Az 1964. január elsején Békéscsabán született Szilasi Lászlót mindeddig főként irodalomtörténészként, kritikusként, esszéistaként ismerhették az irodalomkedvelők, aki egyébként a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának docenseként régi magyar irodalmat is tanít.

Meglepő vagy sem, mindenesetre tény, hogy Szilasi László a 2010. évi Ünnepi Könyvhétre készült el első önálló szépirodalmi művével. A Szentek hárfája című [A regény címe a mai nevén Tranosciusként is emlegetett evangélikus énekeskönyv-gyűjtemény, a Chitara Sanctorum magyarra fordított elnevezése, amelyet a „szláv Luher”-ként is emlegetett sziléziai lelkész, Georgius Tranoscius adott ki Lőcsén 1636-ban] regényt természetesen a szerző múltja miatt sem nevezhetjük tipikus első regénynek, amely saját magán hordozza az induló írói pálya útkeresésének jellemző hiányjeleit. Szilasi regénye kiforrott mű, határozott ecsetvonásokkal papírra vetett alkotás, amely már egy érett írói pálya gyümölcse. Mi sem bizonyítja jobban ezt, hogy Lator László (Az egyetlen lehetőség) és Darvasi László (Virágzabálók) nyomdokaiba lépve az idei Rotary Irodalmi Díj büszke birtokosának mondhatja magát a szerző, aki szoros küzdelemben olyan írókat utasított maga mögé, mint Ferencz Győző (Szakadás) vagy Garaczi László (Arc és hátraarc).

A mű, mint építmény alapját egy rejtélyes bűntény adja, amely egy fiktív alföldi városban, Árpádharagoson esett meg, amely nyugodt szível rokonítható a szerző valóságos szülővárosával, Békéscsabával. 1924 Szentestéjén az evangélikus nagytemplomban az Úr és a Gyülekezet színe előtt egy bizonyos Grynaeus Tamás diák hat lövéssel agyonlövi Omaszta Mátyás árpádharagosi módos parasztgazdát. A gyilkos tett okozta riadalom közepette azonban tettes és áldozat nyomtalanul eltűnik, se hírűk, se hamvuk.

Arra a titokra, hogy ki ölte meg Omasztát az éjféli misén, négy elbeszélő, Makovicza Bálint deák, az egykori ÁVO tiszt, Ladik István, egy meg nem nevezett történész és a frissen végzett bölcsész, Kanetti Norbert próbálja megkeresni a választ. A regény egymásra és egymásba épülő fejezetei négy különböző időpillanatban (1924, 1928, 1954-56 és 1989) igyekeznek felfejteni a rejtélyes bűntény indokait és következményeit. Ahány idősík, ahány elbeszélő, annyi történet. A történetmesélők mindegyike a maga módján, különböző időben és eltérő módszerrel kutakodik, és mindig valami másra lelnek, mint amire számítanak, végzetüket azonban az árpádharagosi templom sajátos hangulatú építménye fogja össze, így vagy úgy, de mindannyiuk erőszakos esemény (merénylet vagy baleset) áldozata lesz.

Az egymást követő nyomozások a korábbi nyomozások felderítésévé válnak. A kérdések egyre szaporodnak, a lehetséges válaszok pedig egyre inkább megcáfolásra kerülnek. Újabb és újabb elméletek látnak napvilágot. A mű végére a bűntény valódi indítékaira nem kapunk magyarázatot, mert nem a megoldás felé haladunk, sokkal inkább a nyomozó olvasó kizökkentése, elbizonytalanítása a cél, amely a múlt és az igazság felderíthetetlenségét kántálja. A regény befejezése az irracionalitásba hajlik, amely azt illusztrálja, hogy a történet idővel, a számtalan elmesélés következtében végül legendásodik, eljutunk oda, ahol már minden lehetséges, ahol a történet már túlnőtt önmagán, helyi mitológiává vált.

A kötetben a nyomozás árnyékában vagy éppen az előterében felépül Árpádharagos történelme. A város történetének időbeli metszetei a bűnügyi szál hozadékaként jelennek meg. A törökök által feldúlt települést az evangélikus szlovákok betelepítésével népesítették be újra, szemtanúja lehetünk a nagytemplom építésének, valamint a helyi 56-os forradalmi eseményekkel is megismerkedhetünk, végül egészen napjainkig követhetjük Árpádharagos főterének arculatváltozását. Persze bizonyos értelemben maga a bűnügy az ürügy, a forma, amelyen keresztül a gazdag haragosi világ kerül bemutatásra.

A Szentek hárfájában látványosan keveredik valóság és fikció, művészet- és irodalomtörténeti tudás, valamint egyéb kulturális ismeretanyag. Az egyes fejezetek eltérő narrációja a nyelvhasználat különbözőségében is megmutatkozik, amelyen belül elfér a cirkalmas, nyakatekert elbeszélés, a sűrű káromkodással átszőtt kortárs kocsmanyelv vagy a szubjektivitást száműző objektív megfigyelői aspektus. Szilasi regényét tót, angol, német és latin betoldásokkal ékesíti, együtt él benne a vulgáris és a tudományos nyelv, amely így sokszínű, eklektikus, komplex közeget eredményez. Sajnos ez a sokszínűség néhol túlburjánzik, és nem sikerül megtartania az egyensúlyt a kor- és várostörténeti aspektus és a krimiszál között. Véleményem szerint, jobb lett volna, ha a szerző helyenként visszafogta volna magában az irodalomtörténészt.

Nem könnyű olvasmány a Szentek hárfája, helyenként közelít a kortárs magyar irodalom népszerű, általam azonban nem kedvelt „posztmodern” vonulatához, amelyet Kukorelly, Garaczi és társai szövegközpontúsága határoz meg, de szerencsére a Darvasi-féle narráció is helyet kap a regényben. Bevallom, e jegyek felismerése során élveztem leginkább a regényt. Persze, nem tudom, melyik a járhatóbb út, szerencsésebb-e, ha a szerző választ a járható utak között, vagy jobban teszi, ha egybefőz minden tudást, amivel rendelkezik. A választás talán követhetőbb út. Én igen lassan lendültem bele a könyv olvasásába, az első fejezet barokkos körmondatai közben egyszerűen elkalandozott a figyelmem, később azonban berántott a könyv világa. Nagyon észnél kell lenni, miközben a Szentek hárfáját olvassuk, a felületes olvasó halálra van ítélve. Ez egyben erénye és hátrány is a műnek, hiszen könnyen eltántoríthatja az olvasót a könyv eklektikus szövege, ellenben pedig igényes befogadói pozíció felvállalásra sarkall, amely az olvasóra bízza a mű értelmezési sokszínűségéből adódó egyénre szabott befogadó viszonyulást, ahogyan a könyv maga is fogalmaz: „Ami téged személyesen érdekel benne, azt kell előásnod, azt kell megcsinálnod, mást úgyse tudsz”.