jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Cristian Mungiu: Dombokon túl (2012)

Senki sem érti, mi lelte a lányt, aki látogatóba érkezett a kolostorba. Hiába javasolja maga a pópa, hogy hagyja el a kolostor szűk celláit. Szeretne maradni annak ellenére, hogy láthatóan nem neki való a zárdai élet, és a rendház reguláit sem akarja elfogadni. De vajon miért nem képes megfékezni az indulatait? Netán az ördög keze van a dologban, vagy valami egészen más miatt veszti eszét a lány?

Cristian Mungiu legújabb filmje, a Dombokon túl Istentől is, embertől is távolra vezet minket. A moldvai falu határában ortodox kolostor áll, középkori körülmények között éli a kisszámú apácaközösség a hitük szerint Istennek tetsző életet. A kolostor leányai szigorú rendben, a pópa atyai áldása és a rendfőnöknő anyai gondoskodása mellett imádkoznak, áldoznak, gyónnak, serényen dolgoznak. Olyanok, akár egy nagy család.

A két és fél órás filmidő alatt Mungiu ráérősen bontja ki a zárt közösség mindennapjait, amit a fegyelem és az egymást segítő szándék vezérel. A rend most is azzal borul fel, hogy egy kívülálló toppan be ide. Finom jelzés, hogy a nehézsorsú, magányos Alina melegítőruhában érkezik a feketébe öltözött rendtagok közé. Csak azért tért vissza Romániába, hogy az árvaházból ismert barátnőjét magával vigye Németországba. Voichiţa az egyetlen ember, akit valaha szeretni tudott, ezért most vele szeretne lenni. Azzal azonban nem számol, hogy a fiatal apáca időközben Jézus Krisztust választotta helyette.

A Dombokon túl megtörtént esetet dolgoz fel. 2005-ben a romániai újságok hasábjain nagy terjedelemben írtak a moldáviai kolostor botrányáról. Az ördögűzési szertartás következtében meghalt fiatal lányról két tényfeltáró könyvet is írt Tatiana Niculescu újságíró. A dokumentumregény alapján készült játékfilm azonban nem oknyomozó riport, sokkal inkább az emberi természetet kutatja.

Cosmina Stratan és Cristina Flutur szinte eszköztelen játékkal mutatja meg Alina és Voichiţa kölcsönös igyekezetét arra, hogy meggyőzzék egymást az általuk tanúsított szerelem előbbre valóságáról. Alina kiszabadítaná barátnőjét a számára fojtogató környezetből, csalódottsága dühkitörésekben robban. A megtért lány ezzel szemben Isten szeretetére buzdít, mert az – megítélése szerint – gyógyír minden lelki problémára. Úgy tűnik, fel sem fogja, mi zajlik le egykori barátnője lelkében.

A film egyik legnagyobb erénye a tökéletesre csiszolt forgatókönyv. Mungiu a lomhán csordogáló történetbe alig észrevehetően fűzi bele a cselekmény fordulatait, cseppenként adagolja a feszültséget. A kolostor lakói nem igazán értik, mi történik. Mindenki csak jót akar, a lány érdekében teszik, amit tesznek, a szerencsétlenül alakuló körülmények mégis tragédiához vezetnek.

Ahhoz, hogy megértük a történteket, a dolgok mélyére kellene ásni. Vajon pontosan milyen kapcsolat volt a két lány között? Mivel is kereste Alina a kenyerét Németországban? Az atya miként lett gyári munkásból szerzetes? A dráma hátteréről Mungiu sokat sejtet, de csak nagyon keveset árul el. Mindig csak a jelenre koncentrál, mélyen hallgat a múltról. Az elfojtások, a titkok pedig még feszesebbre húzzák dramaturgiai szövetet.

A szikár rendezői stílust és a sűrített drámát Oleg Mutu nagy totálokban megalkotott sötét tónusú „fotográfiái” támogatják meg, amelyek plasztikusan ábrázolják az ortodox kolostor környezetét. Az alkotók nem akarnak igazán közel kerülni a szereplőkhöz. Alig akad olyan jelenet, amely premier plánban mutatna egy emberi arcot. A kamera jellemzően rögzített pozícióból, hosszan elnyújtott snittekben figyel. A gyertyaláng és a petróleumlámpa tompa fényében a kolostor egyszerű terei egyszer békés, bensőséges hangulatot sugallnak, máskor pedig ránehezednek a klastrom lakóira.

Habár a Dombokon túl nem olyan társadalomkritikus, mint mondjuk Cristi Puiu kórházi kálváriája, a Lazarescu úr halála, a kolostor falai közül kilépve szembesülünk a közösségen elhatalmasodó érzéketlenséggel. Nemtörődöm orvosok, hivatalnokok, nevelőszülők söprik le magukról az emberiesség maradványait. Isten megszentelt közösségében egészen más kór jelenik meg, amely a jó szándék feloldozó erejével áltatja az istenfélőket.

...

A teljes cikk, az A térképen nem található az olvassbele.com oldalán olvasható.

Cristian Mungiu: 4 hónap, 3 hét, 2 nap (2007)

Két szobatárs, egyetemista lány készülődik. Gabíta ideges valamiért, talán még láza is van. Otília a kollégiumban szerez be Lux szappant, Kent cigarettát. Csendes és ideges szöszmötölések. Lassan feldereng, hogy mire készülnek a lányok. Hogy miért olyan sürgős aznap estére szállodai szobát foglalni, miért kommentálja úgy Gabíta apja érkezésének a hírét, hogy a „picsába”. Egy szerelmes együttlét nem kívánt nyomait kívánják felszámolni.

Az abortusz rengeteg politikai és vallási vitát váltott ki a világ számos országában, a különbségek az egyes társadalmak kulturális hagyományainak különbözőségéből adódnak. Cristian Mungiu Arany Pálmával jutalmazott filmje, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap nem politizál, nem a nagyobb társadalmi összefüggésekben elemzi a társadalmilag kínos témát, hanem egyéni sorsokon keresztül mesél a terhesség-megszakításról. A mű hátterében ugyan megjelenik a Ceaucescu rezsim árnyéka, azonban indirekt módon, nagyon finoman történik erre utalás. Mungiu alkotását a szenvtelen álláspontja, a kamera semleges állása emeli magasra.

Már az elején sem megy minden úgy, ahogy kellene. A kiszemelt hotel a telefonon rendelt szobát nem jegyzi elő, a másik szálló csak jóval borsosabb áron tud szobát biztosítani. A légkört a gyanakvás, a hétköznapi megaláztatások hatják át. Bébé, a magzatelhajító, kétgyermekes családapa és szerető férj, segít a lányokon. Mivel több évnyi börtönt kockáztat, pénz helyett sokkal személyesebb szolgáltatást kér cserébe. Intim együttlétet követel az egzisztencialista körülményeket helyreakó beavatkozásért cserébe. A feladatot Otília vállalja fel barátnője helyett. A férfit alakító Vlad Ivanov hátborzongató természetességgel adja elő feltételeit. Ennél döbbenetesebb jelenetsort keresve sem találnánk. A sokk ugyanúgy eltalálja a nézőt, mint a történet szereplőit, akik kiszolgáltatott helyzetükben teszik a dolgukat, utána csak a kényelmetlenség csöndje marad.

A film egyik legjobb dramaturgiai fogása az, hogy a történet főszereplője tulajdonképpen nem is az abortuszt elszenvedő lány, hanem Otília (Anamaria Marinca lélegzetelállító alakítása) a lelkesen segítő bajtárs. Hangsúlyossá akkor válik ez, amikor kiderül, hogy a Gabíta hazudott neki. A lány már jóval elmúlt kéthónapos terhes (innen a cím), halott magzatot kell megszülnie.

„Miután a dolog megtörténik”, Otíliát követhetjük nyomon, ahogy mit sem sejtő kedvese anyukájának születésnapi partijára megy. Szorongva, kényszerből végig üli az udvariaskodásokkal teli asztaltársalgást. A rögzített kameraállásból Otília arcára fókuszált pillanat ólomsúlyú nehezedik a nézőre. Arcának apró rezdülései mindent elmondanak arról az érzésről, ami ebben az idétlen társaságban magányossá teszi. Miután visszatér a „tett színhelyére”, Gabíta már túl van a terhesség-megszakításon. Otília nekivág a parányi holt csomaggal a töksötét, éjszakai Bukarestnek, hogy – az utasításoknak megfelelően – lakótelepi szemétledobó mélyében tüntesse el a magzatot.

A zárásban újra találkoznak a barát(?)nők. Gabíta éhes, a hotel éttermének menüjét lapozgatja, Otília csöndben ül, és lassan ránk emeli tekintetét. Vége. A film földbedöngölő erejét az apró pillantások adják. Nem véletlen, hogy sokszor látjuk a főszereplőt tükör előtt. A kékes-zöldes csempék között, neonfényben valahogy minden tisztábban, élesebben hat.

A román film az európai filmművészet karakteres kelet-európai leágazása, Mungiu filmje jó példázza azokat a értékeket, amelyre keleti szomszédaink filmes hagyományaikat felépítették.

Radu Muntean: Ünnepek után (2010)

A kortárs román film évről-évre bemutatkozó mesterdarabjai folyamatosan ámulatba ejtenek, amelyek nem tudnak többet, mint egyszerűen, őszintén, és ennél fogva hitelesen beszélni hétköznapjainkról. A román film mai generációja éppen azzal vívta ki hírnevét, amellyel a magyar film kevesebb sikerrel tudott megbirkózni, a közelmúlt történelmi pillanatait találkoztatta a mindennapok történetével, és azon keresztül mutatta meg, hogy egy tekintélyelvű politikai berendezkedés miképpen hatol bel az állampolgárok intim szférájába (jó példa erre Cristian Mungu filmje, a Négy hónap, három hét és két nap), illetve szembesített a forradalmi hevület valódi arcával (Lazarescu úr halála, Jelszó: a papír kékre vált).

Radu Muntean negyedik nagyjátékfilmje, az Ünnepek után (az eredeti filmcím tükörfordítása sokkal szikárabb címet takar, és így talán találóbb is: Kedd, karácsony után) már távol tartja magát a politikától, és olyan helyzetet mutat be, amely földrajzilag bárhol megtörténhetne, és minden bizonnyal számtalanszor meg is esett már. A történet azonban annyira közeli, hogy minden pillanatban érezzük, rólunk szól.

A banki szektorban dolgozó Paul sikeres középkorú férfi, akinek nincsenek anyagi gondjai, otthonában meg egy kedves feleség, és egy tüneményes lánygyermek várja. A férfi szereti a családját. Bár munkája olykor hosszabb időre is elszólítja a férfit családjától, igyekszik jelen lenni a család életében. Aztán történik valami, amire nem lehet felkészülni. Paul szerelmes lesz egy nálánál jó tíz évvel fiatalabb nőbe. Raluca nem az a fajta lány, aki gazdag szeretőt keres, hogy így biztosítsa jövője anyagi fedezetét, hiszen jól menő fogorvos (éppen úgy találkozott a férfivel, amikor amaz a lányát hozta fogszabályozásra). A szőke lány nem szándékozik szétbontani a frigyet, de az érzelmeinek ő sem tud megállj-t parancsolni. A férfi pedig mindenkit szeretne, egyszerre, ám ez soha, sehol nem volt működőképes.

Az Ünnepek után története önmagában véve banális szerelmi háromszög sztori, a nagyszerűsége éppen ezért a részletekben rejlik. A film nyitójelenetében Paul és Raluca szerelmi légyottját követő évődését láthatjuk. Csupa ismerős intim mozdulat, amelyről az ember önmagára ismer. Egyszerűen olyan, mintha valaki bekamerázta volna a hálószobámat. Ennél pontosabb, őszintébb képsorokat talán még sosem láttam. Az a meglepő az egészben, hogy újszerűként kell arról beszélnem, amit nap mint nap magam tapasztalok, mert szokatlan hogy ennyire ismerős dolog a vászonról visszaköszönjön nekem. Szokatlan az, hogy valaki ennyire képes legyen filmen visszaadni a valóságot. Nem a szerelmi háromszögről van szó, mert szerencsére azzal nem kellett eddig találkoznom, hanem a mindennapok mozdulatáról, egy hajvágás utáni intim simogatásról, egy tévénézés közbeni talpmasszírozásról, egy szex utáni köldökbefújásról, sorolhatnám.

Önmagában ettől a film persze csupán pontosan megrajzolt pillanatok halmaza lenne, de Muntean tökéletesen életszagú dramaturgiára fűzte fel Paul, Adriana és Raluca szerelmi háromszögét, amelyben a feszültség éppúgy a tetőfokára hág, ahogy Paul feszíti feszesre magában a húrt. A férfi addig a pontig merészkedik el, ahonnan már nincs visszatérés, ezért választania kell, melyik úton megy tovább. Paul új útra lép, és ebben az a legörömtelibb és egyben legtragikusabb, hogy a döntés az egyetlen helyes út. Az Ünnepek után attól nagyszerű, hogy mindhárom szereplője szerethető esendő ember, mint mi magunk. Egyikük sem akar mást, csak boldogságot, de mindegyiküknek más a végzete. A dramaturgia, a filmnyelv mellett a fantasztikusan természetes színészi jelenlét a kulcsa a filmnek, amellyel az alkotók elérik, hogy a néző semmi esetre se ítélkezzen. Mindhárom résztvevő szempontjai megérthetőek, átérezhetőek. Csak önmagunknak tartozunk elszámolással. Mások nekünk nem, és fordítva.

Két tűpontosan megfogalmazott jelenet van a filmben. Az egyikben az anya váratlanul beesik lánya fogorvosi vizsgálatára, ahol a háromszög tagjai közül ő az egyetlen, aki nem tudja, hogy elindította azt a lavinát, ami gyökeresen megváltoztatja mindhármójuk életét. A másik jelenet a film zárása. Férj és feleség a férfi szüleinek lakásán karácsonyeste azon tanakodnak, mikor mesélik el lányuknak és a nagyszülőknek a családi fészek felbontását. Majd az ünnepek után, hangzik el a végkövetkeztetés. Miközben a kislány a karácsonyi énekeseket hallgatja a bejárati ajtóban, a férfi titokban elhelyezi az ajándékokat a fa alatt. Adriana még egy ajándékot elővesz a retiküljéből, és anélkül hogy hátranézne, hóna alatt hátranyújtja Paulnak. Eltávolodtak egymástól, de ebben a mozdulatban még mindig akkora a szeretet, hogy az leírhatatlan.

A fenti jelenetnek a filmművészet legfontosabb pillanatai között lenne a helye, mert úgy fogalmaz, amiért a filmművészet a kezdet kezdetén életre kelt. Aki pedig ezt így meg tudja fogalmazni képen, annak a legnagyobb alkotók között a helye, valahol Bergman közelében. Viszont ez csak Románia, ami történetesen a közvetlen szomszédságunkban található. Nekünk talán illene odafigyelnünk, mert lenne mit okulni belőlük, persze ahhoz azért kellene egy kis toleranciát, meg nem kevés megbocsátást is tanulnunk. Talán majd egyszer. Addig pedig marad az a helyzet, hogy egyedül ülök a Pécsi ApollóArt mozi Super 8-as termében, miközben egy hatalmas mozi képkockái peregnek a szemem előtt.