Egy asszony  tíz éves kisfiával szekéren ülve rója az utat a csodálatos erdélyi tájon. Nem tudni merre megy, csak azt tudni, hogy a férje elkergette őt és gyermekét az otthonukból. A titkok csak lassan kecmeregnek elő a sötétbe burkolózó erdő mélyéről. A fiatal nőt Varga Katalinnak hívják. Férje nemrég tudta meg mélyen őrzött titkát, tudniillik, hogy a kisfia, Orbán nem a férfitól való. A férfit nem érdekli semmiféle magyarázat, indokolás, védőbeszéd, pedig Katalintól távol áll a hűtlenség, nemi erőszak áldozata lett. A nő addig volt csak képes ezzel a traumával együtt élni, amíg a sebeket a helyi közösségi pletyka nem tépte fel. Útnak indul, hogy megtalálja egykori támadóit, és bosszú által vezérelve igazságot szolgáltasson.

Katalin helyzete cseppet sem egyszerű. Ott van egy gyermek, aki senkit és semmit sem ért, csak azt sejti (később igazolni látja), hogy nem a beteg nagymamáját mennek meglátogatni. Katalin azonban eltökélt, nem engedi az időnek, hogy betapassza a hegeket, nem hisz a megbocsátás erejében. A bosszú azonban csak bosszút szülhet, a bűnre bűn nem jó megoldás, aki erre az útra lép, büntetését saját kezűleg rója ki magára.

A brit-román-magyar koprodukcióban készült Varga Katalin balladája a fatalizmus és az önsors-alakítás feszültségén keresztül meséli el az ókori görög drámák és az ősi mondák motívumait készségesen alkalmazó – a modern thriller jegyeit sem nélkülöző – történtet.

Katalin csupa rejtély. Miért pont most szánja el magát a véres tettre? Vajon sorsának a múltbéli események miatti kedvezőtlen alakulása valóban elegendő indoklásul szolgálhat tetteihez? Katalin nem igazán látszik elkeseredettnek, vagy legalábbis túl van azon már. Inkább egyfajta kegyetlenség sugárzik tekintetéből. Az első tettes nem is kerülheti el végzetét. Bármennyire megváltoztak a körülményei (feleség, gyermek), alapvetően nem változtatta meg a róla kialakult képet. A másikkal viszont már gondban van Katalin. Itt van ez a gazember, aki megerőszakolta, és aki mégis alapvetően jó, sőt mintha szerethető lenne (Pálffy Tibor csodálatos arcjátéka!!!). Csónakáznak a férfi bájos feleségével együtt hármasban a folyón, a kamera mindvégig Katalinra fókuszál, miközben a legnagyobb higgadtsággal, sugárzó tekintettel meséli el egykori szenvedésének történetét. Döbbenetes jelenet. A rendező végletekig feszíti a húrokat.

Katalin azonban hezitál. Mitévő legyen most, hogy szembesült a férfi ambivalens személyiségével, akiről a felesége semmi rosszat nem tudna elképzelni. A bosszúfilmek hősnőjétől nem várható efféle megingás, mert az egyenesen a bukáshoz vezet. Katalin számára a bosszú csak illúzió, végzetét nem kerülheti el, Isten befejezi, amit évekkel ezelőtt elkezdett.

Az első filmes brit rendező, a Budapesten élő Peter Strickland erős első művet rakott le az asztalra. Persze van benne néhány fésületlen momentum, de egy első filmtől ez csak természetes. A már-már lynchi atmoszféra – amely tökéletesen együtt él a gyönyörűen fényképezett székelyföldi tájjal –, a minimalista eszközrendszer, a fokozatosan sűrűsödő feszültség, a nyers emberi természetrajz, valamint a kolozsvári, csíkszeredai, sepsiszentgyörgyi, székelyudvarhelyi, kovásznai, kézdivásárhelyi színpadokról kölcsönzött színészek csodálatos arc- és testjátéka (elsősorban a címszereplő Péter Hildára, valamint Pálffy Tiborra gondolok) azonban bevési magát a néző emlékezetébe.

A film utolsó – ismételt – jelente, ahol is anya és fia háttal a kamerának csendben ülnek a bakon, körülöttük a széles panoráma, gyönyörűen beszél szavak nélkül ember és természet viszonyáról, az emberi természet kettőségéről, magáról az életről, hogy bennünk van a jó és a rossz, csak rajtunk múlik mit húzunk elő a kalapból: a nyulat vagy a farkast.

Arra, hogy ez a film szinte kimaradt a hazai moziforgalmazásból (persze a fővárosban biztosan játszottak itt-ott, de Pécsett egy mozi sem tűzte a műsorára) nem tudok mit mondani.