Minden fénykép sok millió pixelből, képelemből épül fel. Távolról az apró képpontokat nem tudjuk megkülönböztetni. Ettől persze még ott vannak. Mert minden nagy egészt apró részecskék alkotnak, amelyek azonban olyan szorosan tapadnak egymáshoz, hogy szinte eggyé olvadnak. Ezért közelebbről, kockáról kockára kell szemügyre venni a felvételt. Csak így kaphatjuk meg a teljes képet.

Így építkezik Tóth Krisztina legújabb prózakötete is. A Pixel harminc novellát fűz egymáshoz. Mindegyik történet egy-egy emberi testrész köré szerveződik. Ezek a szövegtest önálló darabkái. Apró képecskék a tablón. Ám az emberi test alkatrészei nem valódi szereplői az egyes novelláknak. Sokkal inkább csak metaforái a rész-egész viszonynak.

A főszerepeket ugyanis hús-vér emberek játsszák. Olyanok, mint bármelyikünk. Az egyes fejezetek pedig a hétköznapok mozaikdarabkái, önálló létjogosultsággal. Saját idejük, terük van. Sajátságos ízzel, hangulattal. Mégis a történetük kötetté szervezve teljesedik ki igazán. A Pixel ezért a rövid prózák regénye.

Ha jobban megfigyeljük az egyes történetmorzsákat, észrevehetjük, hogy számos ponton egymásba kapcsolódnak. Hálózatot alkotnak, a szereplők pedig átjárnak az egyik történetből a másikba. Főszereplőkből mellékalakokká válnak, epizodistákból főhősökké lépnek elő. Mert összefügg az is, ami látszólag egymástól független.

Erős kapocs például az elbeszélő személye. Vagy sokkal inkább: távolságtartó személytelensége. Teljesen a fotográfustól függ, hogy milyen mozzanatokat kap lencsevégre. Kíváncsi leskelődő, aki rövid ideig a szereplőkön pihenteti tekintetét. El sem kezdett vagy éppen befejezetlen történeteket mond el. Aztán elfordul, és újabb elmesélnivaló után néz. De mindig ugyanazt találja meg, csak másképpen elmondva.

Az elbeszélő is többször felhívja az olvasó figyelmét: akár szembe is szállhatna a sors rendelésével. Kedve szerint alakíthatná a történeteket. Olyan irányba terelgethetné a sorsokat, ami tetszene az olvasónak, az írónak, de még a szereplőknek is. Könnyedén megtehetné. Megvan hozzá a hatalma. Néha enged is a kísértésnek. Ahogyan mindenkiben él a vágy a kacskaringós utak kiegyenesítésére.

De ezek a meglesett sorsok a kínálkozó lehetőségek közül rendre a legrosszabbat választják ki. Mintha ez törvényszerű lenne. Ezért az elbeszélőnek többször korrigálnia is kell magát. Mert más a jó szándék, és megint más a valóság. Erős bennünk a vágy a boldogságra, akár fiatalok, akár idősek vagyunk, akármelyik országban élünk. Mindenki ugyanazt akarja: magának kikaparni a gesztenyét.

Szerelemre és figyelemre vágyunk, bizonyságot akarunk arról, hogy létezünk. A receptet viszont sajnos nem kapjuk meg – pedig mennyivel könnyebb lenne. Csak kiváltjuk a szert, ami gyógyír minden bajra. Tuti tipp hiányában azonban egészpályás letámadással hajszoljuk az örömöket. Igyekszünk megkapaszkodni bennük, és egyáltalán nem meglepő, ha próbálkozásaink rendre zátonyra futnak. Testünk elkopik, lelkünk megfakul. Elhalványodunk, elhasználódunk. Reményeink lassan elszállnak, végül csak a vágy marad meg.

...

A teljes írás, a Kikockázva, az olvassbele.com oldalán olvasható.