A kortárs magyar irodalom területén természetesen számos hiányosságom akad. Rengeteg olyan író van, akinek még egyetlen művét sem vettem a kezembe. Olvasmányaim kiválasztása során nem követek semmiféle koncepciót, a csapongó következetlenség vezet engem. Ami éppen akkor felkelti az érdeklődésemet, azt veszem a kezembe. Grecsót is többedszeri könyvtári kikölcsönzése után olvastam végül el, és egyáltalán nem bántam meg.
Hasonló helyzetbe kerültem Rakovszky Zsuzsával is. Őt ráadásul korábban még kezembe sem vettem. Halláskörnyezetembe ugyan eljutott néhány információ róla, de tulajdonképpen semmit sem tudtam róla. Legújabb prózai kötetét, A Hold a hetedik házban névre hallgató novellagyűjteményt azonban nagy szívvel vettem a kezembe. Érdekes, hiszen legtöbbször ódzkodom a novelláktól, amit nehezen tudok megmagyarázni. Talán azért alakult ki bennem ez, mert szeretem ha egy mű szép lassan, néha ráérősen kerekedik ki a szemem előtt. A novellás kötet pedig több történetet tartalmaz, és talán félek attól, hogy egyenetlen színvonalúk miatt az igazán jót a rossz lerontja. Hozzá kell tennem azonban azt is, hogy az utóbbi időben, amikor novellás kötetet vettem a kezembe mindig kellemesen csalódtam. Így volt ez Rakovszky Zuszsa esetében is.
Akik ismerik korábbról írói munkásságát, az új kötet elolvasása után a folytonosságot vélik felfedezni pályafutásában. Nos, mivel én nem tartozom ebbe a körbe, inkább csak jelen kötetről szerzett benyomásaimat tudom képernyőre vetni.
Rakovszky Zsuzsa 9 novelláját tartalmazó kötete az írónő kiegyensúlyozott, kiérlelt stílusáról tanúskodik. Az a nyelv, amiben az írónő történeteit megfogalmazza, minden sallangot nélkülöz úgy, hogy közben mégis költői marad. Talán nem véletlen ez, hiszen Rakovszky Zsuzsa írói pályafutása kezdetén leginkább verseket írt, majd ezt követően zarándokolt csak el a próza világába. Nagyszerű arányérzékkel párosítja a lírikus és a prózai énjét. Egyik sincs túlsúlyban. Nem válik a szöveg se nem túl szárazzá, se nem túl légiessé. Tömör próza ez, de nem sziklaszikárságú, hanem simogatóan érzékletes.
Rakovszky a regényírás után próbálta ki a novella műfaját, ez érdekes terjedelmű történeteket hozott világra. A leghosszabb novella több mint 90 (Az ismeretlen tényező), a legrövidebb pedig 16 (Az álom) oldalas. E két szélsőség között átlagban 40-50 oldalon bomlik ki az adott történet.
Rakovszky történeteinek központi szereplői, hősei mindig nők, a férfiak csak mellékszerepekben jelennek meg. Külön öröm volt ezt látni, mert valljuk be az irodalom területén is azért általánosságban a patriarchális jelleg az uralkodó. Az egyes novellák egész életeket, sőt egész sorsokat sűrítenek magukba. Közös jellemzőjük a visszatekintés, az emlékezésen keresztüli sorsfeldolgozás, amelyből vagy előre vagy hátra indul az ember. Eltérő válaszok lehetségesek. Az egyes történeteket az emlékek, az álom szintjén megtett utazás kapcsolja össze. Külön álló történetekről van szó, amelyeknek szereplői, helyszínei különbözőek, azonban a főszereplők által megtett utazás közös. Mind fordulóponthoz jutottak, ahonnan valamerre menni kell, ki-ki a maga döntése szerint.
Rakovszky prózája kissé Bergmant juttatja eszembe, vagy Woody Allen Bergman hommage filmjének címét. A külvilágtól elzárt, elfojtott, elcsöndesített belső terekben játszódnak ezek a történetek. Belső folyamatok tanúi lehetünk, Rakovszky prózája pszichológiai perspektívából tekint vissza az olvasóra. Érzékeny irodalom ez, törékenyen szép és valóságos.