jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Hans Alfredson – Tage Danielsson: Picasso kalandjai | Pécsi Nemzeti Színház és Henrik Ibsen: Peer Gynt | Örkény István Színház, Budapest

Solténszky Tibor dramaturg, rendező és Szigethy Gábor író, rendező, színház­történész a XIII. Pécsi Országos Színházi Találkozó programjába tizenkét produk­ciót válogatott be a hazai és határon túli ma­gyar színházakban 2012. március 1. és 2013. február 28. között bemutatott előadások közül.

A budapesti Örkény Színház és a Pécsi Nemzeti Színház is olyan színdarabbal kapott meghívást a fesztiválra, amely ugyan a címszereplő köré épül, mégis az egész társulatot megmozgatja. A színészi játék mellett a tánc, a zene, az ének is szerves részévé válik a közös munkának. Bár a két előadás teljesen eltérő hangvételű, súlyú és mélységű, mégis mindkettő jól összehangolt csapatmunka.

Méhes László rendező és Horgas Ádám társrendező-koreográfus Pécsett Hans Alfredson és Tage Danielsson 1978-as kultfilmjét, a Picasso kalandjait (Picassos äventyr) dolgozta át színpadra. A híres spanyol festő születéséről, életéről és haláláról mesélnek. Az életrajz azonban csak ürügy arra, hogy végigtekintsünk a 20. század pillanatain, akármilyenek is voltak. Ez a csodálatos és meghökkentő kor másként el nem beszélhető, fel nem dolgozható, csak „ezer szeretetteljes hazugságba” csomagolt abszurd történetként.

Az előadás, akár egy néma burleszkfilm, mulatságos jelenetek sorából épül fel, amelyeket a narrátor szövegei kötnek össze. Gyakorlatilag ő az egyetlen, aki értelmes mondatokat mond – érdekesség, hogy éppen egy táncművész, Uhrik Dóra alakítja –, a szereplők többsége a legismertebb európai nyelveket utánzó halandzsával kommunikál. Ez a játék a humor fő forrása.

A pécsieknél vendégszereplő Hajduk Károly Picassója töprengő, rácsodálkozó, már-már együgyű figura, aki Buster Keaton vagy Charlie Chaplin utódaként csetlik-botlik az események sodrában. A színpadon megelevenednek Malaga, Madrid, Párizs, London, New York (és más nagyvárosok) utcái. Az utazás során Picasso számtalan művész kortársával találkozunk (Braque, Matisse, Hemingway, Erik Satie, Apollinaire, Henri Rousseau, Vincent van Gogh és Toulouse-Lautrec, Salvador Dalí), de szembe jönnek történelmi figurák is (Churchill, Hitler).

A pécsiek előadásában nagyon fontos szerepe van a (festő- vagy film)vászonnak. Látjuk egyrészt a festő korszakformáló munkáit, másrészt a rendkívül ügyes térszerkesztési technikának köszönhetően – egyes jelenetek félig vetítve, félig a színpadon mennek végbe – egybemosódik film és színház a színpadon. Ebben a látszólagos kavarodásban dicsérendő a gördülékeny együttműködés a Pécsi Balett táncosai és a prózai színészek között. Utóbbiak közül kétségtelenül a festő apját alakító Köles Ferenc temperamentumos játéka a legkiemelkedőbb, de jut emlékezetes pillanat Stubendek Katalinnak, Széll-Horváth Lajosnak és Tóth András Ernőnek is.

Szédületes tempójú a poénlavina, de a szkeccsek színvonala változó. Némelyik kicsit hosszabb a kelleténél, a másikat lehetne még tovább csavarni. Szerencsére akad jó pár olyan geg is, amelyiket jól mértek ki az alkotók. Az előadás csúcsjelenete egyértelműen a Párizst ellepő németek megjelenése Picasso lakásán. Ugyanazt a házkutatást háromszor is eljátsszák, miközben egyre több bujkáló ember álcázza magát berendezési tárgynak. Röhögünk a náci tiszt vakságán, de közben nő a gombóc a torkunkban. De ellenállhatatlanul megröhögtet (nincs rá jobb szó) az is, ahogy Sirkka, a dizőz újra és újra elénekeli finnül (!), az unalomig ismételve, a halétel receptjét.

Az ötletáradatból viszont az előadás végére nem marad záró poén. Vártunk volna valami súlyosabb gondolatot, ami a külön-külön hatásos epizódokat összecementezné. Ez a Picasso pikareszk kalandregény marad, utóíznek csupán az „ej, de jót szórakoztunk” emléke.

Ascher Tamás és az Örkény társulata ezzel szemben a drámatörténet egyik legnehezebb darabját vitte színpadra, Henrik Ibsen 1867-es filozofikus drámai költeményét, a Peer Gyntöt. Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa friss szellemű fordítását Gáspár Ildikó dramaturg segítségével aktualizálták.

Peer a mesék birodalmában él. Akárcsak az apja, nagy tódító: igaznak ad elő minden történetet, ami hallott vagy olvasott. Azt hiszi, hogy a világ csak őrá vár, s császár lehet benne egyszer. Egy emberéleten át kergeti az álmát, utazásai során sokféle alakot ölt magára. Lenne ő akár troll, a hasonuláshoz azonban farkat kellene viselnie vagy a vizeletet sörként meginnia. Lenne dúsgazdag üzletember, vagy bölcs próféta, csak hogy járjanak a csodájára. De mintha sosem tanulna abból, ami vele történt, mindig ugyanoda érkezik vissza. Vagy mégsem? Ascher megválaszolatlanul hagyja a kérdést, vajon Peer valóban utazik, vagy az egész csupán álom – netán önbecsapások, hazugságok sorozata

Ibsen sok helyszínes műve szinte követelné a gazdag díszletezést. Az Örkény társulata ehelyett a színpad üres feketeségében mutatja meg Peer történetét. Fekete oszlopok, radiátorok, hangfalak, egy tűzoltószeres szekrény töri csak meg a látványt. Néhány krétarajz (egy korona, egy országalma) utal valami többletjelentésre. Izsák Lili semleges és tágas tere a színészek játékára irányítja a figyelmet, ugyanakkor tereli a nézőt, hogy utat keressen magának a rendezői elképzelés sűrű erdejében.

Ez a Peer mesés elképzelésekkel próbálja meg definiálni magát. Folyamatosan keresi azt az egyéniséget, akivel azonos lehet. De vajon a számos szerep közül, amellyel az élet során dolgunk van, melyikkel tudunk leginkább azonossá válni? El kell-e vetnünk, meg kell-e tagadnunk tegnapi alakunkat, amelyet ma már az utcán is elkerülnénk? Ascher Peer-je egyik feltett kérdésére sem ad valódi választ. A nézőben kell annak megszületnie.

Polgár Csaba Peerje majd szétrobban az energiától. Igaz átváltozó művész, ugyanazzal a lendülettel alakítja a gyámoltalan gyermeket, a szemtelen kamaszt, a szenvedélyes szeretőt, a hősszerelmest, a megfáradt férfit.

Gyönyörűen bomlanak ki Peer mellett a női figurák. Kerekes Éva Åse-jából süt az őserő, feltétel nélküli odaadással szereti fiát, bármit tesz. Takács Nóra Diána Ingridje letaglózza a férfit a belőle áradó démoni szexualitással, Solveig alakjában – ahogy Szandtner Anna mutatja – pedig a törékeny ártatlanság fonódik össze az anyai szeretettel.

A Peer Gynt hangsúlyosan egy szereplőre épülő drámai mű, Ascher azonban rendkívül kreatívan vonja be a többi játszót a színpadi történésbe. Nem eleven díszlet a többi figura, az apró szerepekből karakterábrázolások állnak össze. Egyazon színész mindig hasonló figurákat formál meg, ahogy Peer újra és újra találkozik velük élete során (Csuja Imre például elfojtott indulatú apa, trollkirály, főmajom, hajóskapitány). Ezt az érzést erősítik Nagy Fruzsina beszédes jelmezei. És akiket eddig még nem említettem: Für Anikó, Bíró Kriszta, Gálffi László, Vajda Milán, Stefanovics Angéla, Epres Attila, vagyis az Örkény nagy színészei profi fegyelemmel rendelik alá magukat az előadás sikerének.

Bonyolult, sokrétű előadás a Peer Gynt. Nem ígér habkönnyű szórakozást, befogadása sok türelmet és koncentrálást igényel, és az üzenete csak napokkal később kezd letisztulni a nézőben. A sokféleség azonban a végére kiegyenesedik, mert erős ritmusa van az előadásnak, Matkó Tamás dallamai és az égből folyamatosan aláhulló hó a bódult költőiség auráját teremtik meg. Gyönyörű és megható előadás született az ember sorsáról az Örkény színpadán – és Pécsett a POSzT versenyprogramjában.


A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán.

Heinrich von Kleist: Amphitryon | Nemzeti Színház, Budapest és Székely Csaba: Bányavakság | Yorick Stúdió, Marosvásárhely – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat

Solténszky Tibor dramaturg, rendező és Szigethy Gábor író, rendező, színház­tör­ténész a XIII. Pécsi Országos Színházi Találkozó programjába tizenkét produkciót válogatott be a hazai és határon túli magyar színházakban 2012. március 1. és 2013. február 28. között bemutatott előadások közül.

A budapesti Nemzeti Színház, valamint a marosvásárhelyi Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata idén olyan darabokkal kép­visel­tet­ték ma­gukat Pécsett, amelyek ugyan sok humorral dolgoznak, mégsem lehet pusztán vígjátékként katego­rizálni őket. Ha lehántjuk a felszín vidámnak tűnő rétegeit, gyomorba vágó­an szomorú, aktuális gondolatokat találunk. A nézőtéren felharsanó nevetés elhalkul, valahogy elmegy a kedvünk szánni való önmagunktól. A komédia és a tragikum kényes egyensúlyát mindkét előadásban kon­centrált színészi jelen­lét teremti meg. A játszók tökéletes fegyelemmel és alázatos figyelemmel valósítják meg a rendezői koncepciót. Senki sem lóg ki a sorból.

A Nemzeti Színház előadásában (Heinrich von Kleist: Amphitryon) istenek szállnak le a földre, hogy emberi alakot öltsenek. Oda vágynak, ahol csodálják mindenek felettiségüket, félik és tisztelik hatalmukat. Miközben a földiek örökösen a halhatatlanság elixírjét kutatják, az égiek az ember legősibb, ám mulandó szenvedélyére irigyek. Az Olümposz ugyanis túlontúl unalmas hely szerelem nélkül.

Amphitryon, a hadvezér a dicsőséges hadjárat után titokban siet haza kedves Alkménéjéhez. Jupiter azonban – a férfi képében megjelenve – előbb ér a hitvesi ágyba. A szerepek megkettőződése óriási vihart kavar a szereplők identitásában. A hős elveszti bizonyosságát, hogy ő tulajdonképpen önmaga-e, de a főisten sem elégszik meg az egyéjszakás kaland édességével. Azt követeli, a mindenhatót szeressék benne, ne csak azt, akinek bőrét magára vette. A hű feleség legszívesebben talán mindkét Amphitryont szeretné, de egy test, két lélek között kell megosztania magát.

A nagyok játszmáit a másodhegedűsök mintha csak színlelve másolnák le. Merkúr (Jupiter érdekében) egykedvűen kegyetlenkedik a szolga Sosiasszal, aki a béke kedvéért csak látszólag hajlandó leépíteni személyazonosságát. Neki eddig is megmondták, mit csináljon. Charisa, a felesége is csak szóban tagadja meg férjét s önmagát.

Forgách András fordításából a Gáspár Ildikó által jelenre hangszerelt klasszikus művet Gothár Péter egy puritán, amfiteátrumszerű térben szólaltatja meg. A díszletezés teljes hiánya, a papírmasé jelmezek, a színpadi eseményeket pontosan követő zörejek, hangeffektek a három páros színészi munkáját helyezik előtérbe.

Udvaros Dorottya cinikusan flegma Merkúrt alakít, Alföldi Róbert Jupitere kisfiúsan kérkedik nagyságával. Nagy Zsolt Amphitryonjának dühe ösztönből fakad, Znamenák István a valódi Sosias szerepében bizalmaskodik, kíváncsiskodik. Tenki Réka megingathatatlanul szerelmes szépség, Nagy Mari tájszólásban érzékelteti Charisa közvetlen egyszerűségét. Mozdulatok, gesztusok finomságaival teszik elevenné, sokjelentésűvé az előadást.

De melyik az igazi és melyik a hamis Amphitryon? Az indulatos államférfi, aki mély megrendültségében váratlanul csuklani kezd, vagy az érzéki főisten, aki az ágybeli diadal után („most már minden mindegy”) a kegyetlen despota szerepét ölti magára. Ismerős az egész. Aki megszerzi a hatalmat, megtehet bármit, és meg is teszi. Majd, mint aki jól végezte dolgát, visszakapaszkodik a fejünk fölé. Nyomában a néma csönd marad.

Az erdélyi független színházként működő Yorick Stúdió – három évvel az 1990-es marosvásárhelyi eseményeket „az egykori szembenállók” oldaláról megvilágító 20/20 című előadás után – ismételten a magyar–román közös dolgok kibeszélésére tesz kísérletet. Székely Csaba Bánya trilógiájának középső darabja, a Bányavakság kiválóan alkalmas alapanyag erre.

A helyszín egy közelebbről meg nem határozható erdélyi település, ahol az egykori munkát adó bánya már régen bezárt. Jövőkép nincsen, van viszont magas öngyilkossági mutató. Szesz is akad bőven, korrupció is – mindenki acsarkodik a másikra. A faluban éppen polgármester-választásra készülnek. Hogy újra válasszák, a szerethetően kisszerű csirkefogó, Ince a rendőrt hívja segítségül. („Egy Oláht! Hot! Oláhot!”) Kihívóját, az elvakult hazaffyt, Izsákot akarja befeketíteni. Florin (a rendőr) azonban nem „a” buta román, ahogy azt sokan képzelnék. Súlyos titkokra, egészen nagy gazemberségekre is fényt derít.

A román–magyar együttélés kényes kérdéseit – ki a székelyebb a székelynél, ki a magyarabb a ma­gyar­nál – Székely Csaba drámája sok humorral ellen­súlyozza, még annál is több pohár pálinkával ízesít­ve. Rengeteget nevetünk a rossz beideg­­­sekből fakadó helyzetkomikumon, de a mosoly sokszor rá­fagy arcunkra. Sebestyén Aba rendezése pontosan követi a rendkívül precízen felépített drámai szö­veget, így még csak a veszélye sem fenyeget, hogy poénlövöldözéssé fajuljon az előadás. Minden feszült, önfeledt, borongós, derűs pillanat a helyére kerül.

A színpadot aranyozott, túldíszített képkeret övezi, amelybe Erdély hamis, giccses tablóját festették. A háttérben kiemelt „Welcome to Transylvania” felirat erősíti a dráma groteszkségét. A látványt a zenészek a kereten kívülről támogatják meg: erősítik, magyarázzák a színpadi játékot.

A Bányavakság színpadán – hasonlóan a tavalyi POSzT győztes Bányavirághoz – öt jól kidolgozott karaktert látunk. Székely Csaba feszes dialógusait a játszók remek test- és arcjátékkal teszik teljessé. Székely László Incéje egyszerre elbaltázott és megnyerő modorú kishivatalnok, aki bármi áron őrizné a hatalmát. Izsák (Ördög Miklós Levente) vad, dühös nacionalizmusa félelmetesen ügyes karikatúra. Nagy Dorottya Iringója látszólag rendíthetetlen türelemmel fogadja a sorscsapásokat, de kiderül, hogy a türelem véges. Czikó Julianna meggondolatlan és nyughatatlan fiatal Izabella. A leghálásabb szerep – és egyben a legbravúrosabb alakítás – egyértelműen Bányai Kelemen Barnáé. A faluba idegenként érkező román rendőr kiismerhetetlenül szeszélyes alak. Szeretjük, de tartunk tőle. És ahogy töri a magyart – az zseniális.

Megszámlálhatatlan sérelem, konfliktus bomlik ki a néző előtt, de fogalmunk sincs, vajon hol fakad az indulat eredete. Pontos, mulatságos, mégsem szájbarágós a jelenet, amelyben a rendőr és a polgármester egymásra mutogat, mint a gyerekek a játszótéren. Újabb és újabb példákkal bizonygatják, hogy a másik „fajtája” kezdte a múltban gyökerező civakodást. Harsányan derülünk a szópárbajon. Ó, mekkora bolondok ezek mind – gondoljuk. Csak hát olyan rohadtul ismerős az egész, hogy legszívesebben elsüllyednénk a szégyentől.

Jaj, nagyon fontos, hogy tudjunk jókat röhögni saját magunkon. Sokkal könnyebb így szembesülni gyengeségeinkkel. Szórakozni megyünk a színházba? Igen, de közben mélyen a tükörbe nézünk.

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán.

 

J. M. Coetzee–Mundruczó Kornél: Szégyen / Proton Színház

Mindig ez van. Belépünk a nézőtérre, de még az mo­tosz­kál bennünk, ami odahaza vagy a munkahelyen foglal­koztatott. Ágh Márton színpad­képe azonban már az előadás kezdete előtt magára vonja figyelmünket. Kór­házi betegszállító kocsi, raklapokból egybetákolt padló, tele­vízió­készülékek a plafonon, monitorból hasznosított ülő­kék, jobb napokat sosem látott nappali, alkalmi konyha és piszkos fél­szoba. Az emeleten meg egy kutyaketrec. A színészek a színpad sötétjében ülnek, és minket figyelnek. Kivárják a sorukat. Türelmükben van valami nyugtalanító.

Fenyegető háttérzene kíséri Lucy ébredését. Három afro paró­kás fickó töri rá az ajtót a lányra. Megerőszakolják, megkí­nozzák, kifosztják. Az erőszak még hangsúlyosabb attól, hogy a lány leszbi (a regénynek ez a vetülete az előadásban csak finom utalás). Az előttem lévő sorban egy hölgy elfordul. Mások kényelmetlenül fészkelődnek. De hát ez csak színház. Aztán Lucy (Tóth Orsi) meztelenül és véresen, ahogyan az előbb ott hagyták, feláll, szembe fordul velünk, és behívja a többi színészt. Azokat is, akik az előbb meggyalázták. És minket néznek. Mintha kérdeznék: komolyan végig bírod ezt szó nélkül nézni? Tűröd?

Az gondolnánk, hogy a nehezén már túl vagyunk. Tévedünk, de nagyot. A színjáték folytatódik. Megismerjük a ránézésre jó ötvenes David Lurie történetét. Egyetemi tanár volt a dél-afrikai Cape Townban, ma már csak vendégoktató egy kommunikációs kurzuson. Még most is előszeretettel idéz Wordsworth-től, pedig a fene se kíváncsi rá. Igaz, őt sem igazán érdekli semmi. A szex problémáját – ahogy ő mondja – egész jól megoldja egy prostituálttal. A szerelem, az persze más. Viszonyba keveredik az egyik diákjával, pedig állítólag nem szokása. Sivár életét teljesen felforgatja, hogy a lány ügyet kreál a kapcsolatból. Az iskola nyilvánossága elé citálja egy sor olyan váddal, amit a tanár a nyilvános tárgyaláson elismer, bűnösnek vallja magát. Állását elveszti, hát vidékre utazik lányához, a leszbikus Lucyhez.

Véres, barbár az a világ, amibe David belecsöppen. Időrendben itt érkezünk el az előadás kezdetén látott erőszakhoz. Ezúttal vetítve látjuk. Leállítják a jelenetet, hiszen bizonyára nem akarjuk újra végignézni. Cinikusan azt is megjegyzik, hogy úgyis mindig a sokkoló jelenetek vésődnek belénk. Bizony, igaz. Ráadásul Pécsett erőszakról beszélni most mást jelent – elég, ha az elmúlt egy év helyi nagy bűneseteit gondoljuk újra.

Mundruczó Kornél és a Proton Színház John Maxwell Coetzee Szégyen című regényét vitte színre, amely az apartheid kora után újjászerveződő társadalomról és mikroközösségekről mond el egyet s mást. Itt már minden lehetséges szörnyűség megtörtént. Ez a zéró pont, ahonnan mindent újra lehet kezdeni, és mindent újra kell értelmezni. Ahhoz, hogy létezni tudjunk, magunk mögött kell hagynunk mindent: a sok aljasságot, az okozott és a velünk megesett sérelmeket. Másképp nincs megtisztulás. A Szégyenben David élete válságának tükrében a társadalmi lenullázódás látható.

Mundruczó helyenként szó szerint átveszi a Nobel-díjas író művének mondatait, de szimpla adaptáció helyett mai valóságunkra húzza rá a Szégyen konfliktusait. Élesen fogalmazza meg mindazt, amit a regény csak nagyon áttételesen mutat meg. Ettől lesz érvényes itt és most.

Lelketlen, taszító dolgokkal találkozunk mindennap, mégis alkalmazkodunk a ránk erőltetett rendhez. Mindig akad kifogás, amivel közönyünket magyarázzuk. Elhúzzuk a szánkat, fintorgunk, de teszünk-e az embertelenség ellen? És: tehetünk-e bármit? Mundruczó nyers, durva előadása nem a sok erőszak vagy meztelenkedés miatt kezdi ki biztonságérzetünket. Hanem mert folyamatosan állásfoglalásra késztet. Vagy kisétálunk a színházból, vagy alávetjük magunkat a szörnyűséges rituálénak.

Zsótér Sándor útkereső entellektüeljének is állást kell foglalnia. Mostanáig a mélységes unalmú nagyvárosi életben dagonyázott, de most hirtelen elvesztette lába alól a talajt. Soha többé nem lehet már ugyanaz az ember a történtek után, de az önkéntes vidéki száműzetés sem megoldás. Fehér bőrűként, a gyarmatosítók leszármazottjaként nem értheti a gyűlölet által életre hívott racionális világot. Itt a dolgokat nyersen intézik el. David azt sem fogja fel, hogy a lánya miért nem emel szót a megaláztatásai ellen. Ezzel vezekel talán? Adósságot törleszt? A kertészből földbirtokossá avanzsált őslakos (vagyis fekete) férfival, Petrussal kész lenne házasságra lépni, cserébe a védelemért. Társadalmi kontraktus az egész. Megszülné akár a gyereküket is.

Elhangzik, hogy a fehérek egykor vérebeket képeztek ki arra, hogy vadásszanak a feketékre. A nyomaték kedvéért egy csapat diák beszélgetéséből megtudhatjuk azt is, hogyan lehet azonnal felismerni a négereket (de persze a címke behelyettesíthető). Ha pedig ilyen egyszerű, egy kutyának sem okozhat gondot. Túlzottan is ismerős megvetésük, eltorzult világlátásuk.

Mondják, hogy az ország (mármint a mai Dél-afrikai Köztársaság) a demokratizálódás útjára lépett. Hogy a regénynél maradjunk, „fellélegzett a vidék, amikor a fehér ember, az európai eltakarodott onnan”. Az egykori urak négylábú szövetségesei azonban még mindig ott vicsorognak, vonyítanak, kaffognak az utcasarkokon. „Kártyák nélkül, fegyver nélkül, tulajdon nélkül, méltóság nélkül.” Nagyon sok van belőlük. Mégis mi legyen velük? – kérdik tőlünk.

És akkor bejön a színpadra Bev Shaw, azaz Monori Lili. Magával hoz egy (roppant kedves) Miska nevű kutyát, és eladásra kínálja. Vihetjük 8 ausztrál dollárért, de igazából már 1 centért is örömmel megválna tőle. Persze nem jelentkezik senki érte. Miért tenné? Hiszen ez csak egy színházi előadás – meg egyébként is, mihez kezdenénk vele. De azért már nem hangzik olyan viccesen, amikor közli, ha nem kell senkinek, akkor megöli a kutyát. S amilyen természetességgel ezt mondja, el is hiszem neki. Sőt, a végén a halálos dózist tartalmazó injekciós tűt is felénk nyújtja. Miért mindig neki kell ölni? – kérdi. Monori Lili megjelenése egyszerre távol tart és mindent testközelből érzékeltet. Félelmetes higgadtsággal világít rá a legfontosabbra: valakinek ezzel az állattal is törődnie kell. De higgyük el, ő ilyen sokkal már nem bír el.

Mundruczó a Szégyen előadásában egybegyúrja a színházat, a filmet, a táncot és a zenét. A történetmesélés során a flashback technikát alkalmazza, és a rövid jelenetekből rakja össze a cselekménysort. A narratíva mozaikszerűségére reflektál a színpadkép töredezettsége is. A Cape Town-i lakás, Petrus háza vagy a kutyamenhely a színpad egy-egy terét foglalja el. A filmszerű elbeszélési stílus mellett a mozgóképek, apró filmes trükkök használatával is tágítja a színház kereteit.

Nagyon fontos szerepe van a zenének is, ami Szemenyei János vezetésével, az egész társulat közös munkájával szólal meg. Belefér ebbe sok minden: hangutánzások, a Nessun dorma ária a Turandotból, a No, megállj csak! (szovjet rajzfilm) dallamai, mai popzenei betétek.

A színészek díszleteket mozgatnak, jeleneteket kötnek össze. Időnként kilépnek a szerepükből, ránk néznek, minket szólítanak meg. Ha éppen nincs jelenésük, megfigyelőként, eleven díszletként a színen maradnak. Sőt: elképesztő hitelességgel megszemélyesítik a Szégyen legmélyebb metaforáját, a sorsukra hagyott vérebeket, akik már csupán szerető gazdára várnak

A sok durvaság mellett feltűnően sok az előadásban a humor. Kell is, hogy végig tudjuk ülni az előadás két és fél óráját. Ennek is széles a skálája: folyamatosan váltogatják az (ön)ironikus, az abszurd, az ízléstelenül nevetséges részeket. Az egyik pillanatban poénnal késztetnek vigyorgásra, a következőben súlyos mondattal törlik le arcunkról. Emlékeztetnek: nem szórakozni jöttél.

Kétség kívül zavarba ejtő munka a Proton Színház előadása. Rendkívül összetett szerkezete és intenzív élményanyaga nem adja meg könnyen magát. Ami először eltávolítja a nézőt, napokkal később talán éppen elindít valamit belül. Merthogy Mundruczóék műve nyomot hagy bennünk, annyi szent. S talán nem hiába.


A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán

Buchsteiner: Nordost / Katona József Színház; rendező: Forgács Péter

Vidám zene szól a színházteremben. A közönség érkezik, cseverészik, helyet foglal. A felgördülő függöny mögött, a színpadon vörös posztós székek. Füzér Anni színpadképe a nézőteret tükrözi vissza és fordítva: a zsöllye maga a színtér. A székek támláján összevissza lógó táskák. Pisszenéstelen csend, villódzó megvilágítás – három nőalak a sorok között.

Ahogy egymásra tekint néző és színész, ugyanazt látja. Színházban vagyunk, színházban vannak. Egyértelmű a szándék: a lehető legközelebb hozni a nézőt az előadás témájához. Lebontják a falakat a játszók és a befogadók között. Már a színpad látványa is rátelepszik a nézőre, szinte torkon ragadja.

Lássuk tehát, miről is van szó. 2002. október 23-án bombákkal felszerelt csecsen terroristák megszállják a moszkvai Dubrovka Színházat, és több száz embert túszul ejtenek. Azon az estén a Két kapitány című Kaverin-művet nagy sikerű musicallé feldolgozó Nordostot adják.

A túszejtők az orosz csapatok azonnali és végleges kivonulását követelik Csecsenföldről. Az orosz kormány terroristákkal nem tárgyal. A színlelt alkudozás természetesen nem vezet eredményre. Senki sem lehet biztos abban, hogy a csecsenek valóban felrobbantják-e az egész épületet. A több mint két napig elhúzódó túszdrámát az orosz kormány speciális osztaga dilettáns módon oldotta meg: kétes összetételű altatógázt juttatott a színház épületébe. A mentés zűrzavarában a mintegy negyven fogva tartón kívül százharminc ártatlan civil is az életét vesztette, haláluk körülményeit máig nem tisztázták.

A német színész és drámaíró, Torsten Buchsteiner színpadra dolgozta át a tragikus kimenetelű eseményeket. Az orosz musicallel azonos című színpadi dokumentumjátékában három özvegyasszony meséli el élményeit, Török Tamara tolmácsolásában.

A budapesti Katona József Színház előadásában pontosan megszerkesztették a három nő térbeli elhelyezését. A nézőtér felől nézve jobbra a csecsen terroristát alakító Pálmai Anna szinte összegömbölyödik, ahogy maga alá húzza lábait. Bár a nézőtérhez legközelebb helyezkedik el, mégis ő látszik a legtávolibbnak. Zura férje életét orosz golyó oltotta ki, többi hozzátartozóját is a háborúban vesztette el. Beállt a függetlenségükért harcoló szeparatisták közé, akik öngyilkos merénylővé képezték ki. Most Moszkvában készül megbosszulni szerettei halálát.

Elvakult, a gyűlölet, a harag árad belőle. A felszínen megmutatott kegyetlenség mögül egy megtört lélek zárkózottsága bukkan elő. Reményvesztettségét nemcsak testtartása írja le jól, de a haját eltakaró kapucni is, ami egyben a muzulmán nők viseletére, a csadorra utal. Bunkeréből csak néha merészkedik elő, közben parázs hévvel darálja el monológját. Sűrű szomorúság veszi körül. A kezdeti önpusztító megszállottság a túszszedés hosszú órái alatt átalakul: a végére az életet már többre becsüli az üdvözítő halálnál. Pálmai Anna jó ütemben, fokozatosan csöndesíti el Zurát.

A széksor ellentétes pólusán ül Fullajtár Andrea Tamarája. A Rigából származó orvosnő egy moszkvai kórházban dolgozik. Orosz férje a csecsen frontról tért vissza, képtelen volt feldolgozni háborús élményeit, főbe lőtte magát. Az asszonynak van jegye az előadásra, de az ügyelet fontosabb. A kórházban döbben rá, hogy édesanyja és a kislánya a tudta nélkül elment a színházba. Tamara szemtanúja volt a férje halálának, most meg végig kell néznie, hogy a lánya egy aláaknázott épületbe van bezárva.

Ültében is örökösen mocorog. Hol az öngyújtójával babrál, hol szenvedélyesen a levegőbe bokszol. Forr benne a tehetetlenség miatt érzett düh, láthatóan harcot vív önmagával. Máskor meg visszafogottan beszél maga elé távolról sem boldog házasságáról, aztán a szükségleteit enyhíteni próbáló férfiakról, akiket folyton az elhunyt hitves emlékével mér össze. Fullajtár Andrea remekül robbantja ki figurájából a szenvedélyes érzelmeket, és tökéletes ritmusban veszi újra fel az egykedvűség maszkját.

Sorokkal fölöttük, a háromszög csúcsán ül Olga. Kétgyermekes családanya, hétköznapi vágyakkal, kisszerű élettel. A Bodnár Erika által megformált orosz nő az egyetlen a három közül, akinek nincsenek közvetlen tapasztalatai a háborúról, de a férje révén neki is van véleménye a csecsenekről, az oroszokról, meg a mindent mozgató gyűlöletről.

Kedélyesen mesél gyerekeiről, a férjéről, meg arról, hogy hónapok alatt kuporgatta össze a színházjegyek árát. A Nordost előadását látni ugyanis ünnepi, emlékezetes alkalom Moszkvában. Az alapvetően békés természetű, középkorú asszonyból a szorult helyzetben bátor anya és feleség válik. Ha kell, szembeszegül a fegyveresekkel is, sebesülten meg azt mérlegeli: tényleg örüljön-e annak, hogy élve kijutott az épületből, miközben a kisebbik lánya meg a férje élete nincs biztonságban? Megkapó Bodnár Erika melegsége és józansága, ami még a legnagyobb szörnyűségben is elkíséri.

A színészek szinte sosem mozdulnak meg. Tehetetlenségükben babrálnak valamivel. Indulataik, érzelmeik késztetik mozgásra őket. Mintha egy dokumentumfilmben szerepelnének. Emlékeiket idézik, a monológok mégis a jelenben szólalnak meg. Együtt látjuk őket, de mintha mind különböző időben és más térben léteznének. Nem egymásnak mesélnek, hanem kifelé szólnak, hozzánk. Tekintetük csak egy-egy kiemelt pillanatban találkozik, s beszélnek a másikhoz. A történetmesélés lineáris, az eseményeket szigorú időrendben tudjuk meg.

Amit nem látunk megelevenedni a színpadon, a színészi játékból rakjuk össze. Az előadás rafináltan bírja rá a nézőt, hogy fejben kell lejátszania a történéseket. A Nordost ettől olyan, mint egy jó regény, amelynek filmes adaptációját még nem láthattad. Forgács Péter rendezése alázattal navigálja az előadást, a színészeire bízza, hogy Buchsteiner szövegét színházzá formálják.

A három színésznő a hang, mimika, gesztus, mozdulat, tekintet játékát építi az amúgy is nagyon erős szövegre. Jellemfejlődésük megrázóan hiteles, komoly ívet ír le. Az előadás elején megfogalmazódott kétség, hogy lehetséges-e megdermedt színpadon érdekfeszítő színházat csinálni, teljesen szertefoszlik. Török Tamara dramaturg feszesre húzza a ritmust, jól bánik a feszültséggel. Egyetlen pillanatnyi üresjárat sincs az előadásban. Lélegzetvisszafojtva, feszülő izmokkal csak a három színésznőt tudjuk figyelni.

...

A teljes cikk, a Közöd van hozzá az olvassbele.com oldalán olvasható.

Camus: A pestis - Hegedűs D. Géza előadásában; rendező: Dömötör András

A monodráma nagyon nehéz műfaj. A játszó egyedül igazolja a mű létjogosultságát. Csak ő részesül a sikerben, de övé a kudarc is. Amikor Hegedűs D. Géza egy egész város népét jelenít meg a Camus regényéből készült átdolgozásban, minden egyes előadás sokszoros teher.

Francis Huster készítette a színpadi átiratot A pestisből. Camus-nek az algériai Oranban megtapasztalt súlyos tífuszjárvány adta az ihletet, hogy egy pestisjárvány ürügyén fogja vallatóra karaktereit a helytállásról, a szélsőséges helyzetben döntésre kényszerülő ember lehetőségeiről. Hegedűsé az egész történet, az egész színpad. Megformálja a főszereplő Rieux doktort és a történet számos epizodistáját: a Párizsból érkező újságírót, Raymond Rambert, a készülő regénye első mondatán görcsölő városházi hivatalnokot, Joseph Grand-t, a jezsuita Paneloux atyát, a kétes előéletű Cottard-t, és a korábbi eszméiért vezeklő Jean Tarrou-t is. Narrátorként bemutatja a jelenetek helyszínét, a benne részt vevő szereplőket. Dialógusokat, vallomásokat, viselkedésformákat, világnézeteket vetít a néző elé – több szólamban.

A játéktér szinte üres, körben fekete függöny szegélyezi. Semmi nem vonja el a néző figyelmét. Hegedűs D. Géza a mozdulatlan csöndbe lép be, hogy tárgyilagosan tájékoztasson a járvány kitöréséről. Látszólag semmi segítsége nincs, ám egy cselló „személyében” nagyszerű társat kap.

Az indítás végtelenül puritán. Hegedűs szinte egy helyben áll, ha mozdul is, alig tesz pár lépést. Márkos Albert, a csellóművész – egyben az előadás zeneszerzője – alig szólaltatja meg hangszerét, éppen csak aláfestésként, a színpadi fény is állandó. Ahogy azonban belemerülünk a cselekménybe, egyre több effekt lép működésbe. Márkos virtuóz hangzatokkal, zajokkal egészíti ki az emberi hangot. Kopogtatja, recsegteti a gordonkát, néhol még a párbeszédekbe is beleszól vonóhangjaival.

A történet során a fények is megmozdulnak. Bevilágítják az egész színpadot, még a nézőteret is beterítik egyszer. Máskor egészen elhalványulnak, sötétséggel takarva a játéktér nagy részét. Amikor a cselekmény felpörög, a színész is gyorsul. Folyamatosan rója a köröket, s csak sorolja egyre a haláleseteket, tehetetlenül bolyong az ostromállapottól szenvedő városban.

Dömötör András rendező hirtelen nézőpontváltásokkal érzékelteti a beszélő személyének változását. Hegedűs D. Géza zökkenőmentesen építi fel az előadás szerkezetét, Márkos Albert pedig szigorú fegyelemmel, mély alázattal követi minden rezdülését. Ez az elbeszélési technika mindkettőjüktől komoly koncentrációt követel. A színpadi változatot készítő Francis Huster, továbbá a színész, a muzsikus – és persze a rendező – összjátéka révén a monodráma valódi többszereplős történetként elevenedik meg.

A regény elképzelt pestisjárványa a mű születésekor (1947) az egész európai kultúrát megfertőző nácizmus analógiája volt. A járvány elleni harc sziszifuszi, mégis újra meg újra folytatandó. A színpadi változat Camus létfilozófiáját mai viszonyokra vetíti. Azt vizsgálja, hogy kiélezett helyzetben miként mutatkozik meg az ember igazi minősége.

A modern ember szereti a biztonság illúzióját. Felhalmoz egy csomó eszközt, hogy megkönnyítse az életét, de közben megfeledkezik az őt körülvevő világról, a megteremtett rendről. Arról sem akar tudomást venni, hogy a halál szerves része az életének. A pestis elterjedésének hatására a békésnek hitt közösség az őrület határáig jut el. Majd mikor már mindenki beletörődne kilátástalan sorsába, észrevétlenül bekúszik a remény melege. A vihar elvonult, mámor váltja fel a kétségbeesést. De a pestis sosem tűnik el, figyelmeztet a történet, s mikor nem várnánk, előbújik a bútorok mélyéről, a hálószobák rejtekéből, s „elküldi patkányait, hogy egy boldog városban leljék halálukat”

A pestis jelentkezhet cunami formájában, alakot ölthet egy betegségben vagy egy közönséges felmondólevélben is. Gyűlölhetjük a kórokozót, megpróbálhatjuk kiirtani, de minden csapás: figyelmeztetés.

...

A teljes cikk, az Egy regény margójára az olvassbele.com oldalán olvasható.

Kaisers TV, Ungarn - Pintér Béla és Társulata

Ami egyszer megtörtént, azon már kár agyalni. De nagy igazság az is, hogy az ember utólag mindig okosabb. Pedig akár másképpen is megeshettek volna a dolgok. Például egy egész nemzet sorsa is jobbra fordulhat, ha merünk nagyot álmodni. A Pintér Béla és Társulata legújabb előadásában a magyar nemzetet kívánja évezredes búslakodásból felébreszteni. Ha hiszünk benne, előbb-utóbb valósággá válhat: győztesek leszünk. Ha nem hiszünk benne, az sem baj.

Miközben a mobiltelefonok kikapcsolására figyelmeztetnek az előadás kezdetén, rögtön utazásra invitálnak. Azt mondják, 1881-et írunk, az apa nélkül felnőtt Baráznay Amália grófnő beteg édesanyját látogatni jön a kórházba. Későn érkezik, már csak a halál beálltának időpontját közlik. Elárvulása nem igazán hatja meg, sokkal kétségbe ejtőbb a tény, hogy az életében kiállhatatlan anya sírba vitte magával a jogos örökséget rejtő kincses ládika kódját.

És akkor: deus ex machina! Amália találkozik Balázs Gábor kórházi dolgozóval, aki másodállásban amatőr hipnotizőr. A férfi busás ellenszolgáltatás reményében visszarepíti őt a múltba. A szellem utazása során a grófnő (1848-ban) nemcsak az egzisztenciáját megalapozó számsort szerezheti meg, de az éppen elhunyt anyáról és a „Pákozdi Oroszlánként” elhíresült Baráznay Ignáczról, az egykori hős apáról is megtudhat ezt-azt. Például, hogy miért tűnt el nyom nélkül a schwechati csatában, s ezek után a megözvegyült anya miért bánt oly ridegen lányával.

De most kapaszkodj meg, néző! Ami az egyén számára roppant fontos utazás, az egy nemzet szempontjából még nagyobb jelentőségű. Nagy tévedés, hogy Mohácsnál veszett el minden. Ott, Schwechat közelében kellett volna egy kicsit jobban figyelnünk. Ha tudni akarod, a schwechati csatát el sem kellett volna buknunk. Amália pedig tudja, hogyan nyerjék meg a magyarok azt, amit egyszer már elveszítettek. Mert ő már rájött arra, hogy szerelmes levelek küldözgetése helyett inkább arra kellene figyelni, mit mesélnek nekünk a történelemórákon. Amália tehát nem csak az egykor elveszett családi boldogságot találja meg újra, de lehetőséget teremt arra, hogy Magyarország elnyerje méltó helyét Európa hatalmi struktúrájában.

Pintér Béláék előadása erőteljesen modernizált 1848-ról tudósít. Benedek Mari jelmezei a tárgyalt korhoz kötnek, mégis ismerősen maiak. Tamás Gábor szinte üres színpadképébe oldalról úsznak be a helyszínváltozást jelentő térelemek. Csak a legszükségesebb díszletek segítik a játszókat, egy szék, egy asztal. A plafonra függesztett képernyő távolít el a 19. századtól, a fényeffektek nemzeti színbe öltöztetik a hátteret.

A sajtó szabadságát a császári magyar televízió, a Kaisers Tv Ungarn ellenőrzi, az uralkodó politikai elit érdekeinek megfelelően. Alakítja a közízlést, szűri a közérdeklődésre számot tartó eseményeket. A jövőből érkező Amália éppen akkor csöppen az élő adásba, amikor a forradalom nevében maga Petőfi és Kossuth lefoglalja a közmédiát. Pontosabban szólva, Lajosunk anélkül lép be a stúdióba, hogy szólna a Mi Sándorunknak. Aki aztán nem is hagyja szó nélkül.

Megindul a szokásos munkahelyi tisztogatás, a gyakorlatba ültetik át a fűnyíró elvet. A nyelvújító Kazinczy nyomán megszületik a Magyar Nemzeti Élőkép Vibránc, ami egyenes adásban közvetíti a magyar szabadságharc eseményeit. Élő valóságshow-ban dől el egy család és egy nemzet sorsa. A múlt célzottan reflektál a jelenre a színi előadásban.

Pintér Béláék merész húzással olyan eseményt állítanak a produkció középpontjába, amely minden magyar – nagyon hazafi és kevésbé hazafi – számára egyformán a nemzeti hősiesség és áldozatvállalás jelképe. Ma is szívesen hivatkozunk rá, mint a mostani polgárosodás előzményére. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban a magyarok álltak a jó, a császáriak pedig a rossz oldalon – ebben nincs vita, hiszen nemzeti érzésünk így kívánja. Pintér Béláék azonban mellőzik az esemény iránt elvárható tiszteletet, és a nemzet nagyszerű pillanatának megmutatásával éles gúnyrajzot készítenek a jelenről.

Az előadás a végletekig leegyszerűsíti a hazafiság eszményét. A túlzó nemzeti öntudatot veszi célba, a melldöngető hazaszereteten élcelődik. Mégsem esik az alpári aktuálpolitizálás hibájába. Az egymás mellé állított történelmi korok között persze felismerhetőek az áthallások, mégis a nézőn múlik, mennyire terjeszti ki a látottakat a mai viszonyokra.

A Kaisers Tv Ungarn a családi örökséghez elengedhetetlenül szükséges kódszám felkutatásának alapsztorijára épül fel, amelyet viszont a 48-as események rendkívül szellemes karikatúrája kimozdít az eredeti medréből. Intrikák, féltékenységek, csábítások, köpönyegforgatások, sértett önérzetek kavarognak. Az ütős szöveg és a vicces szituációk azonban jó ritmusban terelik egyetlen irányba az eseményeket, és a végére minden jelenet beépül a logikai láncolatba, amely előidézi a záró csattanót.

...

A teljes cikk, a Talpra magyar! az olvassbele.com oldalán olvasható.

Szubjektív POSzT 2012 - 2. rész

A XII. POSzTról benyomások maradtak bennem: rabul ejtők vagy elgondolkoztatóak. Néhány off esemény kivételével négy versenyelőadáson voltam jelen, amelyet a magyar színházi élet meghatározó budapesti társulatai jegyeztek.

*

Heinrich von Kleist műve nyomán készült Sütő András drámája, ezt hozta el Pécsre a Nemzeti Színház. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja egyén és hatalom konfliktusos viszonyát boncolgatja, az önkényes jogfosztás elleni tiltakozás alapvető emberi szükségletére és jogosságára hívja fel a figyelmet.

Kolhaas Mihály köztiszteletben álló polgár, jellemes kereskedő, szerető férj és apa. Semmi mást nem akar, csak békében élni önmagával és a legfőbb hatalommal, földivel és égivel egyaránt. Szeretné boldognak látni feleségét és gyermekét, gyönyörködni kíván lovaiban. Komolyan hiszi, hogy az igazságtalanság megszüntetése után elégtétel kap. Az isteni hatalom földi letéteményese, az uralkodó ugyanis betartatja az írott törvényeket, amelyre a társadalom épül.

Vajon a „törvény bácsi” az egyénnek szolgáltat igazságot vagy a társadalmi rendet stabilizálja? Az igényérvényesítés sziszifuszi munka. Nincs oly hatalmas vagyon, amely beindítaná az igazságszolgáltatás nehézkes gépezetét. Amikor a hatalom elorozza két szép, fekete paripáját, Kolhaas – hite szerint – bízik a törvény érvényesülésében. Ügyvédet fogad, s kérvénnyel folyamodik a fejedelemhez: vizsgálja és ítélje meg a helyi elöljárók vérlázító önkényeskedését.

A feleség halála, amely véletlen (!) következménye egy túlbuzgó testőr ostoba tettének, végleg kicsapja Kolhaas Mihálynál a biztosítékot. A béketűrő és istenfélő ember egyszerre önbíráskodásba kezd. Nem kíméli a hatalom álszent napszámosait, akik pöffeszkedve magukat azonosítják az igazsággal. A ló ügye körüli huzakodás persze csak alkalmas ürügy arra, hogy maga szerezzen érvényt igazának. A véres tettével azonban saját érvényességét szünteti meg. A törvényes rend csak úgy állhat helyre, ha magára a törvénysértő Kolhaasra is lesújt. Igazságtétele tehát pürrhoszi győzelem.

Znamenák István rendezése enyhén átdolgozott szövegen alapul és elsősorban a színészi játékra támaszkodik. Az előadás jelmezeivel nem hivalkodik, s csak a legszükségesebb térelemeket és díszlettárgyakat használja. Az üres teret egyedül a plafonra vetített tájkép ellensúlyozza.

Szarvas József hihető alakítást nyújt a törvénytisztelő, naiv kereskedő szerepében, ám radikális fordulata kevésbé kiérlelt. Hevér Gábor Nagelschmidtje erőtlen partizánnak mutatkozik, míg a jogi csűrcsavarok cinikus ismerőjeként Rába Roland Müllere emlékezetesebb. Blaskó Péter megformálásában Luther tekintélyt parancsoló, ám szerepe nincs szervesen beágyazva a történetbe. A hatalom haramiáit alakítók derék munkát végeznek, akárcsak a többi szereplő. Az előadás témája érdekfeszítő, mégsem csap igazán a néző arcába. Korrekt munka.

*

Ambrus Mária és Zsótér Sándor újrafordította, átdolgozta, újraírta Tennessee Williams talán leghíresebb drámáját. A változást a Radnóti Színház előadásának címe is jelzi: Vágyvillamos – így egybeírva.

Kiiktatták a darab amerikaiságát, telerakták mai utalásokkal. Az eredeti cselekményt lecsupaszították, meghatározatlan térbe és időbe helyezték el. Az alkotók átiratában a Nagymező utca – azaz a „Pesti Broadway”, ahol maga a Radnóti Színház is található – nincs is olyan messze New Orleanstól.

A kétszintes díszlet (Ambrus Mária munkája ez is) egyszerre formázza meg egy belvárosi lakás csupasz szobabelsőit és egy bérház üres udvarát. A külső összeér a belsővel, egymásra vetül a színpadon. Kellékeket az alkotók gyakorlatilag nem használnak, viszont ötletesen kezelik a teret. A légkondi külső egysége kültéri padként is funkcionál, a ház előtti pincelejáró akár bőrönd is. Benedek Mari tűzpiros, élénk kék és retrósárga színekben pompázó jelmezei a szürke közegből kitörni próbáló emberi igyekezetet mintázzák.

Zsótér rendezése egy helyreállítási kísérletet mutat be. Blanche azért toppan be váratlanul húga, Stella otthonába, mert regenerálódni szeretne. Elkótyavetyélte a családi birtokot, eljátszotta a jó hírnevét, ám visszanyerné az emberi méltóságát. Szeretné, ha végre szeretné valaki. Múltja azonban bőrébe égetett billog, sehogy sem tud elkopni. Képtelen szembenézni a valósággal, hogy természete sok tekintetben elviselhetetlenné teszi.

Az alkotók négy főszereplő közötti kapcsolatrendszerre redukálták a történetet, de Zsótér egyértelműen Blanche alakjára koncentrál. A nőt frusztrálja a zajos világ, nem látja, hogyan lehetne benne élni. Konfliktusában azonban egyedül marad a világgal szemben, mert a többiek sokkal egyszerűbben fogják fel az életet. Csak önmagára képes figyelni, a körülötte levőkből csak annyit és azt lát, amely pillanatnyi lelki állapota láttatni enged. Kováts Adél fájdalmasan szépen mutatja meg, ahogyan Blanche felszámolja önmagát. Totális az átlényegülése (még a tapsrend alatt is benne marad a szerepben), a színpadon valami egészen nagyszerű születik.

Mindenki más kétdimenziós figura. Schneider Zoltán nagyszerűen alakítja a gátlásosan érzelmes Mitchet. Petrik Andrea megbocsájtóan próbálja szeretni férjét és nővérét is. Wéber Kata sokkal inkább hallatszik, mint látszik a színpadon. Martin Márta mexikói nője és Formán Bálint pénzbeszedője a szenvtelen és értetlen külvilágot hozza be a színpadra.

Csányi Sándor formálja meg a nyers ösztönlény Stanley Kowalskit, aki égbekiáltóan ellenpontozza a nő törékenységét, bizonytalanságát, érzékenységét. Komoly csatát vív Blanche-sal az élet birtoklásáért, a „fürdőszoba használatért”. Stanley jelenléte – a rendezői koncepció értelmében – az amerikai eredetihez képest azonban kevésbé hangsúlyos.

A Radnóti szikár előadása pontosan fogalmazza meg a szerencsétlen sorsok kilátástalan küzdelmét. Humánus, rengeteg érzelem van benne, ám szerencsére hiányzik belőle a túlzó szentimentalizmus.

*

A cikk az olvassbele.com oldalán olvasható.

Szubjektív POSzT 2012 - 1. rész

Idén is a Király utca és a Színház tér volt a Pécsi Országos Színházi Találkozó központi találkozóhelye. A kísérőprogramok ugyan behálózták a város legfontosabb köztereit, sőt idén először a Zsolnay Kulturális Negyedben is területet foglaltak maguknak, a kulturális gócpontok összekapcsolása mégsem tűnt maradéktalanul sikeresnek. Megnyugtató azonban, hogy a fesztivál látogatóinak zöme csodálattal beszél Pécs vendégszeretetéről. Ezt erősítette meg számomra a válogatók beszélgetése, amelynek véletlenül voltam fültanúja az egyik előadás szünetében.

Nem vállalkozhatom arra, hogy akár a fesztivál egészéről, akár a versenyprogram válogatásának minőségéről komplex véleményt alkossak, mivel nem láthattam mindent. A XII. POSzTról inkább benyomások maradtak bennem: rabul ejtők vagy elgondolkoztatóak. Néhány off esemény kivételével négy versenyelőadáson voltam jelen, amelyet a magyar színházi élet meghatározó budapesti társulatai jegyeztek.

*

A Vígszínház előadása fülsértő lármával és jókora kavarodással indul. Jelmezek, díszletek s kacatok hullanak alá a magasból. Rongyos ruhákba öltözött színészek Shakespeare-idézeteket mormolva merészkednek elő a színpad árnyékból. Valami nem túl bonyolultat, valami vidámat és reményre okot adót kell eljátszaniuk egy meglehetősen gazdag úrnak. Az egyik színészt fején találják egy nagy fémtálcával, s máris a Makrancos Kata előadásának közepén találjuk magunkat.

Padova dúsgazdag polgára, Baptista csak akkor adja kisebbik leányának a kezét, ha sikerül túladnia a házsártos és kibírhatatlan természetű idősebbik lányán, Katalinon. A szépséges és szelíd Biancának szép számmal akad is kérője, mindjárt négy, de „Kattant Kata” kinek kéne? Kapóra jön a szerelemre éhes férfihadnak a veronai hozományvadász, a tahó macsó Petruchio, aki jó pénzért bárkit az oltár elé vezetne. Nem nézi a fogát az ajándék lónak, egyébként pedig van érzéke egy házi kanca megzabolázásához.

A Vígszínház Makrancos Kata előadásában szinte mindenki bolond, talán a vénlány számba vett Kata az egyetlen normális. Tisztában van azzal, hogy a sok szépelgő pojáca között egy szókimondó, dacos nőnek alig van esélye a boldog házasságra egy olyan világban, ahol a résztvevők feje fölött döntenek a sorsukról. Mégsem áll be a sorba, nem engedi a természete.

Az ugyancsak öntörvényű Petruchio – az üresfejű színpadi közönség nagy örömére – alázza, gyötri Katát, a napot is holdnak kell látnia, mert a férfinak úgy tartja a kedve. Meg ez az általános társadalmi szereposztás. Gothár Péter rendezésében Makrancos Kata természetesen nem hódol be teljesen. A látszat ellenére a két főszereplő sajátos szerelmi rituáléja zajlik a színen. Viselkedésükkel felültetik az egész díszes társaságot. Kata okosan játssza az alázatos arát, s a végén egy jól helyezett ütéssel helyre teszi a házastársi szerepeket. Csak a miheztartás végett.

Shakespeare vígjátékát az ifjú Varró Dániel soronként újraköltötte. A korábbi fordítás már kissé porossá vált nyelvi játékai mai nyelven, üdén szólnak a nézőhöz. Kevés olyan pillanat van az előadásban, amelyre ne jutna egy jópofa gondolat, pazarul faragott rím, szellemes szólelemény. A szereplők kreatív ötletekkel, a hanghordozás gyors váltogatásával, a hangsúlyok eltolásával maguk is hozzájárulnak a játék totalitásához.

A Vígszínház előadása keretbe zárt álom. Nemcsak Gothár színpadképe és Bujdosó Nóra kitűnő jelmezei hatnak furcsán, de az előadás egész természete szürreális. A Víg társulata Shakespeare gyenge sztorijából sodró lendületű komédiát alkotott, amely végig képes megtartani fergeteges humorát. A mellék­sze­re­pekben is nagyszerű színészi munkákat láthatunk, külön kell szólni azonban Nagy Ervin flegma kamasz Petruchiójáról és Börcsök Enikő józan Katájáról. A furcsa pár tagjai tökéletesen egészítik ki egymást.

*

A szerelmi kapcsolatok manipulatív természetéről, az udvarlási szokások külön­bö­ző­sé­geiről beszél a budapesti Katona József Színház versenyelőadása. Gothár Péter Bessenyei György 1777-ben keletkezett és először 1792-ben bemutatott vígjátékát, A filozófust állította színpadra.

A Bessenyei-műnek módfelett sovány a cselekménye: Párménió nem kér a könnyelmű nőkből, Szidalisz ki nem állhatja a behízelgő modorú férfiakat. Szerintük előbbre való a belbecs, mint a „külső tekéntet”. A férfi filozófiai meggyőződésből megveti a szerelmet, a nő pedig komoly férfira vágyik, aki belső tulajdonságai miatt lobban érte szerelemre. Elvileg mindketten vonakodnak a házasságtól, ám Párménió húga, Angyélika ravaszkodása révén találkoznak, s elkerülhetetlenül egymásba habarodnak.

Gothár ragaszkodott a dráma eredeti nyelvezetéhez, amely, mi tagadás, alaposan megdolgoztatja a néző figyelmét. Rengeteg olyan kifejezéssel találkozunk, amelynek mára megváltozott a jelentése vagy ma már nem használatos – a műsorfüzet szótár része azért némiképp segíthet.

A fapadlós színpad félkör alakban deszkákkal határolt üres tér, amelyet a nézők felől égő gyertyák sora zár le. A magasban nagy, fehér, kerek lámpa lóg, mellette dróthuzalok feszülnek, rajta mindenféle kongatható tárgyak függenek. A színpadi látványhoz jól illeszkednek Izsák Lili furfangos jelmezei, furcsán fésült frizurái és mesterkélt hatású maszkjai.

Ötvös András szkeptikus Pármeniója kívülállóként szemlélődik, Tenki Réka Szidalisza kissé túlzottan visong, de ízesen ironizál. A különösen viccesre elcsúfított Pálmai Anna életrevalóan keveri a kártyákat, Fullajtár Andrea viaszarcú anyakirálynőként páváskodik. Karakteres még a „nagy paraszt” Pontyi szerepében Kocsis Gergely, aki szájhagyomány útján megismert ismeretanyagra támaszkodva folyamatosan tudósít a törökök történelmi tetteiről – Perzsiától a Rajnán át egészen a Nílus torkolatáig.

Az előadás elsődleges humorforrása a mai fülnek szokatlan archaikus magyar nyelv. Rá is játszanak arra, hogyan viszonyul hozzá a mai néző. Nem elég a nyakatekert mondatfűzés, a puccos szóhasználat, a szereplők beszédébe belekeverik az ízes tájnyelvet is. Tréfa tárgyává teszik az egyszerű gondolkodást épp úgy, mint ahogy fricskát kap a felszínes okoskodás is.

Gyengéje az előadásnak a dramaturgia, amely nem sokat törődik a mű apróbb logikai buktatóival (például ha mindenki ismer mindenkit, a két főszereplő vajon miért nem tud egymásról). Erőssége viszont a sodró lendületű mozgás és játék a régies nyelvvel, a kellékekkel. A színészek nemcsak a szavakat csűrik-csavarják, folyamatosan ki-be is járnak a háttérből nyíló ajtókon. Botokat szúrnak le a padlóba, puffanásukkal nyomatékosítják indulataikat, kijelölik az előadás ritmusát. A levert karók köré fonalat gombolyítanak, határvonalakat húznak egymás között. Váratlan mozdulattal szétszakítják a szálakat, áttörik a behálózott teret.

A színészek koncentrált játéka jó ritmusban viszi előre az előadást. Az üres szín az állandó mozgásnak köszönhetően megtelik élettel, s a nehezen emészthető szövegű műből intenzív színházi élmény születik.

(Folytatjuk)

*

A cikk az olvassbele.com oldalán olvasható

Tasnádi István: Paravarieté - ZSKN

Mi jár annak a kuratóriumi tagnak, aki nem támogatja az alternatív társulati performanszt? Nem mérhető rá nagyobb büntetés annál, mint hogy végig kell néznie az egyetlen tollvonással halálra ítélt művészeti produkciót.

Az utoljára érkező „néző”, a rettegett grémium (NKA) tagja, azaz a kilencből az egy. Az első sorok valamelyikében kinéz magának egy szimpatikusnak tűnő helyet, ám miközben tapintatos óvatossággal firtatni igyekszik ülőhelyének jogosságát, emberrablás áldozata lesz. A közönség épp hogy elhelyezkedik a nézőtéren, a színre lopakodó színészek hangos kiáltással rávetik magukat célpontjukra. Tudatosul bennünk: bizony elkezdődött az előadás.

A rablóbanda nekiszegezi a kérdést a hatalom emberének: a pályázatra felterjesztett produkciójuk miért nem kapott egy árva petákot sem az igényelt négymillió forintból? Mert nem tetszett neki, mert szar volt, azért. Az amatőr művészek szerint ez természetesen nem elfogadható indok. Úgy vélik, a könyörtelen hivatalnok meglopta őket. Számoljuk hát meg mennyivel is tartozik nekik? Négymillió osztva kilenccel, az annyi, mint négyszáznegyvennégyezer-négyszáznegyvenöt (persze kerekítve) forint. Ja, hogy van készpénzfelvételi napi limit a férfi bankkártyáján? Lássuk csak: akkor kilenc és fél, azaz tíznapi senyvedés vár rá az alkalmi alkotók fogságban. Persze mindez csak vicc, nem kell ám a színészeknek holmi erőszakkal kikunyerált alamizsna. Jöhet az igazi revans: induljon az előadás! És nézzük meg mi is.

A kerettörténet önmagában azért merész ötlet, mert az alkotók az amúgy roppant aktuális geggel (a független színházi produkciókra mostanában rájár a rúd: csökkentett költségvetési támogatás és a POSzT versenyprogramjába sem kaptak meghívót) egyben meg is méretik magukat. Ha az előadásuk tetszik a közönségnek, akkor valóban igazságtalanul járt el a kuratórium, ha azonban befogadóra nem találnak, jogos döntés született.

A produkciót öt színész játssza, egyikük a kurátor, mint ismert, kényszer-vendégszereplő. Rendhagyót kabarét, varietét adnak elő, tehát táncolva, zenélve, szavalva szórakoztatnak. Ha kell, a díszleteket maguk mozgatják – márpedig kell, mivel nem áll rendelkezésre modern színpadtechnika. Látszatra mind amatőrök, apa, anya és két fiúgyermek családi vállalkozása. És hát az alkalomszerűen beugró szereplő, a szerető sem nevezhető profi színjátszónak. Ám a valóságban igenis tehetséges színészeket látunk, akik azt játsszák, hogy színházat csinálnak. Házilag gyártottat.

Súgnak a másiknak, ha az elfelejti a szöveget, ha nem találja a kellékeket. Ha elsőre nem sikerül nekik egy jelenet, újrakezdeni sem átallanak. Kommentálják, elemzik egymás szereplését: ez most jó volt, ez meg egy kicsit sok. Rászólnak a másikra, ha az nem veszi észre hibáját. Lehetne ez az előadásmód nagyon erőltetett és felettébb kínos is, de bájos az a közvetlenség és egyszerűség, ahogyan ez a folyamatosan önreflektáló burleszk működik. Egyből érthető, hogy a színpadi bénázás, a bakiparádé csupán mímelt, önbeteljesítő karikatúra.

Csákányi Eszter parádés a bús-vidám Szabóné Hajagos Bettina szerepében. Nőimitátort (!) játszik, aki hűen a szerepéhez, meggyőzően tud sírni, nevetni, csábítani. Ha szükséges, hisztizik, beléd köt, sőt: pszichopatává válik. Gyereket szül és gondoz. Ételt ad férjének, elviseli mindazt, amit egy átlagos háziasszonynak tűrnie kell. Vágyaiban azonban az újrakezdés igénye bujkál. Legyen, mondjuk, X faktor, de elég neki az is, ha talál magának egy unalmas férfit, aki békén hagyja, ám néha az ágyba viszi. Teljesen mindegy. Csak kapjon még egy esélyt.

Ha Bettina a nőiséget szimulálja, a nyeszlett erőművész, Zoroaszter Leó a tipizált családfő. Iszik, mint a kefekötő, gyepálja a feleségét. Ha kell, erőszakkal szerez érvényt házastársi jogainak. A Felhőfi Kiss László által formált figura azonban leginkább az egyes életképek közötti üresjáratokban kierőszakolt szerepléseivel tűnik ki. Hiába ég a fiai feje, az önkívületi állapotában szavaló, túlzottan szerénynek mutatkozó fűzfapoéta elcseszett kínrímeiből születő költeményeken jókat derül a közönség (Fúrni szoktam néha hobbiból, Vasárnap szoktam lemosni). Erre mondjuk: annyira szar, hogy szinte már jó.

Az egyik fiú, Szemenyei János tehetsége a hangképzés. Az előadás jelentős részében a színpad szélén kezeli az előadás zenei aláfestését. Hol szintetizátora segítségével, hol pedig énekhangjával kreálja az effektet. Ez utóbbiba belefér az operabasszus és a kiszámíthatatlan artikulációjú gügyögés is. A másik fiú, Katona László igazi színpadi ezermester. Az este során játszik narrátort, komikust, fűszoknyás négert, fontoskodó orvost, a hatóság lekezelő napszámosát és buzgó gitáros-énekest. De legelőször is nagyhangú konferanszié, a botcsinálta társulat szócsöve, aki hol áradozik, hol meg sokat fáradozik. Túlzott komolysággal magyarázza bele a néző hasába a legnagyobb hülyeségeket is. Játéka végig a szellemesség és a bóvli határán egyensúlyoz, de a határvonalat sosem lép át.

Hegyi Norbert játssza az ellenszenves kurátort, de legemlékezetesebb alakítását a kissé kimért Buflakár Béla bőrébe bújva nyújtja. Cigarettázva, ráérősen és körülményesen elmondott magánszáma, az önnön unalmasságát és jelentéktelenségét alátámasztó nagy ívű beszéd igazán szellemes, és az előadás egyik legjobb pillanatai közé tartozik. De feldíszített karácsonyfaként is vicces, és kivívja az egész közönség tetszését, amikor a Bettinával összehozott randiján, leküzdve merevségét váratlanul táncra perdül.

A színpad elnyűtt szövetdarabbal körülfüggönyözött paravántér, amelyet mindössze egy összeeszkábált asztal és néhány, darabjaira hulló szék egészít ki. A jelmezeket talán egy ócskás kínálatából válogatták össze. A hülye is láthatja, hogy alacsony költségvetésű az ügy. Az ötletszínházhoz járul az elektronikus gitár és a szintetizátor által életre hívott egyszerű dallamvilág, mely kíséri, magyarázza, támogatja az egyes jelenteket. A látvány tényleg hitvány, a show azért – ha elsőre fura is – valahogyan működik.

Az előadás cselekménye nagyon esetleges, töredékekből, jelentek sorozatából áll össze. A csalódott művészi indulatból született kerettörténet jórészt csak gegként működik. Bár a végén újra találkozunk a hivatalnokkal, nincs teljesen végigjátszva az, miért is áll be végül a tapsrendbe, miért is fakad dalra a színészekkel. Meggyőzték a látottak? Merjünk nagyot álmodni.

A közpénzekből nem finanszírozott produkció maga a középszerűség krónikája. A játszók szerint az egyhangú mindennapok csak akkor válhatnak élhetővé, ha cirkuszi mutatványt csinálunk belőlük. Ennek érdekében elhangzik jó néhány előre beígért, szakállas poén, üres párbeszéd, banális fordulat. Tasnádi István a cirkusz sikere érdekében emlékezetes figurákat teremt, akiknek szánalmas életét meghökkentő, nevetséges, abszurd pillanatfelvételekben meséli el.

...

A teljes cikk, a Nem nyert az olvassbele.com oldalán olvasható.

Tasnádi István: A fajok eredete (R.: Dömötör Tamás) - ZSKN

Micsoda őrült ötlet filmet forgatni a broiler csirkéknek! A magát producernek valló István mégis hajlandó komoly pénzösszeget áldozni arra, hogy Zoltánnak az emberi evolúcióról szóló forgatókönyvéből film szülessen. A rendező korábbi, a 18 perc húsz másodperces (!), munkája volt ugyanis az egyedüli mozgókép, amely békét teremtett az egy ketrecbe zárt szárnyas közösség tagjai között. (Tarr Bélára egyenesen bevadultak!)

Egy szerzői filmes ne foglalkozzon a befogadói közeg minőségével, az ő feladata az alkotás, a producer törődik a nézőszám maximalizálással. Ugyan nem mondható mindennapinak, ha egy film elsősorban a kétlábú házi kedvenceknek készül, végeredményben azonban mindenki jól jár. Az alkotó megvalósíthatja álmait, ráadásul művét százezrek nézik meg. A tyúkok megnyugodhatnak, így a csirkefarm gondozója, Sándor is örülhet, mert a gazdálkodó által rábízott állatállományt hatékonyabban tudja nevelni. Van ebben némi logika. „Csináljuk hát meg!”

A célközönség érdeklődésének felkeltéséhez először is kell a filmben egy csirke. Lehetőleg valódi. Ha azonban a szárnyas fegyelmezetlen a forgatás során, szarik a rendezői utasításokra, akkor egy csirkeruhát öltött ember is eljátszhatja a szerepet. De ha még egy valamirevaló előadóművészt sem lehet előkeríteni, csak egy kényszeredetten lelkes producer elérhető, végleg elszakad a művészben a cérna. És akkor összedől a világraszóló vállalkozás, rászakad hőseinkre a banki hitel, megindul az individuális lejtmenet.

Szóval ezért látjuk az előadás elején egymás mellett heverni egy pince mélyén vagy egy aluljáróban szétszórt matracokon a börtönviselt, egykori büfésből lett csirkefarmi ultragondozót, a Duna tévé éjszakai műsorsávjában vetített, láthatatlan művek készítőjeként jegyzett filmrendezőt és az önbizalommal kellően felvértezett, de igen gyanús múltú üzletembert.

Ami azonban az egyéni sorsban a végpontnak mutatkozik, az egész emberiség története szempontjából a kiindulás. A Tasnádi István (és a színészek) szövegéből született „pszeudo-darwinista komédia”, A fajok eredete a három hajléktalan férfi reggeli rituáléit állítja mulatságos párhuzamba az egyedfejlődés fontos váltásaival. Ezzel mintegy egyenlőségjelet tesz az emberi faj felemelkedése és szellemi hanyatlása között. A jeleneteket az ismert tévés műsorvezető, Galambos Péter („Galamb”) ironikus kísérőszövege magyarázza.

Íme tehát az ember, aki az utca mocskából emelkedik ki, harákolva öntudatra ébred, használni kezdi, amit maga körül talál, fokozatosan megtanul artikuláltan kommunikálni, majd kialakul benne a kizárólagos birtoklás igénye. Végül annak is szemtanúi lehetünk, hogy három közül az egyik megeszi a maga készítette tükörtojást reggelire, a maradékot a második kitunkolja, az utolsó pedig belenyugvóan konstatálja, hogy ezúttal sem ő az egyenlők között az első. Kaja helyett viszont rábízzák a motyó jó részének cipelését. Nesze nekünk társadalmi szerveződés.

Dömötör Tamás rendezése nem a darwini evolúcióelméletet állítja pellengérre. Görbe tükrében inkább a »teremtett világ kontra fejlődő és változó világ« vitát látjuk megvalósulni. Az univerzális kerettörténetbe ágyazza a sikertelen filmforgatás cselekményét, melynek legviccesebb pillanata az ember és a vadtyúk egymásra találásának bemutatása.

...

A teljes cikk, a Mozit a csirkéknek! az olvassbele.com oldalán olvasható.