jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Spiró György: Tavaszi Tárlat; Magvető, Budapest, 2010

Fátray (született: Klein) Gyula, a kispolgári származású zsidó, nem mellesleg meggyőződéses kommunista gépészmérnök a negyvenhatodik életévében bekerül a budapesti Rókus kórházba, ahol aranyérműtétet hajtanak végre rajta. 1956-ot írunk ekkor. Fátray október tizenhetedikén fekszik be a kórházba, és november nyolcadikán távozik onnan otthoni lábadozás céljából. Ez idő alatt Budapesten felforr a világ, a kommunista rezsim elleni néphevület azonban a szovjet lánctalpak fémes csikorgása alatt hamar lelohad. Az események után sokan döntenek úgy, hogy külföldre távoznak, Fátray Gyula azonban nem hagyja el az országot, hova is menne, egyébként is, neki biztosan nem lehet semmi félnivalója, hiszen az Októberi Sajnálatos Események alatt ő végig egy egészségügyi intézmény vendégszeretetét élvezte. Az ember ennél keresve sem találhatna holtbiztosabb alibit.

1957 tavaszán az akkor tizenegy éves Spiró György olvasott egy különös újságcikket, amely egy ellenforradalmi összeesküvés leleplezéséről szólt. Jó pár évtizeddel később az írónak váratlanul előmászott emlékeiből a cikk, amelyre egy kis nyomozás után rá is lelt a Magyar Ifjúság című, forradalom után indított hetilapban. A cikk adta ötletből végül regény született.

Bemész a gyárba, ahol odatolnak az arcod elé egy újságcikket, amelyben felismersz egy nevet. Ez a név a tied, holott az apádtól nem ezt a vezetéknevet örökölted, de később a társadalmi- és politikai helyzet miatt ezt kellett kiváltanod. Erre mi történik? Elírják a neved. Így lesz Tátray helyett Fátray a megszólításod. Ez az idegen tulajdonnév most meg ott virít annak a cikknek második hasábjában, amely egy államellenes összeesküvésről szól. Tudja mindenki, hogy te nem vehettél részt semmiben, hiszen akkor sokkal profánabb problémákkal kellett neked szembenézned, mintsem hogy próbára tegyed a hazád iránti lojalitásodat. Ez azonban vajmi kevés embert érdekel, hiszen a neved ott áll a sorok között. Édes mindegy, amit mondasz, nem kapsz ebédjegyet a gyárban, jobban teszed, ha egy időre be sem teszed a lábad a munkahelyedre, a munkatársaid furcsa dolgokat kezdenek állítani rólad, a barátaid nem akarnak megismerni az utcán, tartózkodóan viselkednek veled a telefonban, egy vacak igazolást sem vagy képes megszerezni igazságod alátámasztásához. Lassan már te sem hiszel magadnak.

Éppen, mint egy rossz álom. Nem hiszel a szemednek, ilyen meg sem történhetne, veled biztosan nem. Pedig éppen ez a lényeg, hogy bárkivel megeshet. Lehetsz Tátrai vagy Fátray, ha valakinek szemet szúrsz, ha valakinek úgy jár el a szája rólad, könnyen összecsaphat fejed felett az állami gépezet karhatalma. És akkor nincsen többé visszaút, a remény végleg elveszett. Hacsak… Hacsak a véletlen, a sors, az írói kedv, a népképviselet, az az istenverte nép, illetve annak egyik tagja nem nyújtja feléd a jobbik részét. Aki tudja a megoldást, ismeri az életrajzodra ható telefonvonalak hívószámát és a megfelelő helyre csörög.

Újra süt neked a nap, énekelnek a madarak, megint mindenki a szebb arcát fordítja feléd. Boldog itt mindenki, egységben egy ország, egy nemzet, legalábbis mindenki ezt mutatja, ezt akarja hinni, elhitetni. Ezt a dolgot a cikkel mondjuk továbbra sem érted, és nehezen felejted. De megúsztad, és most ez a lényeg. Mindenesetre ott mocorog a gyomrodban majd később is, hogy ha hibát követsz el, könnyen fordulhat a kocka, ezért óvatosan kell itt járnod-kelned. Ébernek kell lenned.

Spiró tökéletesen festi meg az 56-os forradalom utáni társadalmi- és politikai szituáció abszurditását. Azt mutatja be, hogyan készül el a Puha Diktatúra, amely minket a Legvidámabb Barakká tesz. Az állami vezetés tudta mikor kell erősen megmarkolni az ország gyomrát, de tisztában volt azzal is, hogy nem lehet túl kemény, főleg nem túl sokáig, ezért el kellett hitetnie az emberekkel, hogy itt mindenki boldog lehet, persze csak akkor, ha velük van.

Sok mű szólt már ötvenhatról, számos játszódott a kommunista rezsim alatt, de még egy sem szólt ennyire konkrétan arról, hogy milyen hatása lett idehaza az októberi forradalomnak. A Tavaszi Tárlat éppen azért hiánypótló mű, mert megmutatja azt a csöndesen meglapuló kegyetlenséget, amely átszőtte a mindennapokat. Spirót nem maga az esemény érdekli, hanem a vihar utáni csend dermesztő hidegéről tesz jelentést. Azt kutatja, hogyan volt képes egy ország élni egy elveszett remény után. A forradalom elbukott, az élet mégis ment tovább. Voltak, aki elhagyták az országot, mert nem maradhattak és voltak, akik maradtak, mert nem tudtak mást tenni. Senki sem került jobb helyzetbe, az itthon maradottaknak viszont azzal is szembesülniük kellett, hogy ők voltak azok, akiktől számon lehetett kérni a történteket.

A könyv címe 1957 egyik kiállítására utal, amelyet a Műcsarnokban rendeztek meg, a kommunista hatalomátvétel óta először állítva ki a hivatalos művészetpolitika vezérfonalával szembemenő alkotásokat is. A tárlat a kádári rezsim ideológiájának egyik szimbólumává vált: a kiállítás legendássá vált szabadsága inkább csak ürügyként szolgált a szocialista kritika számára, hogy ismét elítéljék az „öncélú, kispolgári, revizionista” absztrakt művészetet.

A spirói életművet csak részletekben ismerem. Láttam egy-két drámáját a színpadon, olvastam az „Álmodtam neked” novellákat. Amelyik művével behatóbban találkoztam, az tetszett nekem, de amióta elolvastam a Fogságot, ódzkodom kezembe venni a terjedelmesebb műveit, mert félek attól, hogy a Fogság túl magasra tette nálam a lécet. Ezért például a Messiások csak a távoli jövő olvasmányai között szerepelhet. Uri története talán – nagy szavak! – életem eddigi legjnagyob olvasmányélménye, így ahhoz nyílván nem mérhető a Tavaszi Tárlat. Ettől eltekintve nagyon is fontos mű, amely annyira lebilincsel, hogy nem vagy képes letenni. Olvasása közben olykor csendesen szörnyülködsz, olykor meg előtör belőled a kínos nevetés. Ilyen nem lehetett, pedig tudod jól, hogy igen. A végén annak örülsz, hogy mindez már történelem, és erősen bízol abban, hogy ilyen sosem lesz már.

Kafka valószínűleg megnyalta volna mind a tíz ujját, ha az ötvenes években Magyarországon jár, hiszen mindaz, amiből művészi világa kiteljesedett, mindaz, amit ma kafkainak nevezünk, ott hevert Budapest és egész Magyarország utcáin. Kafka, amikor 1956-ban végig sétált – mondjuk – a Dózsa György úton, furcsa elégedettséget érzett magában. Szemében Budapest olyan volt, mint egy szerzői tárlata.

Spiró György: Fogság; Magyvető Kiadó, Budapest, 2005

Amikor először találkoztam Spiró könyvével, érdektelenül fogadtam. Megláttam a méretét, és nem kívántam vele foglalkozni. Eddig nem is olvastam semmit Spirótól, annak ellenére, hogy a kortárs magyar irodalomban igen jól csengő neve van. Miután barátaim dicsérték a könyvet, kikölcsönöztem a könyvtárból. ám a könyv mérete, súlya miatt ezúttal is elolvasatlanul került vissza a könyvtár polcaira a regény. Később eldöntöttem, hogy a nászutamon szeretném elolvasni, amikor a tengerparton, napozás közben lesz időm egy ekkora könyvet kezembe venni és végig olvasni. Nem az a fajta könyv ez, amit a buszon negyedórákra szabdalva olvas az ember, a táskában sem fér el. Így viszont izgulhattam, hogy a többi olvasótól visszakerüljön a könyv, mire én Krétára megyek. Szerencsére időben vissza is érkezett, és addig ki sem nyitottam a könyvet, míg Krétán ki nem ültem a szálloda medencéje mellé. Alig másfél hét alatt olvastam végig. Eleinte olyan hosszúnak látszott, hogy azt hittem, idehaza fogom befejezni, de félelmeim alaptalannak bizonyultak. A regény első, egyúttal szembetűnő pozitívuma az, hogy olvastatja magát. Csak első pillantásra rémiszt meg a 770 – az átlagosnál apróbb betűvel szedett – oldal. A regény az első 100 oldal után magába ránt, és nem ereszt. Ritka az ilyen nagyszabású és egyben olvasmányos regény a kortárs magyar irodalom palettáján (legutóbbi hasonló élményem Darvasi László: A könnymutatványosok legendája volt – de az egy más lapra tartozik).Egzisztencialista történelmi kalandregény. Bátorkodom leírni ezt a butaságot, és – fokozom! – meg is próbálom megmagyarázni. A Kr. sz. első század tárul itt fel. A Római Birodalom teljhatalmának kiteljesedése és elsatnyulásának kora, a kereszténység keletkezésének ideje. Történelmi annyiban a regény, hogy egy jól körülhatárolt történelmi kor képét eleveníti meg. Spiró – ezt önmagáról is hangsúlyozza – nem történész, lábjegyzeteket nem használ, ennek ellenére aprólékos munkára vall regényének történelmi kidolgozottsága. Kalandregény annyiban, hogy a regény főhőse kalandok sorozatán esik keresztül. Bár a kalandregény rendszerint a főhős valamiféle diadalával végződik, itt erről szó sincs. Itt jön be az egzisztencialista vonulata a műnek. Uri, a főhős szemszögéből látjuk a történéseket, aki mindenhol szemtanú, de mintha még sem lenne jelen. Ő, az ember, aki ott se volt. Kívülálló gondolkodó, saját létének alapját kutatja. Tulajdonképpen Spiró a modern embert rajzolta meg az időszámításunk eleji időkben.A történet szerint Uri, a Római zsidó kolónia tagja Jeruzsálembe készül. Apja, József küldi el az „adókülönítménnyel” a Szentföldre. Senki nem érti az egészet. Uri, azaz Gaius Theodorus, sánta, vaksi fiatalember, aki nem ért semmihez, csak személyre szabott odújában teng-leng és olvas éjt nappallá téve. Egy idő után kiderül, hogy apja a későbbi zsidó királynak, Agrippának ad kölcsönt, és cserébe delegációtagságot kér fiának. A mű minden előzmény nélkül veti bele magát a történetbe, hogy aztán az események kimenetelét késleltesse egy kis bevezetéssel. Végigkövethetjük az akkori zsidóság minden színterét: a Jeruzsálemi kavalkádot, a Júdeai vidéki parasztok életét, az Alexandriai felső rétegbe is bepillantást nyerünk, és nem utolsó sorban Róma Túlnanjától is képet kapunk. A kiválasztott nép eme színterei más és más világot mutatnak, egy erősen vegyes képű zsidóságot mutatva. „Lyukas törvényeket adott az Úr a zsidóknak” jegyzi meg Uri, és a lyukakat mindenki saját szája íze szerint, a betű szerinti Törvény kijátszásával tapasztja be. Uri nem az a fajta hős, aki saját sorsának irányítója. Sodródik, szinte mindenhol ott van, ahol korának eseményei zajlanak, de inkább csak, mint szemtanú és nem résztvevő. Spiró könyvének lényege szerintem ez: nem az egykor volt világ idő szerinti megjelenítésére törekszik, nem az akkori ember művének főszeplője, hanem ízig-vérig mai ember, így az író visszatekintő nézőpontot kínál fel olvasói részére. Spiró regénye teli van a mai szleng fordulataival („maffia”, „szarolda”, „pofátlanul drága”), emellett az elbeszélő többször ki is szól a szövegből („tíz kilogramm volt ez az én időmben”; „tőzsde volt, csak még nem tudták, hogy így kellene nevezni”). A történelem akkor folyását emellett elbeszélésekből, hírekből, pletykákból tudjuk meg.Tiberius, Caligula, Claudius, Nero, Vespasianus. A Római Birodalom eme évszázadának időszámításai. A könyv ezt az intervallumot járja be, és úgy beszél erről a korról, hogy – ami számomra a könyv egyik legizgalmasabb és legszimpatikusabb vonás – nem vesz semmit sem készpénznek, ami kultúránkban, történelem oktatásunkban az lenne. Például egyáltalán nem biztos, hogy Nero gyújtotta fel Rómát, lehet, hogy egy szerencsétlen baleset következménye a tűzvész. Az egyik legérdekesebb kérdés, Jézus megjelenítése a könyvben. Uri Jeruzsálemben börtönbe kerül, ahol két rab várja ítélkezői által rájuk szabott sorsukat. Behoznak egy harmadik elítéltet, aki közbotrány okozással vádolnak. A pénzszedők standjait burogatta fel Jeruzsálemben. Őszes szakállas ember (kis viccel olyan, mint a gyerekkorunkból megismert Isten ábrázolásunk, de nem az általunk „ismert” Jézusra hasonlít). Aztán Nero idején megjelennek a Nazarénusok, akik a messiás eljövetelét hirdetik. Uri nagyobb fiától tudja meg Jézus történetét, aki egykori rabtársára ismer benne. Ő azonosítja be, kristálytiszta logika mentén, de persze itt sem lehetünk biztosak a dolgokban. Uri látásmódja modern gondolkodóra vall, hisz a lét alapjait kutatja (ironikus hozzáállása is gondolkodásának mai vonásait erősíti), ugyanakkor egyfajta belehelyezkedés az akkori korba. Jézusról keresztre feszítése idején nem tudhattak sokan, hisz híre csak később terjedt el.
A Fogság egy kultúrkör hanyatlását mutatja be, amire a válasz a kereszténység lesz, az a vallás, ami egyszerű nyelven szólítja meg az embert, és biztosabb támpontot nyújt a sokistenhit és egy törvénykönyvbe bújt Mindenhatóval szemben. Uri látásában a kereszténység a „vesztesek tébolya”, a „gyáva görögök és gyáva zsidók” békevágyából született.Spiró nem állítja meg művét a boldog felismerés pillanatában. Lehetne ez a pillanat a Rómába való hazatérés, az apával való megbékélés pillanata, de ezzel nem elégszik meg az író. Urinak végig kell néznie életét, ha választ akar kapni kérdéseire. Számomra a legmegrázóbb sorok az utolsó oldalon találtatnak. A keserű felismerés, hogy ebben a világban életben maradni: önérték. Sokat gondolkodtam azon, hogy az utolsó szó, a halál pillanatban történő „elámulás” mit is jelent. Vallásos befejezés ez? Uri meglátja Jézust, akit egy új őrületnek vélt, vagy épp ellenkezőleg léte hiábavalóságának ismeri fel e pillanatban? Bevallom, nem sikerült rájönnöm még, mindenestre nekem tetszett a befejezés. Uri nem tudja megírni regényét, a zsidó háborúról. Bevallom ez is tetszett, hogy nem lett Uri a Fogság szerzője. Vagy talán mégis, hisz a Fogság megírásával Spiró írta meg Uri könyvét? S tulajdonképpen Spiró maga Uri?