Ha az év végét filmdömpinggel zártam, az újévet sem kezdhettem el másként. Az elmúlt öt nap éjszakáján egy-egy filmélménnyel gazdagodtam. Lássuk miként is hatottak rám.

Lisa Cholodenko: The Kids Are All Right (2010)

Nic (Annette Benning) és Jules (Julianne Moore) házasságban élnek, és a spermabank közreműködésével született gyermekeikkel, a tizennyolc éves Jonival (Mia Wasikowska) és a tizenöt esztendős Laserrel (Josh Hutcherson) egy boldog családot alkotnak. Mivel a lány eléri azt a kort, amikor már szülői beleegyezés nélkül utánajárhat annak, hogy ki az, akinek genetikailag köszönhetik az életüket, a fiú kérésére felveszi a kapcsolatot a spermabankkal. Paul (Mark Ruffalo) egyedül él, felesége sosem volt, alkalmi kapcsolatokból próbálja fenntartani azt a látszatot, hogy van érzelmi élete. Váratlanul éri a megkeresés, miszerint a spermája segítségével született fiatalok meg akarják ismerni őt. Maga sem tudja mit remél, de belemegy a találkozóba. Nic és Jules ódzkodva veszik tudomásul csemetéik hirtelen érdeklődését genetikai apjuk iránt, azonban Julesnak hamarabb sikerül megbékélni a férfivel, akiről úgy tűnik rendes egy pasas, és a srácok is megkedvelik. Nic azonban félti a családi békét, és egyébként is szereti a rendet maga körül, ebbe pedig a férfi nem igen fér bele.

A The Kids Are All Right annak ellenére, hogy a napokban a Golden Globe díjkiosztón a vígjáték/musical kategóriában nyerte meg a legjobb film kategóriát, valójában egy családi dráma, amely ugyan tele van kedves és humoros jelenetekkel, ám alapvetően őszintén beszél egy homoszexuális pár családi életéről, és mindarról, ami azzal jár. Láthatjuk, hogy az azonos nemű párokat sem kerülheti el a háztartási válság, hiszen a megértés és odafigyelés hiánya minden kapcsolatot próbára tesz. A film rendkívül intelligens módon kezeli a másság kérdését, nem csinál belőle hősi eposzt, nem akarja szétfeszíteni a filmnézők érzelmi világát csak azért, hogy együttérzést váltson ki a másság iránt. Lisa Chodolenko filmje csak egy családról mesél, ahol a jó szándék ellenére ki nem beszélt problémák felkavarják a családi békét. A család viszont mindennél előbbre való, nincsen annak számára hely, aki ezt a köteléket fel akarja bontani.

Tom Ford: A Single Man (2009)

A Christopher Isherwood művéből készült film, amely itthon sem a mozikba nem jutott el, sem dvd kiadást nem élt, a Dél-Kaliforniában élő angol homoszexuális főiskolai professzor, George Falconer (Colin Firth) egyetlen egy napját kíséri végig a hatvanas években, a Kubai rakétaválság idején. A férfi az életével készül leszámolni, mert miután szerelme, Jim (Matthew Goode) nyolc hónappal ezelőtt egy autóbalesetben életét vesztette, nem találja a helyét a világban. George a fiók mélyéről előveszi revolverét, töltényeket vásárol bele, magához veszi banki széfben tárolt értékeit, búcsúleveleket ír néhány barátjának, némi készpénzt hagy hátra a házvezetőnőjének, rendelkezik az életbiztosítása felett, valamint jól látható helyre készíti össze a lakás kulcsait, illetve azt az öltönyt, amit a saját temetésén kíván majd viselni. George kész távozni erről a világról, azonban egyik diákja, Kenny Potter (Nicholas Hoult) váratlan elszántsággal próbálja a társaságát keresni, egy átivott éjszaka után végül George házában kötnek ki.

A film néhol téveszt arányt az érzelgősség és az érzelmesség között, de mégsem beszélhetünk feltűnő hiányosságokról a film kapcsán. Mégis Tom Ford filmje igazából egyedül Colin Firth alakításáról marad emlékezetes a néző számára. Miközben a film története szépen lassan csordogál előre, egyre inkább lankad a néző figyelme, a látottak nem ragadják magával, végül csendesen, szinte már az unalom határán zárul le a film. Kár érte, mert Colin Firth élete egyik legjobb alakítását nyújtja.

David Gordon Green: All The Real Girls (2003)

Paul (Paul Schneider) és haverjai egy vidéki kisvárosban laknak, Amerika valamelyik déli államában. A srácok ugyan már a harmincas éveiket tapossák, és jó ideje két kezükkel keresik a betevő falatra valót, eddig még nem sikerült felnőniük. Jóképűek és meglehetősen léhák. Ennek megfelelően még mindig rendszeresen hajkurásszák a környékbeli lányokat, a családalapításnak még a halvány gondolata sem fogant meg fejükben. Paul a kisváros fiatal lányai körében nem örvend túl nagy népszerűségnek. Nincs olyan lány, aki nem fordult volna meg az ágyában, és távozóban ne kapott volna tőle valami keresetlen emléket.

Legjobb barátja, Tip (Shea Whigham) kishúga azonban hazatér a távolban töltött leány kollégiumi évek után. Noel (Zooey Deschanel) és Paul hamar összebarátkoznak, és később gyengéd érzelmek ébrednek fel bennük egymás iránt. A lánynak azonban még nem akadt fiúval dolga, ezért bátyja nem nézi jó szemmel, hogy a csajozásairól hírhedt haverja a testvére körül lebzsel. Paulnak bizonyítania kell, hogy rossz híre ellenére tiszta szándékkal közeledik a lányhoz. Meggyőz mindenkit, hiszen a lány a macsó férfiből szerelemes kiskamaszt varázsol, azonban a lány felnő, és ezúttal ő éget mély sebeket a fiú szívébe.

David Gordon Green filmje feltűnően intelligens mozi, amely tele van őszinte érzelmekkel, miközben nélkülözi a felesleges érzelgősséget, egy kitűnő szerelmes film, amely két lábbal áll a földön. Úgy mesél, akár az élet, mintha egy – a sajnos mára lassan elfeledett – Hal Hartley filmet látnánk, ráadásul Hartley filmjeinek enyhe modorosságát is elkerüli. Középpontban persze Paul és Noel története áll, de ezenkívül sok apró szállal beszél az emberi kapcsolatokról, a felnőtté válásról, a halálról, a lemondásról, az elfogadásról, a megbocsátásról, azaz egy sor olyan dolgokról, amely mindannyiunk életében megoldandó feladat. A film szereplőit ismeretlen színészek (ez alól talán csak az azóta ismertté vált Zooey Deschanel a kivétel) alakítják, azonban olyan átütő erővel, amire sok sztár képtelen volna. Az All The Real Girls című film megejtően rokonszenves film, lelket simogató és kegyetlen, vidám, és közben nagyon szomorú. Kárörvendhetnénk persze Paul szerencsétlenségén, hogy ő is azt kapta, amit megérdemelt, de mégis csak együtt érzünk vele, hisz a hibákból való tanulás cseppet sem kéjutazás, de mindig van előre mutató jel, ebben bízhatunk.

Duncan Jones: Moon (2009)

Sam Bell (Sam Rockwell) asztronauta csöndes, ám tevékeny magányában dolgozik a Holdon, a Lunar Industries energia-kitermelő cég Sarang nevű bázisán. Egyetlen társa, Gerty (hang: Kevin Spacey), az emberi hangon és smiley hangulatjelekkel kommunikáló mesterséges intelligencia. A Sam szerződésében rögzített három év lassan a végéhez ér, a férfi már alig várja, hogy végre visszatérhessen a Földre, ahol felesége és kislánya várja. A férfit azonban látomások kezdik el gyötörni, mígnem balesetet szenved. A baleset után megváltozik minden, szépen lassan kezd tudatára ébredni a szörnyű valóságra, arra, hogy nincs egyedül. Sam ugyanis egy klón, akit használat után kihajítanak a szemétbe, mint egy üres kartondobozt.

Duncan Jones filmje a hollywoodi mega-produkciókat megszégyenítő módon apró pénzből fenséges Holdbáli tájat varázsolt a vászonra, amely a klausztrofóbikus űrhajó belsővel és Clint Mansell égentúli zenéjével kiegészülve különleges erejű hipnotikus kamaramozit teremtett.

A Hold azon filózik, hogy tulajdonképpen mi is az ember? Mennyiben más, mint egy robot. Gerty programozható, de tisztában van önnön korlátaival. Sam úgy hiszi, hogy szabad akaratából dolgozik a Holdon, ahonnan a szerződésének lejárta után szabadon távozhat. Vagy mégsem. Az is lehet, hogy az ember ugyanannyira programozható, mint egy gép, csak éppen nincs ennek tudatában. Születésünk után a család, a társadalom megannyi ismeretanyaggal tölt fel minket, majd kialakulnak a függő viszonyok. Érzelmi függőség, anyagi kötöttség, emlékképek. Mi van, ha mindez megrendezhető? Aki Istent játszik, megalkotja a játékszabályokat, a játékos pedig maga a két lábon járó gépezet. De ami látszólag ugyanaz, az sem feltétlenül egyezik, kiderül, hogy egy robot sokkal nagyobb empatikus erővel rendelkezik, mint egy hús-vér lény.

A Hold Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeiájával és Andrei Tarkovszkij Stalkerjével rokon alkotás, szuggesztív képei és Sam Rockwell lebilincselő játéka meglepő élményben részesíti a nézőt, amely a napjaink sci-fijei között különleges kivételt képez.

Eran Kolirin: Bikur Ha-Tizmoret (A zenekar látogatása) (2007)

Az alexandriai rendőrzenekar Izraelbe érkezik, hogy koncertet adjon egy arab kulturális központ megnyitóján. A repülőtéren azonban senki sem fogadja őket, ezért a sikertelen telefonos segítségkérés után úgy döntenek, hogy saját kezükbe veszik sorsuk irányítását. Az angol nyelv és a helybéli hangzók azonban csúnyán elbánnak velük, így Petah Tikva helyett Bet Hatikvában, egy poros kisváros kopott épület rengetegében kötnek ki, ahova még a kultúra sem tette be a lábát, nemhogy egy arab kulturális központ. Aznap több busz már nem indul sehova, így a zenekar nyolc tagja ott ragad éjszakára. Betérnek az első útjukba eső kisvendéglőben, ahol két dologtalan férfi és a vendéglő gyönyörű szép asszonya fogadja őket. A meleg fogadtatásnak köszönhetően megebédelnek, majd az éjszakát is e három helybéli vendégségében töltik el. Ott tartózkodásuk alatt viszont elkerülhetetlen a kapcsolatba lépés, így a zenekar tagjai betekintést kaphatnak az ott élők hétköznapjaiba, egy családi perpatvar kellős közepén, a helyi szórakozóhelyen, illetve a kisváros üresen kongó utcáin.

Eran Kolirin első filmje leheletfinoman beszél a zsidó-arab együttélésről, miközben messze elkerüli a hivatalos állampolitika kérdéseit, csak egy-egy gesztusból, a falon egy képről tudhatjuk, hogy arabok és zsidók között nem feltétlenül békések a viszonyok. Ebben pont az a nagyszerű, hogy annyira rejtett ez a szál a filmben, hogy csak akkor tudatosul bennünk, ha nagyon odafigyelünk. Hihetetlen arcok ezek a zenészek, a zenekarvezetőtől kezdve egészen a fiatal nőcsábászig. Csendes mosolyok, szemérmes és kacér tekintetek, rácsodálkozó arcok mesélnek egy találkozásról, amely mindegyik fél számára üdítően kivételes.

Az izraeli–amerikai–francia együttműködésből megszületett film akárha Menzel, a korai Forman filmek, vagy Kaurismäki útján lépkedne. Oly könnyed, oly szomorúan szép, oly megható, oly emberi, mellesleg piszok jó zenét hallunk. Ettől a filmtől bárki jókedvre derülhet.