jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Quentin Tarantino: Django elszabadul

Orson Welles szerint egy filmrendező ne nézzen filmeket, mert minden, amit lát, óhatatlanul formálja ízlésvilágát, s odavész az eredetisége. A videotékában szocializálódott Quentin Tarantino viszont sosem rejtette véka alá, hogy forgatókönyvírás közben alapanyagként tekint kedvenc filmjeire.

Welles az amerikai szerzői film alapjait tette le a filmtörténelem hajnalán, miközben örökös harcot vívott a hollywoodi stúdiókkal. Tarantino ezzel szemben az Álomgyár működési mechanizmusát ki- és felhasználva teremtette meg jellegzetes stílusát, a másolatokból összegyúrt zsánerfilmet. A filmművészet több mint egy évszázados múltja nélkül nem is alkothatott volna.

Tarantino sosem egyetlen műfajból építkezik, hanem a kiválasztott zsáner szabályainak kijátszásával, különböző műfajok stílusjegyeinek összekeverésével alkotnak izgalmas elegyet. Legyen szó akár a kínai harcművészetet előtt tisztelgő mozijáról (Kill Bill), akár egy második világháborús „piszkos tizenkettő” történetről (Becstelen Brigantyk), előszeretettel nyúl például az olasz spagetti western hagyományaihoz. Legújabb alkotása, a Django elszabadul (főhajtás Sergio Corbucci 1966-os filmje előtt) azonban már térben és időben is a Vadnyugatot idézi meg. Mégsem lehet egyszerűen csak a westernfilmek sorába beállítani. Bár érzékelhető Sergio Leone nagy ívű mozgóképeinek hatása, a rasszizmus elleni felszólalásával már önmagában túlmutat a műfaj meghatározó alkotásain.

1858-at írunk. Valahol az Egyesült Államok déli és délnyugati részén elhelyezkedő Texasban a német származású profi fejvadász, dr. King Schultz három gazembert keres, akiknek fejére busás vérdíjat tűztek ki. Akad azonban egy bökkenő: fogalma sincs, hogyan néznek ki a fickók. Szerencséjére megtalálja a szemtanút, Djangót, aki azonban néger, ami két évvel az amerikai polgárháború kitörése előtt együtt jár azzal, hogy az illető rabszolga. Django nemcsak elégtételt vehet régi gazdáin az általuk okozott szenvedésekért, de a segítségért cserébe új barátjától megkapja a szabadságlevelet is. Tarantino azonban nem elégszik meg azzal, hogy e kaland befejezésével lezárja történetét.

Ha valaki már a pályája elején megalkotja mesterművét, szembe kell nézni azzal, hogy későbbi munkáit folyton a nagy műhöz méregetik majd. Hiba lenne azonban a Django elszabadulon számon kérni a Ponyvaregény tökéletesre csiszolt elbeszélési struktúráját és az azóta unalomig ismételt, menő dialógusait. Tarantino legújabb mozija sokkal inkább a Becstelen Brigantyk nyomain jár. Nem keveri meg az idősíkokat. A szenvedésteli múlt rövid felvezetése után lineárisan meséli el az eseményeket, egészen a véres leszámolásig. Van viszont egy nagy különbség a két opusz között. A Djangóban a banda felszámolása után Tarantino lényegében újabb film elmesélésébe kezd. Éppen ez a váltás nyitja meg az utat a két film hasonló üzenetet tartalmazó végkimenetele felé.

Az átvezetéshez segítségül hívják a germán mitológiából a valkűr Brünhilda és a harcos Siegfried legendáját. Djangónak ugyanis felesége van, akit (mit ad isten) éppen Broomhildának hívnak. Ráadásul, bár rabszolga, perfektül beszéli a német nyelvet. Az isteni szépségű nőt eladták a rabszolgaviadalok iránti rajongásáról ismert ültetvényesnek, Calvin Candie-nek. Ahogy Siegfriednek, úgy Djangónak is egy félelmetes „sárkányt” kell legyőznie a szerelem beteljesülése érdekében.

Schultz – hála a germán párhuzamnak, illetve annak, hogy elutasítja a rabszolgaságot – boldogan segít felszabadított társának. Nincs más dolguk tehát, mint hogy belovagoljanak Candielandbe és megvásárolják Django szíve hölgyének szabadságát. A sikerhez csupán egy körmönfont terv tökéletes megvalósítására lenne szükségük. Tarantino azonban nem adja meg ilyen könnyen a happy endet főszereplőinek. Addig csűri-csavarja történetét, míg végül belekényszeríti Djangót a bosszúálló hős pozíciójába. Tarantinónál a sérelmek megtorlása visszatérő motívum. A Kill Bill Fekete Mamba névre hallgató bérgyilkosnője még csak saját megpróbáltatásai miatt indít hajtóvadászatot hóhérai ellen, a Halálbiztos perverz, pszicho­pata kaszkadőre azonban már a film dögös csajcsapata ellen indított gyilkos­ság­soro­zatáért kap méltó halált.

A Django mégis több mint bosszúfilm. Tarantino (mint a Becstelen Brigantykban) már nemcsak az egyén vagy a kisebb közösség ellen elkövetett bűnöket toroltatja meg főszereplőjével, hanem történelmi igazságot szolgáltat – fittyet hányva a tényekre. Django a rabszolgaság intézménye ellen emeli fel fegyverét.

...

A teljes cikk, A rabszolga, a fogász és a kereskedő az olvassbele.com oldalán olvasható.

Michel Hazanavicius: A némafilmes (2011)

Vajon sejthették-e a Lumière-testvérek 1895 legvégén, amikor a párizsi Boulevard des Capucines-on álló Grand Caféban néhány tucatnyi fizető vendég előtt megtartották első mozgóképük nyilvános vetítését, hogy találmányukkal forradalmasítják alkotó és befogadó egymáshoz való viszonyát. A film ugyanis különféle technikai eljárások felhasználásával megteremtette a mozgás illúzióját, és a látvány által életre hívott információk segítségével nagy hatást gyakorolt nézőjére. Létrejött egy olyan szerzői nyelv, amely a 20. században meghatározó szerepet követelt magának a művészeti ágak között.

A mozgókép feltalálását követő első három évtizedben a film néma maradt. Habár már ekkor is sokan törekedtek az egyes jelenetekhez tartozó jellegzetes hangos atmoszféra megteremtésére – összekapcsolták például a vetítőgépet a gramofonnal, de próbálkoztak a vászon mögé bújtatott szinkronszínészek hangalámondásával is –, a némafilm korszakában a legtöbbször zongora (ritka kivételként nagyzenekar) kísérte a színészek kifejező arcjátékát, és a cselekmény megértését az egyes jelenetek közé beszúrt feliratok segítették.

A hang nélküli film korában a mozizás vásári mutatványból a század jellegzetes tömegszórakoztató iparágává vált. A korszak végére kifejlődött szinte valamennyi népszerű filmes műfaj és filmtípus, létrejöttek a nagy amerikai filmstúdiók, kialakult a tömegfilmgyártás hatékony rendszere.

A húszas évek közepétől seregnyi mérnök kezdett el azon munkálkodni, hogy sikerüljön a hangot magán a filmszalagon rögzíteni. Az erőfeszítéseik sikerrel jártak és az évtized végén fontos korszakváltáshoz érkezett a film története. Megszületett a hangosfilm. A némafilmesek pedig munka nélkül maradtak.

Erről a korról szól A némafilmes (The Artist). Az 1920-as évek végén karrierje csúcsán álló karizmatikus és sármos némafilmsztár, George Valentin (Jean Dujardin) úgy érzi, bármit megtehet, amit csak akar. Megvan mindene: hűséges feleség, pompás családi palota. Ódákat zeng róla a sajtó, a szakma díjakkal halmozza el. A producerek a tenyeréből esznek. Nem esik nehezére meggyőznie például legújabb filmjének készítőit, hogy adjanak szerepet a szemrevaló, ám teljesen ismeretlen Peppy Millernek (Bérénice Bejo).

Igen ám, de Hollywoodban új szelek fújnak. A nézőknek elege van a tátogásból, hallani akarják végre a színészeket. Ennek ellenére Valentin nem kíván az új igényekhez idomulni, és a némafilm mellett kötelezi el magát, hiszen az hozta meg sikerét. A szórakoztatóipar nem tűri meg a konzervatívokat, ellenben Peppyt, az új reménységet tárt karokkal fogadja. A hangosfilm érdektelenné teszi Valentint. Viharos sebességgel foszlik semmivé, ami a csúcsra emelte. Elveszíti széles rajongótáborát, vállalkozásai csődbe mennek, felhalmozott vagyonát elárverezik, felesége elhagyja. Valentin egyenes úton halad a teljes idegösszeomlás felé.

A némafilmes című mozi azonban hű marad Hollywood nagy meséjéhez. Miután Peppy és George az első közös szerepelés után külön utakat választ, a lány csillaga éppen a hangosfilmnek köszönhetően emelkedik fel. Az ifjú sztár nem feledi egykori mentora segítségét és – a kölcsönös vonzalom okán is – megpróbálja megállítani a férfit a tragikus kimenetellel fenyegető lejtmenetből. Természetesen akad némi huzavona a megoldást illetően, de a Fred Astaire-féle zenés-táncos produkció vállalható kompromisszumnak tűnik mindkettőjüknek. Az álom tehát folytatódhat. (Aki véletlenül áthallást vél felfedezni az Ének az esőben alaphelyzetével, nem téved.)

Michel Hazanavicius filmje azokba az időkbe repíti vissza nézőjét, amikor a mozit még filmszínháznak nevezték, és a moziba járás ünnepinek tekintett társadalmi esemény volt. Hollywood vállaltan a szegényebb és kevésbé művelt rétegek szórakoztatását tűzték ki célul. Az amerikai mozgókép nem elsősorban nevelni akarta nézőjét, hanem időlegesen eltávolítani a valódi élettől. A mozi (h)őskorában természetesen fontos volt a jegybevétel, de a filmek legtöbbször a nézők álmodozásvágyának csillapítását szolgálták.

A francia-belga koprodukció a filmtörténet korai szakaszának állít emléket, miközben tisztelettel fejet hajt a mozi varázsa előtt. Klasszikus karrier- és szerelmi történetbe csomagolja mondanivalóját, ezért nem is érdemes számon kérni rajta az egyedülálló, sosemvolt történet hiányát. Cselekménye se nem több, se nem kevesebb annál, mint amit a megidézett korszak irányadó művei elbeszéltek. A gigászi költségvetéssel létrejövő szuperprodukciók korában született A némafilmes tehát elsősorban nosztalgiamozi. Egy letűnt kor jellegzetes filmes nyelvét ébreszti fel Csipkerózsika-álmából.

Hazanavicius elbeszélésének tárgyát annak sajátos korabeli nyelvén szólaltatja meg. Az alkotók vállalkozása azért szokatlan, mert a filmben alkalmazott technikáról és elbeszélési stílusról napjainkban már csak a leporolt emlékezet mesélhet. Merészsége abból adódik, hogy megpróbálja megmozgatni a készen kapott élmények és gondolatok korában élő modern ember befogadói képzeletét. Visszhangja pedig azért nagy, mert megkapó az az elegancia és természetesség, ahogyan visszahozza a jelenbe a múltat. Mintha mindez magától értetődő lenne.

...

A teljes cikk, a Csendet kérek! az olvassbele.com oldalán olvasható.

J. C. Chandor: Margin Call (2011)

Az a szó, hogy válság beleírta magát a hétköznapjainkba. Ma már nincs olyan nap, hogy ne hallanánk felőle. Az egyszerű halandó kénytelen-kelletlen feszült figyelemmel kíséri a pénzügyi híreket. A jelentős többség azonban egyáltalán nem érti, tulajdonképpen mi történik körülötte, csak azt tapasztalja, hogy a nagy közös kalapból egyre kevesebb jut neki, és a kedvezőtlen világgazdasági folyamatoknak leginkább ő issza meg a levét.

Mára szinte mindenki hallott már a New York-i székhelyű Lehman Brothers nevű nagybank csődjéről, ami 2008-ban világraszóló bizalmi válságot indított el az egész pénzügyi világban. Természetesen senki sem állítja, hogy egyedül a Lehman Brothers felelős a gazdaság romba döntésért, akár egy másik cég is kiboríthatta volna a bilit. Bizonyossá vált azonban, hogy az eddig túlköltekező, a tényleges gazdasági teljesítménytől elszakadt jóléti modell a továbbiakban nem tartható fenn.

J. C. Chandor első egész estés rendezése kísérletet tesz a 2008 szeptemberi események modellezésére. A Margin Call nem tipikus brókerfilm, nem próbálja kielemezni a válság mélyén szunnyadó, kiváltó okokat sem. A piac összeomlásának nulladik napját követi nyomon, egy közelebbről meg nem nevezett cég irodaházában. Megpróbálja leleplezni a globális gazdaság működéséért felelős intézmények lépéseinek mozgatórugóit. Abba láthatunk bele, hogy mi történik egy süllyedő hajó fedélzetén.

Egy befektetési bank csökkenti munkatársainak létszámát. A munkatársak körében vérfürdőként emlegetett akciónak áldozatul esik a kockázatelemző csoport egyik vezetője, Eric Dale (Stanley Tucci) is. A kirúgás azonnali, arra sincs ideje, hogy befejezze legutolsó munkáját. Hiába magyarázza, hogy nagyon fontos dolgokra bukkant, elutasító a válasz: ez már ne legyen az ő gondja.

Távozásakor egy adathordozót nyom fiatal beosztottja, Peter Sullivan (Zachaey Quinto) kezébe, akit arra kér, hogy nézze át az anyagot, de legyen nagyon óvatos. Miután közvetlen kollégái a munka végével belevetik magukat az éjszakába, az ifjú kockázatelemző bent marad az irodában, hogy tanulmányozza az egykori főnökétől kapott anyagot. Hosszas számítások után arra a következtetésre jut, hogy a bank portfoliójában lévő, nem fizető jelzáloghitelek összértéke jócskán meghaladja a cég piaci értékét. Ennek a fele sem tréfa!

A hír hallatára az éjszaka folyamán mindenkit berendelnek a céghez, még a legnagyobb fejesek is megjelennek. Napkeltéig tart a válságtanácskozás és a bukás elkerülését célzó hadműveletstratégiai előkészítése. Egy dolog biztos: a csúcsvezetők a saját pénzüket szeretnék kimenteni, és nem igazán érdekli őket, hogy milyen árat fizet ezért a piac. A tulajdonos pedig meghozza a döntést, amely aztán az egész világgazdaságra kihatással lesz.

A címben szereplő Margin Call a tőzsdézésben használatos kifejezés: a bróker további letét elhelyezésre szólítja fel partnereit. Erre általában akkor kerül sor, mikor a kedvezőtlen árfolyammozgások miatt a befektető számláján jelentős veszteség keletkezik. Kínaiul hangzik, ugye? Amúgy sem egyszerű megérteni azt a bonyolult manőverezést, amikor nem létező pénzeszközökkel dobálóznak. És a mutatvány rosszul is elsülhet.

Egészen nyilvánvaló, hogy az alkotók nem olcsó népszerűségre hajtottak. A Margin Callegyértelműen rétegfilm, hiszen a pénzügyi folyamatokból a laikus közönség vajmi keveset ért, ezért sosem fog nézőszám rekordot dönteni. Szerencsénkre azonban olyan ügyesen ültetik át (örömünkre: cseppet sem szájbarágósan) konyhanyelvre a lefordíthatatlan szakzsargont, hogy még a közgazdaságtanban járatlanok is felfogják a lényeget.

Folyamatosan pénzről beszélnek, számokban gondolkoznak. Még a beszélgetőpartner vagy másik tárgyaló fél megítélésében is döntő szempont, hogy hány éves az illető, és mennyi jövedelemre tett szert az adott évben. Hátborzongató látvány az emberi egyedek ilyetén kiüresedése. A történetben nincs helye a szerelemnek, de még egészséges emberi érzelem sem születhet meg ebben a környezetben.

A Margin Call cselekménye beszorul az irodaházba. Amikor a szereplők kimennek a „szabad levegőre”, akkor is maximum az épület elé, tetejére vagy a céges autók belsejébe követhetjük őket. Chandor filmje ettől egy rideg kékes neonfényébe zárt sokszereplős kamaradráma, amely rendszerint két vagy három emberre korlátozódó diskurzusokból építkezik.

Az efféle szövegelős mozi azért tud működni, mert egy nagyszerű szereplőgárdát sikerült összehozni. Az egyik kulcsfigura a Kevin Spacey által megformált karakter, Sam Rogers, akit erősen ironikus vonásokkal megrajzolva ismerünk meg. Éppen haldokló kutyáját siratja, miközben az alkalmazottak felét egy tollvonással kilapátolják a cégtől. Aztán mégis ő lesz az, akinek leginkább felkavarodik a gyomra a vezetés önmentő terveitől. Pálfordulásra számítunk, de nem. Beáll végül a sorba és levezényli a világméretű katasztrófát beindító tőzsdei tranzakciót.

...

A teljes cikk, a Számoljunk egyet! az olvassbele.com oldalán olvasható.

George Clooney: A hatalom árnyékában (The Ides of March - 2011)

Az Amerikai Egyesült Államok első embere elsőszámú hazafi és egyben világkormányzó. Ő felelős azért, hogy a sokmilliós amerikai nemzet érdekei megvalósuljanak, másrészt kulcspozíciót tölt be a világ hatalmi egyensúlyának megteremtésében. A politikát illetően azonban nincsenek különösebb illúzióink, a népképviselet, a közszolgálat már a társadalmi szervezkedés ősi formáinál értelmüket vesztették, amikor is a Hatalom önmaga ígéretével elcsábította a gyarló emberi jellemet.

George Clooney negyedik rendezése, A hatalom árnyékában (The Ides of March) olyan állításokat tesz a politika világáról, amelyek nem szolgálnak számunkra újdonsággal. Tudjuk azt, hogy a politika nem tűri meg a tiszta erkölcsöket és a naiv, jobbító szándékokat. Ha egyszer a hatalom közelébe kerülsz, meg kell válaszolnod a kérdést: elfogadod-e a tisztes vereséget vagy mindent megteszel a győzelem érdekében. Mert ahogy az egyik szereplő mondja, ezen a játszótéren hiba nem létezik, csak egy döntés van.

Clooney azonban nem csak üres gondolatokat fogalmaz meg agyonbeszélt morális kérdésekről, hanem épkézláb, őszinte válaszokat ad az őt foglalkoztató társadalmi jelenségekről. A népszerű kórházsorozatból hírnevet szerzett sármos színésztől eddig sem állt távol a közügyekben való megszólalás, pályája során előszeretettel játszott közéleti témájú filmekben. Elég, ha a nemzetközi olajbiznisz működését boncolgató Sziriánára, vagy a vállalati korrupció szövevényes közegét bemutató Michael Claytonra gondolunk. Második rendezői munkája, a Jó estét, jó szerencsét! mutatja be a legtisztább formában azt a hitvallást, ahogyan a közszereplők felelősségteljes szerepvállalásáról gondolkodik.

Míg azonban a wisconsini Joseph McCarthy szenátor által irányított politikai boszorkányüldözés ellen nyilvánosan fellépő Edward E. Murrow történetében olyan médiamunkásokkal találkozunk, akik a legalapvetőbb állampolgári jogok, az emberi méltóság elidegeníthetetlensége mellett törnek lándzsát, A hatalom árnyékában című filmből már hiányoznak azok a  példaértékű hősök, akikkel jó szívvel azonosulnánk. Clooney hozzáállása ezúttal kevésbé naiv, éppen ezért a legújabb munkája a segítő emberi akarat pürrhoszi győzelméről szól.

Clooney nem az elnöki székért folytatott küzdelem legvégső csatáját teszi elbeszélése színterévé, ahol az angolszász váltógazdaság hagyományainak megfelelően demokraták és republikánusok ütköznek meg. Az egy oldalon harcolók belső konfliktusairól, feszültségeiről mesél. Azt a kampányt mutatja be, amelyben a demokrata elnökjelölt személye a tét. Messze vagyunk még attól, hogy a Fehér Házba betegyük a lábunkat, de az odavezető út fontos állomásánál tartunk.

Mike Morris kormányzót (George Clooney) a megnyerő mosolya és a laza eleganciája eleve a rivaldafénybe teremtette. Ugyanakkor nemcsak jól mutat a televíziók képernyőjén, hanem minden szóba kerülő problémára van megoldási javaslata is. Ellenzi a háborút, nem támogatja a gazdagok adókedvezményeit, az olajfüggőséget a megújuló energiaipar fejlesztésére cserélné le. Töretlenül hisz az alkotmány mindenek felettiségében és odaáll a jó ügyek mellé. Ráadásul nem foglalkoztatja a szavazatok maximálása, bízik abban, hogy tiszta játszma keretében bizonyíthatja a rátermettségét. Tiszta szemlélet, tiszta jellem, aki ideális választás lenne arra, hogy a demokratákat képviselje az elnöki párbajban.

A harmincas éveit taposó, agilis kampánymenedzser, Stephen Meyers (Ryan Gosling) éppen azért dolgozik a kormányzó stábjában, mert úgy véli, munkaadója valóban képes változtatni a dolgokon. Ha Morris lesz az elnök, akkor rendbe lehet tenni mindazt, ami intézkedést igényel az országban. Meyersnek azonban meg kell tanulni azt, hogy a makulátlan elvek nagyon könnyen kijátszhatók, ha az ember híján van az óvatosságnak. A film ezért tulajdonképpen nem is a politikus, hanem a fiatal idealista háttérmunkás beavatásáról mesél nekünk.

...

A teljes cikk, a Te is fiam!?... az olvassbele.com oldalán olvasható.

Bennet Miller: Pénzcsináló (2011)

A versenysportban elsősorban a részvétel a fontos, elvégre mindenkiből nem lehet győztes. De valljuk be, mindenki azért csinálja, mert a legjobb akar lenni. A győzni akarás azonban nem csak a sportolót hajtja előre. A diadal eufóriája tömegeket képes megmozdítani. Nekünk pedig szükségünk van hősökre, mert általuk továbbálmodjuk meg nem valósított vágyainkat.

Érthető hát, hogy Hollywoodban, ahol a modern kori hősköltemények megszületnek és ahol az amerikai álom is valóra válik, miért van nagy hagyománya a sportfilmeknek. Azt viszont mi, európaiak már kevésbé értjük, miért éppen a baseball örvend oly nagy népszerűségnek a tengerentúlon. Én legalábbis sosem értettem a szabályait. Hidegen hagyott a buntolás, a lopás, a sétálás, a strike, a bázisfutás vagy a hazafutás. Mégis tucatnyi baseballfilmet megnéztem már, mert a versenyszellem és küzdelem engem is lenyűgöz.

A baseballról szóló filmek legtöbbje ugyanarra a vázra fűzi fel mondandóját. A hősnek a lehető legreménytelenebb helyzetből felállva kell megalkotnia vagy összetartania a tökéletes, de legalábbis a győztes csapatot. A sikerhez mindenképpen hosszú nyeretlenségi sorozatra van szükség, a vereség ugyanis felvértezi a hőst, hogy képessé váljon a legnagyobb akadályok leküzdésére. Lehet a hős egy kiváló képességű játékos, a csapat edzője, vagy maga a csapatfőnök.

Az Oakland Athletics ismét elbukta a ligakupa elődöntőjének ötödik mérkőzését, vagyis megint lemaradt a döntőről. Mondhatnánk, hogy ilyen a sport – van, aki győz, és van, aki veszít. Billy Beane-nek (Brad Pitt), az oaklandi baseballcsapat főnökének azonban elege van már abból, hogy bármilyen jó csapatot is rak össze, a siker kapuján sosem lép be. Minden szezon végén kezdheti elölről a csapatépítést, mert a nagy költségvetésű rivális klubok évről évre elcsábítják a legjobb játékosait.

Most is távozik három húzónév, a pótlásukhoz a tulajdonosoknak mélyen a zsebükbe kellene nyúlniuk. Billy nem tud több pénzt összekalapozni, anélkül viszont nem tudja megszerezni a piacon jegyzett játékosokat, és esélye sincs arra, hogy győztes csapatot építsen. Vagy mégis?

Itt van ugyanis ez a Moneyball, azaz pénzlabda elnevezésű baseball-kifejezés. Mára már jól bejáratott játékosállomány-menedzselési stratégia. Történetünk idején, a 2001-es szezonban azonban pusztán csak elmélet volt. Olyanok állították fel, akik sosem játszották a játékot, és a pályát is csak képernyőről láttak. A feltevés alapja matematikai analízis, melynek lényege a túlértékelt játékosok eladása és alulértékeltek beszerzése. Az adott játékosban ugyanis nem azt kell keresni, hogy mit nem tud, hanem meg kell találni benne azt az erényt, amellyel a legtöbb pontot szerezheti a csapatnak. Ha az elmélet a valóságban működik, viszonylag alacsony költségvetéssel erős csapatot lehet összeállítani.

Nyilván működik a dolog, különben nem született volna meg a Pénzcsináló című film sem, és nem mentek volna végbe azóta döntő változások a csapatok kialakítási metodikájában. A kérdés csak az, hogy a sportág forradalmasításért felelős laborszagú elgondolást miként lehet filmre átültetni úgy, hogy az nagyszámú néző érdeklődését felkeltse.

A siker érdekében Bennett Miller rendező kitaposott dramaturgiai ösvényen indul el. Mielőtt még a nézők elunnák a száraz statisztikákat és a színfalak mögötti játékospiaci tárgyalásokat, a jól ismert elbeszélési technikát követve, látszólagosan halálra ítéli a sportág matematikai képletre alapozását, és a kudarc lehetőségének meglebegtetésével teremti meg a feszültséget. A történetet a főszereplő személyes múltjában keresendő motivációkkal és félelmekkel színezi. Billy ugyanis úgy vezeti a csapatot, hogy közben – babonából, vagy mert játékosként nem tudta tehetsége ígéretét beváltani – sosem nézi meg élőben a meccseket.

Billy tehát olyan játékosokat vásárol össze, akik ugyan olcsók, de a szakmában senki sem alkalmazná őket. Az oaklandiek sorra el is veszítik a meccseiket, hiába követték a Moneyball elméletét. A csapatfőnök reformjai senkinek sem tetszenek. Összerúgja a port a régi vágású játékos-megfigyelőkkel, a csapat edzője oda se bagózik arra, amit a főnök mond neki, a közvélemény folyamatosan röhög rajta, a lánya pedig aggódik érte.

Mindezek ellenére Billy komolyan bízik az elmélet helyességében. De nem azért, mert vakon hinne az ötletet adó, kövér irodai munkás, Peter Brand (Jonah Hill) sportfelméréseiben. Billy ugyanazt akarja, mint bárki más: csak a győzelem elfogadható cél számára. Mivel nincs elég pénze a diadalhoz, magát a pénzt akarja legyőzni, már-már megszállottan. Persze Billyt is csak azért frusztrálhatja a pénz, mert nincs neki. Ezért akar olyan rendszert, amely a szerényebb hátterű csapatoknak is esélyt ad. A pénz hiánya pedig, mint tudjuk, kreatívvá tesz. Meg akarja mutatni, hogy a sport lényege nem az anyagi javakban mérhető.

...

A teljes írás, a Hazafutás, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Susanne Bier: Egy jobb világ (2010)

Susanne Bier a sikeres európai rendezők kötelező hollywoodi kitérője (A tűz martaléka) után szerencsésen hazaérkezett Dániába. Legújabb filmje, az Egy jobb világ követi korábbi alkotásai (Testvéred feleségét, Esküvő után) bevált receptjét. A külhoni hősies szolgálatot teljesítő férfi hazaérkezvén családja romjaira talál. Vajon képesek vagyunk-e egyszerr családfenntartók és békefenntartók is lenni?

Anton (Mikael Persbrandt) egy afrikai menekülttáborban dolgozik orvosként. A távoli vidéken mindennapos az erőszak. Nem elég, hogy e vidéken elmaradott az egészségügyi ellátás, de a helyi kis királyok holmi szeszélyből fiatal várandós anyákat vagdosnak fel. Anton összerakja, ami összerakható. Sokszor azonban ez is kevés. Otthon, egy dán kisvárosban, sem jobb a helyzet. Feleségével (Marianne - Trine Dyrholm) válni készül. Mióta hitvese rájött arra, hogy férje megcsalja, hideg iszonyban van részük.

Nagyobbik fiúk, Elias (Markus Rygaard) az iskolában társai folyamatos csúfolódásának van kitéve. Sugdolózások célpontja, állandó hecckampány folyik ellene. Sőt, olykor fizikailag is bántalmazzák. A tanárok nem tulajdonítanak túl nagy jelentőséget az eseményeknek, ártatlan gyermeki viccelődésnek tartják az egészet. Elias magányát csak tovább fokozza a szülei közötti bizalmi válság.

Könnyű út vezet innentől Christiánhoz (William Johnk Juels Nielsen). Az új iskolatárs Londonból érkezett édesapjával (Claus - Ulrich Thomsen). Édesanyja hosszan tartó betegségben hunyt el a közelmúltban. Christian mérhetetlenül dühös. Mindent és mindenkit gyűlöl. Legjobban éppen édesapját, őt hibáztatja anyja haláláért. Ő siet Elias segítségére. A bajtársiasságban azonban a felgyülemlett tehetetlen feszültség tobzódik.

A két jobb sorsa érdemes gyermek egymásba kapaszkodik, barátságuk azonban ingatag alapzatra építkezik. Ellentétes pólusok feszülnek egymásnak. Christian lépten-nyomon az erőszakot keresi. Ahol csak lehetősége van rá, ütne. A fájdalom csak így távozhat belőle. Elias ezzel szemben a békés megoldások híve.

Ahogyan édesapja, Anton példázza a gyerekeknek: a háborúk abból adódnak, hogy mindig van olyan, aki viszonozza a pofonokat. Az van az igazi erő birtokában, aki állni tudja az ütéseket és meg tudja állni, hogy visszakézből csapjon. Persze Anton is könnyen „szónokol”, mígnem a sors próbára teszi. Vajon vannak-e olyan szituációk, amikor a hippokratészi eskü fejet hajt más érdekek előtt?

Felkavaró, elgondolkodtató film az Egy jobb világ. Köszönhető ez Bier állandó szerzőtársának, a forgatókönyvet jegyző Anders Thomas Jensennek és a zseniális alakítást nyújtó szereplőgárdának is. A film melodramatikus tónusa könnyen átcsúszhatna a legrosszabb fajta szappanopera stílusába, azonban a rendezőnő mesterien bánik az érzelmekkel. Sosem csordul túl az alkotás, a végén mégis megindítja a nézőt. A könnyek azonban tisztító erővel hatnak.

Azt sem szabad azonban elhallgatni, hogy egy kevés manír azért ráragadt Bierre, amíg Amerikában tartózkodott. Néhol jobban szájba rágja gondolatait, mint ahogyan az ideális lenne. Talán emiatt is történhetett meg, hogy idén meglepő módon a Hollywoodi Külföldi Újságírók Szövetsége és az Amerikai Filmművészeti és -tudományi Akadémia tagjai is a legjobb külföldi filmnek járó díjjal jutalmazták az alkotást. Szerencsére azonban a lényegen ez mit sem változtat. Susanne Bier újabb nagyszerű alkotással örvendeztette meg az igényesebb filmekre specializálódott nagyérdeműt. Mindannyiunknak kell egy jobb világ. A dán film ereje teljében van. Ha el nem is hozza, reményt mindenképp ad.

Lee Daniels: Precious - A boldogság ára (2009)

Két évvel az amerikai bemutató után a magyar mozik is műsorra tűzték a tavalyi Oscar gála meglepetés filmjét. A Precious (A boldogság ára) – amely a legjobb adaptált forgatókönyv és a legjobb női mellékszereplő díját is magáénak tudhatja – torokszorítóan kemény történetet mesél el a társadalom perifériáján élő emberről.

Precious Jones Harlem leges-legközepén él édesanyjával. A túlsúlyos afro-amerikai lányt az iskolai közösség kiközösíti, de az otthon melege sem adatik meg neki. Anyja a lányért kapott segélyből él, egész nap a tévé előtt tesped, egyik cigarettát szívja a másik után vagy épp teli szájjal zabál. Lányát folyamatosan ócsárolja, egy jó szava nincs hozzá, rossz viszont annál több. Az apja sem jobb, rendszeresen megerőszakolja lányát. Mást nem kap tőle. A mindössze tizenhat éves lány többszörösen hátrányos helyzetű. Nem elég, hogy saját szülei fikarcnyi jelét sem mutatják szeretetüknek, van egy down kóros kislánya is, akit a nagymamája nevel. Történetünk elején pedig ismét teherbe esik. Gyermekei nemzője nem más, mint saját édesapja.

Precious nem kíván sokat az élettől, egyszerűen csak egy kis kedvességre vágyik. Jól esne neki végre, ha legalább egyszer ne rúgna bele senki az életben. Hogy Precious elérhetetlen álmokat kerget-e, történetünk elején nehezen megmondható. Mindenesetre elég elszomorító dolgokat tapasztalunk. A lányt ugyanakkor iszonyúan kemény fából faragták, bármennyire is törékeny, érző lény. Amikor esélyt kap, él vele. Nem állhat az útjába semmiféle felmenői terror.

Átkerül egy alternatív iskolába (Each One/Teach One), ahol az érettségihez zárkóztatják fel az arra rászorulókat. Precious tanul, naplót ír, beszél önmagáról, barátokat szerez. Szeretet kap és képes arra, hogy szeretet adjon. Mert most már van neki is egy kevés jó a szívében. S nem rest megosztani másokkal. Precious valódi mesehős, aki miután belátja tarthatatlan helyzetét, elindul az úton, kérlelhetetlenül végig megy rajta. Cselekszik, és ez változást idéz elő benne. Általa pedig megmozdul a világ is.

Lee Daniels filmje megmutatja, hogy a new yorki gettó mélyén élő fiataloknak csak egy útja van a felemelkedésre. A világosságot csak önmaguk képzése útján érhetik el. Nincs más út, ami a sötétségből kivezetne. A szociális háló ugyanis képtelen a társadalom aljáról kirántani az elárvult lelkeket. Nem túl eredeti a film mondanivalója. Szerencsére azonban a kissé szájbarágós gondolatsort a rendkívüli színészi játék megfelelő tartalommal tölti fel.

A Precious egyértelműen női film. Férfiakat alig látunk benne. A lány apja csak egy homályos emlékképben tűnik fel, a jóképű tanárnak, vagy a kedves és jószívű kórházi ápolófiúnak is csak statisztaszerep jut. A főbb- és a jelentősebb mellékszerepeket azonban egytől-egyik nők játsszák. Gabourey Sidibe magába forduló szomorúsága és bájos kedvessége emlékezetes a fiatal lány szerepében. Mo’Nique zsarnok anyja azonban egész egyszerűen hátborzongató. Vitán felül csodálatos alakítás. A kisegítő iskola osztályfőnökét (Blue Rain) megformáló Paula Patton, valamint a szociális munkás (Mrs. Weiss) bőrébe bújt Mariah Carey ugyancsak nagyszerűek.

A Ramona Lofton néven született, amerikai író, Sapphire Nyomd (Push) című művéből adaptált film nem kegyelmez Preciousnak. Újabb és újabb csapásokat mér rá. Ugyanakkor a fiatal lány a fizikai és lelki gyötrelmek elviseléséhez elegendő erőt kapott: Mindezek után is képes megállni a saját lábán. Az ilyen emberi megnyilvánulás előtt készek vagyunk leborulni. Az anya bármennyire is visszataszító, legalább annyira szánnivaló figura. Nem tudja, mit cselekszik. Megbocsátás neki is jár, de csak legközelebb.

David O. Russell: The Fighter (2010)

A hollywoodi film története során a sportdráma kitűntetett szerepet játszott az amerikai álom megvalósulásának ábrázolásában. Számos történetet meséltek már el a baseball, a kosárlabda, az amerikai foci és más közkedvelt csapat- vagy egyéni játék segítségével.

A boksz a rettentő testi erővel megáldott magányos hőstípust helyezi a dráma középpontjába. A bokszoló nehéz helyzetében fizikai erejére, kitartására, merész elszántságára építkezik. Edzett hittel áll fel a padlóról. David O. Russell filmje, A harcos az ír öklöző, Micky Ward megtörtént esetét dolgozza fel.

Dicky Eklund (Christian Bale) helyi legenda, Lowell város büszkesége, aki hajdanán ígéretes bokszoló volt. 1978-ban a korszak legnagyobbja, Sugar Ray Leonard ellen szállhatott ringbe Bostonban. Dicky padlóra vitte a legyőzhetetlennek hitt ellenfélt. Tizenöt évvel később azonban már csak árnyéka egykori önmagának, drogfüggőként tengeti napjait, számtalan alkalommal keveredik összeütközésbe a törvénnyel.

Féltestvére, Micky Ward (Mark Wahlberg) folyamatosan veszti el a meccseit, hiába Dicky törekvése, hogy öccsén keresztül valósítsa meg romba dőlt álmait. A megbízhatatlan edző-fivér és a zsarnokoskodó menedzser-anya végül egy nálánál húsz fonttal súlyosabb exfegyenccel vívandó összecsapásba hajszolja bele a kisebbik testvért. A csúfos bukás elkerülhetetlen.

...

A teljes írás, a Háztáji ökölcsapások, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Danny Boyle: 127 Hours (2010)

A Trainspottinggal a filmes szakmába berobbanó Danny Boyle – az Akadémia által többszörösen kitüntetett szenzációs műfaji kevercse, a Gettómilliomos után – egy monodrámával állt elő. A 127 óra megtörtént eseményeket dolgoz fel.

Aron Ralston imádja a kalandsportokat. Nekiindul a kanyonvidéknek, sziklákat mászik, szűk szakadékokba ereszkedik le, olykor bele is ugrik az ismeretlenbe. A szabadság megszállottja, hiányzik belőle a félelemérzet, és a felelősség okozta teher cipelése sem az erőssége. Pedig néha nem árt az elővigyázatosság: a veszély mindig ott leselkedik az emberre. Aron azonban soha senkit nem avat be a terveibe. Nem szól senkinek, ha elindul hegyet mászni. Nem veszi fel a telefont, amikor az édesanyja hívja. Barátnőjétől elszakad, mert képtelen a kommunikációra. Soha senki sem tudja, merre jár. És elég egy rossz mozdulat, agy apró félrenyúlás, hogy valaki szorult helyzetbe kerüljön…

2003-ban, egy meleg szombat délutánon a huszonhét éves Aron Ralston útnak indul az Utah állambeli Kék John-kanyonba. Felszerelése egy kevés víz, némi élelem, egy kínai túlélőkészlet, fényképezőgép, kamera, valamint a hegymászó kötél. Két óra negyvenegy perckor, nyolc mérföldre kisteherautójától, egy mély és keskeny hasadékkanyonban épp egy beékelődött sziklatömbön ereszkedik lefelé, amikor balesetet szenved. Belezuhan a szakadékba, s egy kőszikla odaszorítja a kezét a mélyedés falához. Ralston a kövek fogságában reked. Egyedül van a semmi közepén. A szabadulás lehetetlennek tűnik, a szikla súlyos, megemelni képtelenség.

...

A teljes írás, a Sziszifusz esete a Gordiuszi csomóval, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Tom Hooper: A király beszéde (2010)

Nincs könnyű helyzetben az uralkodóház sarja, ha az atyát jog szerint követő testvér magánéletre hivatkozva lemond a trónról, és emiatt olyan feladattal kell szembesülnie, amelyet sosem kívánt, és amelynek ellátásában komoly fizikai defektus gátolja.

V. György brit király másodszülött fia, Albert yorki herceggé ütését követően különböző hivatalos eseményeken képviselte a királyt, ám közismert beszédhibája miatt sokszor kényelmetlen helyzetbe került. Később fivére, VIII. Edward pár hónapos regnálása után, 1936. december 12-én VI. György néven lépett a trónra.

A király beszéde című film II. Erzsébet édesapja, VI. György dadogását helyezi a történet középpontjába, és ezen keresztül mutatja be a XX. század történelmének egy meghatározó időszakát, amikor a brit királyságnak és egész Európának a hitleri Harmadik Birodalommal is szembe kellett néznie. Ebben a történelmi pillanatban pedig igencsak szüksége volt a népnek egy erős kezű, határozott uralkodóra. Arról azonban, aki nem képes a nagy tömegek előtt vagy a rádió mikrofonjába mondva egy beszédet elmondani, nehezen állítható a magabiztosság. Márpedig a XX. század hajnalán a rádiók korában már nem elegendő a nép körében vagy hivatalos eseményeken integető uralkodói szerep, hanem szólni kell a néphez, és szárnyalnia kell annak hangnak, sőt zengenie. Dadogva pedig egészen biztosan nem lehet. Valljuk be, ez komoly hátrány egy államférfi tekintetében.

Bár Albert herceg nem tervezte, hogy felül a trónra, de a kínos fogyatékosságát így is, úgy is orvosolni kellett. Számtalan orvos kínálta terápiát kipróbált, mígnem találkozott Lionel Logue-gal, aki szokatlan módszerekkel kísérelte meg az uralkodót folyamatos beszédre bírni. Tom Hooper erről a találkozásról szól filmjében.

Logue módszerei azért sem voltak mindennapiak, mert a terápiás találkozások alkalmával nem adott helyett semmiféle etikettnek, a főnemes és beszédpartnere ilyenkor egyenrangú partner volt. Elvégre a király is csak ember, aki különféle pszichés gondokkal küzd a nem mindennapi elvárások szorításában. A napi szintű beszélgetések során szép lassan a herceg megnyílik a tanító előtt, és a hivatalos formulákat a bizalom váltja fel.

A király beszéde nem hordoz magában hatalmas drámai szituációkat, egy szokatlan és a nyilvánosság számára láthatatlan problematikus helyzetről mesél, ami a zivataros évek események árnyékában zajlott le. A film kulcsa éppen ezért a színészek kezében van. Szerencsére fantasztikus a színészgárda. Colin Firth hihetetlen hitelességgel formálja meg a dadogós államfőt, Geoffrey Rush brillírozik a különc beszédtanár szerepében, és ott van még Helena Bonham Carter, aki csöndes alázattal alakítja az uralkodó hitvestársát. A filmbéli helyzet finom cinizmus és szarkazmus kíséretében formálódik. Nem véletlenül, hiszen akkor tudunk túllépni a saját árnyékunkon, ha megtanuljuk megmosolyogni azt.

A király beszéde talán éppen azáltal emelkedik ki a kosztümös filmek sokaságából, hogy a háttért tolja az előtérbe, nélkülözi a súlyos történelmi helyzetgyakorlatokat, sokkal inkább az emberre fókuszál, a zajos nyilvánosság helyett a halk háttérmozgásokra irányítja a figyelmet: két férfira egy üres szobában, ahol egy embernek azt kell megtanulnia, legyőzve saját félelmeit, hogyan adjon reményt és erőt sok millió honfitársának.