jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Orhan Pamuk: Az Ártatlanság Múzeuma; Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2010

Orhan Pamuk legújabb regénye egy megnyíló múzeumnak reflektorfényt kínáló reklámanyag, amennyiben komolyan vesszük az író könyvének utolsó oldalain írott szavait. Az Ártatlanság Múzeuma egy szerelem történetének állít emléket.

A gazdag családból származó Kemal a párizsi egyetemet is megjárt Sibellel készül házasságra lépni. Az eljegyzés előtti hónapokban azonban a fiatal férfi mély, szenvedélyes szerelmi viszonyba keveredik a nálánál is fiatalabb és rangban is alacsonyabb körökben mozgó, távoli rokon Füsunnal. Kemal az üresen álló családi lakban, a „Könyörület házá”-ban egészen más életet kezd élni, mint amire családja és a társadalom színe előtt jegyet váltott. A helyzet tarthatatlanságát mindinkább felfogni képtelen Kemal végül szem elől veszti Füsunt, miközben – bármennyire is tiszteli – Sibellel sem képes együtt élni.

Sibel – végtelen türelme végességét felismerve – maga választja az eljegyzés Törökországban megalázónak számító felbontását, Kemal pedig Füsun nyomába ered. Mire rátalál, a lány már férjhez ment. A gyötrő szerelem viszont nem ereszti a lány bűvköréből a fiatal férfit, aki – mint jó rokon – nyolc éven keresztül folyamatosan látogatja a lányt és családját. Kemal végül kiböjtöli Füsun szerelmét. A körülmények egy szebb és boldogabb jövő ígéretét sugallják, ám a lány nem tud megszabadulni a múlt terheitől, így a tragikus vég elkerülhetetlenné válik.

Kemal a lány halála után a fájdalmát az évek alatt összegyűjtött – szerelmi – tárgyak múzeummá rendezésével enyhíti. Pamuk, az író is így kerül képbe. A fiatal férfi az ismert írót kéri fel szerelme történetének megírására. Érdekes kérdés lehetne, hogy a mű keletkezéstörténetének mennyi a valóságalapja. De talán egyáltalán nem fontos, hogy válasz szülessen rá.

...

A teljes írás, az Emlékmű egy szerelemnek, amely az olvassbele.hu recenzió pályázatán helyezést ért el, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Orhan Pamuk: Fekete könyv, Ulpius-ház Kiadó, Budapest, 2008

Orhan Pamuk Fekete könyve is Isztambul forgatagába rántja be az embert. Aki kézbe veszik a könyvet, nem menekülhet. A török világváros magához édesgeti, elvarázsolja, elcsavarja az olvasó fejét. Aki megízlelte ezt a világot, annak egyszer látnia kell a Boszporusz parti házakat. Addig pedig legyen Orhan a mi idegenvezetőnk.

Galip, az isztambuli ügyvéd magánnyomozásba kezd, mert felesége, Rüya eltűnt. A hitvestárs maga után csak pársornyi dekódolatlan üzenetet hagyott. Vajon merre lehet a szépséges hitves? Esetleg Celâlnál, a neves tárcaírónál húzódott meg? Az író lakásában azonban senki sincs, csak az elmúlt évtizedek tárcáinak és fotóinak kusza halmaza. Galip elmerülve a régmúlt emlékekben, azon veszi észre magát, hogy Celâllá változott. A pizsamájában alszik, a tárcaíróként mutatkozik be rejtélyes telefonálónak, és tárcákat ír a nevében a Milliyetbe.

Orhan Pamuk Isztambul szülötte, azé a városé, amely nem csupán földrajzi elhelyezkedése miatt, hanem mentális hovatartozás okán is két világ határán áll. A legeurópaibb török városnak tartják, annak ellenére, hogy nagyobb része már egy másik kontinensen fekszik. A nyugati kultúra vonzáskörébe tartozó város a vallásos fanatikusok szemében az iszlám Törökország szégyenfoltja. A két kultúra, a két világ közé rekedt város a személyes szférára kiható vallási-ideológiai megosztottság szimbólumává lett. Az ország ellentmondásos belső viszonyai identitásválságot idéz elő az egyénbe, aki megreked a két világ között, és nem találja önmagát.

Pamuk ott folytatja, ahol az Isztambul című könyvében abbahagyja. A Fekete Könyv főszereplője Isztambul. Galip keresztbe-kasul bejárja a várost, miközben Rüya és Celâl után kutat. A kutatás közben egy heterogén város képe rajzoldóik ki: a szűk utcák, a minaretek, a Boszporusz partja, a kis terek kavalkádjai mind-mind a város történetét beszélik el, ahogy Celâl is (aki talán Pamuk is lehetne).

Pamuk a könyv szűkebb értelemben vett történetét elbeszélő lapokat és Celâl tárcáit gondosan elválasztotta egymástól, amelyek felváltva követik egymást. Az egyes tárcákból a török ember, a török történelem, a „törökség” jellemzői rajzoldónak ki, oly módón, ahogy a könyv fülszövege olyan találóan tálalja elénk Pamuk regényét: „A Fekete Könyv a közel-keleti és a muzulmán kultúra elképesztő gazdagságú szőttese, amelyet eláraszt Isztambul fénye és pompája, miközben a lélektani utazás a lélek egyre sötétebb bugyraiba visz minket.” A tárcákból áradó szeretet olykor maró cinizmussal keveredik. Pamuk szeretetből kritizálja szülőföldjét, hiszen a mindent megbocsátó szerelem mellett mindig és mindenkor helyet követel magának a gondoskodó tekintet, amely a hibáinkkra irányítja figyelmünket.

A Fekete könyv nem könnyű olvasmány, könnyen elveszhet benne az ember. Története szimbolikus, nem könnyen megfogható, ezért elolvasása után elsősorban hangulatok, képek maradnak meg az olvasóban. Nekem az Isztambul című szőttes ugyan sokkal jobban tetszett, mint a Fekete könyv, Pamuk írásmódja, stílusa azonban ezúttal is lenyűgözött. Érdemes őt időről-időre újból elővenni.

Orhan Pamuk: Hó; Ulpius-ház Kiadó, Budapest, 2006

Kerim Alakusoglu, Ka, a Hamburgban élő emigráns török költő egy isztambuli lapnál lévő barátja felkérésére érkezik a Karsz nevű török kisvárosba, hogy cikket írjon a közelgő helyhatósági választásokról, valamint a fejkendős lányok által elkövetett öngyilkosságokról. A férfi több éves németországi száműzetés után tér vissza szülőföldjére. Orhan Pamuk Nobel-díjas török író regénye, a Hó a költő három napos látogatását meséli el.

Karszkban megállíthatatlanul szakad a hó. A nagy fehérség a csöppnyi várost elzárja a külvilágtól. Ka különös események szemtanúja lesz karszki tartózkodása néhány napja alatt. Életének egy meghatározó pontja lesz a városban eltöltött idő. Beleszeret szállásadója, a Hópalota tulajdonosának nagyobbik lányába, Ipekbe. A városbéli események azonban megzavarják a szerelem kibontakozását. A városba érkező isztambuli színésztársulat – kihasználva a hó okozta torlaszokat – összefog a helyi katonai erőkkel és puccsot hajt végre. A helyhatósági választásokon torony esélyes iszlamisták bujdokolásra kényszerülnek.

Ka idegenként, kívülállóként mozog Karszk városának utcáin. A távolra szakadt honfitárs számára csak részleteiben fogható meg ez a világ, ahol az ideológiai, politika, vallási és hatalmi gócpontok kiismerhetetlen hálózata bontakozik ki előtte. Ka ebben a kuszaságban két (vagy inkább: sok) tűz közé kerül, csapdába esik. Saját boldogságát keresi, a politikával nem kíván foglalkozni. Anélkül, hogy állást foglalna, megpróbálja túlélni a történéseket. Középút azonban nem létezik. Sikere így igencsak kétséges.

Ka, aki németországi emigrációja során magányba burkolózik, Karszkban megismerkedik a boldogsággal, és – saját bevallása szerint – sugallat hatására négy éves hallgatás után, újra költeményeket kezd írni, amit a hópehely hatszögű szerkezetében rendez kötetbe.

Orhan meséli el barátja történetét. Barátja elveszett kötete után kutakodik, de nem találja, viszont annál szomorúbb tényekre, véleményekre bukkan, amely a Ka naplójában olvasottakat egészíti ki. A könyv elején Ka a főszereplő, az ő szemén keresztül látjuk a történteket, majd a mű végére Orhan, az író válik a központi figurává: Ka-vá válik.

Pamuk, aki írói munkásságával és közéleti megnyilatkozásaival sok ellenséget szerzett magának hazájában, 2006-ban megkapta az irodalmi Nobel díjat. Gyorsan tegyük hozzá, teljesen megérdemelten. Megszokhattuk már. A díjazottak nívós névsorába való bekerülésnek egyik közismert feltétele, hogy az író művei politikailag is értékelhető témát közvetítsen. A Hó esetében sincs ez másképp. Mégis Pamuk regénye lenyűgöző alkotás, mind terjedelmében, mind összetettségében.

A mikrokörnyezetbe zsúfolt törökország-beli ellentétek, vallási-politikai viták kereszttűzének bemutatása személyes tónust ölt magára. Pamuk nem áll egyik oldalra sem. Sőt – Márai Sándor kritikus alapállásához hasonlóan – megkapja a magát minden oldal. A Perbe fogva című írásában (mely az Élet és Irodalom hasábjain magyarul is olvasható volt) is hasonló hangvételt ütött meg. Természetesen a jelzett cikkben sokkal konkrétabb formában nyilvánult meg az író.

Pamuk a törökországi fellelhető valamennyi szólamot belefoglalta a Hóba. Kurd nacionalista, iszlamista, köztársaságpárti, németországi emigráns, stb. álláspont is szóhoz jut. Mindezt úgy teszi, hogy regényéből nem formál politikai kinyilatkoztatást. Számos műfaj (oknyomozó riport, tragédia, komédia, szatíra, történelmi regény, politikai kiáltvány, szerelmi történet) elemeit keveri össze. Végül modern szerkezetű regény, valódi szépirodalmi alkotás születik meg egy ország – a Nyugat előtt kevésbé ismert – belső feszültségeiről.

Orhan Pamuk: Isztambul; Ulpius-ház Kiadó, Budapest, 2007

Írásomat Novics János: Hüzün című írása inspirálta.

Pamuk városregénye, az író személyes vallomásán átrostált memoár, amely első ránézésre talán a Nyugatnak szánt kultúrtörténeti munka, ugyanakkor a szerző haza is beszél művében. A 2006. év irodalmi Nobel-díjasának Isztambulja nem fiktív történetet leíró munka, ellenben a szerző rendkívül érdekfeszítő módon mesél benne arról a városról, amelyben születése óta él.

Képet kapunk Orhan Pamuk gyermekkoráról, a düledező romok városáról, Isztambul szűk kis utcáiról, a Boszporuszon áthaladó hajók mélabújáról, a város szegény negyedeiről. Pamuk nem feledkezik meg elődeiről sem. Hogy látta Isztambult a „négy szomorú, magányos író”: a költő Yahya Kemal, az újságíró-történész Resat Ekrem Kocu, az emlékíró Abdülhak Sinasi Hisar, valamint a regényíró Ahmet Hamdi Tanpinar. Nem marad el a nyugati, elsősorban francia írók, festők utazásainak felelevenítése sem (Nerval, Gautier, Flaubert, Melling). Pamuk könyvének ezen kultúrtörténeti részei helyenként – érdekfeszítő jellege ellenére – száraznak tűnnek, ez azonban beállítódás függvénye. Sokkal nagyobb hatással voltak rám Pamuk személyes élményei, a Boszporuszon számlált hajókról, sétáiról Beyogluban vagy Cihangirban. Ennek ellenére kifejezetten érdekesnek tartottam Kocu Isztambul enciklopédiája kapcsán írt kutatásait, vagy Flaubert nemi bajáról írottakat, de mégis a könyv igazi erejét Pamuk Isztambulban tett sétái adják.

A könyvet olvasván olykor magamra, Pécshez való viszonyomra ismertem. Hasonló érzések rohantak meg olykor-olykor egy-egy ráérős séta közben a Szent István téren, a Király utcán, vagy akár a lakótelepen, ahol élek. A városlakó csak akkor veszi észre lakóhelyének jellegzetes vonásait, amikor kívülállóként is képes látni megszokott környezetét. Sokkal jobban szerettem Pécset, amikor Győrben éltem öt éven keresztül. A hely szeretetét persze meghatározzák az abban lakó emberek is. Legközelebbi barátaimra pont akkor leltem rá, amikor tanulmányaim miatt elhagytam szülővárosomat, viszont nem szakadtam el Pécstől, mert hiányoztak azok a kulturális lehetőségek, amelyekkel Pécs büszkélkedhetett, Győr viszont nem. Az egyetemi éveket ugyanakkor nagyon hasznos időszaknak tartom, mert megtanultam értékelni azt a helyet, ahol jelenleg is élek. Tanulmányaim befejezése után visszaköltöztem városomba, hosszú évek óta itt dolgozom. Kevés időm van arra, hogy lassú, komótos sétákat tegyek az utcákon. Lassan megint kezdem elfelejteni a terek, utcák sajátos hangulatát. A munka befejeztével legtöbbször csak elsuhanok a jól bejáratott útvonalon, pedig a városhoz ez a ráérő bennlevés is hozzátartozik. Mióta apa vagyok azonban, fiammal nem restellünk korzózni Pécs belvárosában. Az élmény nem változott, a szerelem megmaradt.

Visszatérve a könyvre, Pamuktól megtudhatjuk, mi is az a Hüzün, az isztambuliak lelkében élő életérzés. A hüzün a szülőváros és annak szülöttjeinek életét és sorsát összekötő büszke melankólia, amely egyesíti az ott élőket és közösségé kovácsolja a várost. A hüzün a fényes birodalmi korszak elmúlása felett érzett bánatból kel életre, és a jelen periferikus nemzeti elmaradottság érzéséből fakadó mély beletörődésből táplálkozik. Ismerős ez az érzés. Azt hiszem, minden magyar, sőt – úgy gondolom – minden kelet-európai ember érzi, miről ír, beszél Pamuk, természetesen ki-ki nemzeti sajátosságai szerint. Ez az az erő, amely arra kényszeríti az itt élő embereket, hogy egyfajta balsorsnak éljék meg helyzetüket, melyen változtatni nem lehet, ám melyet büszkén – mellett verve – lehet mutogatni.

Pamuk szereti városát, sosem gondolt arra, hogy – több pályatársával ellentétben – elhagyja azt a helyet, ahova született. Pamuk ugyanakkor gyűlöli egyes tulajdonságait, mint ahogy a szenvedélyes szeretők is olykor-olykor egymásnak tudnak esni régi sérelmeken, rossz beidegződéseken. Pamuk úgy maradt ízig-vérig török, hogy a Nyugat felé fordult, de sosem szerette a nyugati majmolókat, aki külsőségekben próbáltak felvágni látszólagos felvilágosodásukban.

Mint már említettem, az Isztambul című mű legjobb, legélvezetesebb részei, az író személyes vallomásai. Különösen szépek a könyv utolsó fejezetei: Pamuk első szerelmének története, az édesanyjával folytatott örökös vita arról, hogy miért ne legyen festő, hanem fejezze be az építészmérnöki kart. Mi is lehetne egy dacos, huszonéves fiú válasza erre, engedve engedetlenül minthogy: „– nem leszek festő – mondtam, – Hanem író leszek.”