Sofi Oksanen könyve, a Tisztogatás az egyéni és kollektív bűnök párhuzamosságáról szól, amelyek koroktól és politikai ideológiáktól függetlenül ismétlődnek. Az erőszak – nyilvánuljon meg az testi vagy lelki fenyegetettségben – mindig és mindenkor összemaszatolja az emberi kapcsolatokat.

Az eldugott észt falucskában magányosan éldegélő özvegy Aliide Truu egyik nap arra lesz figyelmes, hogy egy fiatal lány fekszik a kertjében. Először cselre gyanakszik, hogy tolvajok az érzelmeire hatva akarnak a házába beférkőzni. Bizalmatlanságát legyűrve, végül beereszti házába a furcsa idegent. Zara egy brutális férfi elől menekül, akiről azt vallja, hogy a férje. A testén található sebek és zúzódások nyomai igazát látszanak alátámasztani. A két nő kutatja a másik gondolatát, a bizalom útjai azonban kifürkészhetetlenek.

A 33 éves Sofi Oksanen eredetileg színpadra szánta történetét, ám a színházi sikerek után a drámai történet túlnőtte önmagát, a tartalom más prózai formát is követelt magának. A regény ötlete egy gyerekkorából hallott történetből született meg, amelyben az édesanyjával kettesben élő fiatal lány egy sebesült katonát találnak az erdőben. A férfit a házuk rejtekében bujtatják. Miután híre megy a dolognak, éjjelente többször is kihallgatják a fiatal lányt. A lányon bántalmazás nyoma nem látszik, azonban az eset után néma marad. A Tisztogatás jelenideje 1992-ben játszódik, amikor a már szabad Észtországban találkozik két nő. Egy idős asszony és egy fiatal lány. Az írónő kettejük történetét bontja ki párhuzamosan, az elbeszélés előrehaladtával egyenként hámozza le e két sors sötét és rejtelmes titkait.

Aliide története a második világháború előestéjén kezdődik. Szerelemre lobban egy férfi iránt, ám hiába ő veszi észre először Hanst, amaz a testvérét, Ingelt szemeli ki. A vágyott találkozás hiánya, a rangsorban való hátravetettség alapvető élménnyé válik Aliide életében. Ingelt nem tudja szeretni, mert elvette tőle az imádott férfit, de Hans jelenléte miatt megtűri őt a környezetében. A világháború végkimenetele aztán megpecsételi a család sorsát, hiszen a németek oldalán harcoló férfit és családját nem szívleli a szovjethatalom. Aliide testi és lelki megaláztatása ellenére alkut köt a rendszerrel, hogy Ingelt távol tartsa magától és Hanstól.

Zara az oroszországi Vlagyivosztokból indul útnak Németország felé, hogy jó kereseti lehetőséghez jusson. Óvatlansága azonban szex-rabszolgatartók karmai közé vezeti útját. A prostitúció bűzös barlangjából csak bűnnel tud szabadulni. Észtországi útja során megöli egyik kuncsaftját, és menekülésre szánja el magát. Csupán egyetlen helyet ismer, ahol van némi remény számára: a nagymamája testvérének háza. Így találkozik Zara és Aliide.

Sofi Oksanen kellő távolságból, szenvtelenül meséli el ezt az érzelmektől túlcsordult történetet. Mondatai mélyre hatolnak az olvasó lelkében. Szavai azonban nem ítélkeznek, és részvéttel sem fordul szereplői felé. Csupán emberi sorsokat láttat velünk. Két nő, két korszak élményét sűríti egybe. Bűnösök és áldozatok vagyunk mindannyian. A kérdés az, hogy mi hozhatja el a megváltást? A megbocsátás vagy megbocsáttatás? Lehet-e bűnt bűnnel kiváltani? Végül is mindannyian önmagunk ítélőszéke előtt leszünk kénytelenek felelni önmagunkért. Ezt tudja Aliide is, aki folyamatosan próbálja elhessegetni a körülött ólálkodó legyeket, de azok mindig mindent megrohasztanak a petéikkel.

Sofi Oksanen könyvhöz írt utószava szerint, regényében a szexuális erőszak kortól, országtól és kultúrától független univerzális tapasztalatait, azonosságpontjait próbálta ábrázolni, ám szándéka ellenére ennél többet tett. A kollektív és egyéni bűnhődés egyetemes érzését gyúrta bele regényébe, amely azzal köt gúzsba minket, hogy magunkra vesszük súlyos terheit, és nincs kellő erőnk leemelni azokat a vállunkról. Önmagunk megbocsátásához ugyanis hallatlan nagy uralom kell.