jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Peter Weir: Holt Költők Társasága (1989)

Hiába bármiféle társadalmi modernizáció vagy reform, a szülők és a tanári kar között kialakult évszázados konszenzusnak köszönhetően az ötvenes-hatvanas évek Amerikájában még mindig népszerűnek számítottak a tradíciókat, a jól bevált gondolkodási sémákat közvetítő elit magániskolák. Az amerikai felső középosztály ezen ismeretközpontú, teljesítményorientált intézmények létezése által látja biztosítottnak saját fennmaradását.

„Hagyomány, Becsület, Fegyelem, Érdem.” A Vermont állambeli Welton Akadémia büszke négy pedagógiai alappillérjére. A magániskola szigorú életrendjével és kemény követelményeket érvényesítő tanítási stílusának köszönhetően az itt végzők évtizedek óta szinte biztosan bejutnak az ország legjobb egyetemeire – ez pedig garanciát jelent a sikeres egzisztenciát teremtő karrierhez. Megtiszteltetés ezen a helyen tanulni és tanítani.

Pedig vannak itt furcsaságok. Ki hallott már például olyan mértékegységről, ami azt méri, hogy egy vers miképpen képes megfogalmazni az érzékelhető valóságot, a hülyeség teteje, hogy az irodalmi mű művészeti értéke egy koordinátarendszerben ábrázolható lenne. Dr. Prichett professzor irodalomelméletét azonban sem tanár, sem diák nem kérdőjelezheti meg. Nincs szükség egyéni gondolkodásra. A kételkedést száműzték az emberi nem szótárából. Uniformizált, társadalmilag idomított egyedeket gyártanak ebben az üzemben. Orvosokat, ügyvédeket, mérnököket, akikből a jövő társadalmának tartóoszlopai lesznek.

Az új tanév kezdetén új angol tanár érkezik az iskolába. John Keating professzor – aki egykor maga is a Welton Akadémia tanulója volt – az intézmény értékrendjétől, szigorúan strukturált tantervétől és tanítási módszereitől merőben eltérő elveket vall. Nem hajlandó a hivatalosan kötelező tananyagot leadni, helyette romantikus költők műveivel ismerteti meg a diákokat. Dr. Prichettet pedig kihajíttatja a szemétkosárba. Walt Whitman, Henry David Thoreau, Lord Byron , Lord Alfred Tennyson, Robert Frost, William Blake, William Shakespeare és kortársai műveit szólaltatja meg az irodalomórákon.

Sőt Keating még ennél is messzebb merészkedik. Önálló gondolkodásra akarja rábírni tanítványait. Járjanak nyitott szemmel a világban, találják meg saját hangjukat. Vegyék kezükbe sorsuk irányítását. A fiúk fogékonyak az új tanár szavára. Végre valaki, aki nem a papírízű tudást akarja beblifláztatni, hanem beszélget velük, meghallgatja őket. A tökéletes bizalomra és a feltételen szeretetre épülő kapcsolat köttetik az iskolapadok között.

Keating inspirációjára egy titkos csoport is újraalakul: a Holt Költők Társasága. Akik semmi mást nem akarnak, mint „kiszívni az élet velejét”. Céljuk nem a lázadás, hanem saját egyéniségük kiteljesítése. Az ember ugyanis nem arra született, hogy süketen és vakon, „csüggedt elkeseredésben” élje le az életét, hanem hogy merjen szenvedélyes lenni, igyekezzen a középszer fölé emelkedni. Hogy élete alkonyán elmondhassa: most meghal, de élt.

Tanár és diákjai találkozása megváltoztatja a fiúk életét. A megkövesedett rend képviselői azonban nem szeretik a friss gondolatokat, tudják, hogy az új mindig a meglevő megváltoztatására tör. Ez így törvényszerű. Keating és diákjai története így elkerülhetetlenül tragédiába torkolló konfliktusforrássá változik.

Peter Weir filmje teljesen hagyományos mozi. Sem a filmnyelv, sem a technikai kivitelezés tekintetében nincs benne semmi újszerű. Az alapja egy jól megírt – Oscar-díjjal kitüntetett – forgatókönyv, ám ennek ellenére még dramaturgiai szempontból sem mondható forradalminak. Régi és új konfliktusával találkozhattunk már korábban is.

Minden feltétel adott ahhoz, hogy a Holt Költők Társasága egy sziruppal teli bödön legyen, amiből, ha a cukros mázat lefölözzük, nem marad semmi. Mégis sikerül elkerülnie a közhelyesség és giccs veszélyeit. Mégpedig azzal, hogy közérthető módon és egyszerűen képes megragadnia a Carpe diem – „ragadd meg a napot” – latin mondás agyonhasznált és sokszor félreértelmezett jelentését. Tisztán beszél a szabadság felelősségéről és az öncélú lázadás butaságáról. Hitelesen és őszintén képes megfogalmaznia mondanivalóját.

...

A teljes írás, a „Zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”, az olvassbele.com oldalán olvasható.

filmek, melyek megszólítanak

Vannak olyan filmek, amelyeket rongyosra nézhetsz, elkoptathatod az elektronikus hordozóját, sehogy sem tudod megunni. Bárhol, bármikor meg tudod nézni őket, mert nem egyszeri alkalomra születtek, hanem maradandó nyomot hagynak benned.

Sosem fogom szégyellni, hogy akadnak filmek, amelyek miatt – férfi létemre – megered a könnyem. Nem fogom vissza magam ilyenkor, mert jól esik kiadni magamból mindazt az érzést, amely felgyülemlett bennem. Vannak olyan filmek, amelyek katartikus élményt adnak nekem, és teszik ezt annyiszor, amennyiszer csak megnézem őket. Ezekről szólók pár szót.

Az ötvenes évek Amerikájában, a Welton Akadémia négy fő alapelv mentén neveli életre diákjait: hagyomány, becsület, fegyelem és teljesítmény. A kétséget kizáróan értékként kezelendő fő csapás mellett azonban minden eltörpül. John Keating, az iskola egykori diákja és új irodalomtanára, mint elefánt a porcelánboltban, naiv szentimentalizmussal próbálja felnyitni diákjai szemét. Nála a szigorú, táblába vésett, méretre szabott tananyagnak nincs helye, cserébe viszont a valódi műélvezet lehetőségét kínálja tanoncainak. Ki ne álmodott volna ilyen tanárról középiskolás korában. Keating azonban nem egyszerűen tanár, hanem mester, aki megmutatja az érem igazi oldalát. Az elcsépelt és a hedonisták szerint félreértelmezett carpe diem elnyeri valódi értelmét. A diákok elkezdik felfedezni azt a szabadságot, amelyre minden magára adó ember vágyik. Az életre hívott titkos társaság, a Holt Költők Társaság így nem egyszerű irodalmi kör lesz, valódi alkimisták ők, akik valóban mindent arannyá formálnak.

Ahol a szigorú rendszert valami idegen elem kívánja megbontani, ott erőpróba következik. A Holt Költők Társasága a hagyományos dramaturgiát alkalmazva, a múlt, jelen és jövő törésvonalán vívja meg csatáját. A reformációnak mindig vannak áldozatai, a Társaság sem ússza meg szárazon. Ami azonban elvétett, egyszer ki kell, hogy csírázzon.

Az N. H. Kleinbaum könyvét szinte szó szerint követő filmben Peter Weir nem alkot semmi forradalmit, persze a forgatókönyv kellően feszesre szabott, minden a helyén van, de a film valódi erénye a mondanivaló örökérvényűségében rejlik. Mindannyian arra a szabadságra vágyunk, amelyet Keating kínál, aztán életünk sorozatos kompromisszumok között porlad szét.

A film sikeréhez természetesen kellett Robin Williams emlékezetes alakítása, és ne feledjük, hogy Robert Sean Leonard, Ethan Hawke innen indult, és persze számos színész játszott ebben a filmben, aki talán soha többé nem kerül szemünk elé, mégis emlékezni fogunk rá.

A társadalmi környezetüket feszegető fiatal férfiak végül megtanulják a sikeres élethez elengedhetetlenül szükséges másik ógörög rendező elvet, az aranyközéputat, mondhatni a szellem kiegyezése ez. Az alkotók elkerülték a giccs szelét is, ami a történet végkimenetelében – mint lehetőség – benne volt. Köszönettel tartozunk érte, mert így egy igazán megható film született, amely felébreszti a lelkünkben rejlő szentimentális énünket.

(Peter Weir: Holt Költők Társaság; 1989)

Lars von Trier és Thomas Vinterberg 1995-ben jelentették be a Dogma 95’ elnevezésű filmmozgalom megalapítását. Az irányzat szerint a hanyatló színvonalú filmművészet megmenthető lenne, ha a rendezők saját szeméjüket háttérbe szorítva, szakítanának a konvencionális filmkészítés öncélú dramaturgiai és formai megoldásaival. A mozgalomhoz csatlakozó rendezők – saját megfogalmazásuk szerint – autentikus filmeket akartak készíteni, amely a valóságot tisztán, a maga egyszerűségében mutatja be, mindenféle torzítástól mentesen. A mozgalom megalkotta a maga tízparancsolatát, amely „a szüzesség fogadalmaként” vált ismertté. Ennek értelmében a filmforgatás során csak a helyszínen, a valóságban előforduló hatások érvényesülhetnek, nem vehető például igénybe filmzene vagy mesterséges világítás.
A sokat vitatott, néhányak által PR fogásnak tituált mozgalom nyitódarabja Thomas Vinteberg nevéhez fűződik, aki 1998-ban rendezte meg a Születésnap (Festen – Dogme 1) című filmet, amely elsöprő drámai hatásával beleégette névjegyét a filmtörténelem szövetébe. Vinterberg filmje személyes kedvencem, talán a legjobb film, amit életemben láttam.
A történet középpontjában egy családi ünnepi esemény – mint az a film címéből is kitűnik – áll, a családfő 60. születésnapja. Az eseményre sereglik össze a család apraja-nagyja a hatalmas szülői házba. Helge, az ünnepelt négy gyermek (két lány és két fiú) apja, Christian a legidősebb fivér, a család szeme fénye, Michael az örök bajkeverő öcs, Helene a lázadó húg, és Linda, Christian legkedvesebb testvére, aki nem oly rég önkezével vetett végett életének.
A családi összejöveteleket jellemző fecsegő kedélyesség mélyén azonban mély titkok bújnak meg. Christian a meggyötört lelkületű gyermek azért érkezett most haza, hogy végre valahára előálljon az igazsággal. Vinterberg izgő-mozgó kamerája, dokumentarista hatású nézőpontja felkavaró hatású mozit eredményezett, ahol a kitűnő színészi jelenlétnek köszönhetően mellbevágja a nézőt mindaz, ami a család berkein belül történik. A Születésnap az elejétől odakötözi az embert a képernyőhöz, és egészen a végéig el nem engedi, amikor is a szó legnemesebb értelmében vett katarzis mossa át a voyeur bűnös lelkét.

(Thomas Vinterberg: Születésnap; 1998)

Egy labda átrepül az iskola kapuján. Egy kisfiú utánaszalad, majd lendületében egy kislányba ütközik. Ana és Otto, két gyermek, akiknek útjait a Sors egymás felé tereli és elválasztja, már nyolc évesen tisztában van vele, hogy egymás számára lettek teremtve. Ana édesapja autóbalesetben életét veszti, Ottot nemrég elhunyt apja reinkarnációjának véli, a fiút pedig rabul ejti a lány tekintete. Életüket párhuzamosan mutatja be a kamera, ami közben pontosan kirajzolódik a személyiségükből fakadó markánsan eltérő perspektíva. Miután Ana édesanyja feleségül megy Otto édesapjához, a két gyermek mostohatestvér lesz, a szerelmet és a szexualitást a közös családi házban ismerik meg. Amikor Otto édesanyja meghal, egy csapásra vége szakad a furcsa családi idillnek, a fiúnak nem lesz maradása, pilótának áll és a bejárja a világot, így talál rá nagyapja történetére. A nagyapa a spanyol polgárháború idején megmentette egy Otto nevű német pilóta életét, aki fennakadt a fán. A fiú neve innen ered, egy embertelen körülmények között megszületett emberi magatartásból. A német Otto az Északi-sarkkörön él.

Vaksors, eleve elrendelés, találkozások és eltévedések. Vajon akaratunk irányítja a sorsunkat, vagy magasabb szinten dől el minden? Amikor egyik sem számít a másikra, a két fiatal tekintete összetalálkozik, amikor mindketten vágynak a másik után, a tekintetük nem fókuszál egymásra, hiába mennek el egymás mellett. Sosem akkor kapjuk meg lehetőségeinket, amikor igazán vágyunk rá, hanem amikor megtanultuk azt elengedni. Gyönyörűen példázza ezt Ana és Ott története.

Julio Medem filmje lassú folyású, lágy szimbólumokban beszélő, megkevert narrációjú keserédes szerelmi mese, amely Lappföld hűvös melegségében teljesedik ki. Az északi sarkkör szerelmesei bizonyosan nem mindenkinek a szíve választottja, de az én szívem befogadta, és akárhányszor nézem, megérint a képkockákból áradó érzelmi intelligencia.

(Julio Medem: Az északi-sarkkör szerelmesei; 1998)

Alejandro Gonzalez Innaritu első filmje, a Korcs szerelmek (Amores Perros) 3 szálon futó sorskrimi. Az alapvetően különálló, de több ponton is kapcsolódó történetükben sokkal több közös van, mint első ránézésre tűnik. A film maroknyi főszereplőit kutyák, szerelmek, kötődések, tragédiák veszik körül, miközben mindannyian életük meghatározó pontját élik meg.

Octavio & Susana: A remény

Octavio egy fedél alatt él anyjával, bátyjával, és annak feleségével Susanával. Bátyja, Ramiro azonban igen mostohán bánik élete párjával, veri és csalja őt, miközben Octavio csendben szenved a lány iránt érzett szerelme miatt, és folyamatos konfrontációkba kerül a rablásokból mellékjövedelemhez jutó testvérével. Amikor Octavio felfedezi, hogy kutyája meglehetősen vad és erős, viadalokon kezdi szerepeltetni őt, hogy az innen szerzett pénzből elszöktesse a keserű körülmények közt élő Susanat és születendő gyermekét. Az első történet karaktereit egy jobb és szebb jövőért való remény élteti. Ramiro bűntársával egy bankrablás kivitelezését tervezi, azt remélve, hogy az így szerezett pénzből el tudja majd tartani családját, és véget vethet irigylésre aligha méltó életkörülményeinek. Ramiro bár látható szeretettel kötődik feleségéhez és gyermekükhöz, alapvetően mégis önző és becstelen ember. Susana a férje megváltozásában, megjavulásában reménykedik, miközben Octavio is elszántan bombázza szerelmével, és próbálja rávenni a távozásra és egy új élet kezdetére. A két lehetőség közti őrlődése oly nagy, hogy képtelen a döntéshozatalra, így a választás lehetősége önkéntelenül is kicsúszik kezéből. Octavio csakis Susannaval képes elképzelni a jövőjét, a lánnyal együtt töltött közös élettől remélné sorsa jobbra fordulását. Természetesen semmi sem a szereplők elképzelései szerint alakul, és úgy tűnik, hogy mindannyiuk álmai elérhetetlen távolságba kerülnek.

Daniel & Veleria: A leépülés

A második történetben Daniel elhagyja családját Mexicó legszebb modelljéért, Veleriáért, de már összeköltözésük napján komoly próbatétel vár rájuk. A nő megsérül egy balesetben. Kettejük szerelmében eleinte azt a boldogságot látjuk, ami az első történet szereplőinek nem adathatott soha meg, mert nem engedtek saját választásuknak.Valeria azonban tolószékbe kerül, gyógyulása hosszú és bizonytalan folyamat. A nő szépen eltervezett élete lassan, kártyavárként készül összeomlani. Állását elveszíti, s miközben szerelme dolgozik, ő otthon, magányosan kénytelen tengetni eseménytelen napjait. A férfi által vásárolt lakás a boldog együttlét szimbólumából pillanatok alatt változik rideg börtönné, ami lassan de biztosan emészti fel a pár boldogságát. Valeria kiskutyája belesik egy a padlóban éktelenkedő lyukba és képtelen előjönni onnan. Gazdája napokon át hiába próbálja megoldani az idővel rendkívül abszurddá és idegőrlővé váló helyzetet. A két szerelmes lassan elhidegül egymástól, Daniel rájön, talán hiba volt elhagyni feleségét. A padló alatt csapdába esett házi kedvenc utáni elkeseredett keresgélés a kapcsolat lelki kivetülése. Régen láttam ennyire erős jelenetet.

A hajléktalan bérgyilkos és a lánya: A mélypont

A harmadik történetben egy ápolatlan hajléktalant ismerhetünk meg, aki valamit helyrehozhatatlanul elronthatott a múltjában. Egy mocskos bódéban lakik kutyái társaságában, ők a „társalkodónői”. Ez a koldus kinézetű ember nem köztereken kéregetve próbálja megkeresni a fogára valót, hanem gyilkosságokat teljesít megrendelésre. Egyébként lánya után kutat, aki halottnak hiszi őt. Egy megbízást kap (talán az utolsót), az egyik üzlettárs (elvileg barátok is) akarja eltenni láb alól a társát. Az események azonban kicsit átalakítják a megszokott metódust.

A három történet összekapcsolódási pontja egy baleset, amely a szereplők életének sorsfordító pontjává válik. Octavio balesetet szenved, Valeria kocsijával ütközik. A bérgyilkos Octavio kutyáját menti meg, és gyógyítja meg. A kutya – mint szorgos harci eb – a bérgyilkos összes többi kedvencét elpusztítja, ez pedig oly megrázó erejű sokkhatásként éri a hajléktalant, hogy ennek hatására először összetörik, majd pedig, hogy szembenézzen kísértő múltjával – mint Travis a Párizs, Texasban – és útnak indul.

A három történet felépítése egy fajta hanyatlási görbeként is leírható. A remény, a leépülés és a reményvesztettség motívuma az elrontott sors metaforájának, illetve a boldogság lassú és fájdalmas elmúlásának az elbeszélésévé avatja a filmet.Azonban a rendező nem adja meg a kegyelemdöfést a szereplőinek. Inarritu az összes főszereplő számára nyitva hagy egy kiskaput és megteremti számukra a lehetőséget az általuk akart folytatásra. Ocatavio ugyan hiába vár a buszpályaudvaron Susanára, ő azonban nem száll fel a buszra nélküle. Daniel és Valeria a nő amputációja után együtt tér vissza lakásukba: kutyájuk előkerült a lyukból. A hontalan bérgyilkos pedig üzenetet hagy lányának, és megígéri neki, visszatér majd, ha végre képes lesz megbékélni önmagával. A remény tehát életben marad, de garancia semmire nincs: vajon a szereplők elég erősek és elszántak-e ahhoz, hogy egyetlen helyes döntésükkel képesek legyenek kijavítani a múltbeli hibákat, és bekötözni lelki sebeiket.

Az ismeretlen, de rendkívül tehetséges színészekkel forgatott film emberközeli, hiteles drámai helyzeteivel, nagyszerű történetvezetésével lebilincseli a nézőt. A kézikamerával rögzített felvételek és a zene intenzitása tökéletes egésszé zárja a művet. Inarritu első filmjével tökéletest alkotott, amelyet nehéz lesz túlszárnyalnia. Jó film, nagyon jó film a később született hírneves Babel, de a Korcs szerelmek igazi mestermű.

(Alejandro Gonzalez Inarritu: Korcs szerelmek; 2000)

Chow úr, a helyi napilap főszerkesztője és felesége új lakásba költöznek. Ugyanazon a napon költözik melléjük Chan asszony és férje. Mindketten a házastársuk nélkül érkeznek, akiket a a kötelezettségeik távol tartanak. A nő férje rendszerint külföldön tartózkodik, a férfi felesége pedig vagy túlórázik vagy beteg anyját látogatja. Chan asszony munkája közben gondosan szervezi főnökének a felesége és a szeretője között megosztott programját, és lassan rájön, hogy az ő hitvese sem hű hozzá. A szerető pedig nem más, mint Chow úr felesége. A két becsapott ember egyre több időt tölt egymással, eleinte csak az elhagyottság közös érzése hozza össze őket, de később mintha valami szikra is megpattant volna.

1962 Hongkongja a szexuális forradalom, a modernitás korának éppen csak a küszöbe. A férfi hiába szeretne új életet váltani, a nő sehogy sem feledi házasságát, és a jó neveltségből sem enged. A férfi egy évig vár a nőre, aztán továbblép, de az emlékei őt sem engedik.

Wong Kar-wai a Szerelemre hangolva című filmjében járatta csúcsra szerzői stílusát, melyet már-már közhelyszerűen a „Hongkong-blues”-nak neveznek. A szereplők hétköznapi cselekvései folytonosan, ciklikusan ismétlődnek, ez adja a film struktúráját. Chan asszony munka közben, a tésztakifőzdében és otthon, Chow úr a nyomdában, a tésztakifőzdében, valamint mindketten az étteremben, az utcán az esőben, hazafelé a taxiban, mindig szinte azonos beállításban. Újra és újra ismétlődő cselekvéssorok, amelyek időbeli viszonyát csak Chan asszony ruhájának váltakozása jelzi. A kamera lassan, kimérten mozog, szinte mindig ugyanazt az utat járja be, amelyet tökéletesen követ le a melankolikus-romantikus hegedűzene (Michael Galasso és Umebayashi Shigeru), no és olyan slágerek, mint a Quizas, quizast vagy a Te quiero dijiste (Nat King Cole). Körbe-körbe járunk, nincs előremozdulás, ördögi kör ez a szerelem. Aztán, amikor a férfi kilép a körből, csak ténfereg, téblából, majd az emlékeiben szöszmötöl, ahogy Wong Kar-wai is.

A rendező Hongkongról mesél, milyen is volt egykor, ahogy egy férfi turkál az emlékeiben: milyen is volt az a régi nő. A film az emlékezés logikáját követi, néha túloz, olykor téveszt, ha kihagy ezt-azt, valamivel pótolja, eltérő jelentőségű momentumokat ragad ki, képeket rakosgat össze. Mígnem Chow úr elengedi, ami a szívét nyomja.

A Szerelemre hangolva a melankolikus visszafogottság, a lassúság, az időbezártság filmje, amely olyan egyéniségeket ismertetett meg velünk, mint Tony Leung és Maggie Cheung, valamint az operatőr Christopher Lloyd.

(Wong Kar-Wai: Szerelemre hangolva; 2000)

Amélie Poulain a nyüzsgő gyerekvilágtól elzárva nő fel, mivel orvos édesapja úgy találja, hogy lányának szívritmuszavara van, és ezért óvni kell minden megerőltetésről és megrendüléstől, holott a lány szívverése az atyai érintés miatt gyorsul fel, amelyet csak a rendszeres orvosi vizsgálat során tapasztal meg főhősünk. Amelie neurotikus édesanyja egy képtelen baleset – a Notre-Dame tetejéről leugró öngyilkos épp rá esik – folytán fiatalon életét veszti. Emiatt az édesapa még jobban magába zárkózik, elvonultan él, mindennapjait egy felesége emlékének szánt különös síremlék építésének szenteli. Amelie egyike azoknak a gyermekeknek, akikkel a szülők mit sem törődnek. Egyedül találja magát a világban, és mint egyeduralkodó saját szórakozatására élénk képzelőerejével benépesíti azt.

A felnőtt Amélie egy kis montmartre-i kávézó pincérnője lesz, élete egyszerű mederben telik, néhány balul sikerült próbálkozás után lemond a társkapcsolatról, és apró dolgokban leli örömét: szereti kiskanállal feltörni a karamellt a puding tetején, sétálni a párizsi napfényben, mélyen beletúrni a zöldségesnél a babszemek közé, kavicsokkal kacsázni a Saint-Martin csatornán, megpróbálni kitalálni, hány embernek lehet orgazmusa éppen abban a pillanatban.

Aztán eljön az a tragikus nap, amikor Lady Diana búcsút mond e világnak, a megrázkódtatás okozta véletlenek folytán rábukkan egy kilazult csempére a fürdőszobában, s mögötte egy öreg fémdobozra, amelybe egy kisfiú gyűjtötte emléktárgyait, aki évtizedekkel ezelőtt lakott a lakásában. Amelie úgy dönt, felkutatja a doboz immáron felnőtt tulajdonosát. Miután sikerrel jár – égi jelként értékelve tettét – felhatalmazva érzi magát arra, hogy életét a jótékonyságnak szentelje.

Édesapját (egy kerti törpe és Amélie légikisasszony barátnője segítségével) ráveszi, hogy régi álmát valóra váltva, világ körüli útra induljon; a presszó pincérnőjét és kiállhatatlan törzsvendégét csellel összeboronálja; házmesterének sok bánatos év után hallatlan örömöt szerez; a szomszédos zöldségboltban dolgozó kisegítőt, Lucient pedig megszabadítja főnöke zsarnokoskodásától. Amíg azonban mások útját egyengeti, rá kell döbbennie, hogy neki nincs afféle „Őrangyala”, mit amilyen ő maga, törődnie kell saját boldogságának kiteljesedésével, ennek eléréshez pedig sok köze lesz egy fényképalbumnak, egy Nino nevű fiúnak és az üvegemberként ismeretes remetének

Jean-Pierre Jeunet mielőtt neki látott volna az Amelie Poulain életét bemutató játékfilmnek, már túl volt a Marc Caroval való sikeres, kultuszértékű együttműködésen (Delicasetten, Az elveszett gyermekek városa) és egy tengerentúli bérmunkát (Alien4) is elvégzett. A szerzői attitűdjét meghatározó szürreális világkép, a sötét tónusú képkockák, a különös figurák, az önmagából kifordított pillanatok meggyőző egységre leltek az Amelie csodálatos élete című filmben. Jeunet nem engedett magából, miközben mégis a széles közönségnek kedveskedett. Egy magányos, jobb sorsra érdemes fiatal lánynak a boldogság útjára való terelgetése elvarázsolja a legtöbb nézőt.

Jeunet felismerte, hogy a modernkori nézőt elvarázsoló hatásmechanizmust saját maga ellen lehet fordítani. A digitális technika, a különféle speciális effektek, a minden képzeletet helyettesítő hatáselemek annyira gúzsba kötnek minket, hogy nem látjuk a fától az erdőt. Ám, ha megfordítjuk a dolgot, és az első ránézésre lényegtelent, az apró részleteket emeljük ki, akkor ez ugyanolyan jól működik, és még talán látni is fogunk valamit. Persze Jeunet nem átalkodik némi fricskát is küldeni a Hollywood diktálta ízlésvilágnak. Véleményem szerint, az Ameli csodálatos élete Jeunet filmográfiájának csúcspontja, amely magán hordozza a zseni kézjegyét.

Természetesen marok számra lehetne sorolni azokat a filmeket, amelyek a filmtörténelemre sokkal mélyebb benyomást tettek, mint Jeunet alkotása, mégis – véleményem szerint – jelentősége az Európai Filmművészet tekintetében elvitathatatlan. Hogy miért kedves szívemnek olyannyira ez a film? Mert a tisztaságnak, az egyszerűségnek, a naiv szellemnek, az apró részleteknek írt himnuszt. Kétségtelenül szentimentális a film, de a rossz értelemben vett giccset éppen a szerzői stílusjegyek révén kerüli el. Nincs mit szépíteni, Amelie, az újkori Teréz anya, elcsavarta az én fejemet is.

(Jean-Pierre Jeunet: Amelie csodálatos élete; 2001)

Az önmagát túlhajszolt világhírű karmester, Daniel Daréus szívinfarktusát és magánéleti válságát követően visszatér abba a faluba, ahol 7 éves koráig élt édesanyjával. Daniel a régi iskolaépületbe költözik be csendben, ám a híresség megérkezése egy ilyen kis településen nem maradhat titokban, a helyiek érdeklődő figyelemmel kísérik a szülőföldjén menedéket kereső híres ember minden egyes mozdulatát.

Daniel végül elvállalja a templom kántori állását, ami a helyi kórus vezetésével is együtt jár. Óriási lelkesedéssel és figyelemmel veti magát bele a munkába, a zene megváltó erejét tolmácsolja önmaga és hallgatói felé. A kis csapatot belső hangjainak megtalálására ösztönzi különböző módszerek segítségével. A próbák alkalmával szép lassan megismerkedünk az egyes tagok személyiségével. Ide jár például a családanya Gabriella, akit férje rendszeresen bántalmaz, a magányos, de csupaszív Léna, vagy Inger, a helyi lelkész felesége.

Vannak azonban olyanok, akik nem nézik jó szemmel a helyi közösség egyes tagjainak személyiségének kibontakozására tett kísérleteket. A helyi lelkész el is bocsátja a kántori állásból Danielt, ám a kórustagok ezt nem hagyják annyiban, és Daniel házában gyakorolnak tovább.

A film a szeretetről szól. Ilyen egyszerűen lehet megfogalmazni a Hétköznapi mennyország lényegét. Daniel a szakmai sikerek rivaldafényéből egykori megaláztatásainak (a környékbeli gyerekek a kisfiú Danielt rendszeresen verték) helyszínére tér vissza, mert itt még van némi elvégezetlen dolga. A Hétköznapi mennyország a maga egyszeri természetességével, nagyszerű színészi jelenlétével mesél azon alapvető emberi értékről, ami a kölcsönös adás élményében nyilvánul meg. Daniel erőteljes és szabad személyiségére legalább annyira szüksége van a kis falu közösségének, mint a szülőföldjén élő emberek szeretetére Danielnek. A kölcsönös tisztelet és figyelem ereje megmozgatja a hegyeket, de legalábbis mindenkiből a legjobbat hozza ki, vagy legalábbis azt, ami a leginkább a lényege. Ez persze elsöpör minden olyan társadalmi, kisközösségi, családi és személyes röghöz kötöttséget, ami gúzsba köti az embert. Mindez könnyel és mosollyal jár. Kay Pollak viszont oly finoman és természetességgel szól erről filmjében, hogy felejtsünk el bármiféle sallangot, hamis, amit számos filmből jól ismerhetünk.

A hó végtelen fehérsége, a búzakalászra tűzött kottalap, a beéneklés zöngése és persze a Gabriellának írt dal számomra örökre emlékezetes marad. Nehéz beszélni vagy írni róla, mert úgy érzem bármit is írok le a Hétköznapi mennyországról, konganak az üres szavak. Nincs mese: látni kell és kész.

Középiskolám egy ének-zene tanára mondta egyszer, hogy aki nem ért valamilyen formában a zenéhez, az csak fél ember lehet. Akkor és még évek múltán is haragudtam rá e kijelentése miatt. Kikértem magamnak, hogy én fél ember lennék. Ne legyen már ennyire oda magáért. Aztán eltelt már több mint tíz év, és rájöttem igaza van. Nem sajnáltatom azért magam, próbálok én is egész ember lenni.

(Kay Pollak: Hétköznapi mennyország; 2004)

Egyszer volt, hol nem volt… A Fiú találkozott a Lánnyal, a Lány pedig a Fiúval. Valamennyi szerelemről szóló film így kezdődik. Nincs ez másként az Egyszer esetében sem. Az utcazenész fiú és a virágárus lány szembetalálja magát egymással a dublini forgatagban. A Fiú nappal slágereket, éjjel saját szerzeményeit énekli az ír főváros közterein. A Lány cseh emigráns, aki alkalmi munkákból tartja el magát és családját. Egyiküknek sincs saját lakása. A Fiú az apjával él (anyja halálát követően költözött vissza a szülői házba), és bedolgozik a felmenői porszívójavító műhelyben. A Lány gyermekével, és anyjával él egy lakásban (édesapja öngyilkosságát követően költöztek át a szigetországba). A Fiút nemrég hagyta el élete nagy szerelme, a Lány nemrég hagyta ott a férjét. Tükörsorsok, rokonlelkek találkozása,  a közös nyelv pedig a zene. A Lány egy nap megáll a Fiú előtt, és hallgatja a Dalt. Zenész Ő is, saját zongorára ugyan nincsen pénze, de egy hangszerboltba megengedik neki, hogy kedvére játsszon.

A Fiú nem hisz eléggé önmagában, nincs elegendő önbizalma, hogy tehetségét felhasználva megvalósítsa magát. A Lány fiatal anyaként egy új országban keresi boldogulását. Két nyomott vesztett szellem, akik, egyszeri találkozásuk gyümölcseként, a megfelelő útra terelik egymást. A Fiú elkíséri a Lányt a hangszerboltba, ahol eléneklik az első Dalt együtt. Mielőtt elválnának útjaik, a Fiú megszervezi, hogy egy albumnyi dalt hangstúdióban CD-re vegyenek.

Az Egyszer sallangmentes, tiszta történet, amely szex és csók nélkül meséli el két ember, egy férfi és egy nő barátságát, szerelmét, a végén gyönyörű és egyszerű eleganciával lezárva a filmet. Ez a film kitűnő példa arra, hogy lehet különösebb technikai manőverek nélkül, dokumentumfilm-szerű képekkel, aprópénzből, amatőr színészekkel és profi zenészekkel olyan filmet alkotni, amely hamis hang nélkül beszél a történetről.

A film igazi erejét a Glen Hansard-Markéta Irglová páros dalai adják, tiszta csengésűk az első perctől beszippantja a nézőt. A mozi mai világában az embernek úgy kell az ilyen, mint éhezőnek a falat kenyér.

(John Carney: Egyszer; 2007)

Laurent Cantet egy osztálynyi fiatallal forgatott mozgóképes alkotást az oktatás mai állapotairól. Nem akart sokkolni, így nem a manapság népszerű fiatalkori erőszakot vette gorcső alá, amikor két vagy három felfegyverzett diák halomra lövi padtársait és az iskola vezetését. Cantet ennél sokkal hétköznapibb kérdéseket boncolgat legújabb filmjében. Az iskolarendszer a régi keretek között nem működhet, a mai fiatalok vérében már a demokrácia csordogál, amely egészen szűkre szabja egy tanár mozgásterét. Generációs- és osztálykülönbségek okozta ellentétek feszülnek egymásba a modernkori iskolarendszerben. A gyermek félreérti oktatóját, a hagyományos nevelő módszerek fabatkát sem érnek. Érzelmileg sokkal közelebb kell kerülni a fiatal lelkekhez, szívük közelében kell megragadni az érdeklődés csíráját.

Cantet egy Maliból származó fiú, Souleymane történetét kezdte el írni, mikor Francois Bégaudeau könyvét elolvasta. Cantet egy olyan történetet akart el mesélni, amely egy osztály falai között játszódik, így rajzolva körül a társadalom működési mechanizmusát. Francois tíz éve után hagyta ott a tanári pályát. Az általa írt könyv hasonlóról szólt, mint amit a rendező szeretett volna bemutatni, így a két történet egymásra talált. Rövid gondolkodási idő után Francois elvállalta a film főszerepét, amelyben egy tanárt alakít. A filmben játszó 13-15 éves gyerekeket egy iskolában válogatták össze.

A filmet egy év alatt forgatták le egy francia iskolában a tanítás után, délutánonként. Cantet a forgatás alatt csak néhány rövid instrukciót, konkrét mondatokat adott meg, amelyeknek el kellett hangozniuk a filmben, minden mást a spontán reakciókra bízott. A forgatókönyvet – amely a forgatás folyamán folyton változott – csak a tanár ismerte, neki kellett a megfelelő irányba terelgetni a történetet. Három kamerával vette fel a jeleneteket: egy a tanárt vette, kettő a gyerekeket. Így nem kellett megszakítani az egyes felvételeket, hanem folyamatossá lehetett tenni a forgatást.

Cantet módszere olyannyira eredményes volt, hogy régóta látott frissességű film született belőle. Az osztály nem tisztán dokumentumfilm, de nem is tisztán játékfilm. Fiktív történet, ahol mindenki saját magát alakítja – mint az a vége főcímből is kiderül –, ugyanakkor olyannyira realista, hogy kétsége sem merül fel a nézőnek a hitelességét érintően. Nem érhető tetten semmiféle elidegenítő hatás, amely az abszolút fiktív történetek esetében tapasztalható. Az osztály nem akar tabukat döntögetni, nem folyamodik hatásvadász eszközökhöz, egészen egyszerűen egy társadalmilag súlyos problémát boncolgat, a jelen és a jövő generációja közötti kommunikációs nehézségek szülte konfliktusokból szemezget.

Cantet filmje nem durrant nagyot, nincs benne egyetlen önmagában emlékezetes jelenet, ehelyett minden a helyén van, a film mint egység működik igazán. Cantet amatőrökkel hozott létre egy profi alkotást. A kamera őszinte pillanatokat ragad meg, amin hol nevetünk, hol sajnálkozunk, és közben meglátjuk azt a csodát, amelyet filmművészetnek neveznek. Főhajtás Mr. Cantet.

(Laurent Cantet: Az osztály; 2008)

Ha nagyon kutatnék még az emlékeim között, biztosan találnék még a sorba ideillő filmet. Persze vannak olyan kedvenc filmjeim is, amelyek nem ebbe a sorba illenek. Ezeket nem a megélt katarzís teszi felejthetetlenné, hanem egészen más, de ezekről talán egyszer máskor.