Samanta Schweblin neve nekem mit sem mondott eddig. Nem is csoda, hiszen Magyarországon ismeretlen volt a neve, mint oly sok más tehetséges írónak a világon. Nem állítok azzal sem semmi forradalmit, ha kijelentem, a jövőben sem fogjuk túl sokan tudni róla. Ám akadnak majd kevesek, akinek lehet majd vajmi fogalmuk arról, miféle író az ifjú argentin. Ez pedig köszönhető a Nyitott Könyvműhely kiadói- és Kertes Gábor fordítói munkájának.

Az idei évben megjelent, A madárevő novellásgyűjtemény már megjelenésében is csendben meghökkent. Sápadtsárgás és rózsaszínes-lilás borítóján egy abroncsos ruhában ülő fiatal lányt láthatunk, akiről ültében is a jólneveltség, a társadalmi szabályrendszer teljes palettája sugárzik. Kezében üres, tárva nyitott kalitka. Arca sápadt, szemei karikásak, és szája szegletében vér serken. A látszólag harmonikus közegbe bekúszik valami szokatlan, ami megzavarja a nyugalmunkat. Pontosan ilyenek Samanta Schweblin történetei.

A kötet egyes novelláiban hétköznapi helyzetekkel találkozunk: szülők várják gyermekeiket az iskola előtt; egy pár megáll egy étteremnél, hogy vacsorázzon valamit; egy várandós édesanya azon morfondírozik, hogy túl korán jött a gyermekáldás, mint ahogyan életük jelenlegi szakasza azt megkívánná; egy gyermek karácsonykor a télapót várja; az elvált szülők gyermeke éhezik, mert csak egyféle dolgot képes megenni; az anyjával élő felnőtt férfi vágyakozva nézegeti a játékbolt kirakatait; a gyerekek játékból ásni kezdenek a földbe; az érzelem nélküli férfi túl vehemensen reagál az igazságtalanságra; egy sikeres és boldog család árnyékában egy csendes és szomorú fiú él, és még sorolhatnám. Látszólag mindegyik hétköznapi helyzet, azonban ahogy beindulnak a történetek, érezzük, hogy valami nincs rendben, borzongás fut végig a testünkön, lassan, csendben kibillenünk a komfortérzetünkből.

Schweblin novellái rendkívül egyszerű történeteket mesélnek el, úgy érezzük, hogy szinte fukarkodik a szavakkal a szerző, holott csak épp annyit mond el, ami feltétlenül szükséges. A novellák pontosan úgy mesélnek nekünk, ahogy A föld alatt című történet öregje, aki a kocsmába betérő embernek mesél a gyerekekről, akik játékvödrökkel, lapátokkal ástak egy nagy gödröt, majd eltűntek, a felnőttek pedig egyre-egyre keresték őket. Majd az öreg feláll és elmegy dolgozni a bányába. Otthagyja a férfit a gondolataival. Schweblin maga is bányász. Letúr az emberi lélek mélyére és felhoz valamit, amivel nekünk kell szembenéznünk.

Schweblin letisztult, lecsupaszított nyelvet használ, sehol egy felesleges szó, sehol egy dísz, amely dicséretet követelne a szövegnek, és éppen ettől a visszafogottságától, ettől az alázatától válik ez az irodalom értékessé. Schweblin sokat sejtet, de nem árul el semmit, ám végig fut a hátadon a hideg, amikor leesik a tantusz. Mintha Edgar Allen Poe-t olvasnám mai köntösben. A hétköznapi keveredik a szürreálissal, a misztikummal, és ettől válik abszurddá ez a világ, amellett, hogy tudjuk, nagyon is valóságos képet fest rólunk. Nézzünk csak körül környezetünkben, magányos, társtalan embereket látunk, vannak akik komoly depresszióban szenvednek, miközben mindenki azon dolgozik, hogy azt mutassa magáról, minden rendben van, pedig sok mindent rendbe kellene tenni belső békénk érdekében.