Június 18-án, a Kanári-szigeteken fekvő Lanzarotéban 88 éves korában elhunyt José Saramago, a portugál Nobel-díjas író. Saramago ifjú éveiben versesköteteket publikált, de – saját bevallása szerint – esszéírónak készült, minthogy azonban ahhoz nem bizonyult eléggé tehetségesnek, regényeket kezdett el írni. A siker hosszú érlelődés után, 58 évesen érte el. Hazáját is elhagyta, mert az Isten létezését firtató Jézus Krisztus evangéliumát nem támogatta a katolikus portugál állam az Európai Irodalmi Díjért való pályázatban.
Saramago egyik talán legjellemzőbb írói attitűdje az a vonás, hogy egy alapvetően abszurd tényből kiindulva, racionális és pontos logikával építi fel regényeit. A Halálszünetben például azzal jött elő, hogy a halál beszünteti tevékenységét, minek következtében az emberek haldokolni végtelen ideig képesek, ám meghalni már nem. A Megvilágosodás alapgondolata szerint, egy nevén nem nevezett országban a helyhatósági választások során a népakarat az üres szavazólapok demonstrálta elégedetlenségben nyilvánul meg. A Kőtutajban nem mutat be kevesebbet, mint az, hogy milyen lenne, ha az Ibériai-félsziget egyszer csak leválna Európáról, és úszni kezdene Nyugat felé. A Vakságban rejtélyes kór terjed el, amely hatására az emberek elveszítik látásukat. Az embermás főhőse pedig filmnézés közben felfedezi hasonmását, akinek a nyomás ered. Sorolhatnám tovább, szerencsére Saramago írói pályafutása igencsak termékeny volt. Ezekből az alapállásokból komoly társadalmat ért kritikák is megfogalmazódtak, engem leginkább ez fogott meg, no meg a nagyon leegyszerűsítve és talán nem is olyan helyesen az esetében is használható mágikus realizmus skatulya. A csoda és valóság mesteri keveréke, vagy a szürreális és reális szövetsége.
Van nekem azért adósságom, mert a Vakság, a Megvilágosodás és a Kőtutaj című műveken kívül eleddig nem olvastam más könyvet tőle. Persze azért, ha utána számolok ez sem kevés könyv. Kevés az a szerző, akitől már három, illetve négy könyvet elolvastam. Ugyanis Saramago halálának híre nálam úgy csapódott le, hogy tiszteletadásul egy újabb könyvét meg kellene ismernem.
A hazánkban eddig utolsóként kiadott (egyébiránt utolsó előtti) munkáját, Az elefánt vándorútját választottam ezúttal. A XVI. század derekán járunk, amikor II. János portugál király és felesége Ausztriai Katalin a hitvesi ágyban hosszas tanakodás után arra az elhatározásra jut, hogy a király házasulandó unokaöccsét, a szomszédos spanyol királyságban időző Miksa főherceget, nászajándékként a portugál udvar egyik elfelejtve őrzött kincsével, a Salamon névre hallgató indiai elefánttal lepik meg. Az út Lisszabontól a spanyol határig – Figueira de Castello Rodrigo-ig – hetekig tart, ám sokkal keményebb megpróbáltatás vár az elefántra és annak sitárjára, Szubhróra, a cél ugyanis az Alpokon túli birodalmi főváros, Bécs. Az elefánt vándorútja ezt az utat meséli el. Saramago a foghíjas történelmi forrásanyagot írói fantáziával terebélyesíti regényszerű emlékirattá.
Nem szabad természetesen elhallgatni azt sem, hogy Az elefánt vándorútja mesze nem Saramago legjobb műve, azonban az olvasó minden jellemzőjét fellelheti Saramago írási modorának. A mese és a történelem keveredése mellett a jelenkori és ez egykorvolt társadalmi is kap hideget-meleget a szerző metsző iróniájából, persze csak csendben, csak finoman. Saramagot azonban önmagában azért a tényért dicséret illeti, hogy egy ilyen egyszerű alaptörténetből, amely talán egy fikarcnyi anekdotát sem ér meg, írói leleménnyel képes volt úgy tartalommal megtölteni, amelynek eredményeképp az olvasó egy kedves, üde történet részesévé válhat a könyv elolvasásával.
Az elefánt vándorútja báját éppen ez az alkotói kegy adja, mintha Saramago életének alkonyán felszabadultan írt volna, amikor már mindent megírt, előhúzott a fiókból egy semmit, hogy megmutassa, ő abból is teremteni tud. Egy ponton még azt a szemtelenséget is megengedi magának, hogy elmélázzon a történt mesélése közben. Tudniillik a regény elbeszélője a vándorút vége felé közeledve, az Alpok ködös vonulatai között elveszíti tájékozódó képességét. Ez a szerzői hecc nekem kifejezetten tetszett. Saramago távozásával érezhetően kevesebb lett a világ. Szerencsére gazdag életművet hagyott maga után, amelybe a későbbiekben is bátran bele lehet feledkezni.