Mindig ez van. Belépünk a nézőtérre, de még az mo­tosz­kál bennünk, ami odahaza vagy a munkahelyen foglal­koztatott. Ágh Márton színpad­képe azonban már az előadás kezdete előtt magára vonja figyelmünket. Kór­házi betegszállító kocsi, raklapokból egybetákolt padló, tele­vízió­készülékek a plafonon, monitorból hasznosított ülő­kék, jobb napokat sosem látott nappali, alkalmi konyha és piszkos fél­szoba. Az emeleten meg egy kutyaketrec. A színészek a színpad sötétjében ülnek, és minket figyelnek. Kivárják a sorukat. Türelmükben van valami nyugtalanító.

Fenyegető háttérzene kíséri Lucy ébredését. Három afro paró­kás fickó töri rá az ajtót a lányra. Megerőszakolják, megkí­nozzák, kifosztják. Az erőszak még hangsúlyosabb attól, hogy a lány leszbi (a regénynek ez a vetülete az előadásban csak finom utalás). Az előttem lévő sorban egy hölgy elfordul. Mások kényelmetlenül fészkelődnek. De hát ez csak színház. Aztán Lucy (Tóth Orsi) meztelenül és véresen, ahogyan az előbb ott hagyták, feláll, szembe fordul velünk, és behívja a többi színészt. Azokat is, akik az előbb meggyalázták. És minket néznek. Mintha kérdeznék: komolyan végig bírod ezt szó nélkül nézni? Tűröd?

Az gondolnánk, hogy a nehezén már túl vagyunk. Tévedünk, de nagyot. A színjáték folytatódik. Megismerjük a ránézésre jó ötvenes David Lurie történetét. Egyetemi tanár volt a dél-afrikai Cape Townban, ma már csak vendégoktató egy kommunikációs kurzuson. Még most is előszeretettel idéz Wordsworth-től, pedig a fene se kíváncsi rá. Igaz, őt sem igazán érdekli semmi. A szex problémáját – ahogy ő mondja – egész jól megoldja egy prostituálttal. A szerelem, az persze más. Viszonyba keveredik az egyik diákjával, pedig állítólag nem szokása. Sivár életét teljesen felforgatja, hogy a lány ügyet kreál a kapcsolatból. Az iskola nyilvánossága elé citálja egy sor olyan váddal, amit a tanár a nyilvános tárgyaláson elismer, bűnösnek vallja magát. Állását elveszti, hát vidékre utazik lányához, a leszbikus Lucyhez.

Véres, barbár az a világ, amibe David belecsöppen. Időrendben itt érkezünk el az előadás kezdetén látott erőszakhoz. Ezúttal vetítve látjuk. Leállítják a jelenetet, hiszen bizonyára nem akarjuk újra végignézni. Cinikusan azt is megjegyzik, hogy úgyis mindig a sokkoló jelenetek vésődnek belénk. Bizony, igaz. Ráadásul Pécsett erőszakról beszélni most mást jelent – elég, ha az elmúlt egy év helyi nagy bűneseteit gondoljuk újra.

Mundruczó Kornél és a Proton Színház John Maxwell Coetzee Szégyen című regényét vitte színre, amely az apartheid kora után újjászerveződő társadalomról és mikroközösségekről mond el egyet s mást. Itt már minden lehetséges szörnyűség megtörtént. Ez a zéró pont, ahonnan mindent újra lehet kezdeni, és mindent újra kell értelmezni. Ahhoz, hogy létezni tudjunk, magunk mögött kell hagynunk mindent: a sok aljasságot, az okozott és a velünk megesett sérelmeket. Másképp nincs megtisztulás. A Szégyenben David élete válságának tükrében a társadalmi lenullázódás látható.

Mundruczó helyenként szó szerint átveszi a Nobel-díjas író művének mondatait, de szimpla adaptáció helyett mai valóságunkra húzza rá a Szégyen konfliktusait. Élesen fogalmazza meg mindazt, amit a regény csak nagyon áttételesen mutat meg. Ettől lesz érvényes itt és most.

Lelketlen, taszító dolgokkal találkozunk mindennap, mégis alkalmazkodunk a ránk erőltetett rendhez. Mindig akad kifogás, amivel közönyünket magyarázzuk. Elhúzzuk a szánkat, fintorgunk, de teszünk-e az embertelenség ellen? És: tehetünk-e bármit? Mundruczó nyers, durva előadása nem a sok erőszak vagy meztelenkedés miatt kezdi ki biztonságérzetünket. Hanem mert folyamatosan állásfoglalásra késztet. Vagy kisétálunk a színházból, vagy alávetjük magunkat a szörnyűséges rituálénak.

Zsótér Sándor útkereső entellektüeljének is állást kell foglalnia. Mostanáig a mélységes unalmú nagyvárosi életben dagonyázott, de most hirtelen elvesztette lába alól a talajt. Soha többé nem lehet már ugyanaz az ember a történtek után, de az önkéntes vidéki száműzetés sem megoldás. Fehér bőrűként, a gyarmatosítók leszármazottjaként nem értheti a gyűlölet által életre hívott racionális világot. Itt a dolgokat nyersen intézik el. David azt sem fogja fel, hogy a lánya miért nem emel szót a megaláztatásai ellen. Ezzel vezekel talán? Adósságot törleszt? A kertészből földbirtokossá avanzsált őslakos (vagyis fekete) férfival, Petrussal kész lenne házasságra lépni, cserébe a védelemért. Társadalmi kontraktus az egész. Megszülné akár a gyereküket is.

Elhangzik, hogy a fehérek egykor vérebeket képeztek ki arra, hogy vadásszanak a feketékre. A nyomaték kedvéért egy csapat diák beszélgetéséből megtudhatjuk azt is, hogyan lehet azonnal felismerni a négereket (de persze a címke behelyettesíthető). Ha pedig ilyen egyszerű, egy kutyának sem okozhat gondot. Túlzottan is ismerős megvetésük, eltorzult világlátásuk.

Mondják, hogy az ország (mármint a mai Dél-afrikai Köztársaság) a demokratizálódás útjára lépett. Hogy a regénynél maradjunk, „fellélegzett a vidék, amikor a fehér ember, az európai eltakarodott onnan”. Az egykori urak négylábú szövetségesei azonban még mindig ott vicsorognak, vonyítanak, kaffognak az utcasarkokon. „Kártyák nélkül, fegyver nélkül, tulajdon nélkül, méltóság nélkül.” Nagyon sok van belőlük. Mégis mi legyen velük? – kérdik tőlünk.

És akkor bejön a színpadra Bev Shaw, azaz Monori Lili. Magával hoz egy (roppant kedves) Miska nevű kutyát, és eladásra kínálja. Vihetjük 8 ausztrál dollárért, de igazából már 1 centért is örömmel megválna tőle. Persze nem jelentkezik senki érte. Miért tenné? Hiszen ez csak egy színházi előadás – meg egyébként is, mihez kezdenénk vele. De azért már nem hangzik olyan viccesen, amikor közli, ha nem kell senkinek, akkor megöli a kutyát. S amilyen természetességgel ezt mondja, el is hiszem neki. Sőt, a végén a halálos dózist tartalmazó injekciós tűt is felénk nyújtja. Miért mindig neki kell ölni? – kérdi. Monori Lili megjelenése egyszerre távol tart és mindent testközelből érzékeltet. Félelmetes higgadtsággal világít rá a legfontosabbra: valakinek ezzel az állattal is törődnie kell. De higgyük el, ő ilyen sokkal már nem bír el.

Mundruczó a Szégyen előadásában egybegyúrja a színházat, a filmet, a táncot és a zenét. A történetmesélés során a flashback technikát alkalmazza, és a rövid jelenetekből rakja össze a cselekménysort. A narratíva mozaikszerűségére reflektál a színpadkép töredezettsége is. A Cape Town-i lakás, Petrus háza vagy a kutyamenhely a színpad egy-egy terét foglalja el. A filmszerű elbeszélési stílus mellett a mozgóképek, apró filmes trükkök használatával is tágítja a színház kereteit.

Nagyon fontos szerepe van a zenének is, ami Szemenyei János vezetésével, az egész társulat közös munkájával szólal meg. Belefér ebbe sok minden: hangutánzások, a Nessun dorma ária a Turandotból, a No, megállj csak! (szovjet rajzfilm) dallamai, mai popzenei betétek.

A színészek díszleteket mozgatnak, jeleneteket kötnek össze. Időnként kilépnek a szerepükből, ránk néznek, minket szólítanak meg. Ha éppen nincs jelenésük, megfigyelőként, eleven díszletként a színen maradnak. Sőt: elképesztő hitelességgel megszemélyesítik a Szégyen legmélyebb metaforáját, a sorsukra hagyott vérebeket, akik már csupán szerető gazdára várnak

A sok durvaság mellett feltűnően sok az előadásban a humor. Kell is, hogy végig tudjuk ülni az előadás két és fél óráját. Ennek is széles a skálája: folyamatosan váltogatják az (ön)ironikus, az abszurd, az ízléstelenül nevetséges részeket. Az egyik pillanatban poénnal késztetnek vigyorgásra, a következőben súlyos mondattal törlik le arcunkról. Emlékeztetnek: nem szórakozni jöttél.

Kétség kívül zavarba ejtő munka a Proton Színház előadása. Rendkívül összetett szerkezete és intenzív élményanyaga nem adja meg könnyen magát. Ami először eltávolítja a nézőt, napokkal később talán éppen elindít valamit belül. Merthogy Mundruczóék műve nyomot hagy bennünk, annyi szent. S talán nem hiába.


A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán