jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Előrehozott nyaralás.

Ki hallott már arról, hogy május elsején indul útnak valaki nyaralni? Nem állítom, hogy első hallásra nem emelkedik meg a szemöldök, ráncolódik meg a szájszeglet, de azért a korai vakációnak olykor lehet épeszű oka is.

Te vagy e történet főszereplője, no meg a kis családod. Azaz anya, apa, gyerek. Ez a vér és szeretet szerint szerveződött közösség hamarosan újabb tagot enged be a legbelsőbb köreibe. A nyár közepén születik meg a kistestvér. A születés egy időre a négy fal közé zárja az embert. Védőpillért kell vonni az új élet köré. Hogy akklimatizálódjon.

Pihenésre mindenki vágyik. Rád és szeretteidre is ráfér már egy jó adag kikapcsolódás. A nyár ugye kilőve. A vénasszonyok nyara sem esélyes. Maradt a tavasz. Annak is az eleje. Ekkor még kevésbé teher cipelni a Pocakot.

Mindegy hol tölti a szabadidejét az ember. Aranyszabály, hogy időnként át kell lépni azon település közigazgatási határát, ahol mindennapjaidat töltöd. Így hát felkerekedett a csapat. Irány Zalakaros!

A Balaton vonzáskörzetében lévő fürdőhely leginkább a gyógyulni vágyó idősebb korosztály körében népszerű. A kis város infrastruktúra szempontjából olyan, mint húsz évvel ezelőtt bármelyik balatoni város. Sehol egy épkézláb élelmiszer bolt. Posta legalább van. No meg néhány üzlet, ahol vásári lim-lomot árulnak. Ja és ott a „Lengyel bolt”. Ami attól lengyel, hogy minden szemetet összegyűjtenek benne. A kerti törpétől kezdve a műanyag vázáig. Én a lengyelek helyében jóhírnév rontásért perelném az üzletvezetőt.

Maradt raktáron még némi üdülési csekk. Valószínűleg utoljára. Ilyenkor oda megy az ember, ahova egyébként nem jutna el. Azért is odaadja a papírlapokat, amit készpénzzel nem fizetne meg. Zalakaros Art Hotel. Régi épület, ízlésesen felújítva. Három csillag és egy plusz. Egyszerű, tiszta szobák. Csöndes környezet. Wellness. Medence, pezsgőfürdő, gőzkabin, finn és infra szauna. A fittneshez meg hozzátartozik a svédasztalos reggeli és vacsora. Bonuszként daily snack. Annyi, hogy minimum két kiló többlettel jössz haza, ha nem figyelsz oda. Ráadásul a szakács úgy főz, hogy mind a tíz ujjadat megnyalod.

Alig egy hét a pihenésre rendelkezésre álló idő. Észre sem veszed, és már jöhetsz is haza. Eközben persze úgy érzed, hogy régóta jártál odahaza. Hiszen annyi élményt pakoltál fel magadnak, amennyit otthon a hétköznapok sürgés-forgásában egy hónap alatt is alig kaparsz össze. Szóval kevés is az egy hét, mégis sokat kapsz.

Zalakaros kedves hely, tele nagy parkokkal. A gyerek tud csúszdázni, mászókázni, meg a motorjával száguldozni. Ja és a pár évvel idősebb kislányokat imádja. Akad is pár, aki belemegy a játékba. Terelgeti, szeretgeti, ölelgeti. No persze a férfi már három évesen ki jön az emberből. Örül ő a húszas, harmincas, negyveneseknek is. Főleg, ha szőke. Az hasonlít anyára is. Na azok kapnak igazán széles mosolyokat.

Egy ilyen kis lurkónak persze elég akár egy játszó szoba is. Főleg, ha még házikó is van benne. Édesen csacsogva játszik. Nyitja és csukja az ablakokat és az ajtókat. Akkor van baj, ha a szülők kirándulni szeretnének, nem a négy fal között ülni. Jön a balhé, toporzékolás, pofoszkodás. Veszekedés, sírás, dünnyögés. Csak ezután indulhatunk.

Természetesen, amint megérkezünk a célállomásra, már kenyérre lehetne kenni az útódot. Ki tudna ellenállni a Káposztáspusztai Bölényrezervátumnak, a Kánya-vári szigetnek, vagy a Zalavár melletti Kis-Balaton Bemutató ház szomszédságában lévő gyönyörű játszótérnek. Egyszer azonban minden állomásról tovább kell indulni. Ilyenkor meg éppen az csapja ki a biztosítékot, hogy nem mászhatsz fel egyedül a meredek kilátóba, vagy nem dobálhatsz kavicsokat a tó vízfelszínére.

Én mondom, felbecsülhetetlen kincs, ha az ember szülő lehet. De azért ne hallgassuk azt sem el, hogy olykor kutya nehéz dolgod van. Lefáradsz, mert a gyereket sehogy nem tudod meggyőzni arról, hogy mi a dolgok rendje. Mondhatsz neki bármit, meg sem hallja. Erőszakot nem szívesen követsz el rajta, de az ész érvek sem működnek. Na pont ekkor „tökön böknéd magad egy feszítővassal.” De jobban teszed inkább, ha elmész gondolkodni pár percet. Ez általában segít.

Egy vakáció alatt megesnek az efféle helyzetek, de a lényeg mégis csak az a sok élmény, amellyel gazdagodsz. Autózol jó félórát csak azért, hogy megnézz egy Rotundát Kallósdon. És a látvány, ami fogad, az leírhatatlan. Jó nem egy Grand Canyon vagy Pireneusoki hegyvonulat. De nem is kell oly messzi menni, hogy láss valami kisebb csodát. Itt van körülötted, benned.

Arról nem is beszélve, hogy véletlenül meglátsz egy táblát. Borszaküzlet. Mint nagymellényű Villányba járó, azt mondod, na nézzük meg milyenek is errefelé a borok. Biztos valami béna borlerakat. Esetleg valami kénes nedűt akasztanak rád, másra ne is számíts. Először a rengeteg szőlőtőkén és a csillogó létesítmény láttán ámulsz el. Amikor pedig megkóstolod az első vöröset, mert most nem vezetsz, még röhögsz. Hát ez nem valami jó Merlot. A követező már tetszik, a harmadikat meg vinnéd hetedhét határon túlra is. A 2008-as Cabernet Sauvignonról, amit a hotelben is felszolgálnak, már ne is beszéljünk. Csak ezért képes vagy újra elmenni oda. Na nem mintha messze lenne. Ezt megjegyzed. Cezar Pincészet, Nagyrada.

Az öt éjszaka hamar elillan, de hogy ne kelljen olyan gyorsan hazamenni, elindulsz Balatonboglár felé. Itt él a nagymama, akit régen láttál. Ideje van a látogatásnak. Ijesztgettek a különféle időjósok, hogy miféle idő vár majd rád.  Szó se róla, induláskor esett az eső. A vakáció nagy részében azonban szép tavaszi idő volt. Mikor pedig a Balatonra érkezel, éppen akkor van a legszebb idő. Madarat lehet veled fogatni. Az utóbbi években mindig rossz időben jártál erre.

A gyerek örül a dédinek, meg a késve érkezett nyuszi ajándékoknak is. Még jobban örvend a szabad levegőnek. Le sem fekteted sziesztázni. Had játsszon. Így megy ez két napon keresztül. Persze közben családi körben szalonnát sütsz. Parázs helyet, tűzön perzseled. Sebaj. Az, hogy a szabadban vagy és nem a panellban, mindenért kárpótol. Elhajózol Badacsonyba is, és meglátogatod Légli Ottót. Ismét rádöbbensz, azért a fehér boroknak is ott a helye ízlésvilágodban. Villány vonzáskörzetében azért hajlamos vagy erről megfeledkezni.

Végül rájössz, Te is csak egy gyerek vagy. Igaz a felnőttebb fajtából. Neked is el kell fogadnod, ennek az utazásnak is vége szakad. Persze lehet, hogy Te nem toporzékolsz, nem vágod be a durcást, de azért szomorkás érzés kerít a hatalmába. Még az Isten is megsirat. Mehetsz haza szakadó esőben. Fáradt vagy, pedig pihenni indultál. Persze lélekben feltöltődtél. Egy ideig ez is kitart.

Egy hét a fiammal

Az elmúlt három évben október és november hava a tanulásról szólt nekem, ezért erre az időre tartogattam szabadságom jelentős részét. A jogi szakvizsgát végül tavaly novemberben sikeresen befejeztem, azonban az idei évben is ugyanúgy takarékoskodtam a szabad napjaimmal, mint korábban. Csak akkor mentem szabadságra, ha oka volt annak, így szeptember közepén még 19 nap benn maradt a „kincstárban”. Régóta terveztük, hogy ősszel Budapestre megyünk egyet kirándulni, a nyáron még idejekorán színházjegyet is váltottunk a helyi könyvesbolt segítségével. Ilyen esetekben – nehogy abba a hibába essünk, hogy nem készülünk fel gyermekünk megbetegedésére – pár nappal korábban már kivesszük őt a bölcsödéből. Mivel nekem rengeteg szabadságom volt, kézenfekvő volt az ötlet, hogy én vállalom ezt a kedves feladatot. Ügy döntöttem, hogy – elnézve szabadság napjaim számát – bőven futja egy hétre is együtt a fiammal. Mondanom sem kellett, nagyon jól tettem, hogy rávettem erre magamat. Olyan pillanatokat éltem át, amelyeket az apák többsége kevésszer tehet meg, a fiam dolgos hétköznapjaiba pillanthattam bele.

Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy eleinte el sem tudtam képzelni, hogyan fogom kibírni ezt az egy hetet. Nem bírom a semmittevést, valamit mindig kell csinálnom. Persze ezt az érzést elsősorban a megelőző hétvége kiadós esőzése miatti négy fal közé zártságunk indukálta. Némi otthoni rendezgetéssel azért sikerül átvészelnem ezt az időszakot. A csapadékos nyári időszak után a banyanyár sehogy sem akart beköszönni, azonban a gyönyörű szép ősz pont otthonlétünk idején ajándékozott meg minket a jelenlétével.

Édesanyámék is éppen ekkor érkeztek haza a kéthónapnyi balatoni távollétük után, így sokat tartózkodtunk náluk, hogy Márk együtt lehessen végre a nagyszüleivel. Meglátogattuk a ritkán látott pécsi dédi szülőket, megnéztük az újonnan megnyílt Tudásközpontot (a könyvtárak ugyan csak október 25-én tárják fel kapuikat, de a modern minimalista épületet körbejárhattuk és a látogatható belső terekre is vetettünk egy-két pillantást), jártunk vendégségben AnnaMarinál a Brummogdában, hogy édesanyám a születésnapi ajándékát végre érvényesíthesse, illetve egy egész délelőttöt szántunk az uránvárosi Szilárd Leó térre, illetve az ott található új játszótérre.

A hét utolsó napjait pedig Budapesten töltöttük. Utunkat igen változatos időjárás kísérte, de hangulatunk töretlenül jó volt. Pénteken csúcspontjára ért a vénasszonyok nyara, szombaton viszont már felhők mögé húzódott a nap, vasárnapra pedig leszakadt az ég.

Pénteken első utunk a Budapesti Ferihegy I-re vezetett, ahol szabad kilátásunk volt a fel- és leszálló repülőgépekre. Már jó ideje megígértük Márknak, hogy megnézheti a repcsiket. Szerencsénk volt, hiszen odaérkezésünket követően röviddel épp két járat hagyta el a repteret, és néhány landolás szemtanúi is lehettünk. A reptérről való távozást követően a Hotel Omnibuszba vezetett utunk. A szállásunknak megítélt három csillagot kissé túlzásnak véltük, hiszen a hotel a főváros egyik legforgalmasabb útja (Üllői út) és a Ferencvárosi Pályaudvarhoz vezető vasúti sínek szorításában helyezkedik el, amely főleg az éjszakai órákban próbára teszi a nyugalmasabb környékhez szokott emberek tűrőképességét. A címből az előbbi elhelyezkedési jellemzőre még csak-csak következtethetett az ember, az utóbbi azonban némileg meglepetés volt. Nyilvánvalóan nem reklámozták magukról ezt a jellegzetességet. A jó szálloda megfizethetetlen Budapesten, vagy olyannyira távol található a belvárostól, hogy nem is érdemes Budapestre jönni, legalábbis, ha belvárosi programot tervez az ember. Nekünk pedig éppen a Nemzeti Színházba volt jegyünk, amelynek könnyen elérhetősége elsődleges szempont volt a szállás kiválasztásakor. A Hotel Omnibusz a környék legolcsóbb szállodájaként hirdeti magát. Nem véletlenül, hiszen elhelyezkedése mellett régi ütött-kopott enteriőrrel bír, a tisztasággal is igencsak hadilábon áll, továbbá teljesen hagyományos ételkínálattal rendelkezik. Ami viszont abszolút pozitív élmény, hogy kifejezetten kedvesek volt a személyzet velünk. Úgy éreztem, hogy ez elsősorban gyermekünk lehengerlő személyiségének volt köszönhető, illetve pusztán annak a vendéglátók számára szokatlan ténynek, hogy a hotelban gyermek tartózkodik. A nappali szobákra vonatkozó árajánlatból és a szálloda honlapján hirdetett diszkrét személyzeti hozzáállásból arra vontuk le a következtetést, hogy nem egy olyan látogató tér be az Üllői út 108-ba, aki partnerével rövid, ám de élményekben gazdag perceket akar átélni. Szerencsére ennek nem igazán éreztük jeleit.

Péntek este a különböző színű földalatti járatokkal beutaztunk az Oktogonra. Jártunk egyet a Liszt Ferenc-tér (Írók Könyvesboltja), a pesti Broadway-ként elhíresült Nagymező utca és az Opera vonalában. Nem messze a Thália Színháztól vacsoráztunk egyet, miközben a környéken az ősz első bemutatóira gyülekezett a vendégsereg.

Szombaton a Camponában töltöttük a délelőttöt. Családilag megnéztük a Tropicáriumot. Én kicsit csalódtam a helyben, mert sokkal nagyobbnak képzeltem el. Ehelyett azt tapasztaltam, hogy a trópusi állatok szűk helyre vannak bezsúfolva. Ráadásul rengetegen váltottak aznap jegyet. Talán csak azért volt gördülékeny a bejutásunk, mert alig negyedórával a nyitás után már készen álltunk a belépésre. Annak viszont nagyon örültem, hogy Márk nagy érdeklődést mutatott a halak irányába (a Pécsi Állatkertben, illetve a Budakeszi Vadasparkban nem mutatott efféle izgalmat). A budapesti trópusi kaland után a Campona ruházati üzleteiben néztünk körül. Egy rövid ebéd után, végül délután kettőre sikerült visszaülnünk az autóba. Gyermekünk ott aludt el, köszönhetően annak is, hogy az azt megelőző két nap elmaradt a délutáni pihenése. A vacsora után a Nemzeti Színházba mentünk Eszterrel, amíg a nagyszülők Márkra vigyáztak. A főszínház társulatának Három nővér című előadása nagyon-nagy élményt nyújtott mindkettőnknek, de erről korábban már írtam ehelyütt.

Vasárnap igen komor idő fogadott minket, de szerencsére csak shoppingolást terveztünk aznapra. A budaörsi Decathlon és Ikea áruházakba órákat töltöttünk el, és egy rakat pénztől szabadítottuk meg magunkat. A szakadó esőben indultunk haza az M6-os autópályán.

Nagyon jó volt megfordulni Budapesten. Régen volt erre alkalmam. Maximum munkaügyben látogatok el a fővárosba. Ezúttal a bevásárlóközpontokból ugyan több jutott, mint a város látnivalóiból, de a színházi élmény mindent felülírt. Most, hogy Pécsett megújult a belváros, különösen érzékeny a szemem a főváros szürkeségre. Egy világvárosban – nyilvánvalóan – mindig akad, ami nem a legfényesebb pompájában ékeskedik, de igen sajnálatos, hogy Budapest sajátos építészeti kultúráját az elmúlt évtizedekben leépítette az újkori eklektika. Jó lett volna, ha figyelnek erre is. Kár érte.

Összességében elmondhatom, hogy az egy hét alatt nagyszerű pillanatoknak lehettem részese, olyanoknak, amelyekről az év nagy részében csak családtagjaim elbeszéléséből tudhatok. Együtt tölthettem egy hetet kisfiammal, aki már majd egy féléve bölcsödébe jár, hiszen édesanyja is visszatért a munka világába. Láthatóan – közös örömünkre – neki is nagyon jó élmény volt a velem eltöltött hét. A hét végén pedig jól kikapcsolt a fővárosi kiruccanás. Ennél több nemigen kell.

Ünnepelt hétvége

A Szent István általi Államalapítás okán hosszúra nyúlt hétvége már csütörtök délután elkezdődött. Délután fél 5-kor a Nagy Lajos Gimnázium előtt gyülekeztünk, hiszen végre elszántuk magunkat, hogy megnézzük a Munkácsy-kiállítást. A Debrecen városától fél évre kölcsönkapott tárlat mindössze három képből áll, ám micsoda festmények azok! Munkácsy trilógiája [Krisztus Pilátus előtt (1881); Ecce Homo (1896); Golgota (1884)] egységes tematikájának és – elkészültének időbeli távolsága ellenére is – stílusa miatt a művész talán legnagyobb hatású alkotás-együttese, amely miatt nyugodtan mondhatjuk, hogy Munkácsy Mihály igényt tarthat a festők Pantheonjának belépőjegyére.

A képek születésük óta kalandos utat jártak be, ezért is jó együtt látni őket. A pécsiek – a szűkre szabott keretek között – ügyesen oldották meg a festmények közönsége elé állítását, az azért egészen nyilvánvaló, hogy a három hatalmas alkotás a jelenleginél jóval nagyobb teret igényelne magának. Mielőtt az ember belép a terembe, rövid, tömör és lényegretörő gondolatokat olvashat a három festményről. Célszerű elsőként ezek elolvasását megejteni, hogy aztán a teremben már csak a festményekkel foglalkozhasson az ember. Szinte ráborul az emberre mindaz a tudásanyag és érzésvilág, amit Munkácsy a festményekbe sűrített. Ebben a szűk térben fél óránál többet nem is bír el az ember.

A kiállítás megtekintése 1500 forintba kerül a látogatónak. Véleményem szerint, korrekt összeg ez a látottak fényében. Ami azért kissé felháborító, hogy egy összehajtogatott A4-es papírlapért, amin néhány gondolat van a kiállításról 250 forintot elkérnek. Itt érhető tetten a turisták lenyúlásának üzletszerű kéjelgése. Ezen a negatívumon azért lépjünk túl, és csodáljuk Munkácsy tehetségét.

Augusztus 20. napján, míg az ország az ünneplésre készült, mi elhagytuk az országot, Eszékre mentünk kirándulni. Eszék sokak emléke a múltból, a jugóba tartó vásárló utak egyik célállomása. Eszéken mindent meg lehetett vásárolni, vagy legalábbis minden mást, mint amit itt nem. Nekem ez az élmény kimaradt a nyolcvanas évekből. 2010 augusztusáig kellett várnom, hogy eljussak a Dráva partján fekvő városra.

Nem olvastunk utána semminek, mint azt teszik a rendszerető turisták többsége, egyszerűen csak kirándulni szerettünk volna egyet, amikor is csak a benyomások számítanak, nem a lexikai tudás. A város belvárosát jártuk körbe. Eszék kedves város képét mutatta nekem, ahol egyszerre van jelen a jövő (a város határában zajló hatalmas építkezések képében) és a múlt (a volt szocialista rezsim építészeti maradványainak öröksége nem enged felejteni).

Sétálgattunk, vettünk némi helyi finomságot, az Eurocrem csokiról kiderült, hogy az tényleg csak Szerbiában lelhető fel, itt maximum a mogyorókrémek között található ilyen nevű termék. Kávéztunk egyet a Dráva parton, a Hotel Osijek tövében, mert utcai mellékhelyiséget sehogy sem találtunk. Márk egy fél órácskát pihent a babakocsiban. Miután felébredt, elindultunk haza.

Estére a városba mentünk, ahol Lilla és Thorsten újszülött gyermeke (Marcell) egészségére ittunk sok kedves ember társaságában. A spontán módon összerántott tejfakasztó buli – a távolság miatt – a főszereplők hiányában lett megtartva, de ez minket nem zavart különösen. A Café Zaccban alig több mint két órát tartózkodtunk, de a roséból készül kétadagnyi viceházmester, és egy négycentes Finlandia vodka kellően bizonytalanná tette hazafelé a lábam alatt a talajt.

Szombat délelőtt otthon játszottunk fiammal, nem igényelte a játszótér közelségét, az újonnan felfedezett karácsonyi ajándékkal játszott inkább. Délután a városba mentünk korzózni. A Széchenyi tér és a Színház tér hatásterületét jártuk be. Márk vezetett bennünket. A Színház előtt beindult a futógép, én csak loholtam utána, hogy – ha kell – összeszedjem testrészeit. Estére kellőképpen kifárasztotta magát.

A hét utolsó napját otthon töltöttük. Délelőtt – szokás szerint – a játszótérre mentünk. A reggeli ébredezés után, szinte minden alkalommal nehezen indulok útnak. Valahogy nem fűlik a fogam hozzá, tartok attól, hogy unatkozni fogok a játszótéren. Persze sosincs így. Miközben labdázunk, kergetőzünk, segítem a csúszdázásban, társulok a homokozásához vagy követem a motorozásban, maximálisan élvezem az együttlétet, sőt valami égen túli békesség fog meg olykor. Ezúttal sem íródott másképp a forgatókönyv.

Az ebédet követő majd kétórányi altatás szinte minden álmot kivert a szememből, pedig fiam is, én is alig bírtuk tartani szemünket fél 1 tájékán. Végül nehezen, de csak elaludt Márk. Délutáni sziesztája hosszú nem lehetett, mert vendégeket vártunk délelőttre. Rég nem látott barátaink a hasonló korú fiukkal jöttek hozzánk látogatóba. Az eredmény a lakásban szanaszét heverő játékok halma, két szobáról-szobára rohangáló gyermek, na meg ami ezzel jár, hangos boldog kiáltások. A végére beizzottak a fiatalemberek, pedig eleinte Márk még ébredezett, Gergőke pedig a dackorszakának adott hangot, amire később Márk is rákontrázott, mielőtt szent lett a béke.

A vasárnap este szinte pontról pontra követte a délutáni alvás forgatókönyvét, de csak-csak álomba szenderült gyermekünk. No, hát igen hól sikerült hosszú hétvégén vagyunk túl. Mondhatni, nem a hétköznapokat pihentük ki.

Esztergomi nyár

Az idei nyáron belföldi vakációt terveztünk. Tettük ezt azért is, mert egyrészt az idei évben a tengerparti nyaraláshoz nem álltak rendelkezésünkre megfelelő pénzügyi források, másrészt az üdülési csekk kényelmeit még ebben az évben igénybe tudtuk venni. A két évvel ezelőtti soproni kirándulás után ezúttal Esztergomot választottuk célpontunkká. Én körülbelül tíz éve jártam arra utoljára, feleségem pedig még sosem látta a várost, Márknak meg természetesen minden újdonságként hat. Ideje volt elnézni arrafele.

Nyaralásunk elején útba ejtettük Budapestet és réglátott kedves barátainkat, akiknél az utóbbi években nem tudtuk tiszteletünket tenni. Egy estét és egy délelőttöt töltöttünk velük, ami nagyon kellemes újralátásnak bizonyult. Ica és Péter kedvesen megvendégeltek minket, sőt – mint kisgyermekes családnak – beszerveztek nekünk egy Budakeszi Vadaspark látogatást. Úgy éreztem, hogy ott folytattuk, ahol pár éve abbahagytuk, de amely a gyermekvállalás okán megfordult életrendünk miatt kicsit abbamaradt. Kedvességük egészen odáig terjedt, hogy a Balatonra való indulásukat is eltolták pár órára, hogy fiunk az ebéd után kényelmesen szúnyokálhasson egyet.

Végül jó érzéssel és gazdag élményekkel indultunk tovább Esztergom felé. A kifejezetten modern vonat meglepően lassan, majd másfél órán keresztül vitt minket célállomásunk felé. Állítólag a rossz vasúti viszonyok okozzák ezt a differenciát. Házigazdáink már vártak a vasútállomáson, autóval vittek a szállásra, hogy ne kelljen az egész városon bőröndjeinket áthurcolni.

Esztergom, Molnár sor 13. Itt található a Mami kertje Apartman, Esztergom utolsó épen maradt vizimolnár háza a Bazilika alatt, az esztergomi vár északi bástyájának tövében áll, gyakorlatilag a Duna partján. Az apartman weboldala szerint, „ez a békés környék lehetőséget nyújt a nyugodt pihenésre, kikapcsolódásra - reggelente a rózsaillatú harmatos kert, napközben a Dunán elmenő hajók búgó kürtje és a Bazilika nagyharangjának kondulása, esténként a rigók éneke és a csodás dunai naplemente feledteti a nagyváros zaját.” És tényleg, nincs mit tagadni. Ezekre a szavakra egyből felcsillant a szemünk az interneten való szálláskeresgélés közben. Azzal találkoztunk ott létünk alatt, amit ígértek. Házigazdáink egy csipetnyit sem túloztak magukról. Egy gyermekes, fiatal házasoknak kiváló szálláshely ez az apartaman. A szoba-konyha-fürdős lak nett összkomfortja mindent megad, amelyre szüksége van az embernek, és amint kilépünk az apartmanból, egy rendezett, ámde kellően vad kerttel találjuk szembe magunkat, ahol az sem baj, ha a málna gyökeret ereszt a rózsabokrok tövében. Gyermekünk itt mindent megtalált, amire szüksége volt, homokozó, kismotor, bicikli, egyéb játékok fogadták őt a kertben. A legnagyobb örömöt azonban a házigazdák (Márta és András) unokája, Lizike adta. Több sem kellett, tudtuk, hogy jó helyre érkeztünk. Van, akinek biztosan nincs ínyére, ha a nyaralás alatt a szállásadók karnyújtásnyira vannak, de a Mami kertje tulajdonosai nagyon ügyesen „kerültek bennünket”, pedig mi egyáltalán nem bántuk a jelenlétüket, sőt Márk és Lizike folytonosan egymásnál szomszédolt, nekünk pedig – többek között – különösen jól esett az, amikor egyik este András megjelent egy üveg vörösborral, hogy beszélgessünk kicsit.

Még idehaza sok mindent terveztünk, például, hogy elmegyünk Visegrádba, megnézzük a Duna-kanyart és a fellegvárat, majd hajóval jövünk vissza Esztergomba. Ott létünk során az is eszünkbe jutott, hogy elmegyünk Dobogó-kőre, elzarándokolunk a Föld szív-csakrájához. Végül Esztergomon belül maradtunk, mert rájöttünk, hogy Márk éppen abban a korban van, amikor nagy utazásokat nem érdemes tervezni, főleg autó nélkül. Elegendő energiát emésztett fel, hogy rohanjunk a játszó, ugrándozó, motorozó fiunk után. Annyit mentünk így is, hogy nem is volt már igényünk többre. Párkányba azért átmentünk kétszer is, de Párkány egyetlen nevezetessége az esztergomi Bazilika, Párkány meg szinte Esztergom külvárosa.

8 napot tartózkodtunk Esztergomban. Ezalatt láttuk párszor a Szent Adalbert Bazilikát. Esztergom tulajdonképpen a Bazilikáról szól. Nem léphetsz egyet sem úgy, hogy ne lássad a szakrális építményt. Valóban csodálatos látvány, ahogyan tiszteletet parancsolóan magasodik az ember feje fölé. Először családilag próbáltuk meglátogatni a templom belsőt. Miután azonban Márkot megakadályoztuk abban, hogy felmásszon a főoltárhoz, fiunk próbára tette a templomi akusztikát. Ezt követően felváltva látogattuk meg a templomokat, kiállításokat. Túl sok ilyen kultúrprogramra azért sem szántunk időt, mert egyrészt egy két és fél éves gyerekkel nincs komoly esély túl sok efféle kikapcsolódásra, másrészt mert mi sokkal inkább a hely hangulatát szeretjük felszívni, mintsem hogy folyamatosan kiállításokat, régi épületeket járva, annyi információt szorítsunk magunkba, amely befogadására nem képes az ember szelleme-lelke-teste. Mialatt családom az ebéd utáni sziesztáját töltötte, én az olvasás vagy bóbiskolás helyett azért néha elindultam egyedül csatangolni. Így mentem fel a bazilika kupolájába, megcsodálni az elém táruló panorámát. Eleinte Márkot is fel akartam vinni oda, de be kellett látnom, hogy egy dackorszakban lévő gyermekkel nem feltétlenül kell neki vágni a 413 lépcsőfoknak. Egy másik ilyen alkalommal, Pablo Picasso 95 grafikájából, litográfiáiból, szénrajzaiból és fametszeteiből álló, kifejezetten igényes ízléssel összerakott kiállítást néztem meg. A szerző bemutatott művei a művész és alkotása kapcsolatát feszegetik, azt próbálják megfogni, hogyan születik meg az alkotói gondolat, az ihlet forrására fókuszálnak mind. Rég voltam ennyire alapos egy kiállítás megtekintése során. Legtöbbször csak elfutunk a kiállított festmények, tárgyak előtt, fel sem fogjuk, mit látunk. Tesszük ezt annak ellenére, hogy tudjuk, így nem érdemes semmit sem megnézni. De hányszor cselekszünk tudásunk ellenére! Ezúttal semmi sem sürgetet engem, és nagyon élveztem.

Még egy nagyszerű kulturális élményről szólnom kell. Mégpedig arról a dzsámiról van szó, amely a Duna parton található, pár lépéssel a Mami kertjétől. Az Özicseli Hadzsi Ibrahim-dzsámi az 1600-as évek első felében épült a Víziváros legrégibb erődített épülete, a Veprech-torony átalakításából. A város visszafoglalása után érseki magtár lett. A 19. és 20. század fordulóján a Pecz család birtoka, lakóház volt. A szomszédos épületet, ahol egykor egy tekke, azaz egy derviskolostor működött, gyárrá alakították. A II. világháború után a vagyont államosították. 1953-ban a Pecz-művek dolgozói költözhettek be a házba. A két épület közötti egykori törökfürdő még 1962/63-ig működött három medencével. A házat a lakók 1957-ben megvették. 1998 őszén vendéglőnek vásárolta meg a tokodi Rosenberg Hungária Kft. Ekkor a Balassa Bálint Múzeum figyelemfelhívása alapján a cég eredeti elképzelésein változtatva, magára vállalta az imaház helyreállítását. A felújítás 2006-ban kezdődött meg, amelyet 2007. végén adtak át, de csak idén július elsejétől lehet napi rendszerességgel – ingyen! – megtekinteni. Az épület a szomszédos Malom-bástyával együtt idegenforgalmi látványosság (török kávézó, múzeum) lesz az elképzelések szerint.

Mikor betértem az egykori imaházba, egy fiatalemberrel találtam szembe magam, akiről első gondolatra az jutott eszembe, hogy nyári diákmunkaként gondnoki feladatokat lát el. Meglepetésemre, nagyon kedvesen, közvetlenül és lebilincselő módon mesélni kezdett a dzsámi felújításának történetéről, az egykori Vízivárosról, valamint Esztergom és Párkány történelmét megmutató kutatási forrásmunkák milyenségéről. Megdöbbentő találkozás volt, igazi kellemes meglepetés. Mit számított az, hogy épp leszakadt az ég odakinn, aznap másodszor, ezért semerre nem lehetett menni. Még csak be sem mutatkoztam a fiúnak, pedig sokat adott nekem a röpke és megismételhetetlen találkozás. A XX. század történelem a fő témaköre, de amíg a Balassa Múzeum megfelelő státusszal nem bír, a dzsámiba helyezték el. Sajnos nem egy döcögősen induló pálya van ma, de ő legalább a szakmájában tudott elindulni.

Aznap egyébként háromszor szakad le az ég. Mint utólag megtudtuk, a híradások ítéletidőt harsogtak, ha Esztergomról beszéltek. A harmadik égindulásnál néztük ahogy a kert elmerül az esővíz alatt, a csatornalefolyó nem bírta el a víz mennyiségét, egy ideig még akkor is állt a víz, amikor a fedőt kivettük belőle. Már-már katasztrófaturistának éreztem magam. Egy-két hidegebb napot leszámítva, egyébként kellemes, napos időnk volt. Amikor hűvösebb idő köszöntött ránk, felhasználtuk házigazdáink ajándékát, és az Aquapark élményfürdőjében töltöttünk egy délelőttöt.

Egy délelőttöt tartózkodtunk a várban, ahol a gyermekkel ennyi idő is kevésnek bizonyult. Sokkal több idő kellett volna, hogy mindketten kényelmesen végigjárjuk a vártörténeti kiállítást, illetve a pénzverdékről és pénzérmékről szóló gyűjteményt. A Bazilikában én jártam többször is, de az altemplom és a kincstár ezúttal kimaradt a programból. Párkányban a sétálóutcán jártunk egyet, illetve sétahajókáztunk a Dunán. Márk azonban a városnéző kis vonatot szerette a legjobban. Azon kétszer is utaztunk. A vonat a Bazilika elől indult útnak, a Mária Valéria hídon átment Párkányba is, majd a Duna felett visszajőve, a szigeten tett egy kört és ezt követően ment vissza a főtemplom elé. Számos alkalommal jártunk a város főterén (ott is Széchenyi tér, akár csak Pécsett), a Kis-Duna sétányon közlekedtünk. Itt volt Márk kedvenc helye, az Aradi Vértanúk terei EU-konform játszótér. Mindannyiszor megálltunk ott egy félórára-órára. Nekem ezúttal is a Szenttamás-hegy kálvária dombja tetszett a legjobban, a pécsi havihegyi hangulatra emlékezetet. Gyönyörű szép kontraszt. Az egyik dombon a hatalmas nagy bazilika, szemben vele az ékszerdoboznyi Szent Tamás templom.

Esztergom egyébként érdekes képet mutat magáról. Egyrészt két központja van. A tulajdonképpeni óváros, a várral és a Bazilikával, és az újabb kor kialakította Széchenyi tér és környéke. Amikor legutóbb itt jártam, lenézve a Bazilikából számos romos épületet találtam. Azóta sokat lépett előre a városkép, de van mit javítani a külalakon még. A Széchenyi tér például 2006-ban megújult, de a Polgármesteri Hivatal épülete például omladozik. A város kellős közepén található sziget látképe pedig nagyon tanulságos, a recesszió mementójaként két félkész óriás hotel magasodik az Aquapark körül. Ki tudja be lesz-e egyáltalán fejezve.

Étkezéseinket – mint stratégiai fontosságú tevékenységünket – is jól megoldottuk. Egyszer a házigazdáink által figyelmünkbe ajánlott Padlizsán Étteremben ettünk. A menü ugyan nem volt olcsó (1200 forint), de jóval túl nőtte a kínálat a menü minőséget, és a sziklás vároldal pazar látvány is nyilván be van ott építve az árba. Ha már Párkány közel volt, egyszer a szlovák konyhát is meg kellett kóstolnunk. Olyan sztrapacskát ettem, hogy mind a tíz ujjamat megnyaltam, pedig knédlit rendeltem. Szerencsére rosszul vette fel a pincér a rendelésemet. Az aquaparkos menü jóízű volt, de roppant drága, a kínai büfében pedig két napra be tudtunk vásárolni, és nagyon jó ízűeket étkeztünk. Az utolsó két nap a Szent Adalbert Központ konyháján ebédeltünk. Az ottani étkeztetésnek igazi menzás hangulata van, de komoly főzéstudásról tanúskodik a megkóstolt étkek íze. Az előbbi felsorolásból is látszik, hogy nem szenvedtünk hiányt a meleg élelemben. Ennek köszönhetően hazautazásunk napjára jelentősen megcsappant az érkezései csekkeink száma. Erre tartogattuk őket.

Még egy dologról mindenképp kell szólnom. Éppen ott tartózkodásunk előtt egy hónappal, július elsején nyílt meg a Prímás Pince, amely az országban egyedülálló borkulturális központkánt aposztrofálja magát. A Prímás Pince az esztergomi Bazilika épületegyütteséhez közvetlenül kapcsolódik a Sötétkapu és az annak két oldalán húzódó, 3700 négyzetmétert meghaladó kiterjedésű pincerendszer, amelynek régi funkcióját új tartalommal feltöltve a hazai borászat és borkultúra ápolását, valamint a Kárpát-medence borászatához kapcsolódó egyháztörténeti emlékek gondozását jelölte meg fő iránynak. A létesítményben egy étterem, büfé-kávézó, borkóstoló terem található, de a mindközül a leglátványosabb a Borvidékek Alagútja, ahol a Kárpát-medence valamennyi (határon innen és túli) borvidéke egy hirdetési felületet kapott.

Többször is jártunk ott, de csak egyszer kóstoltunk bort, illetve egyszer egy olcsóbbat vittünk magunkkal (Áldozói Kereklevelű 2003; Tóth Sándor, Scheller Szőlőbirtok), amit hamar el is fogyasztottunk. Mivel a pincében nem olcsó a bor, egy-egy deci nedűt kóstoltunk csak meg. Én az egri Cabernet Franc-t (Vincze Béla, 2003), míg Eszter a csopaki olaszrizling-válogatást (Figula, 2007) választott. Végül cseréltünk egymással, mert a másik választása mindkettőnknek jobban ízlett. Figula bora engem lenyűgözött. Első szippantáskor, az illata engem a gyerekkori cukros tea üdeségére emlékezetett, az íze pedig roppant férfias volt, miközben erős gyümölcsösséget állított magáról. Tökéletes ízvilág, el voltam varázsolva.

Először furcsálltuk, hogy az általunk ismert borvidékek (elsősorban a Villányi és Pécs-Mecseki) nem úgy képviseltetik magukat, ahogy az illene. A szóróanyagok révén aztán rájöttünk, hogy miért van ez. „Az Egyházmegye nem rendelkezik saját szőlőterületekkel és nem állít elő borokat sem. A Primás Pince a jövőbeni tevékenységét ezért elsősorban a legkiemelkedőbb borok válogatására, országos és nemzetközi kereskedelmére, valamint a kárpát-medencei borkultúra szellemi és tárgyi eszközeinek, értékeinek bemutatására alapozza. E célok véghezvitele érdekében két szervezet hoztak létre. A szellemi és társadalmi hátteret az Esztergom-budapesti Egyházmegye mellett a magyar kulturális és gazdasági élet prominens személyiségeiből álló, Dr. Erdő Péter érsek által életre hívott Prímási Borrend hivatott megteremteni. A feladat gazdasági-kereskedelmi felelőse pedig az Egyházmegye és a QUAESTOR Zrt. által alapított, budavári székhellyel rendelkező Vinum Primatis Zrt.

Talán nem hagytam ki semmit az esztergomi napokból, nagyon jó élményekkel térhettünk haza. Márk és Lizike képet cserélt, alig akartak elválni, mi is kicsit fájó szívvel hagytuk el a Mami kertjét. Hazafelé Márk nem aludt a vonaton, folyamatosan járt-kelt, végül egy nagymamámhoz csatlakozott, aki ropival, majd játékokkal édesgette magához. Hazatérésünk napján lépett fel Pécsett a Dóm téren a Buena Vista Social Club Orchestra. Nem hagyhattuk ki. Fiunkat éjszakára kölcsönbe adtuk a nagyszüleinek, mi pedig a belvárosba mentünk. Nagyon szép Esztergom és nagyon jó volt ott lenni, de amikor beléptünk Pécs belvárosába, olyan élmény volt az ember forgatag, amely nagyon lelkesített. A koncert pedig hatalmas élmény volt a pécsi bazilika tövében. Még hogy nincs semmi hatása a városra az EKF. Aki ezt állítja, jöjjön el Pécsre és járjon maga utána.

Szerencsére még volt majdnem egy hét a munka újbóli felvétele előtt. A hétvégén elmentünk strandolni egyet Magyarhertelendre. Az utóbbi hetekben Siklóson és Orfűn is modern wellness, illetve fürdő központ nyílott. Pécsett nem található ilyen, tehát utazni kell, de a környéken rengeteg van. Magyarheretelend épp bővítés alatt van, de ami most fogad, az nagyon kedves. „Ahol a természet maga a valóság”, hirdeti magáról a hely. Ízlésesen az egykor volt maradványokra építették az új fürdőt, helyet adva a növényzetnek is. Egy hosszú délelőttöt töltöttünk el áztatva magunkat a különböző hőfokú medencékben.

Szombat este kerti partin is voltunk, ami a fülledt melegben kiváló kikapcsolás volt. Végül lejárt a szabadság is, munkába járok már megint, de Esztergom velünk marad, itt belül, közép tájt valahol.

II. Ördögkatlan, 2009

Péntek délután, miután a hétre befejeztem a munkát, útnak indultunk Palkonya felé. A térségben idén második alkalommal került megrendezésre az Ördögkatlan fesztivál. A tavalyi évben nem jártunk erre, ezúttal muszáj volt „beleszagolni az itteni levegőbe”. A terv szerint a Vylyan teraszon meg akartuk hallgatni Darvasi László ás Ágoston Zoltán beszélgetését némi nemes nedű kíséretében, de leginkább a bárkások Mulatság című előadására igyekeztünk.

Sajnos eleve késve indultunk, és mivel először Palkonyán az esti színházelőadásra a sorszámot is fel kellett vennünk, így már a beszélgetés végére értünk a helyszínre (hátráltatott minket az is, hogy nem messze a borüzemtől egy koccanás során a minket szállító és a szembejövő autó visszapillantó tükre is több darabra esett szét). Nem maradt így sok időnk a Vylyan Pincészetnél, gyorsmenetben vásároltunk két palack rosé bort, illetve kóstoltam egy decinyi Chardonnay-t, és belehallgattam a beszélgetés végébe.

Terveim szerint dedikáltattam volna a szerzővel a nemrég megjelent regényét, a Virágzabálókat, de már ott-jártamban láttam, hogy ez holt ötlet. Sietnünk kellett vissza Palkonyára, mert fél óra múlva kezdődött az előadás. Egy kicsit azért még hallgattam a beszélgetésből. Hihetetlen a sors összjátéka, tudniillik pár perces ott-tartózkodásom alatt Ágoston Zoltán épp az én blogbejegyzésemből idézett a nagyérdemű előtt. Komolyan meglepődtem. Tetszett neki a „Kárpátok Márqueze” címke, amit viccesen Darvasira aggattam. Nem szokásom az efféle felolvasásesteken, beszélgetéseken irodalmilag okoskodni, mert nem a kenyerem, egyszerű mezei olvasó vagyok, aki merően szubjektív véleményét az internet nyilvánossága elé tárja, azért egy-két ponton egyértelműsítettem volna véleményemet, ha már terítékre kerültem. Sajnos Darvasi válaszát már nem hallhattam, ha volt egyáltalán neki hozzáfűzni ehhez, mentünk tovább Palkonyára.

Immár ötödszörre láttam a Bárka Színház világlátott darabját. Nem terveztem, hogy megnézem ennyiszer, eredetileg ezúttal sem néztem volna el, de barátunka, aki révén autóval a katlanba jöhettünk, még nem látta, mi meg mindig örömmel nézzük, hiszen minden egyes előadás más és más. A palkonyai Faluház szűkös termébe beszorult a forró levegő, a nézők még a színpad előtt is ültek. Talán eddig ez volt a legkisebb tér, amiben láttam (bár Pulán sem volt sokkal nagyobb a színpad). Érdekes, hogy ezen az előadáson az eddig általam látott négy alkalomtól teljesen eltérő helyeken mutatkozott meg a humor, mintha a szerepelők is helyenként többet beszéltek volna, több volt a kiszólás is, és a viccesen szándékolt baki, elröhögés. Még a fullasztó hőségben is jó volt újra látni az értelem, az érzelem és az indulat hármasát, ahogy egymásnak feszülnek.

Az előadás után a Pincesoron rosé fröccsel frissítettük magunkat. Másik aláírásgyűjtő projektem a Mulatság szereplőinek és rendezőinek kézjegy-skalpjainak megszerzése volt. Nem hittem benne komolyan, mégis a négyből kettő összejött. Az első épp péntek este, miközben fizetni készültem, Eszterék hangos kiáltással hívtak, hogy Scherer Péter épp ott szállt be az autójába. A színművész rendkívül jól vette rajongó jelenlétünket, kiszállt az autójából és naplómba bejegyzett.

Szombaton nem jártunk a Katlanba, este azonban a pécsi Dóm-térre szervezett ingyenes Placido Domingo koncertre látogattunk el. A tér tele volt emberrel, és bár sokak szerintem először voltak operakoncerten (mondjuk nekem se a kedvenc műfajom), feltűnően kulturáltan viselkedett a közönség általam érzékelt része. Nem vártuk meg a koncert végét, mert apósom lába elfáradt a két órás állásban, és eredetileg is a nagy tömeg megindulása előtt terveztünk eljönni.

Mindamellett, hogy ügyes, közhangulat javító rendezvény volt ez a koncert, a szervezők számár kiváló főpróbának is bizonyulhatott, amiből tanulni lehet. Összességében ügyes volt a szervezés, ám két apró hiba, kellemetlenség megfigyelhető volt, amit azonban könnyen javítani lehet. Egyrészt médiában megjelent tájékoztatók nem szóltak arról, hogy a város egyetlen nagy parkolóját akárki nem veheti igénybe, mi is csak apósom rokkant kártyájának köszönhetően, nagy szerencsénkre juthattunk be a Centrum Parkolóba. Persze a tájékoztatók ajánlottak parkolókat az érdeklődőknek, és arról nem szólt a fáma, hogy amiről nem szólnak, az tiltott.

A másik megfigyelésem az a Dóm előtti térre való ki- és bejutás nehézkessége, és az erre vonatkozó információ hiánya. A baloldalon a koncert kezdte előtt művészbejárót csináltak az útvonalból, de a biztonságiak szavaiból arra lehetett következtetni, hogy a fellépők elhaladása után újból megnyitják a járatot, nem így történt. Át kellett mennünk a tömegben a tér jobboldalára (szerencsére a közönség önmagától két ember széles folyosót hagyott üresen a téren való közlekedés érdekében. A jobboldali kijáraton azonban egy embernyi helyen kellett az oda-vissza forgalmat megoldani, ráadásul az ottani biztonságiak mit sem sejtettek a túloldal lezárásáról, abszolút érthetetlen kommunikációs hiány lépett fel. Ezek a hibák kijavíthatóak 2010-re, összességében nagyon jó élmény volt a koncert, mert bennem feléledt a hit, hogy jövőre mégis lesz valami az EKF-ből.

Vasárnap délután ismét a katlan felé vettük utunkat. Ezúttal napi jegyes programra nem akartunk bemenni, mert gyerekkel voltunk. Első állomás, Nagyharsány település volt. Viszonylag nagy falu, amelyben viszonylag kis térre, a faluközpontra koncentrálódott a fesztivál programja. Megnéztük Kalmár Lali pécsi panorámafotóit, Kovács Andrea biciklis képeit, Eszter egy bájos és könnyed nyári ruhát kapott ajándékba és a Gere Pincészet boraiból is apró kóstolót vettünk magunkhoz. Mucsi Zoltán aláírása itt került a naplómba. Nem szeretem alapvetően, ha egy közismert embert társalgás közben zavarnak, most mégis erre vetemedtem. Szótlanul, gyorsan, mosolyt erőltetve magára tett eleget kérésemnek. Kisharsányban már valódi fesztiválhangulat várt minket.

A Templomkertben Rátóti Zoltán épp befejezte énekes Háy-előadását (A bogyósgyömülcskertész fia), amit még Pulán láttam évekkel ezelőtt. Bejártuk a falu kirakodókkal teli utcáit, ahol a fiatalokat különféle játékokkal az esélyegyenlőségre és a szelektív hulladékgyűjtésre nevelték. A főutcán Pettendi Szabó Péter fotográfus figyelemreméltó kiállítását lehetett megnézni „Járt-e már Budapesten?” címmel. A fotós az éjszakai fényekben fürdőző Lánchíd látkép háttér előtt fotózta az Ormánságban élő embereket, akiknek többsége még sosem járt a fővárosban. Az elkészített fotók mellett egy másik fotó is látható volt, amely az elsőről lerántotta a leplet, hisz a fotóst ábrázolta munka közben és a készítés helyszínének részleteit. A rendkívül ötletes projekt a szegénységre, rejtett társadalmi feszültségekre hívja fel a figyelmet, amelyről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Az utolsó állomás Palkonya volt, ahol még egy kis fesztiválhangulatot magunkra vettünk, no meg megittunk egy rosé nagy fröccsöt, Márk pedig a lépcsőzés mellett a domb- és árokmászást is megkedvelte. A frissítő elfogyasztása után hazaindultunk, hiszen csemeténk vacsora- és alvásideje rohamosan közeledett.

Igazán gazdag hétvégénk volt, amelyet kicsit Cseh Tamás halálhíre árnyékolt be. A nagyharsányi iskola előtt gyújtottunk mécsest a dalnokért. Ma munka közben az ő dalait fogom hallgatni. Mennie kellett már, de itt maradt bennem egy része, nyilván a jobbik.

A blogbejegyzés 2009. augusztus 10. napján született.

 

Hosszú hétvége a Zengő lábánál

Püspökszentlászló a Kelet-Mecsek völgyébe eldugott zsákfalu, amely a Mecsek szívének, a Zengő, lábánál található. A völgyecskében elterülő falu közigazgatásilag Hosszúhetény része, ám a voltaképpeni nagyfalu vége után még jó félórányi gyalogút vezet a falucska rögös utcája felé. Mára már egyre többen fedezik fel a helyet, köszönhető ez annak, hogy a településrész telkein egyre inkább olyan házak épülnek, amelyek a falusi turizmus vérkeringésébe kapcsolták bele a falut. Mi is így jutottunk el a május elsejei hétvégén Püspökszentlászlóra. Gimnáziumi éveim első felében jártam itt először, majd hosszúhetényi barátom révén többször is megmásztam a Zengő lankáit. Hosszú évek kihagyása után az elmúlt esztendőkben kétszer is megfordultunk a faluban, de akkor csak egy-egy délutánra tértünk be oda. Akkor már megfogalmazódott bennünk, hogy ez nem elég. Több időt kell itt töltenünk, ahhoz, hogy feltölthessük magunkat a pécsi mindennapok küzdelmeire. A sok kiadó ház közül a Zengő-lakra esett a választásunk. Tulajdonképpen ez volt az első, amire a neten rátaláltunk, és korábbi sétáink alatt már többször felfedeztük a telket.

Pénteken szabadságot vettem ki, így hosszú hétvégét kreáltunk magunknak. Csendre, nyugalomra vágytunk, és bár a jó idő és az ünnepnap miatt rengetegen megfordultak a faluban, nem csalatkoztunk a helyben az ott tartózkodásunk alatt. A Hosszúhetényből Püpökszentlászlóba vezető út hepehupás, durva kaviccsal leszórt út. Lehetne persze civilizáltabb, betonozott műút is, de akkor – úgy érzem – a hely varázsa illanna el. Így is már egyre többen fedezik fel a falut, de a hely befogadóképessége korlátozott, nem tenne neki jót a túl nagy infrastruktúra. Persze ezen el lehetne mélázni még jó sokat. Nekem mindenestre tetszik az a keszekusza hangulat, amely a táj rendezetlenségéből adódik. Beavatottnak érzi az ember magát amiatt, hogy ő ismeri ezt a helyet, és részes lehet.

A Zengő-lak a falu túlsó végén, az arborétumhoz egészen közel helyezkedik el. Közel 100 négyzetméteres ház fogadott minket, az épület két végén két nagyszobával és hatalmas előtérrel. A telek sem kicsi, szép nagy udvar található ott és egy istálló, amelyben minden olyan eszközt megtalálhat ott megszálló vendég, amely a tűzgyújtáshoz, a bográcsozáshoz, szalonnasütéshez, grillezéshez szükséges. Mi sem hagytuk ki egyik rituálét sem. Az udvarrész különösen gyerekbarát, mert a házigazdák csúszdát és hintát is felszereltek, és a hírek szerint hamarosan homokozó is fogadja a csöppnyi látogatókat is. Márk is nagyon jól érezte magát ott a hétvége alatt. A mese dvd-ék eszébe sem jutottak, a magunkkal vitt játékok is csak rövid időre kötötték le. Elegendő volt egy kis kavics neki, amit az útról szedett és egy kis víz, amibe szórhatta őket. Örült, hogy kiszabadult a négy fal fogságából.

Püspökszentlászlón nem néztünk televíziót, nem hallgattunk rádiót, (holott a házban erre lehetőségünk lett volna), kikapcsoltuk a külvilágot, és csak az éppen Most érdekelt minket. Ezért mentünk oda, nem másért. Már odaérkezésünkkor kellemes meglepetések értek. A városi élet alatt sokszor megfeledkezem arról a közvetlen kedvességről és bizalomról, hogyan a falun élő emberek fogadják az utast. A ház gondozója, akitől a kulcsot megkaptuk, egy tál frissen sütött pogácsával várt minket a kapuban. Ez a kedves gesztus különösen felvillanyozott engem, és az egész hétvége ilyen jó hangulatban telt el, még az sem rontotta el az összképet, hogy megéltük azt is, hogy a tökéletes pillanat hogyan romolhat el seperc alatt. Egy kilincs nélküli ajtó figyelmetlenségből történő becsukása a gyermek lefekvése előtt vagy egy Zengőre tervezett séta meghiúsulása, amiatt, hogy figyelmetlenségből ráhagyatkoztam a teljesítménytúrázó tömegre, és így már az első elágazásnál elvétettem az utat, könnyen bosszúságot okozhat bennünk, ami környezetünkre is átragad. Ezek az esetek is jó példák, hogy saját magunk tehetünk lelkiállapotunkról, bosszúságainkról, de ugyanúgy örömeinkről, boldogságunkról. Szerencsére ezen a hétvégén nem ezek voltak a jellemző eseteke, de hallgatni sem akarok róluk.

Első nap délután lovaskocsikáztunk. Ezt már korábban leszerveztük a tulajdonosokkal. Püspükszentlászlóról bementünk Hosszúheténybe, ahol felmentünk a boros pincék irányába, és egy kóstolón is részt vettünk. Szégyenszemre nem jegyeztem meg a gazda nevét, de családi méretű pincéjében meglehetősen finom borokat kóstoltunk meg: 4 féle fehéret (Zöldveltelini, Olaszrizling, Sauvignon Blanc és Cuvée) és egy vöröset (kékfrankos). Végül kissé becsípve egy Zöldveltelinibe kiegyezve tértünk vissza a szállásra. Második nap az arborétumba töltöttük a délutánt, ahol Márk megint csak megtalálta a maga kis kavicsait, feltöltve velük a csordogáló patak vizét.

Az arborétumhoz tartozó püspöki nyári kastélyt 1797-ben Esterházy Pál László pécsi püspök építtette. Magát az arborétumot Esterházy Pál László alapította és utódja, Hettyei Sámuel fejlesztette tovább. Az arborétumot összesen 84-féle különleges fa- és cserjefaj népesíti be a világ minden részéről, némelyikük több száz éves. A 20. század elején Zichy Gyula pécsi püspök az arborétum mellett vadasparkot is létesített dél-európai dámszarvasokkal, ezeket azonban az első világháború után a megszálló katonák elpusztították. Ma a látogatók előtt a templom és az arborétum nyitva áll, de az egyre inkább romló állapotú kastély nem tekinthető meg. Azon is sokat lehetne vitatkozni, hogy a hely szellemiségének mi tenne jobbat: egy felújított és a költségek miatt várhatóan belépőjegyes, szigorúan felügyelt objektum vagy a jelenlegi pusztulásra ítélt, de szabadon látogatható szakrális hely. Valószínűleg egyébként a jó megoldás a két lehetséges út aranyközepe lenne, de jelenleg nem úgy tűnik, hogy az egyház vagy bárki más részéről szándék lenne arra, hogy megmentsék a helyet a távolabbi utókor részére.

Gyorsan eltelt a hétvége, de ez szokott történni, ha az ember jól érzi magát. Mindenesetre – úgy érzem – sikerült feltöltődnöm a hétvégén. Ami a szép a dologban, hogy az egyre inkább wellness-re specializálódó belföldi turizmus mellett lakóhelyem közelében itt van egy igen jó árban lévő (3000 forint/fő/éjszaka) szállás egy olyan helyen, ahol teljes szívvel egy nyaralás is eltölthető. Szeretem én is a wellnesst, de ez egészen más minőség.

A püspökszentlászlói napokban igyekeztem minél több időt a napon tölteni, mert végre sütött igen jó erővel. Sugarai meg is kapta arcomat és karomat is, de öröm volt beszívni éltető energiáit. Most visszatértem a dolgos hétköznapokba, de a magammal hozott erő remélem még hosszan kitart.

A blogbejegyzés 2010. május 3. napján született.

Húsvét a Villa Weberben

Az üdülési csekk sikertörténet a belföldi turizmus területén, ami családunk kiváló példa e béren kívüli juttatás haszonélvezőire. Idén ugyan már nem adómentes ez a fajta juttatás, de szerencsére még olykor kapható. Számos helyre mér eljutottunk vele, ahova egyébként igen nagy valószínűséggel nem tettük volna be a lábunkat egyébként. A példák sorát a bikali Puchner kastély, a harkányi Xavin Hotel, a soproni Átrium Panzió, a villányi Crocius Gere Hotel, a Kövestető Hosszúhetényben, a sümegi Hotel Wellness Kapitány szaporítja. Lehet, hogy kihagytam valamit a sorból, nem tudom. Mindenesetre a fenti listaszámba menő sorozat is jól jellemzi, hogy mennyire hasznos juttatás az üdülési csekk, főleg azoknak, aki szeretnek utazni. Persze, el kell ismerni azt is, hogy aki alig él meg a fizetéséből, az üdülési csekk önmagában vajmi keveset nyújt neki.

Idén Húsvétot nem otthon töltöttük. Mivel május végén egy jó nagy adag csekk lejárt, úgy döntöttünk, az ünnep hosszú hétvégére meglepjük magunkat egy belföldi utazással. Először Zselickisfaludra szerettünk volna menni. A Hotel Kardosfát néztük ki magunknak, de arról lekéstünk, feleségem viszont nagyszerű helyet talált. Bonyhád külső részén, szőlősdombokkal körülvett területen fekszik a Villa Weber Konferencia és Wellness Hotel. A „Völgység” szívében található helyet eredetileg a Perczel család építette, aki generációkon keresztül itt élt. A család gazdasági nehézségei következtében a birtok Wéber János kezébe került. Ő virágoztatta fel a majorságot. A család 1936-ig élt itt. Jelenleg olasz tulajdonosa van, akinek a barátja a családjával épp ott töltötte az ünnepet. A család legkisebb tagját, a tíz éves körüli fiút Raúlnak hívják. Kedves gyermek, ám igen nagy egóval vértezte fel magát. Egész hétvége alatt a villa területén rótta a köröket mini quadjával.

Szombat reggel indultunk útnak Pécsről. Először elhagytuk Bonyhádot és megnéztük a Szálkai tavat. Hihetetlen nyugodt légkör fogadott minket, ott lecsendesedhet az ember. Egyébként a szállás kiválasztásánál fontos szempontot játszott az is, hogy csendes, viszonylag elzárt helyre menjünk. Jól választottunk ebből a szempontból is. De térjünk vissza Szálkára. Sajnos a tónál nem sok időt tölthettünk, csak néhány kavicsot, földdarabot tudott Márk a tóba dobni, láttunk két jól megtermett hattyút és pár horgászó embert. Márk éppen abban a korban van most, amikor ott a legjobb neki, ahol éppen az adott pillanatban van. Bárhonnan akarjuk elvinni őt, óriási patáliában részesít minket. Mi, felnőttek hajlamosak vagyunk elsuhanni életünk fontos pillanatai mellett. Rohanunk és rohanunk, az idő meg fut velünk. Nekünk kellene megállni időnként, az idő úgysem fog. Az elménk folyamatosan a jövőben vagy a múltban kutat, miközben nem veszi észre, hogy az „ott és akkor”-ban mi történik. Ezt kellene megtanulni. Gyerekkorban még tudjuk ezt, aztán elveszítjük ezt a képességet, bedarál minket a hétköznapiság kérlelhetetlensége. Felnőtt korban újból meg kel tanulni a jelenben élni, meg kell találni magunkban a gyermeket, és meg kell tudni őrizni őt magunknak.

Szálkán szerettünk volna ebédelni, félig szerencsénk is volt. Találtunk ugyan éttermet is, csak éppen jó háromnegyed órával később nyitotta meg kapuit, ahhoz képest, hogy mi arra jártunk. A gyermek alvásideje viszont már vészesen közeledett, így az ebédet kihagyva, a szállásra hajtottunk.

A Villa Weber lenyűgözött külső megjelenésével minket. Nagy területen fekszik, egy mini falu az egész. Gyönyörű szobákat kaptunk, amelyek külalakja az antik és modern stílus ízléses találkozásának a gyümölcse. Ugyan a későbbiekben mindkét szobában megjelentek a hangyák, ugyan a külső medence még használaton kívül volt, a teniszpálya teniszezésre még alkalmatlan volt, vagyis még minden a téli álomból épp hogy felnyitotta a szemét, de a hely lelkisége olyan melengető volt, hogy egyáltalán nem bosszankodtunk semmin sem.

A Villának van egy mini wellness részlege is, amelynek bővítése épp építési engedélyeztetés alatt áll. Jelenleg egy jacuzzi és egy finn szauna található benne. Első nap valaki a pezsgőfürdő vizét 39 °C-ra beálította, így – főleg gyermekkel – nem sokat tartózkodtunk benne. Eszterrel a szaunát azért kipróbáltuk, amely nagyon kellemesnek bizonyult.

Az első este a vacsora mellé kis élő zenével kedveskedtek nekünk a házigazdák, és egy nagyon finom, kitűnően adagolt vacsorával tölthettük meg a bendőnket. A legtöbb helyen vagy úgy degeszre etetik az embert, hogy alig tud az asztal mögül felállni vagy madáradagnyi ételt tesznek a vendég kopogó szemei elé. A Villa Weber konyhájában jó arányérzékkel megtalálták az arany középutat. A svédasztalos reggelinél is ez a szemlélet nyert bizonyságot. Sümegen vagy Bikalon rengeteg kaja csalogatta az embert, incselkedett a vendég gyomrával. A Villa Weber reggeli asztalán nem volt temérdek mennyiségű étel, mégis bőséges volt a felhozatal. Éppen annyiból lehetet választani, hogy a vendég gondolván társaira ne dőzsölje túl magát, viszont kellőképpen megtölthesse pocakját. Az italfogyasztást azért ezúttal sem a vendéglátói kínálatból oldottuk meg, hiszen ingünk-gatyánk rá ment volna. Még Pécsett szereztünk be némi finom nedűt. Első este a szekszárdi Eszterbauer Borászat – Öröm névre keresztelt – 2009-es roséját kóstoltuk meg. A zweigelt és kadarka részvételével készült rosé nagyon kellemes hatással bírt az ízlelőbimbókra, méltó helyet követelve magának a Sauska és a Vylyan Pincészet azonos évjáratú roséi mellett. A második este a balatonlellei Ikon rosét fogyasztottuk el, amely Cabarbet Franc szőlőből készült. Véleményem szerint, roséban nagyot nem lehet tévedni (egy vörös bornál sokkal nagyobb a hiba lehetőség), de nem tartozik ez a rosé a legjobbak közé. Még a Matias Pincészet harmaterős roséja is beelőzi nálam ezt a bort. Vasárnap délelőtt megnéztük a Maláj Nagydíjat a televízióban, aztán sétáltunk egyet a Villa parkjában. Az ebédidő után a család lepihent. Én is elbóbiskoltam egy kicsit, pont annyit, hogy a délutáni fáradtságot kiűzzem a szememből. Nem akartam hosszan aludni, mert szerettem volna a madárcsicsergés közepette egy kicsit naplót írni, aztán olvasgatni vagy fotózgatni. Egyáltalán csak úgy „ellenni” kívántam, amit huszonévesen gazdagon megtehettem, de mostanában már nincs időm rá. Holott fontos lenne megteremteni ezeknek a csöndes óráknak is a helyét az életemben. Jó volt most ezt megtenni, békés, csendes, tiszta érzés.

Nem olyan sokára Püspökszentlászlóra is elmegyünk majd egy hosszú hétvégére. A nyaralást is Esztergomban egy olyan helyen tervezzük, ami abszolút gyerekbarát. Párkány és Esztergom elég látnivalót ad majd nekünk az ott tartózkodásunk bő egy hete alatt, miközben a Mami kertje apartman Márknak szabad, friss levegőt biztosít. De ez még odébb van. Itt is láttam, hogy mennyire boldog volt a szabadban. Nem a negyven négyzetméter fogságában kellett eltöltenie napja nagy részét. Hosszú volt a tél, ez rajta is látszik. Nemsokára elkezd majd bölcsibe járni. Majd talán az is jó változást hoz az életébe. No de ne szaladjunk ennyire előre. A jelenre kell koncentrálnom. A jövő majd alakul, alakítjuk, de az itt és most a fontos. Ezt kell megélni. Szerencsére a hétvégén szép idő volt. Hétfőn, a távozásunk napján jött meg csak az esőmarta levegő.

Amikor ezeket a sorokat írtam a Villa Weber kastélyénak verandáján ültem. „Mozgás alig, madárcsiripelést hallok, a távolban autózúgás, egy tücsök is ciripel valahol. Bal oldalamról a szél lágy fuvallattal simogat, Most épp egy erősebb áramlat jön, a naplóm lapjaiba is belekap kissé. Egy kicsit hűvös van, de kardigánban teljesen elviselhető a levegő hőmérséklete. 14 óra 16 perc. Ez a jelen idő. Hallom, ahogy a fellegek között egy repülő halad el, a hajtómű zaja lágyan betölti a tájat. Néhány hang vesz körül engem, de a városi léthez képest ez csöndnek bizonyul. Sajnos egyre kevesebb részem jut a ›hangos csönd‹ élményében, amelyet a legtökéletesebben még egyetemi éveim alatt a Pannonhalmi Apátság főtemplomában éltem át. A csönd olyan tiszta volt, hogy megszólalt. Na de most is, megint, elkalandoztam a jelenből, ezúttal visszafelé. Itt ülök Bonyhádon, a ›Völgység‹ szívében és harmonikusan érzem magam. Lehetne ez a pillanat akár egy végtelenített jelenetsor kimerevített képkockája. De a pillanat varázsa éppen annak végességében rejlik, és ez így van jól."

A blogbejegyzés 2010. április 6. napján született.

Crocus Gere Bor Hotel – Wine Spa

Az elmúlt hétvégén Villányban, a Crocus Gere Bor Hotel – Wine Spa vinoterápiás wellness központjában töltöttünk bő egy napot. A nagyszülők lejáró üdülési csekkjeit felhasználva ismét egy olyan helyre jutottunk el, ami számunkra totális luxus. A gyönyörű szépen berendezett Mandulás Étteremben egy háromfogásos vacsorát, illetve egy büféreggelit is elfogyaszthattunk. Az étel ízletes volt, ha nem is a legfinomabb, amit életemben ettem (de ez azért is fordulhatott elő, mert kifejezetten olyan ételeket választottam, amit a hétköznapokon nem ehetek). A felszolgálás kifogástalan volt, a pincérek rengeteget meséltek a borokról, illetve egy-egy étel elkészítéséről, összetételéről, eredetéről.

Annak ellenére, hogy az egyik legnevesebb villányi borász vendégei voltunk, nem ittunk sok bort. A vacsorához egy pohár Oportót ittam, és még egy üveg rosét is elfogyasztottunk, illetve hazára is a könnyed roséből vittünk. Rendkívül drágák a Gere borok, a csúcsborok pedig halandó ember számára megfizethetetlenek.
Amikor üdülési csekket akarunk felhasználni, mindig olyan szállást keresünk, ahol wellness is van. Nagyon szeretem a veseleverő jacuzzik felfrissítő hatását, imádok a finn és az infra szauna hőségében, valamint főleg a gőzkabin párájában izzadni. Az ízlésesen megcsinált wellness részlegen ez alkalommal is alaposan kiélhettük magunkat. Azon gondolkodtam ott jártamkor, hogy mekkora igény van Villányban ilyen (ár)színvonalú kényeztetésre, hisz a Bockéknak, sőt – azt hiszem – a Wunderlich Pincészetnek is van hasonló központja. Rövid ottlétünk során szállóvendég akadt, de szerintem messze voltunk a teltháztól, holott a nyár épphogy kimúlt, és szép idő fogadott minket. A wellness részleget pedig rajtunk kívül még egy középkorú pár használta csak. Igaz, azért nem tudtunk szombat estére foglalni szállást, mert aznap egy esküvőt rendeztek a Hotelban. Bele sem merek gondolni, mekkora költséggel járhat egy efféle helyen az esküvő lebonyolítása, még akkor is, ha látszólag kis létszámú lakodalomról lehetett csak szó.
Ha az embernek temérdek pénz állna a rendelkezésre, akkor még különféle masszázsokkal, test- és arckezelésekkel, illetve bor-, aroma- és teafürdőkkel színesítheti hangulatát. Nos nálunk erre szűkös anyagi és időbeli lehetőségünkre hivatkozással szó sem lehetett.
Összességében érdemes volt megnézni Gere Attila komplexumát, profi munka, csak sajnos nem a mi pénztárcánknak való. El tudnék képzelni ott pár napot, mondjuk egyszer egy házassági évfordult ott megünnepelni, amikor nem számít se pénz, se más: finom borokat iszogatva, kényeztetve testet, lelket, szellemet töltődne fel az ember.

A blogbejegyzés 2009. szeptember 15. napján született.

Dunaremete és Darnózseli

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még valaha visszatérek Dunaremetére, ahol egyszer első egyetemi évemben fordultam meg, amikor az egyik évfolyamtársam vendégszeretetét élveztem első római jogi vizsgámat megelőző éjszaka (egyébként én büszkélkedhettem azzal a címmel, hogy az évfolyamunkon elsőként buktam meg a rettegett tárgyból).

A falu a Szigetköz szívében fekszik, Győrtől 32, Mosonmagyaróvártól 12 kilométerre, és a község hivatalos weboldala szerint jelenleg 254 lélek lakja, egyes vélemények szerint ez eléri a háromszázat is. A faluban régi jó ismerőseink laknak, akiknek nem mondhattunk nemet, amikor már sokadszorra kedvesen invitáltak vendégségbe magukhoz, főleg, hogy júniusban náluk egy leánygyermek is meglátta a napvilágot, így őt is ideje volt meglátogatni. Az augusztus huszadikai hosszú hétvége erre kiváló alkalmat nyújtott.

Szállásunk a szomszédos faluban, Darnózseliben volt (Tamás Vendégház, Jókai utca 22.), ahol hallatlan kedvességgel fogadtak minket, és szállásadóink legnagyobb örömére az érkezésünkre kínált rövid italt sem utasítottuk vissza. Darnózseliben a megérkezés napjának délutánján tartózkodtunk hosszabb ideig, de a következő két napot barátainknál töltöttük, a vendégházba valóban csak megszállni tértünk meg.

A Dunaremetén eltöltött két nap alatt rendkívül jól éreztük magunkat, a város zaját, az EKF térfelújítások harsány kopogását, a panell lakásban lakók magánéleti civódásait és az éjszakai kocsmából hazatérő lelkek vonyítását magunk mögött hagytuk. Az általánosan csöndesebb vidéket más zaj töltötte meg: számtalan kutya csaholása, a templom harangjainak menetrendszerinti kongása, egy létráról leeső munkás fejének koppanása. A városi emberre üdítően hat az efféle környezet, könnyen fel tud töltődni a dolgos mindennapokra, csak a visszazökkenés fájdalmas.

A remetei két nap alatt barátainkkal beszélgettünk, babáztunk az újszülöttel és néztük, ahogy gyermekünk széles mosollyal az arcán közlekedik le-föl a kertben, vagy éppen dömperen ülve utazik. Csipisz is jó barátra lelt Levente személyében e két nap alatt, ennyire jól még senki emberfiával nem játszott el. Találkozott jó pár „Vau”-val is, akik közül nem egy üdvözlésképpen védhetetlenül bevitt neki egy arcon-nyalást. Csipisz első esését is elszenvedte, amelynek helyét három kis kavics nyoma jelzi a homlokán (azóta idehaza már az állát is sikeresen lehorzsolta).

Családunk felnőtt tagjai vendéglátónk felmenőinél töltött vendégeskedés alatt finom ételeket ettek, a gyerekekkel a kerti mobil medencében megmártóztak, aztán (főleg a hímnemű tag) az egyik este végére jól el is áztak némi whiskey és bor elfogyasztása után.

Dunaremetén egyik nap a szemerkélő esőben és fülledt légkörben a közeli töltésre gyalogoltunk el, amely mellett épp egy „hippifesztivál” (Pyramiduna fesztivál) gépzenéjének zakatolása zavarta a hallójáratunk kényelmét.

Két nap barátaink körében valóban fantasztikus volt, az ember mindig mélyen emlékezik a manapság ritkaságszámba menő kedvességre, főleg ha ennyire bőkezűen osztogatják neki. Meg kell, hogy mondjam, fájó szívvel jöttem haza, de a tökéletes pillanat is mulandó, igaz nem elillanó.

Haza a környéken kiránduló és értünk jövő nagyszülőkkel utaztunk. Vasárnap még megálltunk Győrben, ahol diákéveim meghatározó éveit töltöttem. Hét éve, amióta befejeztem az egyetemet, nem jártam a városban. A városhoz kötődő érzéseim megfakultak, átalakultak, a múlt ölelte keblére őket, így egészen furcsa érzés volt Győrben járni. Tudtam, merre található a Széchenyi tér, a színház, a Rába part, a bazilika, az utcák, a terek ismerősek voltak, de a jelentésük kiüresedett, a régmúltból tekintettek vissza rám, ahonnan már a nosztalgia érzése sem tér vissza. Nyilván én is sokat változtam azóta, azért is éreztem úgy, hogy az egy másik ember volt, aki egykoron ezeket az utcákat rótta. Az egyetem befejezésével elhatároztam, hogy lezárom a győri időszakot magamban, de csak most tudtam meg, hogy ez teljesen sikerült. Lepusztultnak éreztem a várost, amihez nyilván a szürke, szomorkás idő is hozzájárult. Győr pedig bizonyára sokat fejlődött az elmúlt hét évben, de már ott-tartózkodásom éveiben sem tudtam Pécshez mérni (gazdaságilag nyilván a Rába-parti város áll jobban, de a városképből áradó szellem Pécsett engem jobban megfog) az észak-nyugat magyarországi várost, és ez az érzés most még jobban felerősödött bennem, nem véletlenül jöttem én haza akkoriban, és mennyire jól tettem.
Győr sétálóutcájában, a Baross Gábor utcán, a belváros talán legdrágább éttermébe sikerült beülnünk (Big Ban Club), ahol nagyon finom ebédet fogyaszthattunk el, Csipisznek is ízlett a levesben főtt hús. A koradélutáni étek elfogyasztása után a belvárosban sétáltunk egyet, amíg fiunk a babakocsiban aludt. A haza út a Bakonyon keresztül (Csesznek, Zirc) át, a Balaton mellett vezetett, áthaladva Tolna megyén. Este 8 után értünk haza, tengernyi élménnyel. Jó volt újra itthon, de a barátok mellett is mindig jó.

A blogbejegyzés 2009. augusztus 25. napján született.

Trogír Summer 2009. 06.30.-07.10.

Június 30-án hajnalban indultunk útnak, a csomagokat már előző este elhelyeztük az autóban, csak néhány kézi poggyász várakozott reggel a bepakolásra Márkot fél 4-kor óvatosan ébresztettük fel, megsimogatva az arcát, orrát, pocakját. A biológiai órám tökéletesen működött, de nyugodtan aludtam, ezúttal a közeledő utazás izgalma nem ébresztett fel idejekorán.
Az út első részét viszonylag lassan tettük meg, pisiszünet és a test kinyújtóztatása céljából többször is megálltunk (Szigetvárott, a barcsi határátkelő után, Kutina város ódon sportközpontja mellett, Karlovac után egy autópálya pihenőn), apósom vezetett, mi meg vetésforgóban változtattuk a helyünket. Márk kifejezetten jól bírta az utazást, háromszor aludt el az út során, az elején nyöszörgött egy kicsit, de az lehet, hogy a korai indulásnak volt betudható. Az autópályán már gyorsan haladtunk, végül délután fél kettőkor érkeztünk meg a Vranjica Belvedere Kempingbe. A becsekkolás pár percünkbe telt csak, és hamarosan elfoglalhattuk az F1-es appartmant. Mindannyiunkat felvillanyozott a kemping partjainál elterülő öböl látványa, Márk is nagyokat kacagva huppant le a földre és kedvenc kavicskáival kezdett játszadozni. Szállásunk két szobából, egy konyhával felszerelt közös helyiségből, egy fürdőből és egy mellékhelységből állt. Az appartman balkonjáról pedig gyönyörű kilátás tárult elénk, amely a következő tíz napban egyik legjobb társunk volt. Reggel úgy keltünk, hogy ránéztünk az öbölre, távcsövön figyelve az útnak induló hajókat, az öböl felett ereszkedő repülőgépeket, este egy-egy olcsó horvát bor társaságában pedig a különböző színű és alakú hold áztatta sötét vízben merengtünk.
Érkezésünk napján, az autópálya lehajtó előtt nyakunkba szakadt az eső, féltünk, hogy pont nyaralásunk helyszínén nem lesz kegyes hozzánk az ég, de szerencsére a hegyek feloszlatták a felhőket, a parton már gyönyörűen sütött a nap. Ott-tartózkodásunk idején, napi rendszerességgel ebédidőben, vagy egy kicsit később, koradélután ugyan megjelentek a gomolyfelhők a hegyek fölött, morajlott és egy-egy villámot is útnak eresztett az ég, azonban a partig sosem ért el az ereje, a hegyek megálljt parancsoltak a zivatarnak. Reggel mindig korán keltünk, mert Márknak reggeliznie kellett, én általában nem aludtam vissza már. A legkorábban kelő közülünk levitte a partra a háncsokat, hogy a keskeny partú strandon a későbbiekben biztosan legyen fekhelyünk. Délelőtt, miután gyermekünk felébredt, lementünk a partra, hogy mártózzunk egyet a hűs habokban. Márk mamája eközben a szálláson készítette el az ebédet, amit családi körben fogyasztottunk el. Ebéd után a család nagy része általában sziesztázott, mivel én nem szeretek napközben visszaaludni, inkább a lementem a partra, hogy olvassak vagy naplót írjak, hébe-hóba azért elszundítottam. Délután vagy kirándultunk vagy a tengerben hűsültünk, a vacsora idő este hét után köszöntött minket. Márk a korábbinál nagyobb étvággyal evett, biztosan a közös étkezések és a friss levegő együttes hatása miatt evett többet. Miután Eszter lefektette fiúnkat, következett az esti merengő a balkonon. Sokkal jobb elfoglaltság ez, mint amikor panell lakásainkban a beszélő dobozt bámuljuk.
A Kemping öt kilométerre található Trogír (Trau) városától, amelynek középkori óvárosa az UNESCO világörökségének a része. A szűk sikátorok labirintusából álló városkát sokszor bejártuk. Persze a gyönyör kis utcácskákban temérdek színes giccseket, turista kacatokat árusító trafikok, standok találhatóak, de ez minden közkedvelt turistahely velejárója, ezen hamar túl kell tennie az embernek magát. Trogír központja mellett található a helyi piac, ahol a környékbeli kufárok hangos szavakkal csalogatják az embereket magukhoz, hogy portékájukat rájuk testálják. Itt többször bevásároltunk gyümölcsből, zöldségből. Kétségtelenül, családunk körében a legnagyobb népszerűségnek az egyszerű mezei lilahagyma örvendezhetett. Semmi másban nem különbözik a hazai fajtától, minthogy nem olyan erős az íze, lágyabb, kissé édeskésebb a zamata. Számos alkalommal vittünk magunknak, volt, hogy salátát csináltuk belőle, volt hogy egyszerűen csak megsóztuk, de szintem minden este fogyott belőle.
Az ember, ha elutazik egy idegen országba, főleg ha turistaként, le kell mondania arról, hogy valós és teljes képet fog kapni az ott élőkről, ezért csak benyomásokat vihet haza az utazó. Én olyan képeket őriztem meg, mint a taxiállomáson kártyázó és cigarettázó taxisok, a halpiac felett őrködő sirály, a kufárok pimasz rátukmáló viselkedése, a menetrend-szerint érkező vízitaxi keltette hullámok, az árusító standokon unott arccal álló fiatal lányok, stb.
A környéken számos kirándulást tettünk. Egyik nap a kempingtől nem messze levő Vranjica kikötőjébe sétáltunk el, ahol egy kis boltban Eszter kedvenc csokijának, az eurocreme-nek a mogyoróvaj-krém változatát megtaláltuk (a későbbiekben a Konzum nevezetű bevásároló központban találtunk táblacsokit is; „Konzum horvát szó a szupermarketre”); elautóztunk Primoštenbe, amelyet elneveztem „Dalmácia Santorinijének”, hisz bár nem olyan skanzen jellegű, mint például Oia városa, de a szigetből az évszázadok alatt félszigetté alakuló óvárosi mag szűk sikátorai, és a hegytetőre épült templom a kertjében lévő temetővel és a tengeri panorámával elvarázsolta lelkünket. Primoštenbe ettük az egyetlen helyi ételt (egyébként hazai koszton éltünk, inkább utazásra költöttük a pénzünket), egy gyors étteremben hirtelen kisütött apró halakat rágcsáltunk.

Az egyik legszebb utunk a Krka Nemzeti Parkba vezetett, amely gyönyörűen kiépített, ámde turistafosztogató hely. Fejenként 95 kuna a belépő, amelyből egy busz viszi le az embert a Skrandinski buk-hoz, amely a park második legnagyobb vízesése. Gyönyörű látványban lehet részünk, ha végig megyünk a fából épült pallókon. A vízesés aljában még fürdőzésre is alkalmunk nyílott, bár az enyhe sodrással és a csúszós nagy sziklákkal vigyázni kellett, de megérte, hiszen kipróbálhattuk a vízesés alatti fürdőzést is. A Nemzeti Parkban háromféle hajóútból is lehet még válogatni, de ez még egyszer annyiba kerül, mint a parkbelépő. Egy ötfős családnak ez már kész vagyon. Persze a vízesés környékén is egy egész napot ki lehet tölteni. Felmerült bennem, vajon melyik a jobb, hogy beleavatkozunk úgy a természet rendjébe, hogy civilizáltabb és rendezett körülmények között látogathassuk annak szépségeit, vagy érintetlenül hagyjuk azt, netalántán még az emberi szem elől is elzárjuk, létezzen önmagáért. A horvátok profi munkát végeztek, de meg is kérik az árát. Vajon Magyarországon miért nincs egyetlen ilyen park sem? Természeti csodáink jellege nem olyan, vagy nincs kellő pénz rá, esetleg a természetmegőrzést másként gondoljuk mi, mint déli szomszédaink?
A kb. 19 ezer lakosú Split (Spalato) Dalmácia gazdasági és kulturális központja is. Mára már lényegében több városkából álló agglomerátum is, amely amnivalens képet fest. Trogír felől érkezve például látunk egy körülbelül akkora monstrum építményt, mint a beremendi cementgyár, az úton átívelő csörlőkön pedig valószínűleg a hegyen lévő bányából szállítják az alapanyagot. Ha szépségre vágyik az ember, akkor a város kikötőjébe kell ellátogatni, ahol hatalmas hajók állomásoznak, és innen juthatunk Diocletianus császár egykori fényűző palotájába, amely még ma is tekintélyt parancsol. Persze itt is visszataszító a giccsárusítók rengetege, amely elözönlötte a palota bejáratát, az, hogy a Szt.-Dumjo Székesegyházba való belépéshez 15 kunát kell leróni. Az idegenforgalom ezen oldalát egyre kevésbé kedvelem. Mára már letettem arról, hogy egy város minden nevezettességét megnézzem, inkább maradok benyomás-gyűjtögető. A Spiltben eltöltött 3 óra nem volt valami sok, de nekünk ennyi jutott. Rájöttem, hogy bármennyire is szép az óvárosi része, én a kisebb, csöndesebb városkák híve vagyok.
Ilyen volt például Omiš, amely eredetileg nem volt úti terveink között, de mivel a borsos kompár (oda-vissza az egész családnak 520 kuna) miatt lemondtunk arról, hogy Brač szigetére áthajózzunk, és ott Bol városkájában az Aranyszarv strandra elmenjünk, úgy döntöttünk, kárpótol minket az a látvány, ahogy a hegyek közül előbújó Četina folyó a tengerbe torkollik. Omiš egykoron hírhedt kalóztanya volt, amelyet a velenciek uralma váltott fel. Mára az óvárosi rész szépen elkülönül a modernebb részektől, amelyek jellegzetesen egyszerű balkáni hangulatot árasztanak magukból. Omiš városában jó pár órát tekeregtünk, a helyi bazárban megkóstoltuk a füge minden párlatát, a Prošek nevű mazsolabort és a diólikőrt is. Az egyik étteremben egy hűsítő frappét ittunk, Márk egy gumiból készült, tüskés, világító szörnyecskét kapott (előtte megfogadtam, hogy ilyet sosem kap az én gyerekem, persze minden efféle elvet egyszer fel kell adni). Itt követtem el életem első olyan szülői cselekedetét, amikor a saját vágyaimat akarom gyermekemre átruházni (remélem azért több ilyen nem lesz). Spanyol futball drukkerként egy Torres mezt vásároltam Márknak, amit méretéből adódóan persze majd csak olyan két év múlva tud majd viselni, de legalább már van neki. Utolsó előtti nap még a közeli Marina nevű falucska szabad strandjára is elmentünk fürdőzni. Marina egy kis öbölben helyezkedik el, itt szinte áll a víz, ennek köszönhetően rengeteg kisgyermekes családdal találkoztunk itt.
A tengervíz egyébként érkezésünk után egyre jobb hőmérsékletű lett, Márk azért még nem szívesen fürdött volna benne, ezért egy gumicsónakban ringattatta magát a tengeren, miközben a tengervízi sót nyaldosta le a labdájáról. A strandcipők jó szolgálatot tettek, mert rendkívül sok kisebb-nagyobb kő van a tenger alján, amelyek cipő hiányában sok kellemetlenséget okozhattak volna.
A Kempingben rengeteg nemzet megfordult, a legtöbben a magyarok és a lengyelek voltak, de találkoztunk csehekkel, osztrákokkal, németekkel, svédekkel, hollandokkal és britekkel. Az alattunk levő appartmanokban egy lengyel nyári tábor lakóit szállásolták el, akik közül néhányan fejüket adták a telefonbetyárkodásra is.
Az utolsó nap estéjén már a csomagolás keserű íze a szánkban szétterjedt, a borozás után egy-két könnycsepp is elhullott. A dalmáciai nyaralás során csak ott és akkor voltunk, minden gondunkat magunk mögött hagytuk, nem foglalkoztunk semmi mással. Rengeteg élménnyel gazdagodtunk, éppen ezért a gyorsan eltelt napok valahogy mégsem bizonyultak kevésnek, azonban szívünk szerint maradtunk volna még. Nyílván, ennek is vége kellett, hogy legyen.
Július 10-én fél kilenckor hagytuk el a kempinget, miután az idegenforgalmi adót a recepciónál leróttuk Innentől ugyanannak az útnak a tükrét tettük meg, mint amin idejöttünk: Seget Vranjica – Seget Donji után az 58-as úton Prapatnica felé haladtunk, Prgometnél az A1-es autópályára hajtottunk fel, ahol Zadar irányába haladtunk. Bosiljevo II.-nél Karlovac és Zagrab irányába mentünk tovább. A Lučko elégazásnél letértünk az A1-ről áés Ivanja Rekanál az A3-on folytattuk utunkat Slavinski Brod irányába. Kutinánál mentünk le az autópályáról, onnan a 45.ös úton Garešnica, Garešnicki Brestovac, Palešnik, Hercegovac volt az irány, majd Velki Zdenci-nél az 5-ös út következett, végül Grubivo Polje, Virovitica, majd Barcsnál léptük át a határt. Onnan az ismert út: Barcs-Szigetvár-Pécs.
Trogírt elhagyva a hegyek közé érve, már borult ég fogadott minket, néhol az eső is esett. Általában igaz az, hogy a haza utat rövidebbnek éli meg az ember, de ezúttal mindannyian minél előbb túl akartunk lenni az utazáson, így csigalassúsággal fogytak a kilométerek. Délután hatkor értünk haza, aztán a hétvégi családi látogatások miatt túl gyorsan jött a visszazökkenés, és Trogír már nagyon messzinek tűnik. A nyaralás ezúttal valóban kikapcsolt mindent, ami azon kívül létezett, és erre volt szükségem.

A blogbejegyzés 2008. július 15. napján született.