Bécs szomorú, kopott betondzsungelében kezdődik Götz Spielmann rendező filmje, a Revans. Alex (Johannes Krisch) a börtönévek után egy bordélyházban robotol mindenesként. Fuvarozza a főnököt, rendbe teszi a légyott szobákat, csendesen rábeszéli a vonakodó szexmunkásokat hivatásuk gyakorlására. Alex csendben el van sorsával, mígnem beleszeret Tamarába (Irina Potapenko), az ukrán bevándorolt prostituáltba. A szerelem erőt ad nekik arra, hogy megkíséreljenek kitörni alantas életükből. A vidéki kisvárosban eltervezett bankrablás azonban balul üt ki. Tamara ragaszkodik hozzá, hogy kint várakozzon az autóban, míg Alex kirámolja a kasszát. A végzet azonban egy vidéki rendőrt, Robertet (Andreas Lust) sodor az útjukba, aki a menekülő autóra leadott lövésével kioltja Tamara életét.

A film ebben a pillanatban tulajdonképpen újra indul. Alex elkeseredésében édesapja tanyáján húzza meg magát. Eleinte addig akar ott maradni, amíg fel nem aprítja a tűzifát, ám megismerkedik Susannéval (Ursula Strauss), aki édesapját látogatja rendszeresen. Véletlenek azonban nincsenek, hiszen Susanne Robert felesége.

Robert eltévedt lövése következményei miatt megtörik, az önvád és a depresszió keríti hatalmába. Az eset előhozza Susanneval való házasságának töréspontjait: eleddig nem tudtak gyermeket nemzeni, és ennek oka valószínűség szerint Robertnél keresendő. Az emberi kapcsolati rendszerekben rejlő feszültség egymás karjaiba veti Alexet és Susannét. A nő gyermeket akar, gyakorlatilag erre kell neki a férfi, hogy ezzel billentse helyre családi életét.

A címbéli revans első ránézésre lehetne akár Alex bosszúja, hiszen a férfi szerelmének elvesztése okán keletkező kétségbeesett dühe a szemet szemért elv érvényesülését követeli Roberten. Később azonban kiderül, hogy a revans sokkal inkább a szereplők tetteinek visszatükröződését jelenti. Minden, amit cselekszünk, hatással van ránk. A természet azt adja vissza, amit mi adunk, ami tetteinkből keletkezik környezetünkben. Minden, ami körülvesz bennünket, csak illúzió marad mindaddig, amíg valóban fel nem nyitjuk szívünket. A Revans jól mutatja ezt a természeti törvényszerűséget. Ahogy a film rendezője válaszolt meg azt az újságírói kérdést, hogy „Mi volt a kérdés, amit megfogalmazott magának a Revans-ban?” „Talán azt mondanám: Illúzió-e az élet vagy sem?”

A film szereplői lassan magukba szállnak. Alex a vidéki csöndben kezd ráébredni élete elhibázott útjára, végül bevallja Susannénak történetük végzetszerű összefüggéseit. Robert és Alex találkozása is elkerülhetetlen, ám a tehetetlen bosszú helyett az esendő elme számára érthetetlen kérdések hangzanak el. A film végpontján a szereplők felnyíló tekintete mélységes emberi pillanatban rögzíti a történetet, amely súlyos lepelként hull a nézőre.

A film képi megjelenítése nem hivalkodó, nincsen benne hatásvadász elem, a kamera jobbára mozdulatlan, egyszerű, precíz beállításokat rögzít. A Revans érdekes párdarabja Park Chan-wook Oldboyának. Mindkét film a végzet krónikása, különbözőségük hivalkodásra hajlamukban mutatkozik meg. Az osztrák és a koreai modell ebben a tekintetben ugyanazon kérdés megközelítésének két végpontját jelenti. Az előbbi a bergmani, míg az utóbbi a tarantínói utat választja.

A Revansot 2009-ben jelölték a legjobb idegennyelvű film kategóriájában Oscar-díjra. Végül ugyan nem nyerte el az arany szobrocskát, de az Akadémia ízlését ismerve, ez csak tovább növeli érdemeit. Két év után végre hazánkban is láthatja a közönség ezt az üdítően jó osztrák opuszt.