Walter Vale (a nagyszerű Richard Jenkins alakítja) zárkózott, ötvenes éveit taposó férfi, akinek felesége már elhunyt, egyetlen gyermeke pedig valahol a távolban él, így magányosan telnek napjai. A Connecticut-i egyetemen dolgozik, de már nem igazán leli örömét a tanításban. Szabadidejében eltávozott felesége hangszerén igyekszik zongorázni tanulni, ám semmi tehetsége nincs hozzá. Könyvet is ír, de már az sem hozza igazán lázba. Barátai nincsenek, és ő sem keresi az emberek társaságát.

Egy nap – munkahelyi kötelezettség okán – New Yorkba utazik, ahol egy konferencián kell előadást tartani egy olyan könyvről, amelyet nem is ő írt, csak társszerzőként adta a nevét hozzá. A new york-i lakásában azonban különös meglepetés fogadja. Távollétében egy bevándorló pár, a szíriai Tarek (Haaz Sleiman) és annak szenegáli kedvese, Zainab (Danai Jakesai Gurira) költözött a lakásába. Hamar kiderül, hogy mindhárman tévedés áldozatai, a fiatal pár kész is azonnal távozni hősünk otthonából, ám Walter felajánlja nekik, hogy amíg nem találnak új szállást maguknak, fogadják el vendégszeretetét. Már önmagában ez a meglepő gesztus is mutatja, Walternek szüksége van az emberi kapcsolatokra. Véletlenek pedig nincsenek, a két kedves idegent az égiek küldték, hogy megindulhasson hősünk lassú feloldódása.

Walter miközben ellátja hivatalos teendőit a konferencián, összebarátkozik Tarekkel. A fiúnak szenvedélye a ritmus, esténként egy kocsmában játszik az afrikai dobján. Walter és Tarek között megköttetik az egyezség, az ott-tartózkodásért cserébe a szíriai férfi leckéket ad vendéglátójának az ütőhangszeren. Ám a sors keze ismét belenyúl a történésekbe. Tareket a metróban egy mondvacsinált ürüggyel letartóztatják. Ekkor derül ki, hogy a fiatalok illegálisan tartózkodnak az országban. Hősünk mindennap bejár a börtönbe újdonsült barátjához, ügyvédet fogad fel ügye elrendezésére, ám sehogy sem képes megakadályozni az amerikai bevándorlás-politika szerint működő idegenrendészeti igazgatás gépezetét. Tareket kiutasítják az országból.

Walter mindeközben az élettől kap még egy találkozást is, Tarek édesanyja, Mouna (Hiam Abbas) személyében. A középkorú éveiben is nemesen szép nő – aki férje elvesztése után határozta el, hogy elhagyja hazáját – beférkőzik hősünk szívébe, és ez az érzés kölcsönössé válik. Gyönyörűen emberi, ahogy a film bemutatja a két ember apró lépéseit egymás felé. Mouna azonban – bármennyire is szeretne – nem maradhat, miután a fiát hazatoloncolták Szíriába. Walter tehát ismét magára marad, de ez az egyedüllét már nem olyan keserű, mint a látogatás előtt volt.

Thomas McCarthy alkotása persze mindeközben csendesen ráirányítja a figyelmünket az Egyesült Államokban a 2001. szeptember 11-i tragédia után bekövetkező változásokra, amikor a félelem olyannyira beette magát az emberek fejébe, hogy a hivatalos szervek sem tudtak már józanul gondolkozni, és sutba dobva jó néhány emberi jogot, megpróbálták az állam biztonsága szempontjából elrendezni a helyzetet. Ilyenkor nincs mérlegelési jogkör, nincs egyediesítés, nincs ember, csak a törvény toleranciát nem tűrő parancsszava létezik.

A film emellett lehelet finoman kapcsolja össze a magány és a kulturális intolerancia motívumát, amely mindannyiunkat idegenné tesz bárhol és bármikor. Két ember találkozása azonban komoly teremtő együttlét, mert mindig van, aki ad, és aki fogad. Mindenki életében vannak látogatók, akik csak rövid ideig tartózkodnak velünk egy helyen, ám sokkal súlyosabban érzékelhető a jelenlétük, mint azoknak, akik mindennap a közelünkben élnek. A látogató az ilyen találkozásokról beszél, csendesen, finoman, nagyon emberi módon.