jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Wof Haas: A Brenner és a Jóisten; Scolar, Budapest, 2012

Ez a Haas csuda egy pofa. Jogosan kérdezheted: Hát most már megint mi történt? Mindjárt megmondom. Az csak az egyik dolog, hogy hat köteten keresztül táncol az idegeiden, mert nem köti az orrodra, ki a titokzatos mesélője. Az meg egy másik, hogy mikor felfedi a fecsegő elbeszélő kilétét, még mindig nem igazán tudjuk, kiről van szó. Az pedig már tényleg a pofátlanság határa, hogy mindezek után egy jól irányzott lövéssel kioltja az életét.

Vége. Nem csak a szövegelőnek fellegzett be, de ugye vele együtt a Brennernek is kampec. Mert nincs, aki meséljen róla. Gondolnád te! De olyan nincs, hogy nem olvashatunk újabb regényt az osztrák szerző tollából, Brennerről. Emlékezz! Egyszer már sikerült a Bobby Ewingot is újjáéleszteni. „Hé! Nagyon nincsen rendben, hogy kicsináljátok a kedvenc főszereplőnket!” – tiltakoztak a felháborodott rajongók a sorozat alkotóinál. S aláírásokat gyűjtöttek kedvencük rehabilitációja érdekében. Látom rajtad, azt kérded, hogy jön ide a Dallas. Azért ha jobban belegondolsz, jó a példa. Én sem tudok meglenni a Brenner nélkül, te sem. Akkoriban ezer és ezer háztartásbeli női szív dobbant egyszerre a sármos farmer iránt. Valószínűleg az egykori zsaru eltűnése nem mozgósítaná ennyire a magyar társadalmat, de azért kár lenne veszni hagyni. Szóval a Bobby egy kvázi hasonlat.

Ez a derék író huszárvágással oldja fel élet és halál dilemmáját. „A nagymamám mindig is azt mondta: ha egyszer meghalsz, a szádat majd külön kell agyonütni” – így kezdi a regényét. Tiszta sor: ez a mesélő még azután is képes dumálni, hogy jobb létre szenderült. (Miért, mire számítottál?) Persze kellett vagy hat év Wolf Haasnak, amíg kiókumlálta a folytatás lehetőségét. A hazai kiadónak azonban elég volt fél esztendő is. Látod, erre mondom én, hogy a gyorsaság nem minden. A könyvkiadás területén néha talán jobb is, ha türelmesen kivársz. Mert akkor később nem kell olyan sokat várnod a sorozat következő részére.

De azért az mégiscsak érdekes. A Brenner volt már minden: mindenekelőtt rendőr, aztán mentős, később magán­nyomozó. Legutóbb azonban annyira megcsömörlött a nyomozói pályájától, hogy kimondottan polgári hivatást vállalt. Arra azonban nem gondolt, hogy a bűn bárhol utolérheti az embert.

Mindjárt elején egy kicsit beeteti a Haas az olvasóját. Persze csak akkor, ha nem olvasod el a fülszöveget. Mert figyelj! A Brennert nem is úgy hívják, ahogy eddig. Elolvasol vagy hatvan oldalt a könyvből, és sehol a Brenner. Már majdnem felteszed magadnak a kérdést: na jó, de hol van a Brenner? Rá kell jönnöd, hogy végig a szemed előtt volt, csak éppen nem vetted észre.

Meg kell mondjam, hogy megértsd: a Brenner egy építési nagyvállalkozó sofőrje, aki örökösen ingázik Bécs, Kitzbühel és München között. Tiszta nyugdíjas meló, az embernek csak el kell jutnia A-ból B-be, és semmi agyalás. A dolog szépségét pedig az adja, hogy elsősorban nem is a cégvezetőt kell furikáznia a Brennernek, hanem annak kétéves lányát, a Helenát. Ettől neked is kicsit naposabb lenne az élet árnyékos oldala.

Ám mit ad isten? A lány kámforrá válik egy benzinkútnál, miközben az ex-zsaru fizetni akar a tankolás után. Elsőre azt gondolnád, gyerekrablás. De senki sem jelentkezik a váltságdíjért. És nem lelhető fel egyetlen valamirevaló nyom sem, ami segíthetne a hatóságoknak. Senki sem tudhatja, mi állhat a lány eltűnésének hátterében. A Brennernek már megint nyomozót kell játszania, akármennyire is utálja a szituációt. Mert a malőr miatt elveszti a remek állást, de ami ennél is fontosabb: maga a Helena. Ő szereti a lányt ugyanis a legjobban. Persze szigorúan csak a szülei után. És egyet ne felejts: ha te elhagysz egy parkoló autóban egy gyermeket, komolyan szembe kell nézned a lelkiismereteddel. Nem lennék tehát a Brenner helyében, te se, igaz?

Ez talán nem hangzik szépen, de a Haas egy nem normális fazon. Ahhoz hozzászokhattál már, hogy sokféle elmebaj és bűncselekmény létezik a világban, na de ki hallott már olyat, hogy gyakorlatilag a nagy semmiből nagyon durva dolgok jönnek elő. Mondok neked valamit: láncreakció. A Haas nagyon jól világít rá arra, hogy ahol sok elhallgatott titok lappang, ahol kétes ügyek mennek a háttérben, ott elég csak elkiáltanod magad: eltűnt egy gyerek! – a dominósor dőlni kezd.

Az összképet sok furcsaság színesíti. Adott egy abortuszklinika, ahol a páciensek a nem várt terhüktől szabadulhatnak meg. Aztán van a klinikaellenes idealista, aki a fenyegetéstől sem riad vissza, csak hogy végleg bezárattassa. Fontos szerepe van a Práterbe tervezett építészeti megaberuházásnak, amiben sok mindenki érdekelt. Találkozhatunk egy dél-tiroli nővel is, aki nem szereti a tejet, valamint eljuthatunk egy jugó diszkóba is. De ne feledkezzünk meg a sterilizációra váró zsaruról sem, aki már négy helyre is fizet gyerektartást. Vagy Jimmy Hendrixről sem, aki folyamatosan ott duruzsol a Brenner fülébe. És pöcegödör is van …

...

A teljes cikk, a „Végül is az összes homokvárat elmossa a tenger” az olvassbele.com oldalán olvasható.

Wolf Haas: Az örök élet; Scolar, Budapest, 2011

Figyelj, mit mondok én neked. Ha fejlövést kapsz, akkor a csoda is kevés ahhoz, hogy túléld. A sebészi mestermunka ugyancsak semmi, szükséged van a rossz irányzékra is. Hogy aki a fegyvert tartja, éppen akkor lőjön, amikor a mopeden ülve hazafelé hajtasz, és közben valaki erősen rád dudál, mire óhatatlanul elkapod a fejed.

Vagy esetleg kell egy izgő-mozgó ér, amelyik folyamatosan táncot jár a fejedben. Hogy te is értsd: a migrén miatt hasogat a kobakod. És akkor te is elbizonytalanodsz, hogy a régi rendőriskolai időkből ismert Waltherből származó golyót a fájdalom csillapítása miatt magad röpítetted a fejedbe. Vagy netán más akart eltenni láb alól.

Azt azért te sem gondoltad volna, hogy a Brennerről beszélek, aki a történet kezdetén Puntigam Alsón három hét kóma után visszatért a halottak birodalmából. Írd és mondd: új év, új remények. Az orvosok szemszögéből természetesen a legszebb dolog a világon, amikor egy reménytelen eset felébred. A páciens is alapvetően pozitívan viszonyulhat az események ilyetén alakulásához. Az olvasó azért sejti, a mesélő sem rejti véka alá, hogy most fordítva történnek a dolgok: minden bizakodásra ad okot, de később rá kell térni a rosszra is. Hogy mi a bánat megy is itt voltaképp?

Ehhez tudnod kell, hogy a Brenner a gyermekéveit Puntigamban töltötte, és öreg korára visszatért oda. Kihalt ugyanis a bérlő a nagyapai asztalosműhelyből, és most a háza (kivéve a manzárdszobát) üresen állt. Miért ne jött volna vissza, ha a felmenői ingatlan gondja úgyis rászakadt – ezt gondolta a Brenner. Azt mondanom sem kell, hogy mindez csak fokozatosan jutott az eszébe. Edzés közben. Mert miután magához tért, elölről kellett kezdenie mindent. Nem csak az emlékezést, ááá. Újra meg kell tanulnia ülni, állni, menni, hallani, beszélni.

Idővel egyre több emlék a felszínre került: először is a név, mert azt sem tudta, hogy hívják, miután egy golyót szedtek ki a koponyájából. Aztán a születési év, a gyerekkor, a rendőriskola Grazban, az első rendőrévek, aztán a bűnügyi osztály, később pedig a nyomozóként eltöltött időszak is átszáguldozott a lövéscsatornáján. Minden lehetséges eszébe jutott, még az is, amire nem akart emlékezni. Csak a kóma előtti három nap hallgatott magáról. Mintha meg sem történt volna.

Ezért kellett nyomoznia a Brennernek, vissza a múltba, kvázi saját maga után is. Egészen a rendőriskolai évekig, amikor is Aschenbrenner, a mostani grazi rendőrfőnök, Köck, a grazi Arnold Schwarzenegger Stadion jelenlegi házmestere, az Irrsiegler, akit mindenki csak Saarinennek szólított a finn motorkerékpár-világbajnok után és a Brenner 1973 húshagyókeddjén tréfából elindultak a Raiffeisen Bank puntigami fiókjába, hogy a gyakorlati képzésből levizsgázzanak. Huszonévesen az ember sokféle baromságot elkövet, de van olyan, amikor utólag cseppet sem tűnnek viccesnek a dolgok.

...

A teljes cikk, az Újratöltve az olvassbele.com oldalán olvasható.

Wolf Haas: Mint az állatok; Scolar, Budapest, 2011

Amióta a Brenner kilépett a rendőrség kötelékéből, nem viselte túlságosan szívén a hivatásbeli előmenetelét. Amúgy sem volt jellemző rá a karrierépítés. Megelégedett ő azzal is, hogy az innsbrucki SoHoban (értsd a Souvenir Hollingerben) jól fizetett áruházi detektívként futkoshatott a vásári szarkák után.

Az efféle bevásárlóházban az eladók között rendszeresen megy a munkaközi csevej. Egy ilyennek volt a fültanúja a Brenner. Korkedvezményes-nyugdíjazás. Ez a szó valahogy megtetszett neki. Ha hiszed, ha nem, emiatt ment vissza Bécsbe. Nem azért, hogy fényt derítsen arra, hogy ki teszi ártalmatlanná labellós kupakokba rejtett, gombostűvel bélelt kutyakekszekkel az Augartenben szaladgáló házi kedvenceket. Ennek az égvilágon semmi köze ahhoz.

A méltán népszerűtlen felnőtt szórakozóhely, a White Dog (a Black Cat már foglalt volt) tulajdonosának megbízása jó ürügy arra, hogy utánajárjon, vajon Bécsben tényleg könnyebben nyugdíjazzák idő előtt az embert?

Na, most azért egyet szögezzünk le, a Brenner nem egy szuperhős. Sőt! Időnként igen nehéz a felfogása. Mire észbe kap, már benne is van a slamasztikában. Vagy épp egy kutya szájában. Persze nem irigyelem őt. Bármennyire is egyszerűnek vagy első ránézésre pitiánernek tűnjön az ügy, ha a Brenner elkezd nyomozni, biztos lehetsz benne, hogy ott valami történni fog. Többnyire nem szép dolgok. Mondok neked valamit, lesz emberáldozat, nem csak kutyahulla.

Elég, ha csak azt mondom: egyik oldalon a felháborodott nyugdíjasok állattartó falkája, a másik oldalon a Bogyócska Egylet kutyaellenes anyuka-különítménye. És akkor ott vannak ezek a nőügyek. Magdaléna, aki vagy lakkozza a körmét vagy folyamatosan beszél. A szigorú tekintetű tisztiorvosnő. Az egyetlen kedves bogyócska mama és annak koraérett lánya. Meg az állatmenhely változatos akcentusú tulajdonosnője. Na, most akkor tégy te rendet a fejekben és a saját gondolataidban. Te is hallod a helikopter zümmögését? Na, ugye. Nincs könnyű dolgod.

És akkor képzeld el a Brennert. Akinek valóban meg is kell oldani ezt a rejtélyt. Különben össztűzszerű indulatzáporral kell szembenéznie. Érthető, ha a korkedvezményes nyugdíjazásán kezd el gondolkozni. Én biztosan nem ítélem el őt ezért.

Azt kell mondanom őszintén, a szerző, ez a Haas ismét csak ügyesen csavarja a szót. Zseniális a nyelvi humora. Remekül használja az ő mindenlátó szócsövét. Olvasás közben jókat derülsz a sok körülményes fecsegésen. Az ember már azt gondolná: csak kap az olvasó valami kis információt arról, ki is a mesélő. Mert ez foglalkoztat mindenkit. De nem. Mert egyet azért ne felejts: ez adja a Brenner nyomozó történeteinek báját.

...

A teljes írás, a Pozitív mellékhatás, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Wolf Haas: Silentium!; Scolar, Budapest, 2011

A Brenner a bécsi mentőszolgálat után Salzburgban találja magát, ahol egykoron rendőrként is állomásozott. A helyi katolikus fiúinternátusban küszöbön áll Monsignore Schorn püspöki kinevezése. A Marianum egykori növendéke azonban azt állítja, hogy a lelkiatya a diákévek alatt bensőséges higiéniai oktatásban részesítette őt az intézmény zuhanyzójában. Kvázi megbibézte.

A Brennernek kell kinyomoznia, hogy vajon mennyi igazság bújik meg az öregdiák vádjaiban. A baj csak az, hogy az ex-felügyelő nem tudja már kikérdezni a férfit, mert az a csocsóasztalban van, darabjaira szelve.

Hát most már megint mi történt. A városban, ahol fontos esemény az Ünnepi Játékok, és hangsúlyos a műemlékvédelem, ilyen csúf dolgok történnek. És akkor még ott van a főn is, ami miatt elég gyakran ugrálnak le az emberek a Mönchbergről. A Brennert ugyan nem egy bűneset felderítésével bízták meg, mégis a dolgok mélyére néz. Mi sem természetesebb.

Akár hiszed, akár nem a Silentium! a Brenner-történetek negyedik darabja. Wolf Haas regényei nem szokványos krimik. Legfőbb erényük az elbeszélői stílus. Ha tudni akarod, a regényt fordító Bán Zoltán András úgy fogalmazott: „Wolf Haas olyan, mintha Thomas Bernhard krimiket írt volna”. És tényleg. Bernhard stílusa rögtön az olvasó agyába villan, és nem csak a nemzeti hovatartozás okán.

Miközben olvasod Haas könyveit, úgy érzed, mintha valahol egy kocsmában egy régi ismerősöd mesélne neked. Az asztalon előtted egy krigli habos sör, a tányérban, mondjuk, egy bécsi szelet. Beszélgetőpartnered meg csak mesél és mesél. Be nem áll a szája. Írd és mondd: szájmenése van. De nevezhetjük e modort haverkodásnak, „brúderkodásnak”, bratyizó fecsegésnek is.

Most azt képzeld el, hogy e furcsa elbeszélő jól ismeri a helyi viszonyokat. Tud minden környékbeli pletykáról. Bejáratos a hálószobákba, a munkahelyekre, a piacra. Egy mindent látó kisisten. Mindenhol ott van, ahol történik valami. Mindenről van valami mondanivalója. És elhiszed neki, amit mond. Olyan történet beszél el, amelyet mindenképpen meg kell hallgatnod. Ehhez nem fér kétség.

...

A teljes írás, a Mert a higiénia mindennél fontosabb, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Karin Fossum: Indiai feleség; Scolar, Budapest, 2009

Sejer felügyelő sajátságos bűnüldözési módszerrel rendelkezik. Nem keménykedik a gyanúsítottakkal a kihallgatás során, amikor a bűncselekmény idején történt dolgokról kérdezi őket. Sőt! Simogatja áldozatait, hízeleg nekik. Mikor a kérdezett személy óvatosságán rések keletkeznek, lesből támad. Nincs esély a menekvésre. Kész a beismerő vallomás. A kérdés csak az, vajon ilyenkor az igazságra mennyiben derül fény.

A csendes, visszahúzódó középkorú Gunder Jomann a mindössze 2347 lelket számláló, Elvestad nevű norvég falu lakója. Hitvese, társa nincs. Mindösszesen húgával, Marie-vel tart szorosabb kapcsolatot. Gunder azonban többre vágyik, mint hogy magányosan élje le hátralévő éveit. Hirtelen elhatározza, hogy feleséget szerez magának. Mivel számára mindez a lakókörnyezetében nehezen kivitelezhető, a lehető legmesszebb elmerészkedik az ügy érdekében. Indiában a Szerencse tárt karokkal fogadja. Az első útjába eső étteremben egy csinos, fiatalos nővel ismerkedik meg. Mire vakációja lejár, Gunder házas ember lesz. A friss házasok megbeszélik, hogy az asszony hamarosan követi férjét új otthonába, a hűvös északi vidékre.

A férfi szeretetre vágyik. Rátalál a Nőre a távoli földön. A sors kegyes akarata beteljesedik. Karin Fossum regénye úgy indul, mint egy meseszép romantikus történet. Kissé talán hihetetlen, de mégsem hiteltelen. Csak az a kérdés, hogy a nő miért ugrik fejest a távolról érkezett férfival való házasságba. Nos nem kerülhet sor arra, hogy erre választ kapjunk.

Ha nem tudnánk, hogy krimit vettünk a kezünkbe, igencsak elcsodálkoznánk a folytatáson. Gunder története ugyanis csúf fordulatot vesz. Fellegekből egyenes a szakadékba zuhan. Éppen mikor felesége elé indulna a repülőtérre, csörög a telefon, húga autóbalesetet szenvedett. Kómában fekszik a kórházi ágyban. Nem tudni mi lesz vele. Gunder képtelen kétfelé szakadni. A kórházba megy, egyik ismerősét pedig újdonsült menyecskéje elé küldi.

Az indiai feleséget azonban nem találják a repülőtéren, és utána sem hallani róla semmit. Másnap azonban egy külföldi nő holttestét találják meg a közeli tisztáson. Arca a felismerhetetlenségig összeroncsolódott. A környéken pedig mindenütt vérnyomok találhatók. A szomszédban élő férfi nem látott semmit, csak némi hangfoszlány jutott el a füléhez.

A csöndes norvég falu élete a szörnyű hír hallatán nyomban felborul. Errefelé még senki sem volt tanúja efféle brutalitásnak. Sejer felügyelőnek pedig nincs könnyű dolga, ha meg akarja találni a gyilkost. Márpedig ilyen kegyetlenség láttán mindenképpen el kell fogni a tettest. Nincs más út. Az önjelölt tanúk motivációi között nehéz azonban eligazodni. Arról nem is beszélve, hogy Sejer súlyos titkokra lel a kis közösségen belül. Ember legyen a talpán, aki ekkora rendetlenség láttán helyesen látja a dolgokat.

Sejer jó szimat. Megérzése nem hagy kétségeket benne. Ez a szörnyű bűncselekmény azonban teljesen érthetetlennek látszik. Vajon mi álhatott a gyilkosság hátterében? Helybéli vagy idegen a tettes? Ahogy a rendőrség egyre inkább belemerül a helyi viszonyokba, egyre több lehetséges motiváció jut napvilágra. Melyik a helyes nyom? Vajon Fossum megnyugtató választ ad minden kérdésünkre?

Az Indiai feleség újabb remek példája annak, hogy miért örvend nagy népszerűségnek a skandináv krimi. Itt nincs tévedhetetlen logikájú főnyomozó, aki agysejtjei pedáns mozgatásával oldja meg a rejtélyt. A bűnüldöző is esendő ember, aki olykor hamis nyomot követ. Fossum regényében ugyan a rendőri munka nem oly mértékben részletezett, mint ahogyan azt például Henning Mankell nagyszerű regényeiben tapasztalhattuk. Az 1954-es születésű norvég „krimikirálynő” azonban nagy hangsúlyt fektet az emberi jellemekre, az érzelmek eseményt alakító erejére. No és persze azt se feledjük, hogy az igazság nem mindig olyan egyértelmű, mint az mi gondolnánk. Ó, hát persze! Na most akkor mi is van?

Sofi Oksanen: Tisztogatás; Scolar Kiadó, Budapest, 2010

Sofi Oksanen könyve, a Tisztogatás az egyéni és kollektív bűnök párhuzamosságáról szól, amelyek koroktól és politikai ideológiáktól függetlenül ismétlődnek. Az erőszak – nyilvánuljon meg az testi vagy lelki fenyegetettségben – mindig és mindenkor összemaszatolja az emberi kapcsolatokat.

Az eldugott észt falucskában magányosan éldegélő özvegy Aliide Truu egyik nap arra lesz figyelmes, hogy egy fiatal lány fekszik a kertjében. Először cselre gyanakszik, hogy tolvajok az érzelmeire hatva akarnak a házába beférkőzni. Bizalmatlanságát legyűrve, végül beereszti házába a furcsa idegent. Zara egy brutális férfi elől menekül, akiről azt vallja, hogy a férje. A testén található sebek és zúzódások nyomai igazát látszanak alátámasztani. A két nő kutatja a másik gondolatát, a bizalom útjai azonban kifürkészhetetlenek.

A 33 éves Sofi Oksanen eredetileg színpadra szánta történetét, ám a színházi sikerek után a drámai történet túlnőtte önmagát, a tartalom más prózai formát is követelt magának. A regény ötlete egy gyerekkorából hallott történetből született meg, amelyben az édesanyjával kettesben élő fiatal lány egy sebesült katonát találnak az erdőben. A férfit a házuk rejtekében bujtatják. Miután híre megy a dolognak, éjjelente többször is kihallgatják a fiatal lányt. A lányon bántalmazás nyoma nem látszik, azonban az eset után néma marad. A Tisztogatás jelenideje 1992-ben játszódik, amikor a már szabad Észtországban találkozik két nő. Egy idős asszony és egy fiatal lány. Az írónő kettejük történetét bontja ki párhuzamosan, az elbeszélés előrehaladtával egyenként hámozza le e két sors sötét és rejtelmes titkait.

Aliide története a második világháború előestéjén kezdődik. Szerelemre lobban egy férfi iránt, ám hiába ő veszi észre először Hanst, amaz a testvérét, Ingelt szemeli ki. A vágyott találkozás hiánya, a rangsorban való hátravetettség alapvető élménnyé válik Aliide életében. Ingelt nem tudja szeretni, mert elvette tőle az imádott férfit, de Hans jelenléte miatt megtűri őt a környezetében. A világháború végkimenetele aztán megpecsételi a család sorsát, hiszen a németek oldalán harcoló férfit és családját nem szívleli a szovjethatalom. Aliide testi és lelki megaláztatása ellenére alkut köt a rendszerrel, hogy Ingelt távol tartsa magától és Hanstól.

Zara az oroszországi Vlagyivosztokból indul útnak Németország felé, hogy jó kereseti lehetőséghez jusson. Óvatlansága azonban szex-rabszolgatartók karmai közé vezeti útját. A prostitúció bűzös barlangjából csak bűnnel tud szabadulni. Észtországi útja során megöli egyik kuncsaftját, és menekülésre szánja el magát. Csupán egyetlen helyet ismer, ahol van némi remény számára: a nagymamája testvérének háza. Így találkozik Zara és Aliide.

Sofi Oksanen kellő távolságból, szenvtelenül meséli el ezt az érzelmektől túlcsordult történetet. Mondatai mélyre hatolnak az olvasó lelkében. Szavai azonban nem ítélkeznek, és részvéttel sem fordul szereplői felé. Csupán emberi sorsokat láttat velünk. Két nő, két korszak élményét sűríti egybe. Bűnösök és áldozatok vagyunk mindannyian. A kérdés az, hogy mi hozhatja el a megváltást? A megbocsátás vagy megbocsáttatás? Lehet-e bűnt bűnnel kiváltani? Végül is mindannyian önmagunk ítélőszéke előtt leszünk kénytelenek felelni önmagunkért. Ezt tudja Aliide is, aki folyamatosan próbálja elhessegetni a körülött ólálkodó legyeket, de azok mindig mindent megrohasztanak a petéikkel.

Sofi Oksanen könyvhöz írt utószava szerint, regényében a szexuális erőszak kortól, országtól és kultúrától független univerzális tapasztalatait, azonosságpontjait próbálta ábrázolni, ám szándéka ellenére ennél többet tett. A kollektív és egyéni bűnhődés egyetemes érzését gyúrta bele regényébe, amely azzal köt gúzsba minket, hogy magunkra vesszük súlyos terheit, és nincs kellő erőnk leemelni azokat a vállunkról. Önmagunk megbocsátásához ugyanis hallatlan nagy uralom kell.

Erlend Loe: Doppler; Scolar, Budapest, 2006

Andreas Doppler a modernkori jóléti társadalom sarja, aki éli normálisnak mondható, középosztálybeli életet. Két gyermek édesapja, gyönyörű feleséggel, tágas házzal és a társadalmi elhelyezkedésének megfelelő állással rendelkezik. Sikeresnek mondható mindenben, amiben egy mai ember mérheti magát. Egy szép napon azonban – miközben édesapja közeli elvesztését feldolgozandó túrázni indul Oslo környékén – jókorát esik a biciklijével az erdőben. Az esés következményeként eddig meg nem élt nyugalmi állapotba kerül. Késlekedés nélkül dönt arról, hogy nem folytatja eddigi életét. A mindennapi gondokat, teendőket, amiket a munkahely, a család, a háztájék kreál számára, a szemétbe dobja. Elmenekül az otthon melegéből, állását felmondja, és sátrat ver a város környéki erdőben. Az újkor Robinsona – akinek Pénteke az általa levadászott jávorszarvas borja, Bongó – tisztulni akar, minden okoskodástól, mesterkétségtől szabadulni vágyik, amellyel a civilizáció ruházta fel őt a társadalmi beágyazódás rögös útján. A semmittevés nemesít – vallja, csöndesen tűntet a társadalmi sallangok sokasága ellen, a cserekereskedelem legújabb kori követője lesz

Doppler azonban bármennyire is magának követeli a teljes szabadságot, időről-időre be kell ismernie, hogy nem képes teljes mértékben függetleníteni magát a fogyasztói társadalom termékeitől, egy kevés sovány tejért, vagy a több kilós Toblerone csokoládéért sok mindenre képes. Az erdőben megtapasztalt magány az önmegismerés útjára viszi főhősünket. Az alig ismert apa elvesztésének megélése, az élet alapvető dolgainak újragondolása lassan megváltoztatja a címszereplőt. Mindezt nem tudja megakadályozni családjának folyamatos, a lelkiismeret-furdalást felkelteni célzó kísérletei, és a magánya háborítatlanságát egy idő után megtörő emberek (az apja végzetes háborús kalandját maketten megörökítő Düsseldorf, az erdei békefesztivált szervező, önmagából kiábrándult burzsuj, Bosse, az esti mese túladagolásban szenvedő kisfia, Gregus, valamint a nője által kidobott tolvaj, Vasgyúró Roger) megjelenése sem. Végül – miután édesapjának emléket állít az erdőben – továbbáll, mert nem bírja az embereket, nem bírja, amit csinálnak, nem bírja, amit mondanak, egyszerűen nem bírja azt, amilyenek.

Erlend Loe Norvégia egyik legnépszerűbb kortárs írója. Magyarországon is több könyve (Naiv.Szuper.; A nagy fogás, A pénz bajjal jár, Kurt híres lesz; Elfújta a nő, Doppler, az utak királya) kiadásra került már a Scolar Kiadó jóvoltából. A Doppler az ötödik regénye. Loe elképesztően nagy adag abszurd humorral mutatja meg egy béklyóba zárt ember kétségbeesett és egyben bátor történetét. A végtelen komoly helyzetet képes oly módon láttatni, hogy nem érezzük Doppler sorsának kegyetlenségét. A folyamatosan elénk tartott görbe tükör ugyanis megnevettet minket. Röhögünk magunkon, a környezetünkön, az egész világon. Éppen ezzel lesz hiteles Loe története. Ha túl komolyan vette volna magát, akkor egy újabb kirohanást olvashattunk volna mai életmódunk ellen, és sehol sem ismertük volna magunkra. A humor azonban közelebb visz, így lesz Doppler, ez az esendő ember, egy messzemenőkig szerethető figura, egy közülünk, aki megmerte tenni azt, amihez nekünk sehogy se lesz merszünk. Kilépett a komfortérzetéből, hogy megkeresse önmagát.

Wolf Haas: Halottak feltámadása; Scolar, Budapest, 2009

Egy, a krimiről szóló rádióbeszélgetés során, Bárány Tibor kritikus méltatta Wolf Haas regényét, a Halottak feltámadását, amely a Scolar Kiadó gondozásában jelent meg az idei év során. A következő könyvtári keresgélésem során rá is bukkantam az osztrák szerző vékonyka művére, amely elolvasása során nagy meglepetéssel szolgált számomra. Tudniillik Hass regénye nem szokványos krimi, hanem kölcsönözve a regényt fordító Bán Zoltán András utószavában írottakat, „Wolf Hass olyan, mintha Thomas Bernhard krimiket írt volna”.

Mert valóban, Bernhard stílusa rögtön az olvasó agyába bevillan, és nemcsak a nemzeti hovatartozás okán. A Halottak feltámadását egy ismeretlen narrátor (a már fentebb nevesített utószó szerint, állítólag a sorozat befejező, hatodik kötetében fény derül a személyére) meséli el, olyan stílusban, mintha egy kocsmában egy jó pofa sör, vagy finom bor mellett közös, távoli vagy közeli ismerősökről beszélne az ember. Ez az elbeszélésmód minden jellemzőjét hozza magával. A kocsmai pletyka, az elbeszélői elkalandozó emlékezet, a beszélt személy gondolatait felöltöztető mesélői vélemény rakja össze a bűnügyi történetet.

A történet maga nem túl bonyolult, egy idős házaspárt holtan találnak meg Zell városka hegyeinek síliftjében. A rendőrség nem birkózik meg a titokzatos eset felgöngyölítésével, így az esettel megbízott rendőr, Brenner felügyelő kilép a kötelékből, hogy nyolc hónap elteltével, mint már magánnyomozó felfedje a bűnöst. Brenner nem tévedhetetlen oknyomozó, hanem ügyesen a környezetébe beépülő kopó, aki a kisvárosi kapcsolati hálókból összerakja az eset mozaikdarabkáit, hisz ő „a legkisebb dolgoknak is figyelmet szentel, vagyis hogy kvázi nem tesz különbséget a lényeges és a lényegtelen között”. Haas a kocsmai elbeszélés hányavetiségéből kiindulva apró morzsákat hullajt el az olvasó számára, míg végül összeáll a kép az olvasó fejében is. Tulajdonképpen nem is maga a bűneset megoldása válik a legfontosabbá, hanem maga az elbeszélés, amelyből egy jellegzetes osztrák kisváros képe rajzolódik ki, abszurdan groteszk karakterekkel és olykor leheletfinom, olykor kíméletlen társadalomrajzzal.

Wolf Haas: Jöjj, édes Halál!; Scolar Kiadó, Budapest, 2010

Miután az egykori rendőr a kisvárosi magánnyomozás után a bűnüldöző szakmával is felhagyott, az osztrák székes fővárosba költözött, ahol mentősnek állt be. A bécsi betegszállító piacot két cég uralja: a Mentőszövetség és a Keresztes Mentősök. Brenner ez utóbbinál teljesíti munkaköri feladatait, akinek ezúttal nem kell különösebben gondolkodnia, csak monoton üzemmódban – legalább napi 30 menetben – átszáguldoznia a városon, hogy életeket mentsen, iletve annak esélyét teremtse meg.

Brenner azonban, hiába akarja, akkor sem tudja levakarni magáról, hogy egykoron kopó volt. Az egyik bevetéskor a mentős társa tanúja lesz annak, hogy egy szerelmes párt egy golyó leterít, együtt a kettőt. A pár férfitagja – mit ad Isten! – a Mentőszövetség elnökének fivére. Később pedig az egyik kolléga hullája kerül elő. Brenner – ha nem is önkéntelenül, de a bűntettesek nyomába indul.

Wolf Haas harmadik Brenner kötete a korábbiakhoz hasonló morbid humorral és maró gúnnyal mutatja be a két mentős társaság békésnek nem mondható hétköznapjait. Az újabb kötet továbbra is folytatja a korábbi Brenner-sztorikra jellemző elbeszélői formanyelvet, amelyet leginkább talán haverkodásnak, „brúderkodásnak”, bratyizó fecsegésnek nevezhetnénk. A kocsma homályában megbúvó mesélő – akiről ezúttal sem hull le a lepel – úgy beszél a történetről, azok szereplőiről, mint aki jól ismeri azokat. Az elbeszélő tulajdonképpen a hétköznapok szegletébe, a konyhasarokba, a hálószobába, a munkahelyekre, a piacra, stb. bejáratos mindent látó kisisten, aki mindenhol ott van, illetve mindenről valahonnan tud valamit, de legalábbis mindenről van valami mondanivalója, és azt hihetően, a mindentudás érzésével adja elő. A kocsma nyelve persze az argót sem ítéli száműzetésre eszköztárából, és néhány, az osztrákra jellemző adottság (például a férfiak jellemző bajusz viselete) sem ússza meg némi fricska nélkül.

Haas krimijeinek legfőbb erénye ez az elbeszélői stílus, amit nagyon jól ad vissza magyar nyelven Bán Zoltán András, a fordító. Ezúttal sem tudom elhallgatni a nevét. A Scolar Kiadót is dicséret illeti az immár három kötetesre bővült sorozat egységes kivitelezéséért. Fontos ugyanis, hogy egy széria a küllemében is egymáshoz tartozónak mutatkozzon. Ez a fekete-sárga borítású kiadvány, a maga kabátzsebbe csúsztatható méretezésével együtt, nekem ráadásul be is jön. Egyszóval tehát Haas sorozata, annak magyar kiadványa tartalmában és megjelenésében is egységesen magas színvonalú a maga műfaján belül.

Linn Ullmann: Áldott gyermek; Scolar, Budapest, 2008

Erika – a regény egyik főszereplője – 2005 telén autóba ül, hogy meglátogassa rég nem látott 89 éves, Hammarsőn élő apját, Isakot. Két nappal később a svéd szigeten találkozik Laurával és Mollyval. A három lány testvérek, három különböző anya szülte őket, egy apától származnak, aki talán sosem tudott valódi szülőként viselkedni velük.

A három testvér az első három fejezet egy-egy saját hangja, Az út a legidősebb lány, Erika hangján szólal meg, A kolónia című részben Laura alakja domborodik ki, Molly pedig A hammarsői játék főszereplője. Hármukat a közös apa hiányának megoldatlan képe köti össze, no meg az utolsó hammarsői nyár kimondhatatlan titkai, amelyeket immár 25 éve hurcolnak magukkal. Ezek közül az egyik legsúlyosabb titok Ragnar, a bibircsókos, gátlásos és magányos fiú, akiről csak sejtjük, hogy ő is Isak magjából kelt ki, és akit a gyermeki kegyetlenség sosem kímélt, mígnem bekövetkezett a tragédia, amelyről sosem lehetett beszélni.

A nyár végeztével a hammarsői gyereksereg hazaindul, maguk mögött hagyva a gyermeki ártatlanságot. Mindenki vissza tér hétköznapjaihoz, csak az a kérdés, hogy együtt tudnak-e élni megoldatlan ügyeikkel, hiszen ebben a világban szinte bárki kívülállóvá, kitaszítottá és üldözötté válhat.

Az Áldott gyermek a bűn, a felelősségvállalás és a megbékélés, az emlékezés, valamint a felejtés közti sodródást írja le, miközben a cselekményt a nyers brutalitás és érzékiség képei festik át. Linn Ulmann – aki Karin Beate Ullmann néven látta meg a napvilágot Liv Ullman és Ingmar Bergman lányaként – ügyesen vezeti olvasóját a múlt árnyékába való csöndes alámerülésben. A nyár és az ősz képei érzékletesen festik le története hőseinek belső világát is. Válaszokat azonban nem igazán ad, inkább sejtet, aztán arra is rájövünk, hogy sokszor a kérdés sem fontos annyira már.

A regény lezárásaként a lányok a jelenben megindulnak az apai ház, a gyerekkori nyaraló irányába, ahol egy öregedő apán kívül talán végre önmagukkal is szembenézhetnek. Nagyszerű az északi irodalom, Ullmann könyve egy újabb jó példa arra, hogyan lehet az elmondhatatlan belső történésekről beszélni. Fájdalmas, de szép történet.