jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Jussi Adler-Olsen: Nyomtalanul; Animus, Budapest, 2011

Carl Mørk a koppenhágai rendőrség egyik legjobb nyomozója. És nagyon nehezen elviselhető modorú figura. Munkatársai lehetőleg kerülik, hogy vele kelljen dolgozniuk. A felesége is besokallt, és lelépett egy fiatal művésszel. Ráadásul Mørk a legutóbbi rendőrségi akció során kapott egy pár golyót. A tűzpárbajban egyik kollégája meghalt, a másik pedig megbénult. Carl társainál szerencsésebben jár. Hosszas lábadozás után visszatérhet a kapitányságra, pedig egyetlen porcikája sem kívánja a munkát.

Arra azonban ő sem számít, hogy a rendőrségi épület alagsorában rendezik be új irodáját. A dán parlament ugyanis több milliós támogatást ítél meg a fővárosi testületnek a felderítetlen ügyek újravizsgálására. A gyilkossági csoport vezetője meglátja ebben a lehetőséget saját osztálya bővítésére, Carlt pedig az újonnan létrehozott Q-ügyosztály élére száműzi. Egyetlen segítőt kap egy arab származású mindenes személyében. Assadról nem lehet tudni, honnan jött, és ott mit csinált, de láthatóan érdekli a rendőrségi munka. Carl pedig fütyül a hivatali előírásra, mely szerint ne avassuk be a nyomozásba azt, aki a kávét főzi és a padlót mossa fel.

Asszisztense unszolására Carl a rendőrségi archívumból elsőként az öt évvel korábban eltűnt, népszerű ellenzéki politikusnő esetét húzza elő. A fiatal és csinos Merete Lynggaardot utoljára egy komp fedélzetén látták, értelmi fogyatékos öccse társaságában. Senki sem tudta, hogy mi történt vele. Miután azonban idegenkezűségre semmi jel nem mutatott, a hatóságok valószínűsítették, hogy belesett vagy beleugrott a tengerbe. A nő holtteste azonban sosem került elő.

A hazánkban is rendkívüli népszerűségnek örvendő skandináv krimik íratlan alapszabálya szerint elengedhetetlen főszereplő a rendezetlen családi hátterű nyomozó, aki jobban teszi, ha mások sorsának jobbra fordításán ügyködik, mint saját életének irányításán. Ez a típus ugyanis sikeresebb embertársai ügyében, mint a sajátjában. Nagyon fontos jellemzője továbbá, hogy a mocskos bűnök felderítése közben legalább nem kell saját démonaival szembenéznie. Az izlandi Erlendur Sveinsson (Arnaldur Indriđason), a norvég Henry Hale (Jo Nesbø), a svéd Kurt Wallander (Henning Mankell) után a magyar olvasó most megismerkedhet a dán zsarumodellel.

Carlt Mørköt nem igazán izgatja családi drámája, a lehető legrövidebb úton szabadulna nejétől. Sokkal jobban aggasztják stresszhelyzetben elhatalmasodó pánikrohamai és bűntudata. Láthatóan nehezen tud megbirkózni azzal, hogy ép bőrrel megúszta az ellene intézett támadást, és úgy érzi, cserbenhagyta társait. Visszatérése és a kezdeti motiválatlanság után lassacskán újra a régi hévvel veti bele magát a nyomozásba. Munkakedve egyre jobban nő, ahogy újabb és újabb érdekes részletek kerül a napvilágra az eltűnt parlamenti képviselőnő ügyében. Nem utolsósorban örömmel tölti el pusztán az a tény, hogy az ügy vizsgálatát korábban vezető kollégájának az orra alá dörgölheti a nyomozás során tanúsított slendriánságát.

A Q-ügyosztály első esete elsősorban nyomasztó lélektani dráma, amelynek mélyén a bűntudat munkál, és a traumák feldolgozására való képtelenség. Emellett másodlagos a kérdés, hogy az áldozat él-e vagy már meghalt. Jussi Adler-Olsen viszonylag hamar fellebbenti a fátylat arról, hogy eltűnése után mi történt a politikusnővel, könyvében inkább az elkövető motivációit állítja a figyelem középpontjába.

...

A teljes írás, a Furcsa páros, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Karin Fossum: Indiai feleség; Scolar, Budapest, 2009

Sejer felügyelő sajátságos bűnüldözési módszerrel dolgozik. Sosem keménykedik a gyanúsítottakkal a kihallgatás során, amikor a bűncselekmény idején történtekről kérdezi őket. Simogatja áldozatait, kedveskedik nekik. Ám, amikor a megkérdezett személy óvatosságán rések keletkeznek, lesből lecsap. A csapdájába esett prédának esélye sincs a menekvésre, kész a beismerő vallomás. Az efféle furfanggal kicsikart vallomás azonban rendszerint azzal a veszéllyel jár, hogy sohasem lehetünk biztosak abban, vajon valóban az igazságra derült-e fény.

A csendes, visszahúzódó középkorú Gunder Jomann a csupán 2347 lelket számláló, Elvestad nevű norvég falu lakója. Hitvese nincs, emberemlékezet óta egymagában él. Egyedül húgával, Marie-val tart szorosabb kapcsolatot. Gunder azonban többre vágyik, hirtelen úgy dönt, hogy feleséget szerez magának. Mivel a környezetében ez nehezen kivitelezhető, a siker érdekében a lehető legmesszebb elmerészkedik. Indiában tárt karokkal fogadja a szerencse. Az útjába eső első étteremben egy csinos, fiatalos nővel ismerkedik meg. Mire vakációja lejár, Gunderből házas ember lesz.

A férfi szeretetre vágyik, és a távoli földön rátalál a nagybetűs Nőre. Karin Fossum regénye meseszép romantikus történetként indul. Kissé talán hihetetlen sztori, mégsem tűnik hiteltelennek. Felmerül persze a kérdés: vajon a nő miért ugrik rögtön fejest a házasságba egy ismeretlen, távolról érkezett férfival. Erre azonban már sosem kapjuk meg a választ. Ez a történet is befejezetlen marad.

Ha nem tudnánk, hogy krimit vettünk kézbe, igencsak elcsodálkoznánk a történet csúfos fordulatán. Gunder a rózsaszín fellegekből egyenesen a sötét szakadékba zuhan. Még Indiában megbeszélték, hogy az asszony hamarosan követi férjét új otthonába, északra. Azonban éppen amikor a férfi az újdonsült feleség elé indulna a repülőtérre, hírt kap, hogy húga autóbalesetet szenvedett, kómában fekszik egy kórházi ágyon. És senki nem tudja, lesz-e belőle még valaha is ép ember. Mivel Gunder képtelen kétfelé szakadni, végül a kórházba megy, a repülőtérre pedig egyik ismerősét küldi.

Az indiai feleséget azonban nem találják a repülőtéren, és utána sem hallani hírt róla. Viszont másnap egy felismerhetetlenségig összeroncsolódott arcú, külföldi nő holttestét találják meg a közeli tisztáson. A környéken mindenütt vérnyomok. A tetthely szomszédságában élő férfi semmi gyanúsat nem látott, nem hallott.

A csöndes település lakóinak élete felbolydul a szörnyű hír hallatán. Sejer felügyelőnek nincs könnyű dolga. Az önjelölt tanúk motivációi között nehéz eligazodni, a kis közösségen belül súlyos titkok bukkannak fel. Mi állhatott a gyilkosság hátterében? Helybéli vagy idegen lehetett a tettes? Ahogy a rendőrség egyre inkább belemerül a helyi viszonyokba, egyre több lehetséges indíték kerül a napvilágra.

...

A teljes írás, a Teljes meggyőződéssel tévedek, az olvassbele.com olvasható.

Karin Alvtegen: A kitaszított; Animus, Budapest, 2011

A harminckét éves Sybilla akár hálát is adhatott volna a sorsnak azért, hogy tehetős szülők gyermekeként látta meg a napvilágot. Szép jövő állt előtte, lehetőség karrierre, vagyonra. Csak éppen a szeretetet nem kínálták neki tálcán. A Forsenström család sarjának gyermekkora nélkülözte a boldogságot.

Elfoglalt, közömbös apa, zsarnok anya, aki a külvilág felé azt sugallja: kislánya minden szempontból különleges, egy „nem akárki”. A gyermeket a társadalmi hierarchiában elfoglalt helye szerinti magatartásformára kötelezi. És ahányszor Sybilla nem képes megfelelni a szülői elvárásoknak, az anya napokig tartó, könyörtelen lelki terrorral hajtja végre a rá kirótt büntetést.

Törvényszerű, hogy eljön a pillanat, amikor a lánynak nyíltan szembe kell fordulnia a szüleivel. Amikor már nem képes elviselni az alattomos megaláztatások újabb és újabb hullámát. Ám Sybillának a lázadással sincs szerencséje. Száműzik, elmebetegnek nyilvánítják, intézetbe zárják. Így hát nincs más választása: megszökik, köddé válik. Nem szerepel egyetlen nyilvántartásban sem. Mintha nem is létezett volna. Árnyékká változott, a társadalom statisztikailag kimutathatatlan tagja lett.

Alapvető igényeit természetesen neki is ki kell elégítenie. Annak érdekében, hogy élelemhez és szálláshoz jusson, Sybilla felhasznál minden túlélési praktikát, amit egy fiatal, csinos nő a jó ízlés határain belül csak bevethet. Kedvenc trükkje, hogy bajba került hölgy szerepét játssza el, és ráveszi a férfinem jómódú tagjait, hogy fizessék ki szállodai szobáját és a vacsoráját.

Csakhogy egyszer megint rosszkor van rossz helyen. Partnerét brutális kegyetlenséggel meggyilkolják. Nem kell sokat várni arra, hogy a szálloda személyzetének vallomása alapján eljusson hozzá a rendőrség. Nem is lehetne ideálisabb gyanúsított egy elmegyógyintézetből szökött betegnél. A gyilkos pedig hálát mormolhat a Mindenhatónak, megköszönve az ő ravasz sorsvetésének különös játékát.

Karin Alvtegen, aki a könyv fülszövege szerint a „pszichokrimi svéd mestere”, nagy hangsúlyt fektet a főhősnő hányattatott sorsának minél alaposabb megrajzolására. Ám kicsit túl sokat foglalkozik a fátumszerű balszerencse taglalásával. A kitaszított ezért olyan, mintha nem is krimit olvasnánk, hanem traumák sorozatát elszenvedő ember megrázó tragédiáját.

Alvtegen regénye tulajdonképpen alibi krimi. A szerzőnek sokkal inkább célja a társadalom árnyoldalainak megmutatása, mint a bűneset megoldása. És fontosabb annál az egyéni tragédia ábrázolása is. Persze az aznapi fekhelyért vagy a pár falatért folytatott küzdelem lehet legalább annyira izgalmas, mint a gyilkos utáni hajsza. A szerző ezt párhuzamos történetvezetési technikával kínálja olvasójának. A szerencsétlen módon gyanúba keveredett nő kétségbeesett bujkálását jelen időben megtöri, hogy felfedje az elfelejteni vágyott múltat.

...

A teljes írás, a Krimitlenített sorsdráma, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Arnaldur Indriđason: Hidegzóna; Animus, budapest, 2010

Földrengés rázza meg Izland déli részét. Közvetlenül utána egy Reykjavík melletti tó, a Kleifarvatn vízszintje kétszer olyan gyorsan kezd apadni, mint korábban. A Nemzeti Energiaügyi Hatóság tudósa a helyszínen méréseket végez, hogy magyarázatot találjon a furcsa természeti jelenségre. Arra azonban ő sem számít, hogy egy betört koponyájú csontvázra bukkan a kiszáradt mederben, amelynek lábához egy orosz gyártmányú rádiókészüléket erősítettek.

Minden jel arra mutat, hogy az emberi maradványok már évtizedek óta pihennek a tó fenekén. Jó ötven évet kell hátra ugranunk az időben, hogy az események láncolatába beleláthassunk. A II. világháború után a szövetséges hatalmak által feldarabolt német állam vasfüggönyön inneni oldalán nagy erővel nekiláttak a kommunizmus építésének. Elvhű fiatalok érkeztek a lipcsei egyetemre a világ minden tájáról, abban a reményben, hogy egy új, jobb világot teremthetnek majd.

Arra azonban egyikük sem gondolt, hogy „a keletnémet szocializmus gyakorlatilag a nácizmus egy másik fajtája”. A demokratikus társadalmi közegből érkező izlandi diákok soha nem tapasztalták még, hogy milyen, amikor folyamatosan megfigyelik őket. Állandóan zaklatnak, belelépnek a magánszférádba. Be akarnak szervezni, mert csak ezzel bizonyíthatod a szocializmus melletti elköteleződésedet. Egy ilyen környezetben nem lehetsz őszinte, lehet, hogy éppen a legjobb barátod lesz az, aki olyan dolgokat árul el rólad, ami miatt tüske leszel a hírhedt keletnémet titkosszolgálat, a Stasi szemében. Senki sincs biztonságban. Még a szerelemnek sincs semmi esélye.

Erlendur Sveinsson nyomozó éppen az éves szabadságát tölti, amikor a csontváz előkerül a tó fenekéről. Csapatával azt a feladatot kapja, hogy járjon utána, mi történhetett annak idején ott a tónál. Az igazság felderítéséhez azonban porlepte, kihűlt nyomokon kell útnak indulniuk. Erlendurt furcsa vonzalom köti az elfeledett történetekhez és az eltűnt emberekhez. Gyerekkorában ugyanis hatalmas hóviharba került édesapjával és testvérével a hegyekben, ahonnan az öccse sosem tért vissza. Talán nem véletlen, hogy mindig katasztrófákról szóló könyveket olvas. És az sem meglepő, hogy időnként elvonul szülei egykori házába, hogy a halottaival legyen együtt egy kicsit. Ezúttal is megingathatatlan makacssággal veti bele magát az ügybe. Akkor is tovább nyomoz, amikor mindenki más már rég feladta volna.

Az izlandi születésű Arnaldur Indriđason főhőse, Erlendur egy középkorú, dohányos, rendezetlen ruházatú, lerobbant lakótelepi lakásban élő magányos rendőrnyomozó. Skandináv kollégáihoz hasonlóan nincs szilárd családi és társadalmi háttere. Feleségétől már húsz éve elvált, de az asszony azóta is mély gyűlölettel gondol rá. Nem csoda, hogy drogos lányával és időszakosan betoppanó fiával sem képes a normális emberi hangot megütni. Egyetlen magánéleti kapcsolata egy válófélben lévő, korabeli nőhöz köti, akivel azonban nehezen jutnak dűlőre, mit is akarnak egymástól.

...

A teljes írás, az Egy földrengés utóhatásai, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Jo Nesbø: Vörösbegy; Animus, Budapest, 2008

Jo Nesbø, az egykori norvég futballistatehetség, majd rocksztár első regényének kéziratát álnéven küldte el egy kiadóhoz. Miután a Flaggermusmannen (Denevérember) 1997-ben megjelent, nemcsak az olvasók fogadták lelkesen, hanem a szakma is. A Vörösbegy című krimi Nesbø Harry Hole-sorozatának harmadik tagja.

Harry Hole az oslói rendőrség gyilkossági osztályának magányos feketebáránya. Elhíresült ügyei (az ausztrál küldetés, a bangkoki eset) miatt jól ismerik már szakmai berkekben a kissé durva megjelenésű férfit, akit gyors észjárás, fanyar humor, látszólagos lazaság jellemez.

A testület alkoholproblémákkal küzdő fenegyereke az amerikai elnök látogatásakor – tévedésből – súlyosan megsebesíti az elnöki testőrség egyik emberét. A bakiból a politika hőstettet farag, és Harryt a Nemzetbiztonsági Szolgálat egyik tágas irodájába katapultálja.

Az utcához szokott kopó élete felettébb unalmas az íróasztal mögött, ám a papírhalmok között is bukkanhat érdekes dolgokra a jó nyomozó. Furcsa jelentés kerül elő a fiók mélyéről. Egy férfi egy nagyon ritka és veszélyes, Märklin típusú puskát rendelt. Ez szemet szúr Hole-nak, és a fegyver nyomába ered. Hamarosan rendkívül szövevényes ügy körvonalazódik előtte, melynek előtörténete visszanyúlik a második világháború lövészárkaiba.

A Vörösbegy alapvetően két síkon játszódik: napjaink Oslójában és a világháború keleti frontján, ahol norvég önkéntesek maroknyi csapata harcolt a németek oldalán. Hole-nak kell összekapcsolni a látszólag egymástól független szálakat, felderíteni az eseményeket, és összerakni a mozaikdarabkákat.

Jo Nesbø a norvég történelem kevésbé közismert időszakát, a világháború alatti német megszállását – és annak a társadalomra gyakorolt hatását – ágyazza bele a napjainkban játszódó izgalmas krimibe. Sok mindent megtudunk a felemás megítélésű „dicső” múltról és a jelenkor fasiszta szerveződéseiről.

A skandináv krimik töretlen népszerűségének számos oka van. Az egyik legfontosabb, hogy nem a klasszikus detektívtörténetek tévedhetetlen nyomozóinak – Maigret, Poirot – logikáját helyezik előtérbe, amely látványos erőlködés nélkül fedi fel a titkokat, fejti meg a legapróbb talányt. Egy bűneset felderítése itt nem egyetlen okosan gondolkodó agy sikere, hanem több elhivatott és szorgalmas ember megfeszített munkájának a gyümölcse.

...

A teljes írás, a Szurony a begyben, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Karin Fossum: Indiai feleség; Scolar, Budapest, 2009

Sejer felügyelő sajátságos bűnüldözési módszerrel rendelkezik. Nem keménykedik a gyanúsítottakkal a kihallgatás során, amikor a bűncselekmény idején történt dolgokról kérdezi őket. Sőt! Simogatja áldozatait, hízeleg nekik. Mikor a kérdezett személy óvatosságán rések keletkeznek, lesből támad. Nincs esély a menekvésre. Kész a beismerő vallomás. A kérdés csak az, vajon ilyenkor az igazságra mennyiben derül fény.

A csendes, visszahúzódó középkorú Gunder Jomann a mindössze 2347 lelket számláló, Elvestad nevű norvég falu lakója. Hitvese, társa nincs. Mindösszesen húgával, Marie-vel tart szorosabb kapcsolatot. Gunder azonban többre vágyik, mint hogy magányosan élje le hátralévő éveit. Hirtelen elhatározza, hogy feleséget szerez magának. Mivel számára mindez a lakókörnyezetében nehezen kivitelezhető, a lehető legmesszebb elmerészkedik az ügy érdekében. Indiában a Szerencse tárt karokkal fogadja. Az első útjába eső étteremben egy csinos, fiatalos nővel ismerkedik meg. Mire vakációja lejár, Gunder házas ember lesz. A friss házasok megbeszélik, hogy az asszony hamarosan követi férjét új otthonába, a hűvös északi vidékre.

A férfi szeretetre vágyik. Rátalál a Nőre a távoli földön. A sors kegyes akarata beteljesedik. Karin Fossum regénye úgy indul, mint egy meseszép romantikus történet. Kissé talán hihetetlen, de mégsem hiteltelen. Csak az a kérdés, hogy a nő miért ugrik fejest a távolról érkezett férfival való házasságba. Nos nem kerülhet sor arra, hogy erre választ kapjunk.

Ha nem tudnánk, hogy krimit vettünk a kezünkbe, igencsak elcsodálkoznánk a folytatáson. Gunder története ugyanis csúf fordulatot vesz. Fellegekből egyenes a szakadékba zuhan. Éppen mikor felesége elé indulna a repülőtérre, csörög a telefon, húga autóbalesetet szenvedett. Kómában fekszik a kórházi ágyban. Nem tudni mi lesz vele. Gunder képtelen kétfelé szakadni. A kórházba megy, egyik ismerősét pedig újdonsült menyecskéje elé küldi.

Az indiai feleséget azonban nem találják a repülőtéren, és utána sem hallani róla semmit. Másnap azonban egy külföldi nő holttestét találják meg a közeli tisztáson. Arca a felismerhetetlenségig összeroncsolódott. A környéken pedig mindenütt vérnyomok találhatók. A szomszédban élő férfi nem látott semmit, csak némi hangfoszlány jutott el a füléhez.

A csöndes norvég falu élete a szörnyű hír hallatán nyomban felborul. Errefelé még senki sem volt tanúja efféle brutalitásnak. Sejer felügyelőnek pedig nincs könnyű dolga, ha meg akarja találni a gyilkost. Márpedig ilyen kegyetlenség láttán mindenképpen el kell fogni a tettest. Nincs más út. Az önjelölt tanúk motivációi között nehéz azonban eligazodni. Arról nem is beszélve, hogy Sejer súlyos titkokra lel a kis közösségen belül. Ember legyen a talpán, aki ekkora rendetlenség láttán helyesen látja a dolgokat.

Sejer jó szimat. Megérzése nem hagy kétségeket benne. Ez a szörnyű bűncselekmény azonban teljesen érthetetlennek látszik. Vajon mi álhatott a gyilkosság hátterében? Helybéli vagy idegen a tettes? Ahogy a rendőrség egyre inkább belemerül a helyi viszonyokba, egyre több lehetséges motiváció jut napvilágra. Melyik a helyes nyom? Vajon Fossum megnyugtató választ ad minden kérdésünkre?

Az Indiai feleség újabb remek példája annak, hogy miért örvend nagy népszerűségnek a skandináv krimi. Itt nincs tévedhetetlen logikájú főnyomozó, aki agysejtjei pedáns mozgatásával oldja meg a rejtélyt. A bűnüldöző is esendő ember, aki olykor hamis nyomot követ. Fossum regényében ugyan a rendőri munka nem oly mértékben részletezett, mint ahogyan azt például Henning Mankell nagyszerű regényeiben tapasztalhattuk. Az 1954-es születésű norvég „krimikirálynő” azonban nagy hangsúlyt fektet az emberi jellemekre, az érzelmek eseményt alakító erejére. No és persze azt se feledjük, hogy az igazság nem mindig olyan egyértelmű, mint az mi gondolnánk. Ó, hát persze! Na most akkor mi is van?

Stieg Larsson: A tetovált lány; Animus Kiadó, Budapest, 2009

Igen ritkán esik meg velem az, hogy egy regényt azután olvasok el, hogy már találkoztam annak mozgóképes adaptációjával. Stieg Larsson Millennium trilógiája esetében éppen azzal a szerencsétlen helyzettel találtam szembe magam, hogy a magyar mozikban még júliusban láthattam a sorozat első darabjának filmváltozatát, miközben a 2009-ben az Animus Kiadó gondozásában megjelent könyvet éppen hogy csak az olvasói tapogatózásom szele érintette meg.

Niels Arden Oplev rendező adaptációja a könyv ismeretének hiányában is lebilincselően izgalmas kriminek bizonyult. Kérdésként merült fel bennem azonban, hogy egy krimi kapcsán van-e értelme az eredeti mű elolvasásának, ha annak adaptációját befogadta már az embert. Ez a kérdés különösen annak fényében érdekes dilemma, hogy a filmnéző az olvasó számára tulajdonképpen titoktalanította már az alapművet, és vajon a krimi lényegét magában rejtő megoldási kulcs birtokában az olvasó számára a mű tartogathat-e még megfelelő élményt.

A tetovált lány elolvasása után ki merem jelenteni, hogy a „messzemenően igen” a válaszom a fenti kérdésre. Oplev filmje – amelynek sikerében messzemenőkig terheltek a nagyszerű színészek is – ugyan ügyesen vászonra ültette a regényt, de a mozgókép két és félórás időtartama nem képes az alapmű koherens világát a maga teljességében visszaadni.

Az azért meglepő volt számomra egy kicsit, hogy a titok nyitja birtokában is meglehetősen izgalmasnak bizonyult a regény, egy cseppet sem törte le lelkesedésemet az a tény, hogy a történetet már ismerem, az ezzel kapcsolatos félelmeim alaptalannak bizonyultak.

Az mindenesetre különösen érdekes momentum, hogy egy film láttán az ember vizuális élménye miképpen lép az olvasói fantázia helyébe. A film tulajdonképpen munkanélkülivé teszi a képzelőerőt, „aki” az efféle felállásnak a tényleges vesztese. A tetovált lány esetében azonban ez nem lehetett túlzottan zavaró, mert a filmbéli szereplők nagyon jól illenek a könyv világába, így inkább segítik az olvasót, mintsem hátráltatják.

A tetovált lány alaptörténete szerint, egy agg milliárdos, Henry Vanger, a Vanger konzorcium elnöke megbízza Mikael Blomkvistet, akit éppen egy oknyomozói riportban tett állításai miatt a bíróság három havi börtönbüntetésre ítélt, hogy járjon utána egy 40 éve történt estetnek, ami a mai napig nem tudja nyugodni hagyni az idős embert. A milliárdos unokahúga ugyanis 40 évvel ezelőtt egy délután nyom nélkül eltűnt. A férfi arra gyanakszik, hogy unokahúga gyilkosság áldozata lett, és a tettes valahol a Vanger család körében kell keresni, amely tele van kicsinyes és kapzsi emberek sokaságával. Blomkvist – mivel feledtetni akarja újságírói fiaskóját – beleveti magát a nyomozásba, amelyhez rövidesen segítséget kap egy kivételes tehetségű, ám sötét múltú hacker lány személyében. A furcsa páros lassan egy szörnyű sorozatgyilkosság nyomait kutatják fel, miközben a Vanger család tagjai magatartásukkal a távozásra próbálják rábírni őket.

A film a gyilkossági történetre fókuszál és a főszereplő kínos oknyomozására jóval kevesebb hangsúlyt helyez. A Wennerström ügy a regény kerettörténete, amely Blomkvist igazi ügye, a Harriet Vanger utáni nyomozás csak izgalmas mellékzönge. Nem rónám ezt ugyanakkor a film rovására, mert kézenfekvő megoldás volt a gyilkossági szál kiemelése a könyvből, amelyet Oplev és csapata magas színvonal meg is oldott. Mindenesetre a könyv összetettsége igazolja azt, hogy a filmes tudás birtokában is érdemes Stieg Larsson regényét kézbe venni.

A film a könyvhöz képest sok helyen egyszerűsít, egyes történéseket a filmes logika szerint áthelyez, hangsúlyokat áthangol. Mindez azt erősíti, hogy egy jó alapmű teljes körű adaptálása nem járható út, de ésszerű filmre ültetése ügyesen kivitelezhető. Mindenesetre a trilógia első részének elolvasása arra buzdít engem, hogy a későbbiekben annak folytatásait is elolvassam.

A tetovált lány

A magyar könyvpiac, ahogyan gondolom más európai ország könyvterjesztői is, az utóbbi években rákattantak a skandináv krimikre. Jó párat én is elolvastam közülük, és nekem is tetszettek nagyon. Ezek a könyvek nagy részt vállaltak abban, hogy érdeklődésem felkelt a krimi iránt. Kedvencem közülük egyértelműen Henning Mankell sorozata, melyben Kurt Wallander bulldogként lohol az elkövetők nyomában. A skandináv krimik egyik legfontosabb jellemzője, hogy brutális bűncselekmények állnak a középpontjában, és hogy a bűnügyi nyomozás hátterében az északi társadalom feszültségei sejlenek fel, leginkább például az, hogy a megengedő demokrácia hogyan képes ellenségeivel szemben felvenni a harcot, miképpen képes megvédeni magát, és a kesztyű felvétele mennyiben csorbítja annak alapértékeit, a szabadságjogok legteljesebb érvényesülését. A skandináv krimik pontosan az összetettségük miatt igazán érdekes olvasmányok. A 2004-ben fiatalon elhunyt svéd író-újságíró Stieg Larsson nagysikerű Millenium trilógiáját (A tetovált lány; A lány, aki a tűzzel játszik; A kártyavár összedől) is a Harry Potter után a skandináv krimikre specializálódott Animus Kiadó adta ki. A könyveket még nem sikerült elolvasnom, a könyvtárban folyamatos rá az előjegyzés, még egyik könyv birtokába sem sikerült kerülnöm. A héten viszont bemutatták a magyar mozikban az első részből készült filmváltozatot, amelyet szerencsére a szerző szülőhazájának szülöttje forgatott (persze már hírlik, hogy Hollywood lecsapott a témára és David Finchert akarják megbízni a bérmunkával).

A tetovált lány története szerint, egy agg milliárdos, Henry Vanger, a Vanger konzorcium elnöke megbízza Mikael Blomkvistet, a bukott gazdasági újságírót, hogy járjon utána egy 40 éve történt estetnek, ami a mai napig nem tudja nyugodni hagyni az idős embert. A milliárdos unokahúga ugyanis 40 évvel ezelőtt egy délután nyom nélkül eltűnt. A férfi arra gyanakszik, hogy unokahúga gyilkosság áldozata lett, és a tettes valahol a Vanger család körében kell keresni, amely tele van kicsinyes és kapzsi emberek sokaságával. Blomkvist – mivel feledtetni akarja újságírói fiaskóját – beleveti magát a nyomozásba, amelyhez rövidesen segítséget kap egy kivételes tehetségű ám sötét múltú hacker lány személyében. A furcsa páros lassan egy szörnyű sorozatgyilkosság nyomait kutatják fel, miközben a Vanger család tagjai magatartásukkal a távozásra szólítják fel őket. Állítólag némi pontatlanság, csiszolatlanság van a filmben a könyvhöz képest, de ez cseppet sem lep meg, elnézve a könyv vastagságát. A két és fél órásra nyúló film nyilván nem képes mindent átvenni az írott műből. Általában talán az a szerencsésebb eset, ha az ember először a könyvet olvassa el, és csak után nézi meg a mozgóképes változatot. Bár ez ellen is akadnak érvek. Például az, hogy a könyv ismeretében könnyen csalatkozhat az ember a film láttán. A könyv ismerete nélkül viszont a néző átadhatja magát az újdonság érzésének. Nos én most az utóbbi megközelítést választottam.N iels Arden Oplev rendező adaptációja a könyv ismeretének hiányában lebilincselően izgalmas krimi. A svéd rendező nem nélkülözi a néző érzékeit borzoló, hollywoodi eszközöket sem bevetni, de szerencsére azt az európai szájíz szerint teszi, éppen ezért mindez inkább a film hasznára válik, mintsem, hogy egy olcsó és nevetséges utánzat látszatát keltené.

A film egyik legnagyobb erénye a feszes felépítésű szerkezet. Nem éreztem a film két és félóráját hosszúnak, a filmidő elröppent, mint a pinty. Az izgalom fokozása folyamatosan működőképes, és állandó fordulatokat rejt magában a történet. Nyilván ez elsősorban az író erénye, de annak filmes megjelenítése nem egyszerű feladat. Van elegendő példa arra, hogy nem tudták megoldani az írott mű filmre vitelét. Oplev filmje nem ilyen, tökéletesen működik a vásznon a sztori, a könyv ismerete nélkül érthető, nyomon követhető. Még ennél is fontosabb erénye a filmnek, a két főszereplő nagyszerű játéka. Michael Nyqvist (akit a Hétköznapi mennyország óta nagyon szeretek) és Noomi Rapace elképesztően játszik a filmben. Nyqvist-nek hihetetlen kisugárzása van. Mosolya és szeme, a kissé ragyás arca ellenére is, olyan mély humánummal, empátiával és intellektussal ajándékozza meg a nézőt, amelyre kevés férfiszínész képes. Noomi Rapace játékára pedig nehéz szavakat találni. Kora ellenére szemtelenül tökéletesen alakította a nehézsorsú, bárdolatlan küllemű lány szerepét. Valami ösztönös készség kell ahhoz, hogy valaki egyszerre képes legyen a csúnyaságot és a szépséget kifejezni. Noomi Rapace erre képes volt, én csak ámultam és még ma is ámulok.

A tetovált lány filmváltozata – véleményem szerint – kiemelkedik az utóbbi évek thriller terméséből, és örömteli, hogy Európa megmutatta erényeit ezen a téren is. Különösen örülök annak, hogy ezúttal nem a franciák keze alól került ki ilyen film.

Miután megnéztem a moziban A tetovált lány című regény filmváltozatát, nem menekülhettem ki eredményesen abból a hibás helyzetből, amely abból adódott a filmadaptáció megtekintésével megelőztem a könyv elolvasását. Alapvetően a fordított alapállás lett volna szerencsésebb. Nos ezen már kár rágódni. Mindenesetre ezek után nyilván egy kicsit tolódik az irodalmi élvezet, hiszen a történetet ismerem már, de egyszer azért remélem elszánom magam a könyvek befogadására is.

Bár a magyar mozik csak a trilógia első részét tűzték a műsorukra, az interneten fellelhető a történet második és harmadik része, amelyeket Daniel Alfredson rendező forgatott. Nem tehettem mást, házilag kellet beszereznem a folytatásokat. A filmek ismeretében azt tudom kijelenteni, hogy A tetovált lány saját lábán is képes megállni, míg a trilógia második (A lány, aki a tűzzel játszik) és harmadik (A kártyavár összedől) részéhez részben szükséges az első rész ismeret, és az utóbbi kettő egymás nélkül nehezen értelmezhető. Adódik ez mind abból, hogy míg az első rész főszereplője tulajdonképpen az újságíró Mikael Blomkvist, addig a további részek már egyértelműen a tetovált lányról, Lisbeth Salanderről szólnak.

A Millenium folyóirat csapata tényfeltáró riport megjelentetésére készül, amelyben azt akarják bemutatni, hogyan kerülnek Svédországba a prostitúcióra kényszerített fiatal külföldi lányok, kik felelősek ezért, és hogy kik veszik igénybe a rabszolgasorban tartott lányok szolgáltatásait. Tekintettel arra, hogy köztük számos befolyásos ember is van, természetes, hogy vannak olyanok, akik nem szeretnék, ha mindez nyilvánosságra kerülne, és ezért képesek bármire. Lisbeth is tudomást szerez erről a nyomozásról Blomkvist laptopjából. Mivel időközben Bjurman, Lisbeth egykori gyámja gyilkosság áldozatává válik, a rendőrség hajtóvadászatot indít a lány ellen.

A második rész végén Lisbeth életveszélyesen megsebesül. Kórházban ápolják, amikor egy szűk, szürkeeminenciás csoportosulás szervezkedni kezd, hogy elhallgattassa a lányt. Nem teszik ezt másért, minthogy elleplezzék a svéd titkosszolgálat senki által nem ismert munkacsoportjának létezését és törvénytelen működését. Blomkvist siet Lisbeth segítségére aki szembeszáll a mindenre kész csoporttal szemben, és egy tényfeltáró riportban akarja leleplezni üzelmeiket.

Míg A tetovált lány egy izgalmas thriller egy múltban elkövetett kegyetlen bűncselekmény sorozat felkutatásáról, addig a második rész már Lisbeth családi múltjának lezárásáról szóló krimi, amely a harmadik részben egy politikai krimivé növi ki magát. Larsson ügyesen vált a krimin belüli műfajok között.

Összességében – a filmek alapján – én egyértelműen az első rész találom a legkiérleltebbnek, míg a további részek izgalmas folytatások, amelyek egész képet adnak Lisbethről és lezárják kálváriájának történetét. Ha Stieg Larsson megállt volna az első résznél, akkor egy izgalmas, a köd homályába vesző titokzatos alakról bírnánk tudomással, akinek múltjában sötét foltok sorakoznak, és sebzettsége odújából kibújva egy izgalmas és mély titkokkal teli nyomozás megoldásában segédkezett a híres újságírónak. Ám Larsson valójában Lisbethről akart mesélni, és az ő történetét készült megírni. Így viszont kénytelen volt lehullajtani múltjáról a titokfátyolt. Persze nem kárhoztatom ezért, mert a filmek alapján izgalmas kerek egésszé rakta össze a történetet. Esetemben csak egy apró minőségi eltérést mutat a tetszési indexen az első rész a későbbiekhez képest.

Kíváncsi leszek a könyvre is, amely nyilvánvalóan sokkal összetettebb, de elmondható, hogy azok ismerete hiányában is élvezhető és érthető mindhárom film. Emellett a filmek nagy erénye, hogy kitűnő színészgárda testesíti meg a regény szereplőit. Mikael Blomkvistot már nem kell külön bemutatnom és csak ismételni tudom magam, hogy milyen nagyszerű casting-mutatvány volt Noomi Rapace találkozása Lisbeth szerepével.

[Niels Arden Oplev: A tetovált lány; (2009); Daniel Alfredson: A lány, aki a tűzzel játszik; (2009) A kártyavár összedől (2009)]