jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Jeney Zoltán; Révfülöp (2012); Révfülöp Fajszföldön (2013), Kolibri Kiadó, Budapest

Legtöbben a tikkasztó hőségtől, viharos zivataroktól sokszínű, nyári arcát ismerjük, de sokan vannak, akik jobban szeretik a fürdőzök hangoskodásától mentes, téli tájat. De mindenkinek bevillan egy régi emlék, esetleg valami szín, illat vagy hangulat, ha szóba kerül Közép-Európa legnagyobb tava, a Balaton. Szinte önmagáért kiált, valaki írja bele egy regénybe, költse bele egy versbe a magyar tenger gazdag kulturális és természeti kincsestárát, mégis mostanában keveseknek jut ez az eszébe. Ezúttal Jeney Zoltán meséi tesznek erre egy kísérletet.

Azt azért már az elején leszögezném, hogy a Rév Fülöp-történetek nem forradalmasították a balatoni magyar irodalmat. Ha erre keresnék példát, kézenfekvőbb lenne Fekete Istvánt szóba hoznom, akinél a Kis-Balaton és annak élővilága valóban központi szereplővé válik. Jeney Zoltán esetében a Tapolcai-medence, a Bakony, a Tihanyi-félsziget, a Keszthelyi-hegység egy szépen megfestett díszlet, csupán a mesét komfortossá tévő köntös. Nem kell Roxfortba hoppanálnunk vagy Középföldére elvándorolnunk, hogy izgalmas kalandokban legyen részünk. Az ismerős vidék közelebb hoz minket a sosemvolt legendák mesebeli világához.

Bízzunk abban, hogy Tutajosra, Bütyökre meg Matula bácsira még az elkövetkező generációk is kíváncsiak lesznek majd, de most azt is szem előtt kell tartanunk, hogy a mai ifjúságnak már modernebb mesékre is szüksége van. A kaland meg a fantasy jött mostanában divatba. De működőképes lehet egy lovagregény is, főleg ha az előbb említett műfajokat is ügyesen keveri.

A Rév Fülöp-mesék nem a balatoni mondavilággal ismertetnek meg, nem abból építkeznek. Nem köthetőek szorosan a balatoni tájhoz, ugyanis játszódhatnának bárhol másutt is. Jeney Zoltán azonban szerelmes a Nagy Tóba, és imád játszani a nevekkel meg a nyelvvel. A Rév Fülöpben éppen ezért ember-szereplők (Ádánd, Diás, Gyenes, Csobánc, Vázsony, Akarattya), állatok (bézseny, sióf, monosz, a ló), növények (ederics), ételek (tördemic), foglalkozások (kajár, garabonc) veszik fel az ismerős földrajzi neveket.

De a legkézenfekvőbb példa a névjátékra maga a címszereplő figura, Rév Fülöp. Ez a tízéves forma gyerek iszonyúan szereti húzni a lóbőrt. Elsüthetnénk egy ágyút vagy bömböltethetnénk oroszlánkórust mellette, a füle botját sem mozdítaná. De mélységes mély az álmok kútja. (Bocsánat, Thomas Mann.) A valóságtól távoli szférákban olykor az is megtudható, ami máshonnan nem látható. Az édesanya icipici fia, felhagyva a sok heverészéssel és a megannyi tördemic, puszpáng meg lonc majszolásával, elindul hát világot látni. S ha már arra jár, mit ad isten, hős lovag válik belőle. Elsőre azért nem néznénk ki belőle, és az igazat megvallva ő sem fogadott volna magára nagy tétekben.

A balatóniai lovagregények sikerét mi sem mutatja jobban, minthogy a sorozat immár két kötetesre bővült. A második rész, a Rév Fülöp Fajszföldön cselekményváza kísértetiesen hasonlít az első regény, a Rév Fülöp szerkezetére. Mindig azzal kezdődik ugyanis az egész haddelhadd, hogy valamelyik király bajba kerül. Balatónia első számú emberét, a Hatalmas Csobáncot például egy nagyon csúnya betegség, a kiliti-kór döntötte ágynak, melytől a hatalmasságot éjjel-nappal kínzó csuklás gyötri. Hatodik (avagy Torkos) Hollád, Fajszföld uralkodója pedig egyik pillanatról a másikra eltűnik királyi fekhelyéről, mintha sosem lett volna ott.

Most már csak az a kérdés, miért éppen Fülöp, ez a Szántódpusztáról való koszos kiskölök lenne a legmegfelelőbb személy az uralkodói házak problémáinak orvoslására? Erre valószínűleg az udvari főjövendőmondó mondana valami sejtelmesen furcsát, hiszen mégiscsak az ő jóslata indítja útnak főhősünket a királyi csuklásra gyógyírként szolgáló Vendeki virág felkutatására. De a folytatásban már senki sem kérdőjelezheti meg a hősként ünnepelt fegyverhordozó részvételét az fajszkirály eltűnésével gyanúsítható kaprosváriak ellen szervezett hadjáratban.

A válasz egyébként roppant egyszerű. Lehet, hogy Fülöpnek nincsen kőkemény izomzata vagy rettenthetetlen fizimiskája, de helyén van az esze meg a szíve. Már sokszor bebizonyosodott, hogy ez a kombináció jóval többet ér az ostoba erőfitogtatásnál. Főleg ha a megoldás ravasz mondókákban rejtőzik, vagy éppen az orrunk előtt hever. Azt csak csöndben merem megjegyezni, hogy Fülöp nem áll hadilábon a szerencsével sem. Persze az vesse rá az első követ, akinek külső segítség nélkül minden elsőre sikerül. A fiúnak volt mersze elindulni. És ha már egyszer nekidurálta magát, akkor jött, látott és győzött is. Megvolna tehát a Rév Fülöp-történetek népmesei motívuma is.

Fülöp élete tehát fenekestül felfordul, folytonos vándorlás lesz az osztályrésze. Ádánd lovaggal keresztül-kasul bejárja Balatónia színes birodalmát. Megismerkedik Meszesvár bolond népével, Lovasberek fecsegő patásaival és a zagyva beszédű miabogyóiakkal. Eljut az Örök Gyönyörök Kertjébe, ahol másképpen folyik az idő, mint másutt. Utazik az óhajok hajójával, amire ha ráparancsolsz, meg se moccan. De ha megfogalmazod a vágyad, repül, mint a gondolat. Eljut a Vendek-folyó torkolatáig, átverekszik a félelmetes Vendeki-erdőn és rengeteg pruttyogás meg szortyogás közepette átkel a Haláp-lápon is. Diással felfedezi a végtelenül ostoba siófok vérfagyasztó üvöltésétől hangos Loncs-erdőt. Ráadásul részt vesz Fajszvár és Kaprosvár törpebirodalmának egyesítésében is.

A Rév Fülöp első része némi hasonlóságot mutat az Arthur mondakörbeli Perceval történetével, aki egyszerű fiúból lovagi rangig emelkedett. A Vörös lovag legyőzésével ő váltott jegyet magának a legvitézebb harcosok sorába. A mesék cselekményvezetése nem túl bonyolult, de a fő eseményeket kísérő mellékszálakon régmúlt sorsokat is felfedezhetünk magunknak. Általában amiről az elején azt gondoljuk, micsoda bonyolult história, szörnyűséges veszedelem, óriási katasztrófa, arról utóbb mindig kiderül, nagyobb a füstje, mint a lángja. De ha már ilyen nagy feneket kerítenek a dolgoknak, a végén legalább mindig sor kerül egy kis dínomra is, dánomra is.

A Rév Fülöp humorával lekenyerezi még a legmogorvább olvasót is. Ha most el is tekintünk a földrajzi nevek állandó újraértelmezéséről, akkor is szembeötlő a sok szójáték, amivel Jeney Zoltán kiaknázza a magyar nyelv gazdagságát, dallamosságát, szavainak kifejező erejét. Ráadásul – olvasva az óbalatóniai nyelvjárást – együtt érzünk az ember szereplőkkel, és mi is értetlen pofát vágunk, vagy csak nézünk magunk elé. De röhöghetünk a miabogyóiak nagyon is ismerős izés, zavaros hogyishívjákján. Akarom mondani, kommunikációján. Mert „azért te sem mernéd rábigyulázni azt a vackot arra a mifenére, ugye?”

Nem hagyhatom említés nélkül a könyv gyönyörűséges illusztrációit, Haránt Artúr munkáját. Ha azt hiszed, hogy rajzoló művészi álnevet visel, érd be annyival: tévedtél. Barnával színezett egyszerű iniciálék, miniatúrák, egész oldalas festmények keltik életre, mesélik tovább a Jeney Zoltán tollán megszületett történetet. A rajzok és a könyv keményfedeles borítója együtt olyan hatást kelt, mintha valóban valami régi krónikát tartanánk a kezünkben. Tudniillik az elbeszélő nem kitalálta Rév Fülöp (igaz) históriáját, hanem olyanoktól hallotta, akik maguk is (igaz) mesélők.

Szárszónak is egy a vége: nyugodt szívvel adjuk gyerekeink kezébe ezeket a ránézésre és beleolvasva is lenyűgöző könyveket, mert biztosan kedvet kapnak tőlük az olvasáshoz. Másfelől a lányokat és fiúkat óva intem, nehogy szüleik kezébe engedjék Rév Fülöp históriáit. Főleg apával kell vigyázni. Ha megkaparintja, vissza nem kapod, míg el nem olvassa. Kompromisszumos megoldásként javaslom a lefekvés előtti hangos felolvasást. Mert a mesék gyönyörűen szólnak.

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán és olvasható a port.hu-n is.

David Walliams: Milliárdos fiú, Kolibri Kiadó, Budapest, 2013

Fogadni mernék, hogy már te is eljátszottál a gondolattal, mit tennél, ha a bőröd alatt is pénz lenne. Nem kellene folyton az anya szoknyáját ráncigálni, ha mondjuk meglátod a játékbolt kirakatában azt a piros dömpert, ami után már hetek vagy hónapok óta epekedsz. Valószínűleg már te is unod, hogy mindig meg kell magyaráznod, neked miért éppen most és nem máskor kell az a csodaszép bringa vagy az a trendi táska. Milyen jó is lenne, ha megvehetnél mindent, amire vágysz. Elfelejthetnéd a toporzékolást, a bömbölést, amihez csak is akkor folyamodsz, amikor a felnőttek már nem értenek a szép szóból.

Biztosan ezt szeretnéd, ugye? Vagy mégsem? Mondok neked valamit, mielőtt döntenél. Ismerd meg Köptzös Jocót, aki alig múlt tizenkettő, de már tudja, milyen az, amikor az embernek iszonyatosan rengeteg sok pénze van. El sem bírod képzelni, Jocónak mi mindent összevásároltak: 3D IMAX mozit, egy igazi cápát és hozzá egy hatalmas akváriumot, saját Formula 1-es versenypályát, hullámvasutat, bowlingcsarnokot, biliárdasztalt, robotkutyát és még egy krokodilt is. Röviden összefoglalva Jocó piszok módon el lett kényeztetve.

S ha ez még nem lenne elég neki, az apukája minden szülinapján egymillió fontról állít ki csekket neki. Tudod, arról a paliról beszélek, aki egyszer és mindenkorra forradalmasította a fenéktörlést, amikor vécépapír-guriga tekerése közben feltalálta az Üdepopót. Ez az a vécépapír, aminek egyik oldala nedves, a másik meg száraz. Nem ismered? Próbáld ki. Jocó apukáját ugyanis ez tette hihetetlenül gazdaggá.

Egy apa pedig mindent meg akar adni az egy szem fiának. Például olyan iskolába íratja, ahová csupa grófi meg bárócsemete jár. Nehogy már a fiának szegény gyerekekkel kelljen együtt tanulnia, amikor akár egy iskolát is vehetne neki. De míg amazok származási alapon kerültek a társadalmi ranglétra legfelsőbb fokára, addig Jocóék vécépapír-guriga halmokon kapaszkodtak fel oda. Nem csoda hát, hogy slózisrácnak csúfolják és kinézik a díszes társaságból. Ebből is láthatod, hogy Jocó gazdagsága nem teljes. Egy valamit ugyanis sosem adatott meg Jocónak. Barátai nincsenek. Egyetlenegy sem. Na ezért van az, hogy tizenkettedik születésnapján nem a kétmillió fontos csekket választja ajándéknak (megkapja azt amúgy is), hanem azt kéri, járhasson a kerületi suliba. Ott aztán senki sem tud a gazdagságáról. Szerethetik vagy utálhatják, de saját magáért, nem az apja pénzéért.

A Gengszter nagyi szerzője, David Walliams üzenete végtelenül egyszerű, és szögezzük le: cseppet sem mond újat. A Milliárdos fiú című könyvében egyre újabb példákkal szembesíti az olvasót, miért nem tehet boldoggá a temérdek pénz. Walliams tanmeséje bármennyire is kiismerhető, rendkívül mulatságos figurákkal és remek nyelvi játékokkal van feldúsítva, már ezek miatt is érdemes elolvasnod. És hogy gyorsan falod majd, az biztos. Az a gyanúm, Totth Benedek élvezte, hogy Cormac McCarthy súlyos mondatai helyett ezúttal Walliams üdítő, ötletes szövegét fordíthatta. A példa mutatja, a jókedvvel végzett munka az eredményen is meglátszik.

Walliams ugyan nem használ durva kifejezéseket, nem enged az alpári humornak (mégiscsak az ifjúságnak szánja regényét), mégsem finomkodik. Kíméletlenül rálép mindenki lábára. Megtudjuk, hogy az angol arisztokrácia következő generációját milyen tantárgyakkal készítik fel a nagy betűs életre (például a kedvencem: művészi sövénynyírás). Sorra veszi a legközhelyesebb, tehát leggyakoribb tanári dumákat (első helyen: „Nemcsak magadra hozol szégyent, hanem az egész iskolára!”). A szörnyűséges menzakoszt rémisztő kínálatából a kelleténél is bőségesebb ízelítőt kapunk (de lehet, hogy neked bejön a hajas lasagne). Mellékeli még a csúnya szavak hosszú listáját, és feljegyzi a vállalhatatlan tanári neveket (én is tudok párat).

És hogy ne csak a szavakba gyúrt poénokon röhögjünk, arról Tony Ross illusztrátor karikatúraszerű rajzai gondoskodnak. A szerző a könyv eleji szellemes köszönetnyilvánításban (Köszik) elárulja, azért csak fekete-fehérek a rajzok, mert Tony Ross túl sokat kért a kiszínezésükért. Nem volt szép dolog tőle, mondhatom. Hozzáteszem, nekem tetszik a ceruzarajz sokatmondó egyszerűsége.

De térjünk csak vissza Jocóra egy picit. Mint mondottam, nagyon-nagyon-nagyon (de tényleg nagyon) szeretne egy barátot. És ahogy az Üdepopó vállalat felvirágozása után minden, úgy ez is szinte az ölébe hullik. De persze nem veszi észre. Ha valaki hozzászokott ahhoz, hogy bármit megvehet, akkor nem fogja fel, hogy vannak megfizethetetlen – pontosabban: megvásárolhatatlan – dolgok.

Jocó jó sok marhaságot tesz, és fájó élményekben van része, míg végül megérti, éppen úgy akarta megvásárolni mások szeretetét, ahogy az apja az övét. Nem elég a tiszta szándék, a szívvel is rendesen kell bánni. Tisztább üzlet nincs is ennél. Azt kapod, amit adsz, pajtikám. Ebből aztán jöhet a felismerés: vigye az ördög a sok suskát, csak a baj van vele! Na, kell még a zsé, vagy eltehetem?

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán és olvasható a port.hu-n is.

Finy Petra: Szárnyak és paták; Kolibri Kiadó, Budapest, 2013

Pego, a bronzhajú pegaurfiú a felhők tetején él Patagónia égi városában, ahol minden pegaurkanca és pegaurmén éppen a Repülési Ünnepségre készül. De álljunk csak meg egy szóra! Mi a veszedelem az a pegaur? Elő hát a farbával: a pegaur se nem pegazus, se nem kentaur, sokkal inkább mindkettő egyszerre. Felső teste akár az emberé, a folytatásban azonban lóféle. De még a hátán hatalmas szárnyak is nőnek, azzal hódítja meg a fellegek fölötti messzeséget.

De egy mese akkor igazán jó, ha indításként sincs egészen rendben valami a világgal. Pego például azért dúl-fúl, mert neki csak szárnycsökevények jutottak, míg társait gyönyörű és repülésképes végtagokkal áldotta meg az ég. Hiába töltötte be az életkort, amikor az ifjú pegaurok szárnyra röppennek, ő az egyetlen, aki nem ugorhat le a Szárnyaló Szirtről. Mégis megteszi.

Tudvalevő, a mesehősök nem ismerik a lehetetlent, de az tényleg csodaszámba menne, ha Pego apró szárnyaival megülné a szelet. Meg kell tanulnia neki is a leckét: akkor válhat igazi hőssé, ha megdolgozik a szépért és a jóért. Mindenkinek másképp kell kijárnia a „saját királyságát”. Pegónak is meg kell találnia a megfelelő módszert és megfelelő segítőket ahhoz, hogy „boldogan éljen, míg meg nem hal”. Mert egyet jó, ha már most tudsz, segítséget kérni egyáltalán nem szégyellni való. Sőt, igazán nagy bátorságról tanúskodik, aki a feléje nyújtott kezet elfogadja.

Finy Petra mesekönyve, a Szárnyak és paták egy olyan csodalény főhőst állít elénk, aki a nem mindennapiságából is a szokatlanságával emelkedik ki. Ez önmagában nagyon szép gondolat, de teljesen érthető az is, hogy Pegót ez valahogy egy cseppet sem vigasztalja. Mondhatják a szülei, hogy ő attól különleges, mert senki másnak nincsenek olyan szárnyai a pegaurok között, mint amilyen csak neki van. De ha egyszer ő repülni akar, és nem tud, akkor mitől legyen boldog?

Kellenek neki a pofonok az élettől, amiből megérti, szárnyak nélkül repülni nem, csak zuhanni lehet. Pego lepottyan az égből, és feltárul előtte a felhők alatti világ, ahol az emberek falvai találhatók. Ott él Glu is, az embergyerek. Ő cukorbeteg, de nem duzzog emiatt, bebizonyítja, lehet együtt élni ezzel. Persze nem árt, ha van nálad vércukormérő, meg egy tollhoz hasonlító inzulinadagoló eszköz. Mert olykor életeket menthet. De mindez elfér egy zsebben vagy egy táskában. Ha ezt felfogod, akkor tényleg nem állíthat meg téged senki. Lehetsz például furmányos feltaláló, aki a hajókat is megrepteti az égen.

Ki hitte volna, hogy egy mesében az ember tanítja a csodalényt, és nem fordítva. A segítség valahogy sosem onnan jön, ahonnan igazán számítanál rá. Finy Petra történetében mindent Pego szemén keresztül látunk. Az ember a mesehőst mindenben segítő szereplő, emberfeletti, akarom mondani: pegaurfeletti erővel, ügyességgel, bátorsággal.

A saját szárnyait kereső pegaurfiú elindul hát szerencsét próbálni, még ha valószínűleg ezt nem is ilyenformán gondolta volna. A kezdetben szépen épülő történetben ömlesztve zúdul hirtelen a főhősre a próbatételek sokasága. A bonyodalmak azonban éppen olyan gyorsan megoldódnak, mint amilyen sebesen összesűrűsödtek a viharfelhők. Ezt a kis sietséget azonban előzékenyen nézzük el. Herbszt László érzelemgazdag illusztrációi segítenek elfeledtetni az efféle apróbb hiányosságokat.

Finy Petra a Szárnyak és patákba belepakol mindent, ami elférhet egy mesében. Pegaurlány szimpatizál az emberfiúval, emberlány komálja a pegaurcsikót. Természetesen kell egy csúf, gonosz is, aki akadályokat gördít a főhős elé. Ő a lényész, aki saját gyönyörködtetésére gyűjtögeti a különlegesebbnél különlegesebb élőlényeket. És ne hallgassunk a pökhendi saskirályról sem, mégiscsak hozzájárul ahhoz, hogy valóra váljanak a főhős álmai. Tudniillik a fennhéjázó tollazat mögött is nemes sasszív dobog.

Glu példájával pedig egy nagyon fontos dologra is felhívják a figyelmünket, mégpedig, hogy mit jelent gyermekkorban a diabétesz. Ez olyan betegség, amely ma már sajnos egyre több kisgyermeket érint. Az Egy Csepp Figyelem Alapítvány kezdeményezésére megszületett könyv külön szószedettel és a betegséggel járó tünetek rövid, frappáns leírásával segíti megértetni a szülőkkel, mennyire fontos, hogy ha már megesett ez a nem kívánt dolog a gyermekünkkel, idejében vegyük igénybe a szakszerű segítséget. Kétségbeesésre semmi okunk nincs, teljes életet lehet élni ezzel a betegséggel is.

A Szárnyak és paták ennek ellenére nem a cukorbetegségről szól. Jóval többre, a toleranciára tanítja a legkisebb olvasókat. Mint például Darvasi László pálcikalénye. Sokan vannak olyanok, mint Pego vagy Glu. Különlegesek, furcsák, mások, fogyatékkal élők (vagy ahogyan kedvesen olykor magukat emlegetik: fogyik), vagy ahogyan éppen az idősebbektől lehet hallani: hibásak (nem, ez egyáltalán nem kedves). Ők sem különbek, mint te, de te is legalább olyan egyszeri és megismételhetetlen vagy, mint bármelyik másik lény a széles univerzumban.

Egy mesekönyv nem tehet többet, mint hogy olyan bölcsességgel látja el az apró olvasókat, amelyet magukkal vihetnek majd felnőtt korukba. Finy Petra műve azért igazán szívhez szóló, mert elsősorban nem is mások elfogadásával foglalkozik, hanem az élet talán legfontosabb dolgára összpontosít.

Minden erőnkkel azon kell dolgoznunk, hogy képesek legyünk szeretni azt a lényt, aki bennünk él. Mert ha magadat nem szereted, hogyan adhatsz másnak egy darabot a szívedből? Ha ezt megérted, a csoda tényleg valósággá válik.

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán és olvasható a port.hu-n is.

Cormac McCarthy: Átkelés; Magvető, Budapest, 2012

Az Átkelésnek – a Határvidék-trilógia második részének – főszereplője, ahogyan John Grady Cole a Vad lovakban, az ismeretlen messzeség megismerésére vágyik. Cormac McCarthy a kiégett, kopár vidéken szabadságukat kereső magányos marhapásztorok (cowboyok, vaquerók) útját követi, a hanyatlásnak indult Vadnyugat mítoszának állít emléket.

Hőseinek a kóborlás a szenvedélyük. „Semmihez sem fűzi őket tulajdonosi viszony.” A Parham család Grant megyéből vándorolt Új-Mexikóba, elhagyva mindent, ami a régi élethez kötötte őket, tanyát, temetőt, halottakat. Az új ranch körül azonban idővel farkasok bukkannak fel, és csordáikat veszélyeztetik. Valakinek el kell pusztítani. A tizenhat éves nagyobbik fiú, Billy indul az éjjeli vadász nyomában, pedig minden helybéli tudja: ember azt ki nem ismerheti.

Az Átkelésben nyoma sincs a Vadnyugat romantikájának. McCarthy két kézzel szórja a pofonokat koravén hősére, aki útja során a saját bőrén tapasztalja meg, hogy mekkora árat kell fizetnie a szabadságért. Vállalkozásai általában tragikusan végződnek, még a hadseregnek sem kell. Egyetlen lehetőség marad számára: „a világnak való nekidőlés”. Lóháton léptet bele a vörösen izzó horizontba, hogy aztán sziluettje egy szemvillanás alatt szertefoszoljék, mint egy gyorsan múló, s talán sosem létezett világ utolsó emlékképe.

Ugyanis a világ a ’29-30-as válságot követően megváltozott. Roosevelt elnök meghirdette a New Dealt, az északi nagyvárosokban hamar megindult a gazdasági fellendülés. De a déli, határ menti területeken mintha megdermedt volna az idő. „Egészen Mexikóig el lehetett lovagolni anélkül hogy az embert akár csak egyetlen kerítés megállította volna.”

Billy legnagyobbrészt egyedül rója ezt a kegyetlen tájat. Nincs hely, ami maradásra bírná, nincs ember, akihez igazán kötődhetne. Belegázol a gyors sodrású folyóba, felkaptat a meredek sziklák közé, a fakó síkságon lépked. Letáborozik, tüzet rak. Lecsutakolja a lovat, tortillát eszik (az asszonyok szeretik nézni, ahogyan a fiú elmajszolja a neki készített ételt). Éjjel szinte mindig úton van, körülöleli a mindenség. Ha elfárad, a csillagok alatt alszik. Mikor újra útra kész, nyergel, s léptet tovább.

McCarthy néha puritán módon fogalmaz, máskor barokkosan hosszúra nyújtja a mondatokat. Bár elhagyja a vesszőket, az olvasó könnyedén rátalál a szöveg hangsúlyaira, lomha ritmusára. Néha olyan, mintha mantrát ismételgetnénk. A tömör párbeszédek, a fordítás nélkül hagyott spanyol nyelvű szövegrészek, a költői tájleírások lélegzetelállító, távoli látomássá formálják a prózát. Ugyanakkor ez a technika szárnyalni engedi az olvasó képzeletét, aki maga is átélheti a magányos ember szüntelen küzdelmét a vad vidékkel.

McCarthy nem kalandregényt írt, de még csak nem is Billy fejlődéstörténetét olvassuk. Nincsenek pörgő akciók, az erőszak is csak néha szabadul el a könyvben. Az Átkelés vaskos kötetében a főszereplővel sok minden megesik, de a történetnek nincsen pontosan lehatárolható kezdete és vége. Az eseményeknél sokkalta fontosabb maga az utazás, és hangsúlyos szerepe van azoknak a hiedelmeknek, mondáknak, corridóknak [balladáknak], amelyeket Billy az út során ismer meg.

Bölcs indiánok, földrengésben elpusztult város romjai közt élő remeték, lezuhant repülőgép kibelezett vázát cipelő cigányok, tenyérjósok, sokat megélt rancherek példabeszédszerű mesékben számolnak be Billynek az évek során felhalmozott tapasztalásaikról. A rendről, az életről, az igazság megismerhetetlenségéről filozofálnak. De a világ valódi természetéről sokat tanul azoktól a poroszlóktól, a könyörtelen földbirtokosoktól, a rablóktól is, akiknek dühe olykor kíméletlenül lesújt rá.

...

A teljes cikk, a "Az úton mindenki egyforma" az olvassbele.com oldalán olvasható.

*
A cikk a port.hu-n is olvasható!

Vámos Miklós: Szitakötő; Európa, Budapest, 2012

Aki a gazdaság mozgásaira figyel, a G8 nevű csoportosulásra gondol, ha a Nyolcakról hall, a mű­vé­szet­kedvelő a magyar avantgárd művészcsoportra asszociál – azonban akik végigolvassák Vámos Miklós új könyvét, a Szitakötőt, új jelentést kapcsolnak hozzá. Nyolc gyereket az 56-os forradalom utóélete sodort egy társaságba, és a viharos október után szövődik közöttük „örök és megbonthatatlan barátság”.

Az 1956-os forradalmi események után nem volt elég élelem a városokban, mivel a szállítás még nem állt helyre. A gyerekeket „hízótáborba” vitték. Aki a legtöbbet szedte fel magára, ráadásként kapott egy csokitortát. Ők ennél is többet nyertek. Vérszövetséget kötöttek. 12 pontba foglalták „az igasságot”. Érezték, hogy fontos dolog történik: megalakult a „8ak”.

Valóban köttethet életre szóló barátság nyolc ember között? Miért is ne? Ha az ötvenes években születsz, amikor a legdurvábban épül a „cocializmus”, csak azokra számíthatsz leginkább, akik körülvesznek. A szülők leléptek a vasfüggönyön túlra, illetve éppen a börtönbüntetésüket töltik, vagy egyszerűen csak dolgoznak, míg te nyaralsz. A táborozásba küldött srácokat hamar összerántja a közös élmény, mert „együtt jobb, mint egyedül”.

Eleinte azért senki sem gondolta komolyan, hogy hosszú élete lesz egy gyerekkorban létrejött kis csoportosulásnak. Bár az építőtáborok még esélyt adtak arra, hogy újra összefussanak a „beltagok”, mégsem volt törvényszerű a folytatás. De már akkor föltűnő volt, hogy komoly akadályok ellenére is sikerült együtt tölteniük a szünidő egy részét. A szükséges pénzt valahogy mindig összedobták. Ha kellett, elszöktek otthonról is, fittyet hányva a következményekre. Ha törik, ha szakad, mindenkinek ott a helye.

Amikor már nem voltak meg a hivatalos keretek, maguk szervezték a nyaralásokat, teleléseket, az óévbúcsúztatókat. Nem sok ez az évi egy-két alkalom, ha a hétköznapokhoz viszonyítjuk. Egy egész élethez mérve viszont roppant nagy gazdagság. Ha jobban belegondolsz, ezekre a „vasárnapokra” emlékezel vissza szívesen. Nem a munkahelyi sikereidet vagy az elcseszett házasságaidat veszed majd számba, hanem azt nézed: ki táborozott, ki kötött névházasságot veled, érted ki lopott, csalt, hazudott, ki adott kedvezményes hitelt, ki tartott ki melletted tűzön-vízen át. Mert „ami a miénké, az a tiéteké is, és ami a tiéteké, az a miénké is.”

Megesett persze, hogy a kapcsolatok kihűltek. Kezdetben a szerelem, a testi vágy furakodott közéjük, később már a politikai vagy anyagi különbségek hűtötték le egy időre az érdeklődést egymás iránt. De mindig akadt legalább egy közülük, aki elsimította a súrlódásokat. Újjászerveződtek, mert a tizenkettedik pont szerint „Együtt, amíg élünk, halunk”.

A Szitakötő csak néhány ember kapcsolatrendszerét vizsgálja meg töviről hegyire, a kezdetektől a végéig. Vidékről jöttek mind. Békés megyeiek, az egyik szegedi. Ma, aki teheti, külföldre pályázik el, akkoriban jellemző módon mindenki, ahogy ők is, Pesten kötött ki. Dolgozgattak, nem panaszkodhattak (noha sokszor tettek így), a lehetőségekhez képest elég jól beilleszkedtek a környezetükbe. Boldogultak. Vámos nem is csiszolja simára a jellemeket, mert nem az egyéni életutak a fontosak számára, hanem a közös élményanyag. Ezt gyűjti össze. Pontosan megrajzolja az elmúlt hatvan-egynéhány év sajátos történelmi közegét, amelyben szereplői a benyomásaikat szerezték. A kissé ironikusan „nagy generációnak” nevezett nemzedék „a keményvonalas szocializmus éveiben volt gyerek – írja az olvasóhoz címzett levelében Vámos. – A puhább diktatúrában kamasz és ifjú felnőtt. Életük közepét találta telibe a rendszerváltozás. Már a (fapados) magyar kapitalizmusban is éltek huszonkét évet.”

Az olvasó előtt végigvonul a közelmúlt magyar történelme. Ahogyan alulról látszódik. Ennek a társaságnak a tagjai ahhoz későn született, hogy benne legyenek ötvenhatban, pláne a világháborúban. Hiányzik belőlük a háborús élmény. 68’ lázadó szellemiségéből pedig nem tudtak sokat kihozni. Volt köztük, akit a rendszer üldözött, a másik meg élvezte annak kisszerű áldásait. Megfigyelték őket, őket biztatták arra is, jelentsenek másokról. Úgy hitték, képtelenség, hogy az életükben lenne vége a szocializmusnak. Tévedtek.

Mire betöltötték a harmincadik-harmincötödik életévüket, „elértek a falig”. Azt követően már nincs jobb állás, menőbb autó, csillogóbb lakás. De köztük voltak, akik a rendszerváltás után elvesztették addigi egzisztenciájukat. Túl korán jöttek a világra ahhoz, hogy új erővel ugorjanak fejest a kapitalizmusba. Aki átélte, pontosan érti, miről beszél Vámos Miklós a Szitakötőben. A később születettek szintén átéltek ezt-azt – de másik életkorban és máshogyan.

Vámos fejezetről fejezetre folyamatosan változtatja az elbeszélőt, egyes számról többesre, első személyről másodikra majd harmadikra vált. Ebből is érzékeljük, hogy ennek a regénynek nem lehetnek külön-külön főhősei Gyuri, Tibor bácsi, Kobra, Sneci, Malaci, Vica, Lencsibaba vagy Joli. Csak így együtt: a nyolcak – és néhány „kültag”. Szimbolikus figurák  is, egy szerencsétlen – vagy éppen szerencsésnek (?) mondott – korszak átélői, csokorként van értelmük. Ők, így együtt írják a pepita füzetbe majd a Moleskine noteszbe a közös naplót, amit végül egy kivénhedt (a 8ak szóhasználata szerint) szkifi író fejez be. Ő gondoskodik arról, hogy mindez a feledés jótékony homályába vesszen. (Habár a Szitakötő megjelenése éppen az ellenkező irányba hat…)

...

A teljes cikk, a Búcsú az illúzióktól az olvassbele.com oldalán olvasható.

*
A cikk a port.hu-n is olvasható!

A szürke házak sora | Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek

Papp Sándor Zsigmond könyvének olvasása közben bevillant egy gyermekkori emlék: 11 éves vagyok. Miközben a nagyszüleim nappalijában játszom, a televízióból fegyverropogás hallatszik. Majd két véres rongykupac, egy idős házaspár földi maradványai láthatók a képernyőn. A férfiről csak annyit tudok, hogy diktátor egy olyan országban, ahol sok magyar is él. Törvényszerű tehát, hogy gyűlölöm.

Emlékszem azonban arra is, hogy zavarba ejtett ez a mélyről jövő, ösztönös utálat. Az idős férfi és nő halálát akkoriban szinte mindenki követelte, etnikai hovatartozásra tekintet nélkül.

Úgy viselkedtem tehát, ahogyan másoktól láttam, de nem értettem, mi váltotta ki belőlem ezt az érzést. Évekkel később tudtam csak meg, hogy valójában mennyi szenvedést okozott a „Kárpátok géniusza”. Kiszolgáltatottságuk mégis részvétet keltett bennem.

A Semmi kis életek című regényt olvasva arra is rájöttem, hogy még azoknak is, akik a kivégzés napján közös koccintásra gyűltek össze, erősen koncentrálniuk kellett szeretteik megalázott arcára. Nehogy megszánják „azt a két hadonászó, trottyos vénembert, akinek talán nem is volt joguk a szemükben tükröződő félelemhez, nem volt joguk gyengének lenni.”

Arról nekem persze fogalmam sem lehetett, hogy valójában milyen is volt a nyolcvanas-kilencvenes évek Romániája. Vajon hogyan zajlottak a dolgos hétköznapok, s miként ünnepelt az egyszeri ember. Papp Sándor Zsigmond négyszáz oldalas nagyregénye éppen a forradalmat közvetlen megelőző, illetve azt követő időszakban játszódik, s egy határ menti romániai városba helyezi a cselekményét. A Semmi kis életek „főhőse” azonban meglepő módon nem hús-vér ember, hanem egy „masszív, szürkésbarnává szikkadt sarokház.”

A regény alcíme (Erdélyi történet) elsőre megtévesztheti az olvasót, aki azt gondolhatja, a határontúli magyar kisebbségről mesélnek majd neki. Arra azonban hamar rájöhet, hogy ezúttal nem a magyar-román együttélésen van a hangsúly (az író az identitásképzést meghatározó romángyűlöletről és a kilencvenes évekbeli erdélybizniszről majd a második regényében szeretne szólni). Még csak nem is a rendszerváltás időszakának történelmi folyamatát vagy magát a forradalmi eseményeket rajzolja meg a könyv. A helyszín ugyan Románia, de a cselekmény tere nincs közelebbről megnevezve. A könyvben elsorolt dolgok akár máshol is megeshetnének. Sajátos kelet-európai szituációkat látunk, ami számunkra is nagyon ismerősök lehetnek.

A címben szereplő minősítő jelzők, a „semmi” és a „kis” tökéletesen illeszkednek a regény központi színhelyeként megjelölt Törekvés utca 79. szám alatti tömbház szürkeségéhez. Érzékletesen szimbolizálják a kollektív és egyéni életutak sivárságát, amelyről az író is szeretne beszélni, olykor tragikus, olykor komikus példáiban.

A Törekvés utca 79-et nem a belváros szívében találjuk meg, de a város széléig sem kell elmennünk ahhoz, hogy ráleljünk. A turistabusz erre a környékre már nem merészkedik el, de még a gyalogosok is úgy mennek el mellette, hogy egy pillantást sem vetnek rá. Nem érintette meg a háború szele, de az újkori városrendezés is elkerülte. Nincs itt semmi sem túl bonyolítva. Gyorsan összedobálták az épület négy emeletét, aztán rábízták az enyészetre. „Olyan, mint egy tiszt a lefokozás után. Egy kis Dreyfus”.

Ebben a kockaépítményben él az értelmiségi és a kétkezi munkás is, a közkedvelt fogorvos és a beszerző, akit senki sem állhat ki. De itt lakik a mindenható pártfunkcionárius vagy a régimódi lakóbizottsági elnök, aki mindenkivel szívesen elbeszélget. Vannak, akik mindent tudnak, és olyanok is akadnak, akik mindent szeretnének tudni. Besúgók és megfigyeltek, titkosszolgálatos verőlegények és megtört áldozatok, szótlan szerények és nagyhangú pletykásak gyűjtőhelye ez a színtelen, szagtalan betonépület. Olyan ez, mintha ez a sokféle ember egyetlen, kimerevített jelenetben lenne együtt jelen.

A Semmi kis életek szereplői folyamatosan szoronganak, görcsösen kapaszkodnak egy emberbe, egy tevékenységbe, egy tárgyba. Állandósult hangzavarra van szükségük, hogy legyen, ami túlharsogja az őszinte, tiszta gondolatokat. A hangok hiányát azonban elviselhetetlenül fülsértőnek érzik. Megrendült a bizalmuk saját maguk iránt, ezért kudarcuk elkerülhetetlen. De nekem úgy tűnik, ezek a hétköznapi figurák nem is nagyon akarnak szembe nézni önmagukkal.

Papp Sándor Zsigmond a félelem és a remény anatómiáját vizsgálja, a belső hangokra, rezdülésekre kíváncsi. Mintha a legalapvetőbb emberi viszonyulások szagolhatóvá, tapinthatóvá válnának a regényében. Ehhez képest a nagyvilág történései csak halk mellékzörejek, amelyekre az író csak alulnézetből világít rá. Nem egy nagyszabású történelmi tényregényt tartunk a kezünkben, hanem a hétköznapok hangulatából született impressziógyűjteményt.

Rudolf például úgy érzi, még sosem szerette annyira Mártát, mint amikor hazudnia kell neki fiuk haláláról. Azt, hogy besúgónak szervezik be, még talán túlélné, de a felesége és a fia elárulását képtelen megemészteni. Mégsem tesz, tehet (?) semmit.

Mihai Gondru fontos pozíciót tölt be a pártban, így könnyedén elrendezi, ha a fia kellemetlen ügybe keveredik. Azt azonban sosem gondolta volna, hogy egyetlen elhamarkodott döntése egy ember életébe kerülhet. A hatalom furcsa játékot űz. Ha valaki aggodalmaskodni kezd, hamar odavész a tekintélye.

Novák Eszter anyai örömök elé néz, de fogalma sincs arról, mitévő legyen: szülje meg a gyermeket, vagy fojtsa el az új életet? Maradjon a számára idegen férfi mellett vagy utazzon el innen jó messzire? Létezik egyáltalán jó megoldás?

Látszólag három különböző történetet mesélnek el nekünk, amelyeket a csúcsponton rendre megszakítanak. Olyan érzésünk van, mintha a regény cselekménye széttartana. Papp Sándor Zsigmond a meséjét a jelenből indítja el, majd visszalép a múltba, s végül észrevétlenül visszatekeri a cselekményt a jelenbe. Az idősíkok változtatásával akár mindent egészben is láthatnánk, azonban nem kapunk pontos válaszokat a kérdéseinkre. Csak csepegtetik a furcsa jeleket.

Lassan azonban derengeni kezd, hogy a szereplők között sok a kapcsolódási pont. Átjárnak az egyik történetből a másikba. A különálló sorsok Schiffer Balázs meggyilkolásának éjszakáján keresztezik egymást. Ez a tragikus eset, akár egy mágnes, minden figurát a Törekvés utca 79. alá terel. Mintha Robert Altman is besegített volna a cselekmény bonyolításába. S itt van még ez a különös alak, Nicu Zmeura is. Úgy érezzük, mindenhez köze van, mégsem ismerjük az arcát. Nehéz eldönteni, zsigerből gyűlöljük-e vagy engedjünk meg a számára egy kis részvétet, szeretet is.

De ne is próbáljunk meg kihámozni minden lényeget a könyvből, mert csak feltételezésekből, pletykákból tájékozódhatunk. A rendszer úgy van kitalálva, hogy mindent el kell hallgatni. Amikor a szereplőkre hirtelen rátör a „szabadság”, akkor sem áll érdekükben, hogy bármi is kiderüljön. A megszokások túlságosan is mélyen gyökeret vertek bennük. Akik tudják a válaszokat, nem akarnak beszélni. Akik pedig kérdezhetnének, már rég nem kíváncsiak semmire.

Nem tudni, ki osztja a szerepeket, mi alakítja a sorsokat. S vajon milyen tanulság vonható le a Semmi kis életek szereplőinek történetéből? Felfedezhető egyáltalán valamiféle szabályszerűség? Mintha minden hatás változást hozna, mégis minden ugyanúgy maradna, mint korábban.

A Törekvés utca 79. lakói talán azt súgják nekünk, hogy a szabadság nem ott kezdődik, amikor kikérik a véleményünket fontos közéleti kérdésekben. S nem is akkor, amikor hangosan merünk röhögni a nyílt utcán egy kínosnak vélt viccen. Arra van szükségünk, hogy elhiggyük a világ jobb hely annál, mint amilyennek látjuk. „Legalábbis finomabb az íze.”

Mert addig csak egyetlen tétel tűnik valóságosnak, ahogyan Papp Sándor Zsigmond költőien megfogalmazza: „A házban, akárcsak egy nagy fazékban, mindenki réges-rég összerogyott már. És ez a massza nem szül hősöket, szúrós szemű halhatatlanokat, csak önmagát termeli újra, sűrűn és elpusztíthatatlanul, hogy kitöltsön minden szabadon hagyott rést.”

Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek

Libri Kiadó, Budapest, 2012

A cikk a port.hu-n is olvasható!

Baráth Katalin: A borostyán hárfa; Agave, Budapest, 2012

Amióta Baráth Katalin kotnyeles főhősének önkéntes nyomozókarrierje két évvel ezelőtt elindult Ókanizsa szikkasztóan unalmas utcáiról, az ifjú hölgynek komoly rajongótábora alakult ki. Az írónő játékos detektívtörténetei a magyar szórakoztató irodalom olyan területeit hódították meg, amelyre – úgy tűnik – nagy volt az igény. Mára az is szinte hagyománnyá vált, hogy a nyár Dávid Veron újabb kalandjaival kezdődik. Az idei Ünnepi Könyvhétre A borostyán hárfa című regényt hozta ki az Agave Kiadó.

Veron sokáig szürke könyvesbolti eladóként élt, s csak képzeletben vitt véghez fontos dolgokat. Csakhogy egy nap az addig nyugodt bácskai városka mindennapjait gyilkosságsorozat kavarta fel. A fontoskodó ifjú hölgynek nagy szerepe volt abban, hogy a tettesek lelepleződjenek. Kalandvágya vezérelte ezt követően a székesfővárosba. Az igazat megvallva, más apropója is akadt hirtelen elutazásának: az ügy rá nézve kínos aspektusait szerette volna elfeledtetni.

A Nő és a Társadalom kezdő újdondásza hamar beleveti magát a századelő Pestjének sűrűjébe. Itt is hamar rátalált egy izgalmas, talányos eset. Baráth Katalin a második kötetben már nem elégedett meg a kisváros belterjes dolgainak bemutatásával. Az egész országot beutazta főhősével, hogy lebuktasson egy alávaló figurát.

A borostyán hárfa történetének elején Veron kétévnyi önkéntes száműzetés után visszatér szülőföldjére. Lelkét felfokozott várakozás feszíti. Izgatottsága azonban nem egy újabb bűnesetnek szól. Még legjobb barátnőjének közelgő esküvője sem hozza túlzottan lázba. Kíváncsi, vajon a poros városka hogyan fogadja őt, aki nyomtalanul eltűnt, miután sikerült végére járnia a korábbi gyilkosságoknak. Legfőképp pedig az érdekli, hogy gyermekkori pajtása, akit annak idején kikosarazott, vajon örül-e a viszontlátásnak. Veron ugyanis – minden feminista hajlama ellenére – a romantikus szerelem híve, akár a többi hajadon a városban. És most valószínűleg másmilyen választ adna egy újabb leánykérésre. De ez a gondolat semeddig nem jut el.

Az egykori majdnem-vőlegény, Remete Pista nősülni készül, az ara még Veronnál is éretlenebb lányka. Senki sem elég tapintatlan, hogy a szemébe mondja, ezt a partit ő, Dávid Veron játszotta el: addig szórakozott, csúfolódott a fiúval, mígnem az talált egy simulékonyabb természetű menyecskét. A hoppon maradt szópárbajhősre azonban mindig is az volt a jellemző, hogy ami a szívét nyomja, az kiszalad a száján is. Olyasmiket mond ki, amiket később magyarázni, jóvátenni nem lehet. Csak hát a Pista fiú menyasszonya meghal, s mily különös: alighanem megmérgezte valaki. Vagy mégsem?

Veron eddig is mágnesként vonzotta a bajt. A sorozat első részének ismeretében nem meglepő, hogy előbb-utóbb csúfos dolgok mennek végbe, ahol feltűnik. Egy olyan kisvárosban pedig, amilyen Ókanizsa, hamar megindul a szóbeszéd. Gyanús ez a Veron, tán elvakította az irigység meg a féltékenység… Ki más lehetne a felelős a menyasszony haláláért?

Mintha „a város” észre sem venné, hogy az utóbbi időben fölöttébb sok idegen tapodja poros utcáit: grófok, mozigépészek, marcona katonák. S talán az véletlen volna, hogy a közbiztonságért felelős Dujmovics Lázó kapitánynak is éppen most kellett elutaznia egy magántermészetű ügyben? Különös jelek ide vagy oda, Veron hamar megkapja a közösség rosszallását. A tény, hogy szereti a detektívet játszani, most kapóra jön. Már csak a saját érdekében is fel kell tárnia, mi adhat magyarázatot a halálesetre. Ha megtalálja az igazi tettest, eloszlatja a gyanú rá vetülő árnyékát.

A borostyán hárfa cselekménye, hasonlóan elődeihez, komótosan indul el. Baráth Katalin sokat szöszmötölt az ókanizsai miliő megrajzolásával, láthatóan igyekezett kielégíteni az olvasói igényeket, amelyek a második kötetből éppen ezt hiányolták. Újból találkozhatunk a városka már megismert lakóival, elmélyülhetünk a nagyszabású esküvő megszervezésének gondjaiban.

Az rögtön világos az olvasónak, hogy Baráth Katalin nem csak a szívügyek körül fog keringőzni. De csaknem száz oldalt kell végigrágnunk, hogy eljussunk a bűntettig, ami nélkül detektívregény legalábbis ritka. Igaz, hogy Dávid Veron történeteinek bája éppen a terjedelmes részletekben rejlik, de az efféle hosszadalmas bevezetés talán kissé eltúlzott egy krimi esetében. Ízlés dolga, hogy az olvasónak meddig terjed a tűrőképessége.

Baráth Katalin hamar felkapott lett első kötete óta. Elsőre kissé megmagyarázhatatlannak tűnik ez a nagy népszerűség. Dávid Veron esetei nem túlságosan csavaros detektívtörténetek. Nem állítom persze, hogy a cselekményépítés minden fordulata előre látható lenne, mégis az olvasó könnyedén megsejti a soron következő lépést. Igenis, A borostyán hárfából hiányolom a mellbevágó megoldásokat.

...

A teljes cikk, a Szerelemvakság az olvassbele.com oldalán olvasható.

*
A cikk a port.hu-n is olvasható!

Lawrence Block: Tánc a mészárszéken, Agave, Budapest, 2012

Hatásosan indul a Tánc a mészárszéken. Queens szürke betonépületei között, a közelmúltban megnyílott Maspeth Sportcsarnokban felragyognak a boksz csillagai. Megszólal a mérkőzés kezdetét jelző gong, két nehézsúlyú ökölvívó esik egymásnak. A ringbe királykék köpenyben bevonuló bokszoló több meneten keresztül gyors és pontos ütéseket mér az ellenfelére, aki azonban állja a pofonok sorozatát, és végül ő viszi be a végzetes ökölcsapást. Az egykori zsaru Matthew Scuddernek is ugyanígy meg kell ízlelnie a vereség ízét, mielőtt legújabb megbízatása során valamennyi titkot megfejti. De ne gondoljunk azt, hogy az ügy megoldásában bármiféle megnyugvást találunk.

Felmerül a kérdés: vajon Lawrence Block főhőse mit keres egy bokszmérkőzésen? A kézzelfogható válasz az lenne, hogy nyilván szereti a küzdősportokat. De Scudder semmit sem tesz ok nélkül. Természetesen nincsen kifogása az ellen, ha két ember szabályozott keretek között megpróbálja egymást péppé verni, sőt kifejezetten élvezi. Scudder mégsem puszta szórakozásból jött ide. Legújabb ügyén dolgozik éppen, az egyik amerikai sporttelevíziós csatorna producerét követi a csarnokba.

A megfigyelt férfi Richard Thurman, akinek várandós feleségét a lakásuk közelében brutálisan meggyilkolták. A házaspár aznap éjszaka egy partiról sétált haza a Nyugati Ötvenkettedik utcában levő, negyedik emeleti otthonukba. Mikor hazaérkeztek, egy emelettel lejjebb két felfegyverkezett betörő beterelte őket a lakásba, amelyet éppen kiraboltak. A férfit ájulásig verték, a nőt megerőszakolták, végül megfojtották. A tetteseket sosem kapták el.

A nő bátyja sosem kedvelte igazán Thurmant. A szörnyű eset után pedig a nyakát merné tenni arra, hogy a férfi keze benne volt a gyilkosságban. A nő után – milyen különös – ugyanis szép summa maradt a halála előtt megújított életbiztosításból. A pénzt természetesen a férj örökölte. A megbízó azonban nem bizonyítékokat akar, amivel a férjet az esküdtszék elítélheti. Scuddert azért keresi meg, mert nem hagyja nyugodni a húga halála, és bizonyosságot akar szerezni arról, amit igaznak vél.

Scudder a rá jellemző alapossággal járja körül a dolgokat. Észrevétlenül ered a célszemély nyomába, rendőrségi kapcsolatain keresztül adatokat gyűjt. Éjszakai bárokba, sötét utcákba kukkant be. Kétes csehók csaposaival beszélget, utcai neppereknél, striciknél, örömlányoknál kérdezősködik. Soha sem siet el semmit, hagyja, hogy minden mozaikdarab a maga idejében a helyére kerüljön. A megérzéseit pedig megtartja magának. Abban azonban egészen biztosak lehetünk, hogy az ügy megfejtése már jóval előbb körvonalazódik a fejében, mintsem az orrunkra kötné. Block pedig igazán ügyesen ügyel arra, hogy az olvasó ne ismerje meg túl korán részleteket.

De vajon valóban részes Thurman a felesége halálában? Az író – különös módon – kész tényként kezeli a férj részvételét a gyilkosságban. A gond azzal van, hogy az eset körülményei sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudják ezt a feltételezést. De egyáltalán érdekes ez számunkra? Nem kertelek, mert Block sem tartja kétségek között az olvasóját: a magándetektív eredeti feladatát viszonylag könnyen megoldja. Minden jel arra mutat azonban, hogy Blockot igazából nem is Thurman esete izgatja a leginkább.

Vissza kell tekernünk fél évet az idő vaskerekén, hogy meglássuk, amint az egyik AA gyűlés után egy alak videokazettát ad át Scuddernek. Arra kéri, mindenképpen nézze meg a rajta levő filmet. De ne egy másik verziót, hanem csakis ezt a kazettát. A borító Robert Aldrich ismert klasszikusát, a Piszkos tizenkettőt ígéri. A film első tíz perce nem különbözik az eredetitől, de aztán változik a kép: bőrruhás nő és férfi látható az amatőr felvételen, és egy megláncolt fiatal fiú játssza a központi szerepet. A folytatást most jobb nem leírni. Ha főhősünk nem járna el rendszeresen az anonim alkoholisták gyűléseire, a film után első útja biztosan egy közeli kocsmába vezetne, hogy magába töltsön egy-két pohárral kedvenc bourbonjéből. A viszolyogtató élményt Scudder eltemeti magában, de hónapokkal később az aréna lármájában egy ismerősnek tűnő mozdulatra figyel fel. Csak később jön rá, honnan ismerős neki a fickó.

Block főszereplője sosem volt makulátlan jellem. „Érdekes barátai” vannak, akiknek akad egy s más a rovásukon. Hivatását sem szigorúan a törvény betűjét követve gyakorolja. Magánélete toldott-foldott: évek óta egy gyenguska hotelszoba lakója, és a barátnője is, ne finomkodjunk, egy szobázós kurva.

Scudder eltűri az apró szabályszegéseket, de az igazán aljas dolgokat sosem fogadta be a gyomra. Különösképp ki nem állhatja, ha valaki pénze, politikai hatalma, gazdasági és egyéb befolyása miatt a törvény fölött állónak hiszi magát, és bármit megtehet. Most ilyesvalamivel áll szemben, de a hajmeresztő, hogy csak ő tud róla. Senkinek nem mondhatná el. Akik meg tehetnének valamit, nem hisznek majd neki. Csak ez a nyomorult kazetta, ez a rossz kópia van a kezében.

...

A teljes cikk, a Piszkos menet az olvassbele.com oldalán olvasható.

*

A cikk a port.hu-n is olvasható!

Madarat tolláról | Finy Petra: Madárasszony

Mit tehet egy madárszellem, ha emberruhába kényszerítve kell leélni egy egész életet? Nem tűri, ha szabadságát korlátozzák. Folyton meg akar szabadulni a lelkét rabságba tartó idegen öltözettől. A költő Finy Petra első regényének címszereplője hús-vér kalitkába zárva próbál meg szárnyalni, törékeny teste azonban nem sokáig bírja el a lélek önpusztító vívódását.

A Madárasszony élete csak egy sóhajtáson múlik, a születését az édesanyja halálával fizeti meg. Muszáj egyből felnőtt nőként viselkednie, lány belőle sosem lehet. Nem ismerheti az önfeledt játékokat, mert korán a nyakára zúdul a szomorúság és rátelepedik a halál. Az apja a bánat miatt nem tud mit kezdeni vele. Egyetlen társa egy holló lesz, aki a szellemvilágból érkezik hozzá segítőnek. Linger Lili nem talál semmit, amiért az emberek világába tartozónak érezhetné magát. Jogosan érezheti hát, hogy a levegőben élő rokonai sokkal inkább megérdemlik a szeretetét, mint embertársai.

Ha emberként is kell léteznie, azt csak szárnyas barátai közelében tudja elképzelni. Hiába lesz ő szerető, feleség, leány, meny vagy anya, e szerepeket sosem tudja tökéletesen eljátszani. Számára minden csak addig létezik, amíg vak szenvedéllyel dobogni tud érte a szíve. De ahogy előbb-utóbb minden vágy lelohad, idővel úgy válik számára unalmassá a szárnyak nélküli létforma. Depressziója fokozatosan eltávolítja a valóságától, helyébe egy másikat épít. Csak a Kolon-tó és annak környéke foglalkoztatja. Olyan vidékekre vágyik, ahol madarakat lehet befogni. Bárhova képes elmenni azért, hogy gyűrűt biggyesszen egy ragadozó lábára. Végül azonban már csak a halál iránt tud érdeklődést mutatni.

A cím kissé félrevezető, mert a regény elsősorban nem a Madárasszonyról szól. A főszereplő a gyermek, Linger Lea, aki sok-sok évvel édesanyja halál után kel vándorútra. Végigjárja a rokonokat, meglátogatja anyja egykori barátait. A benne élő emléklenyomatok az évek folyamán kisimulnak, ezért mániákusan gyűjti az édesanyja után visszamaradt emóciókat, hiedelmeket, mítoszokat. Mások emlékeiből akar felépíteni egy anyaképet.

Lea szeretne tisztán látni, hogy végre feloldozást nyerjen az anyákról lányokra szálló átkok, görcsök alól. Mert nagyon úgy tűnik, ebben a családban a nők közös sorsa, hogy anya nélkül kell felnőniük. Egész életükben ennek terhét cipelik, amivel sehogy sem tudnak megbirkózni. A lány szeretné megismerni az anyját, hogy legalább halálában köze legyen hozzá. Közben pedig kétségbeesetten próbál szülővé válni, hogy kijavítsa mindazt, ami a felmenőinek nem sikerült. Maga is gyógyulni szeretne tehát, hogy kiszakadjon a nemzedékekre visszavezethető körforgásból.

De mit lehet kezdeni egy olyan anyával, aki akkor is csak szenvedélyét táplálja, amikor látszólag a lánya kedvébe akar járni? Hanyatt-homlok rohan, ha mondjuk egy feketerigó fiókát kell megmentenie, de észre sem veszi, amikor a méhéből kikelt embergyerek kerül életveszélybe. Mit csinálhat a gyermek azzal az anyával, aki olykor olyan, mint „a tátogó tornádó, nyitott szájú vihar, ami bármikor elnyelhet, és végképp elemészt őrjöngő páráival”? Máskor mintha lélekben ott sosem lenne, ahol teste formát ölt. Akár véresre is marhatják a vöröshangyák, fel sem fogja, mi történik körülötte.

Lili a fékezhetetlen függetlenség, akiért a férfiak rajongnak, mégis távol tartják tőle magukat. Körülötte minden csupa rejtély, misztérium. A könyv elbeszélői fantasztikus, hihetetlen vagy éppen bizarr eseményekről számolnak be róla. A hiányt az emberi elme előszeretettel dolgozza fel úgy, hogy az egykor megesett dolgokat felmagasztalja. A Madárasszony esetében azonban nem csak erről van szó.

A regény lelkülete olyannyira szorosan kötődik a teremtett természethez, hogy abban másként nem is lehet megszólalni, csak csodálatos költői képekben. A szerző tollából ösztönösen bomlanak ki a gyönyörű hasonlatok, a pontosan megfogalmazott metaforák és a szépen kidolgozott megszemélyesítések. A lágy költőiség a maga természetességében járja át a szöveget, ezért az nem roskad meg az ornamentika súlya alatt. Finy Petra regényében is ugyanaz a gyermeki játékosság és nyers őszinteség mutatkozik meg, ami a verseit is jellemzi. Kifejezetten üdítő olvasmány ez a könnyed ritmikájú próza, ami bátran bánik a szóképekkel.

Az elbeszélő mindvégig ugyanaz, de a tanúskodók személye fejezetről fejezetre változik. Az első és második férj, a szerető, a barátnő, a nagynéni, a nagyapa és a nagymama a saját lényéből formálja a címszereplő alakját. A mesélők sokszínűségét a prózai szöveg lírai fordulatai finoman, alig észrevehetően követik le. A dühödt irigység, a reménytelen szerelem, a szánakozó szeretet, a keserű bűnbánat, az ajnározó áhítat változtatja meg a metaforák jelentését. A különböző emlékmozaikokat végül Leának kell a helyére tennie, illetve az olvasó végzi el az eltérő nézőpontok összefésülését. Minden kimondott szó, elregélt emlékkép a gyógyulást szolgálja. Lea utazása megtisztítja a szíveket a gúzsba kötő érzelmektől.

A családi legendáriumban minden egyes emlék a flóra és a fauna valamilyen megjelenési formájához kapcsolódik. Vörösbegyek, vargányák, kajszibarackok, vadászpatkányok hívják elő a szereplőkből a múlt élményeit. Itt mindenki egy rögeszme rabja: a lepkeimádó, a szarvasgombagyűjtő, a fanatikus bábkészítő, a habókos vajákos asszony, és persze az eszement madarász. A könyv minden egyes szereplője a környezetével szimbiózisban élő embert mintázza. Egy olyan létformát mutat meg nekünk, ami után manapság sokan csak reménytelenül vágyakozunk, vagy aminek létezésében egészen egyszerűen már nem is merünk hinni.

Finy Petra olyan érzékletesen írja le a kék fadongót, a gyurgyalagot vagy éppen a fényseregélyt, hogy még azok számára is elevenné, láthatóvá válnak ezek az élőlények, akik sosem merészkednek ki a nagyvárosok bűzős-füstös aszfalttengeréből. De a Madárasszony sokkal több, mint egy száraz madárhatározó. Valamennyi emberi magatartásra ráismerhetünk egy sajátos madárfaj viselkedésében. Tökéletesen jellemzik azokat a férfiakat és nőket, akik e regény lakói.

Mindegyik történet, valamennyi fejezet következetesen épül az azt megelőzőre. Egy tétova gondolat, egy hirtelen impresszió, egy véletlen látomás csalogatja elő azt az élőlényt, amely a soron következő rész metaforáját kiteljesíti. Az elbeszélők sorrendje is hasonlóan tudatosan van megszerkesztve. Nem véletlen, hogy először a nagyapával beszélget Lea és annak is oka van, hogy legvégül a nevelőapjával találkozik.

A Madárasszony modern identitástörténet, amely egy érdekfeszítő nyomozás köré szervezi cselekményét. Csak éppen nem egy gyilkosság elkövetőjének a személye a kérdéses, hanem önmagunk meghatározása forog kockán. Lea izgalmas utazása során olyan tapasztalatok, élmények után kutat, amelyeket a gyermekkori traumák radíroztak ki az emlékezetéből. Mázlija van, mert az élők hajlandóak tanúskodni.

A több szólamban elmesélt történetek Leának irányt mutatnak abban, hogyan kell messzebb kerülni a fájdalmától. De sokat segítenek a családtagoknak is a felgyülemlett sérelmek oldásában. Finy Petra magával ragadó, letisztult lírai prózája sokrétegű képbe festi bele a hiány és a gyász feldolgozását.

Finy Petra: Madárasszony

Libri Kiadó, Budapest, 2012

 

A cikk a port.hu-n is olvasható!