontinensről került ki a legnagyobb elismeréssel járó irodalmi díj nyertese, aki az irodalmi halhatatlanság mellé 1,5 millió dolláros apanászt is magával vihet.

Az író 1936-ban egy perui kisvárosban látta meg a napvilágot, szülei különválása után korai gyermekéveit Bolíviába töltötte, majd az általános iskolát a tengerparti Piurában járta ki. A katonaiskolai és egyetemi évek Limához kötötték, de a tanulmányokat Madridban fejezte be. A diploma megszerzése után Párizsba költözött, ahol spanyolt tanított, illetve tudósítóként dolgozott. Ezekben az években született A város és a kutyák, amely kritikai elismerést és díjat is hozott számára. A Zöld Palota és harmadik regénye, az 1969-ben megjelent, a Négy óra a Catedralban indította be igazán írói karrierjét. Ezidőben különböző amerikai és európai egyetemeken tanított. Majd 1970-ben családjával Barcelonában telepedett le, ahonnan 1975-ben költözött vissza Peruba, ám a perui mellett a spanyol állampolgárságot is megszerezte. Jelenleg Nagy-Britannia, Spanyolország és Peru között ingázik.

Az 1990-ben még a perui elnökválasztásokon is ringbe szállt, és bár az első számú esélyesének számított, mégis vereséget szenvedett az alig ismert, japán származású Alberto Fujimorival szemben. Az elnökválasztáson való részvételéről szóló keserű visszaemlékezéseit Egy hal a vízben címen 1993-ban jelentette meg.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Mario Vargas Llosa összes regénye megjelent magyarul - leszámítva természetesen a legújabbat, amely El sueno del celta (A kelta álma) címmel, idén novemberben fog napvilágot látni spanyol nyelven.

Magyarországon utoljára az Utazás a fikció birodalmába című kötete jelent meg, az Európa Könyvkiadó gondozásában. A könyv Juan Carlos Onetti uruguayi író világába kalauzol, a kolléga titkait keresgélve azonban nem csak életművét boncolgatja, hanem kalandos életét is elmeséli.

 

Magyarul megjelent kötetei:

Kölykök (1959 – Los jefes) (ford. Benyhe János, Kesztyüs Erzsébet, Nagy Mátyás, 1967)

A város és a kutyák (1963 – La ciudad y los perros) (ford. Gulyás András, 1969)

A Zöld Palota (1966 – La casa verde) (ford. Benczik Vilmos, 1974)

Négy óra a Catedralban (1969 – Conversacion en la catedral) (ford. Gulyás András, 1973)

Pantaleón és a hölgyvendégek (1973 – Pantaleón y las visitadoras) (ford. Huszágh Nándor, 1977)

Júlia néni és a tollnok (1977 – La tía Julia y el escribidor) (ford. Huszágh Nándor, 1983)

Háború a világ végén (1981 – La guerra del fin del mundo) (ford. Latorre Ágnes, 1996)

Mayta története (1984 – Historia de Mayta) (ford. Tomcsányi Zsuzsa, 1997)

Ki ölte meg Palomino Molerót (1986 – Quien mato a Palomino Molero?) (ford. Csuday Csaba, 1989)

A beszélő (1987 – El hablador) (ford. Pál Ferenc, 1993)

Szeretem a mostohámat (1988 – Elogio de la madrastra) (ford. Csuday Csaba, 1990)

Halál az Andokban (1993 – Lituma en los Andes) (ford. Tomcsányi Zsuzsanna, 1996)

Don Rigoberto feljegyzései (1997 – Los cuadernos de don Rigoberto) (ford. Szilágyi Mihály, 2007)

Levelek egy ifjú regényíróhoz (1997 - Cartas a un joven novelista) (ford. Benyhe János, 1999)

A kecske ünnepe (2000 – La fiesta del chivo) (ford. Tomcsányi Zsuzsanna, 2001)

Édenkert a sarkon túl (2003 – El Paraíso En la Otra Esquina) (ford. Tomcsányi Zsuzsanna, 2003)

Izrael, Palesztina : béke vagy szent háború (ford. Benyhe János, 2007)

A rossz kislány csínytevései (2006 – Travesuras de la niña mala) (ford: Szőnyi Ferenc, 2007)

Utazás a fikció birodalmába - Juan Carlos Onetti világa (2008 - El viaje a la ficción - El mundo de Juan Carlos Onetti) (ford.: Scholz László, 2010)

José Saramago: Az elefánt vándorútja; Európa Könyvkiadó, Budapest, 2010

Június 18-án, a Kanári-szigeteken fekvő Lanzarotéban 88 éves korában elhunyt José Saramago, a portugál Nobel-díjas író. Saramago ifjú éveiben versesköteteket publikált, de – saját bevallása szerint – esszéírónak készült, minthogy azonban ahhoz nem bizonyult eléggé tehetségesnek, regényeket kezdett el írni. A siker hosszú érlelődés után, 58 évesen érte el. Hazáját is elhagyta, mert az Isten létezését firtató Jézus Krisztus evangéliumát nem támogatta a katolikus portugál állam az Európai Irodalmi Díjért való pályázatban.
Saramago egyik talán legjellemzőbb írói attitűdje az a vonás, hogy egy alapvetően abszurd tényből kiindulva, racionális és pontos logikával építi fel regényeit. A Halálszünetben például azzal jött elő, hogy a halál beszünteti tevékenységét, minek következtében az emberek haldokolni végtelen ideig képesek, ám meghalni már nem. A Megvilágosodás alapgondolata szerint, egy nevén nem nevezett országban a helyhatósági választások során a népakarat az üres szavazólapok demonstrálta elégedetlenségben nyilvánul meg. A Kőtutajban nem mutat be kevesebbet, mint az, hogy milyen lenne, ha az Ibériai-félsziget egyszer csak leválna Európáról, és úszni kezdene Nyugat felé. A Vakságban rejtélyes kór terjed el, amely hatására az emberek elveszítik látásukat. Az embermás főhőse pedig filmnézés közben felfedezi hasonmását, akinek a nyomás ered. Sorolhatnám tovább, szerencsére Saramago írói pályafutása igencsak termékeny volt. Ezekből az alapállásokból komoly társadalmat ért kritikák is megfogalmazódtak, engem leginkább ez fogott meg, no meg a nagyon leegyszerűsítve és talán nem is olyan helyesen az esetében is használható mágikus realizmus skatulya. A csoda és valóság mesteri keveréke, vagy a szürreális és reális szövetsége.
Van nekem azért adósságom, mert a Vakság, a Megvilágosodás és a Kőtutaj című műveken kívül eleddig nem olvastam más könyvet tőle. Persze azért, ha utána számolok ez sem kevés könyv. Kevés az a szerző, akitől már három, illetve négy könyvet elolvastam. Ugyanis Saramago halálának híre nálam úgy csapódott le, hogy tiszteletadásul egy újabb könyvét meg kellene ismernem.
A hazánkban eddig utolsóként kiadott (egyébiránt utolsó előtti) munkáját, Az elefánt vándorútját választottam ezúttal. A XVI. század derekán járunk, amikor II. János portugál király és felesége Ausztriai Katalin a hitvesi ágyban hosszas tanakodás után arra az elhatározásra jut, hogy a király házasulandó unokaöccsét, a szomszédos spanyol királyságban időző Miksa főherceget, nászajándékként a portugál udvar egyik elfelejtve őrzött kincsével, a Salamon névre hallgató indiai elefánttal lepik meg. Az út Lisszabontól a spanyol határig – Figueira de Castello Rodrigo-ig – hetekig tart, ám sokkal keményebb megpróbáltatás vár az elefántra és annak sitárjára, Szubhróra, a cél ugyanis az Alpokon túli birodalmi főváros, Bécs. Az elefánt vándorútja ezt az utat meséli el. Saramago a foghíjas történelmi forrásanyagot írói fantáziával terebélyesíti regényszerű emlékirattá.
Nem szabad természetesen elhallgatni azt sem, hogy Az elefánt vándorútja mesze nem Saramago legjobb műve, azonban az olvasó minden jellemzőjét fellelheti Saramago írási modorának. A mese és a történelem keveredése mellett a jelenkori és ez egykorvolt társadalmi is kap hideget-meleget a szerző metsző iróniájából, persze csak csendben, csak finoman. Saramagot azonban önmagában azért a tényért dicséret illeti, hogy egy ilyen egyszerű alaptörténetből, amely talán egy fikarcnyi anekdotát sem ér meg, írói leleménnyel képes volt úgy tartalommal megtölteni, amelynek eredményeképp az olvasó egy kedves, üde történet részesévé válhat a könyv elolvasásával.
Az elefánt vándorútja báját éppen ez az alkotói kegy adja, mintha Saramago életének alkonyán felszabadultan írt volna, amikor már mindent megírt, előhúzott a fiókból egy semmit, hogy megmutassa, ő abból is teremteni tud. Egy ponton még azt a szemtelenséget is megengedi magának, hogy elmélázzon a történt mesélése közben. Tudniillik a regény elbeszélője a vándorút vége felé közeledve, az Alpok ködös vonulatai között elveszíti tájékozódó képességét. Ez a szerzői hecc nekem kifejezetten tetszett. Saramago távozásával érezhetően kevesebb lett a világ. Szerencsére gazdag életművet hagyott maga után, amelybe a későbbiekben is bátran bele lehet feledkezni.

Herta Müller: Lélegzethinta;Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2010

Az utóbbi évek Nobel-díjas íróival már többször sikertelenül jártam. Pamuk az egyetlen valódi kivétel a sorból. Az ő könyveit jó szívvel olvasom. Le Cléziót nem értettem meg, Lessinget súlytalannak találtam, Coetze olvasható, de igazán nem fogott meg. Mindenesetre Herta Müller sem maradhatott ki a sorból. Elsőként a 2009-ben megjelent könyvét, a Lélegzethintát adta ki idén hazánkban a Cartaphilus Kiadó. A Vörös Hadsereg 1944 őszén rátette a kezét Romániára, ahogy később sok más közép-kelet európai országra is. 1945 januárjában minden 17 és 45 életév közötti német nemzetiségű román állampolgárt öt év jóvátételi munkára ítéltek. Az író édesanyja is köztük volt, aki visszatérte után nem mesélt az eltöltött öt lágerévről, mert nem lehetett. Herta Müller később megtudta, hogy a nagyszebeni költő, Oskar Pastior is a lágerben töltött el öt szűk esztendőt. Találkoztak és beszélgetni kezdtek. Müller leírta Pastior élményeit, és egy közösen írott könyv gondolatai formálódtak meg. 2006-ban azonban Oskar Pastior váratlanul meghalt, így Herta Müllernek egymagában kellett szépirodalmi alkotássá formálnia a jegyzeteket.
Leopold tizenhét évesen indul útnak, nem tudja, hova viszik, nem tudja, mennyi időre megy, és tulajdonképpen azt sem tudja, hogy miért viszik. De menni akar, mert lakóhelye fojtogató légköréből vágyik szabadulni. Leopoldnak ugyanis súlyos titka van: Leopold homoszexuális. A fiút a titok tudatlanul is felkészíti a lágeréletre, hiszen a szorongató félelem, eddig is meghatározta a mindennapjait. A gramofontokból átalakított bőröndbe csomagolt piciny pakkal indul útnak a hosszú útra, ugyanezzel tér haza, csak a csomag lesz benne más.
Odaút, visszatérés, ottlét. Leopold történeteinek fontos állomásai, amelyek az emlékek szűrőjén át akarnak mondani valamit, vagy inkább csak hallgatni szeretnének. Lehet-e egyáltalán beszélni a lágeréletről, képes-e megszólalni az ember és szabad-e megszólalnia. A nagy kérdés pedig az, hogy miként lehet visszaemlékezni a történésekre, hogyan lehet lezárni a múltat, és reményteljes szívvel továbblépni. Az ember elveszti testét, méltóságát, a különbségek elsimulnak, lecsupaszodnak, az éhségangyal folyamatos jelenléte feszült figyelmet vagy éppen tompult fásultságot követel meg az embertől. Leopold a lágerévek tapasztalataiból talán valami olyasmit is hazavisz, ami segíti titka feldolgozásában. Sosem tudhatjuk, mi visz előbbre, de minden értünk van.
Herta Müller könyve azért is fontos, mert a Holokauszt szörnyű táborai után végre az oroszországi lágerek történeteiből is olvashatunk egyet. Lehet, hogy keleten nem irtották módszeresen az embert, de kegyetlenségük vetekedett a náci németek tetteivel. Az orosz lágerek talán alattomosabban, lassabban falták fel az embert.
Nem állítom, hogy a legnagyobb olvasmányélmények közé tagozódik be Herta Müller könyve, de szerencsére ismét egy érthető és jól olvasható Nobel-díjas íróval volt alkalmam találkozni, akinek további írásait is szívesen veszem majd a kezembe. Helyzete különösen pikáns. Német származású román, aki jelenleg Németországban él. Romániában többször támadták, mert következetesen felszólalt a Ceauşescu diktatúra körmönfontságát. Bátran szólt róla. Erről is olvasnék majd.