jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Georg Büchner: Leonce és Léna, Kolozsvári Magyar Állami Színház; rendező: Tompa Gábor (POSzT 2011)

Fehérre mázolt arcú figurák balettoznak be a színpad közepére. Testüket barokkos jelmezek borítják, fejükön holdfényű paróka. Ruhájukból és álhajukból csak úgy száll a rizspor. Egybeolvad a kopott zöldbe és málló barnába öltözött helyiségben kavargó porral.

A szobában néhány antik bútordarab, hanyagul szétdobálva. A falon kitört üvegablakok és töredezett vakolat. Hol járunk? Raktárépület ez? Esetleg trónterem? A kolozsvári Magyar Állami Színház Leonce és Léna előadása álomszerű, hamiskás, szürreális világban játszódik.

A szobába betóduló viaszfigurák csoportképpé merevednek. Arcukon mintha csodálkozás látszódna. Talán meglepte őket, hogy most itt színház lesz? A közönség mindenesetre megtöltötte a nézőteret. Csináljunk akkor színházat! A kísértetalakok óvatosan kioldalognak a színről. Kezdődhet az előadás.

Popo királya, Péter, a tekintélyes államtanács által megerősítve, elhatározza, hogy fia, Leonce feleségül veszi Léna hercegnőt, Pipi birodalom trónörökösét. Mert ezt kívánja az ország érdeke. És amiről a királyi felség egyszer döntött, az el van döntve. A két fiatal azonban idegenkedik az előre elrendelt házasság gondolatától. Nem illik bele szentimentális, filozofálgató, öngyilkosságra is hajlamos „lényük” ideájába. Távoli vidékre menekülnek hát a szülői önkény elől. Isten, a Sors vagy a Véletlen, mégis összetereli a hercegnőt és a herceget. Micsoda irónia! Önként és dalolva lesznek egymáséi.

Péter király hiába készülődik az esküvőre. Se menyasszony, se vőlegény, uralkodói elhatározás ide vagy oda. A kialakult helyzetben bajos lenne megtartani a fényes lakodalmat. Valerio, a herceg vidám, kalandor útitársa azonban ismeri a megoldást, amely gyógyír lehet minden bajra. Két ember nagyságú babát hoz magával. Eskessék össze őket a fiatalok távollétében. Az eskü után lehullik az álarc. Leonce és Léna büszkén áll a király előtt. Győzött a Szerelem, a Szabad akarat, persze. Lesz nagy vigadalom – és csalódottság, amikor kiderül, hogy az érdekházasság megköttetett. Mert amit a király egyszer eldöntött, az el van döntve. Vagy mégsem?

Tompa Gábor rendező a büchneri alapanyagból az automata gépek látszatvalóságát teremti meg, amelyben üres minden fennkölt szó, álszent minden érzelem, akaratlan minden mozdulat. Az egyéniség nem létezhet. Hús-vér emberek helyett kongó bábfigurák népesítik be ezt a szürreális világot. A maszkok alatt is csak újabb és újabb álarcokra lelhetünk. Ha lehámozzuk a rétegezett arcfestéket, az áporodott gúnyát, nem találunk alattuk az égvilágon semmit.

Pedig mintha mindenki csupa derű lenne. Komédiások tömege tölti be a teret, mi meg vidáman kacagunk. De még a jókedv, no meg a szomorúság is csak felvett póz. A játszók kecses tánclejtése, balettet imitáló mozdulatai valószerűtlenül hatnak, a dallamos énekszavaik hamisan csengenek a piszkos falak között. Láthatatlan gépezet rángatja a bábokat. Papírmasé figurák masíroznak a csettintések ritmusára. A Nagy Marionett Rendező kénye-kedve szerint rendelkezik a bábok élete felett. Mert ők az arcukra rajzolt grimasszal – saját akarat, önálló gondolat nélkül – egy jól kiszámolt rendszer alkatrészei.

...

A teljes írás, az A bábok élete, az olvassbele.com oldalán olvasható.

Anton Pavlovics Csehov: Három nővér; Kolozsvári Állami Magyar Színház; rendező: Tompa Gábor

Olyan még sosem esett meg velem, hogy egy színpadi művet alig egy hónapos intervallumon belül két teátrum interpretációjában tekinthettem meg. Csehov Három nővér című darabja esetében most éppen ez történt velem.

Mint ahogyan arról korábban már írtam, szeptember végén Budapesten töltöttünk pár napot. Ott tartózkodásunk alatt feleségemmel a Nemzeti Színházba látogattunk el. Mivel ott létünk időszakban indult csak be a 2010/2011 színházi évad, és így kevés előadás közül lehetett válogatni, az Andrei Şerban rendező által színpadra álmodott Három nővérre esett a választásunk, amelynek bemutatója épp szeptember végére esett. Mindeközben arról is tudomásunk volt, hogy az ősszel a Pécsi Harmadik Színház által az Európa Kulturális Főváros cím kapcsán indított „Határtalan város Határtalan színház” program keretében Pécsre látogat a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata. A kolozsvári magyar társulatot a korábbi években a POSzT ideje alatt színvonalas előadásai láttán (Woyzeck, Hosszú péntek) igen megkedveltünk, így semmiképp sem hagyhattuk ki idei vendégeskedésüket, főleg, hogy az elmúlt három évben nem kerültek beválogatásra a Színházi Találkozóra. A határontúli társulat szintén Csehov híres darabját hozta magával Európa egyik Kulturális Fővárosába. Az előadás Romániában elnyerte a 2008-as év Legjobb Előadás, és a Legjobb Rendező (Tompa Gábor) UNITER (Román Színházi Szövetség) díját. Şerban rendezői munkájára már megváltottuk a jegyünket, amikor tudomásunkra jutott az, hogy a kolozsváriak szintén Csehov híres darabját hozzák magukkal. Ez volt a szerencsénk, mert – amennyiben előre tudjuk a kolozsvári előadás címét – valószínűleg más színházi élmény után nézünk Pesten. Így viszont abba a szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy ugyanannak az előadásnak két olvasatát láthattuk, mégpedig mindkét esetben a mai embernek szólót.

A két előadás ugyanarról beszél, az elvesztegetett lehetőségekről, arról, hogy mindannyiunknak van egy Moszkvája, amely után örökösen vágyakozunk, de itt és most nem tudjuk megteremteni azt az egyensúlyt, amely megnyugvást biztosítana a számunkra, amely elhozná számunkra a várva-várt Boldogságot. Mivel ugyanarról a darabról van szó, adva van a téma azonossága, de valahogy még is az volt az érzésem, hogy a két társulat – a darabban rejlő számos lehetőség közül – egy utat jár be, miközben egészen máshova helyezik a hangsúlyokat. Şerbanék előadása például jobban elrugaszkodik Csehovtól (Kosztolányi Dezső fordítását például maga a rendező és Keszthelyi Kinga szabta újra a Nemzeti előadására), több az irónia, kikacsintás a nézők felé, míg a kolozsváriak előadás Kosztolányi eredeti fordítását vitte színpadra, és bár megjelenik benne a humor, és az abszurd pillanatok sem maradnak el, mégis mintha olykor sokkal drámaibb pillanatokat fogna meg, mint a Nemzeti előadása.

Azért is volt érdekes, főleg így egy hónap szünettel, megnézni a két előadást, mert az emlékezetemből még jól elő tudtam szedni az először látott előadás egyes momentumait. A tanulság az, hogy egészen máshogy működnek a drámai pillanatok a két színpadi műben, miközben mindkét előadásban ugyanaz a jelenet fogott meg a leginkább. Mind Şerban, mind Tompa rendezésében – ahogy valószínűleg a mű valamennyi színpadi feldolgozásában – a leghangsúlyosabb pillanat az, amikor a színészek figyelik a búgócsiga pörgését. A Nemzetiben Péterfy Bori Irinája Udvaros Dorotty Olgája jelenlétében figyeli az ajándékba kapott búgócsiga pörgését. Miközben sötétül a szín, csak a megvilágított forgást látjuk, Irina pedig rögeszmésen skandálja, hogy „Moszkvába akarok menni!”. A kolozsváriak olvasatában ez a jelenet az egész társulat figyelme által kísért, hosszan kitartott, szinte végtelen pillanat. Mindkét alkalommal úgy éreztem, hogy megállt a levegő a színházban. Az idő megállíthatatlan, folytonos mozgását érzékeltem, az elmúlás irgalmatlanságát, amely minden igyekezetnek ellentmond.

Más a két előadásban három nővér alakjának koncepciója, a Nemzeti verziójában sokkal inkább különálló figurákat látunk, Tompa Gábor értelmezésében ezzel szemben inkább egyetlen nőalak három szintjéről van szó, a gyermeki, a női és az anyai énről. Bogdán Zsolt Versinyinje idealizáltabb, messianisztikusabb alak, Alföldi Róbert megformálásában Versinyin minden megnyerő vonása mellett esendőbb figura. Szoljonij – mint Szabó Kimmel Tamás – inkább egy veszélyesen vonzó figura, míg Bíró József jelenlétéről a mogorva megérinthetetlenség sugárzik. Kulka Kuliginja öntelt hidegvérű cím- és nőbirtokos, Orbán Attila inkább egy hivatalnoki pojáca képében díszeleg, talán csak Csebutkin alakja hasonlít egymásra Sinkó László és Dengyel Iván megszemélyesítésében, amire a két színész egymáshoz simuló testi alkata és hangszíne is rájátszik.

Mások a hangsúlyok, egyes jelenetek Budapesten, egyesek Kolozsváron sikerültek jobban, vagy inkább másként jobban. A budapesti előadás a színpadtechnika okán jóval modernebbnek tűnik, de ez csupán a látszat, annak ellenére is, hogy Tompa Gábor rendezése talán közelebb áll az eredeti műhöz. Az azonban mindkét előadás láttán bízvást állíthatom, hogy mindegyikük a mai kor emberének is égetően aktuális kérdéseket vet fel, mégpedig roppant magas színvonalon.