Az utóbbi időben láttam egy-két filmet, amelyről részletesebben nem írtam. Egy-két szót azért ejtenék róluk is. Íme:

Audrey Niffenegger regénye, Az időutazó felesége nem kerülhette el a filmes adaptációt, a német származású rendező, Robert Schwentke amerikai vendégszereplése során elkészített filmje azonban csak a regény alaptörténetét hagyta meg, annak lelkületéből, végzetszerű líraiságából mit sem volt képes megőrizni, helyette egy jelentéktelen és jellegtelen romantikus filmet kaptunk, amely szerintem a könyv ismeretének hiányában nem is érthető.

Eric Bana és Rachel McAdams kettőse sem képes olyan elemi erővel megformálni Henry DeTamble és Clare Abshire között szikrázó szerelmet, mint ahogyan az Audrey Niffenegger regényéhez méltó volna. A stáb egyszerűen összedobta a filmet, az igyekezet azonban nem helyettesítheti a tehetséget. A regénybeli szép ívű történet a néző szeme láttára rogy össze, és egy átélhetetlen montázs-szerű katyvasz marad belőle.

Az időutazó felesége az egyik legrosszabb példája annak, hogyan lehet egy sikeres regényt a vászonra átültetni. Az efféle filmkészítés – véleményem szerint – teljesen felesleges pénzpazarlás.

Robert Schwentke: Az időutazó felesége; 2009

1954 nyarán két szövetségi rendőrnyomozó érkezik a Vihar-szigetre, amelyen az Aschecliffe Elmegyógyintézet áll. Küldetésük az, hogy nyomára bukkanjanak az egyik ápoltnak, akinek titokzatos módon nyoma veszett. A szigetre közben pusztító erejű hurrikán csap le. A nyomozókban sorozatos kérdések merülnek fel: Hogyan sikerült egy ápoltnak megszöknie a szigorú biztonsági előírások közepette? Mit jelentenek, és ki hagyta hátra a titokzatos üzenteket? Mi történik a hírhedt C részlege, és kiket tartanak ott fogva? Miért van a világítótorony körül elektromos kerítés, és miért őrzik fegyveres őrök? stb.

A jövő hónapban hatvannyolcadik életévét betöltő Martin Scorsese a hetvenes-nyolcvanas években olyan filmekkel vált az Amerikai Filmművészet meghatározó tényezőjévé, mint az Aljas utcák (1973), Taxisofőr (1976), Dühöngő bika (1980), A komédia királya (1983), Lidrces órák (1985), A pénz színe (1986), aztán a hírnevét a kilencvenes években olyan filmek koronázták meg, mint a Nagymenők (1990) vagy a Casino (1995).

A Casino bemutatása óta eltelt időkben azonban a rendező szépen lassan elvesztette egyéniségét, mintha sutba dobta volna tehetségét, feláldozta magát a hollywoodi popcorn mechanizmus oltárán, és mára már csak a múltja őrzi nagyságát. Scorsese a pályája során annyi remek filmet adott már ki a kezéből, amely egy egész emberöltőre elegendő lenne, de az utóbbi időben jegyzett munkáiban már csak gyenge árnyékát mutatja magának. Ha így folytatja, félő, hogy pályája végén elkészített mérleg nem fog túl jó képet mutatni róla.

Scorsese pályájának lefelé menete – véleményem szerint – már a kilencvenes évek közepén elindult, csak akkor még senki nem gondolta, hogy a rendező ennél többre nem lesz képes, az meg egyszerűen röhej számba ment, hogy az Akadémia éppen A tégláért jutalmazta életműdíj szagú rendezői Oscarral a mestert, egy olyan filmért, amely nem több, mint a nagyszerű eredeti hongkongi trilógia (Szigorúan piszkos ügyek) minden eredetiséget nélkülöző zsenge kópiája.

Lehane hátborzongatóan sokkoló, izgalmas krimit írt, amelyben az író jól adagolja a feszültséget, és a regényből szinte sugárzik, hogy vászonra kívánkozik. Scorsese magára is vállalta feladatot, hogy filmet forgasson az alapműből. Adva volt a siker receptje, ám ezúttal sem sikerült a nagy mutatvány. A Viharsziget filmváltozata korrekt munka, de ennél többet nem lehet elmondani róla. Lelketlen kópia, amelyből hiányzik az a fajta fűszerkeverék, amelyet az egykorvolt mesteri kéz maga hintett bele az élettelen anyagba.

Az is jelképes valahol, hogy Scorsese aranykorszakának emblematikus színészét úgy hívják, hogy Robert De Niro, míg az új korszak filmjeinek főhőseit Leonardo Di Caprio formázza meg. Bár a fiatal sztár helyenként kezdi villogtatni tehetségét, eddig nem tudott engem maradéktalanul meggyőzni hírnevének jogosságáról. A két színész közötti különbség jól mutatja Scorsese pályáját meghatározó korszakok közötti disszonanciát.

Martin Scorsese: Viharsziget; 2010

A New Yorkban élő francia fotós, Marion (Julie Delpy) és amerikai barátja, Jack (Adam Goldberg) európai vakációjukról hazafelé tartva megszállnak Párizsban a lány szüleinél, hogy felvegyék a macskájukat. Ott tartózkodásuk két napja alatt kapcsolatukat igencsak próbára teszik a lány szüleinek sorozatos intimszféra sértő gesztusai, az amerikai-francia törésvonal mentén megszilárdult nyelvi és kulturális különbségek, és legfőképpen a lány egykori barátjainak garmadája. Az enyhén szorongó Jack lassan kezdi úgy érezni, hogy idegen bolygóra lépett, és ráébred arra is, hogy kedves nem más, mint egy a földönkívüliek közül.

A Mielőtt felkel a Nap és a Mielőtt lemegy a Nap című filmek női főszerepeit jegyző Julie Delpynek láthatóan megtetszett a város, a lány és a fiú szentháromságára épülő történettípus, és ezúttal a rendezői székbe is beleült. Ennek csak örülhetünk, mert jól áll neki ez a jelmez. A 2 nap Párizsban kedves, szórakoztató film, amely szókimondó vitastílusával jeleneteket mutat fel a párkapcsolati huzavona hosszútávú bajnokságából. A film bár nagy katarzist nem nyújt és szellemi tápláléknak sem túl megterhelő, mégis remek intellektuális szórakoztatást nyújt.

Julie Delpy: 2 nap Párizsban; 2007