Darren Aronofsky két legutóbbi filmje, A pankrátor és a Fekete hattyú ugyanarról, a művészi átlényegülés mindent elsöprő erejéről beszél. A rendező két munkája egymás tükördarabjai. A kiöregedett, elgyötört külsejű Randy (a férfi oldal) és a fiatal, ártatlanul szép Nina (a női oldal) látszat önmaguk ellentétes pólusát keresik. Számukra nem létezik más, mint a tökéletesség pillanata, amely mindent maga mögé utasít.

Randy "Ram" Robinson (Mickey Rourke) felett eljárt az idő, valaha ünnepelt showman, pankrátor volt, aki a nyolcvanas években élte virágkorát. Mára már szűk körben gyűri tovább testét és az ellenfeleket. Az egyik mérkőzése után teste összecsuklik, a kórházban ébred fel. Szívinfarktus a diagnózis, és a versenyzés nem ajánlott többé. Randy húsbolti eladóként próbálja felfogni a felfoghatatlan, miközben a magánéletét is igyekszik rendbe tenni: leszbikus lányával, Stephanie-vel (Evan Rachel Wood) akarja a szülő-gyermek kapcsolatot újraéleszteni, és szerelmes Cassidybe (Marisa Tomei), az éjszakai mulató sztriptíz táncosnőjébe. Randy azonban egy átmulatott éjszaka balsorsú következményei miatt ráébred, hogy csak egyetlen világ létezik, amelyben ő létezni tud, és a józanész, az orvosi javallatok ellenére, a régmúlt győzelem húszéves évfordulójának napján ringbe száll egykori ellenfele, Ayatollah ellen…

Nina Sayers (Natalie Portman) a fiatal, törékeny balerina életének minden percét a New York-i balett tölti ki, abba nem fér bele sem család, sem szerelem. Keményen, testi épségét sem kímélve képzi magát, hogy elérje a mozdulatok tökéletességét. Thomas Leroy (Vincent Cassel) úgy dönt, hogy az új szezon nyitányaként A hattyúk tavát rendezi színpadra, és az elsőszámú balerina, Beth MacIntyre (Winona Ryder) helyett egy új főszereplőt keres. A tehetséges Ninára tökéletesen illik a fehér hattyú szerepe, ám a fekete hattyú bujasága sehogy sem fér meg ártatlan szépségével, akit azonban Lily (Mila Kunis) képes megjeleníteni lehengerlően. A kiválasztott balerinának azonban nem kevesebb feladattal kell megbirkózni, mint egyszerre kell megformáznia az ártatlan, törékeny fehér és a vad, csábító fekete hattyút. Végül Ninára esik a vezető választása, akiben egymásnak feszül a két pólus…

A Pankrátor a húsról – legyen az egy pankrátor durva teste, egy táncosnő kívánnivaló meztelensége, vagy 20 deka párizsi – és az annak börtönébe zárt emberi szellemről szól.  A test evilági megjelenésünk egyetlen bizonyítéka, egyben szellemünk legnagyobb korlátja. A pankrátor halkszavú, minimalista, letisztult képvilágú realista kamaradarab, amelynek nagy erénye a pankráció világának illúziómentes bemutatása. Megfigyelhetjük, ahogy a bunyósok a mérkőzés előtt megbeszélik a koreográfiát, majd a mérkőzések közben összekacsintanak, ugyanakkor látjuk az összeszabdalt, véres testeket… A pankrátorok ugyanis valódi előadóművészek, akik a testüket bocsátják áruba, csakúgy, mint az éjszakai lokálok táncosnői. Művészetük a hús mindenható használatában mutatkozik meg.

A Fekete hattyú a fekete és fehér szín vetélkedéséből megszülető pszichothrillerbe oltott barokk dráma. Aronofsky legújabb filmje még mélyebbre ás az emberi bensőben, mint A pankrátor. Ninának nem a testét kell legyőznie, hanem fel kell kutatnia lelkének sötét oldalát, mert csak így képes tökéletesen megformálnia a szerepét.

Amennyire Randynek sincs esélye a ringen kívül sikereket elérnie, úgy egy basáskodó anya elvárásainak súlyos terhe alatt, és egy kegyetlen sikerkovács mellett Nina számára sincs más hely az önmegvalósításra, mint a színpad. Az önmegvalósítás mindkét esetben egyben önpusztítás is, hiszen a végletekig feszített művészi indulat elpattintja az élet utolsó szikráját. Randy és Nina így válnak végső soron az önfeláldozás ikonjaivá. Önmaguk feláldozása maga az elhivatott művészi pillanat.

Aronofsky mesterművei természetesen nem létezhetnének az embert próbáló színészi teljesítmények nélkül. Miközben mindkét film tele van zseniális színészi alakításokkal, külön említést érdemelnek a filmek főszereplői. A pankrátor maga Mickey Rourke, nélküle nem létezhetne a film, Natalie Portman pedig levetkőzte gyermekes báját és a tehetség örök ígéretét, valódi színésznővé formálta Nina szerepe. Aronofsky pedig Hollywood egyik komoly, izgalmas alkotója lett, már csak az a kérdés, az Álomgyár mennyire értékeli stílusát.