jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Vámos Miklós: Szitakötő; Európa, Budapest, 2012

Aki a gazdaság mozgásaira figyel, a G8 nevű csoportosulásra gondol, ha a Nyolcakról hall, a mű­vé­szet­kedvelő a magyar avantgárd művészcsoportra asszociál – azonban akik végigolvassák Vámos Miklós új könyvét, a Szitakötőt, új jelentést kapcsolnak hozzá. Nyolc gyereket az 56-os forradalom utóélete sodort egy társaságba, és a viharos október után szövődik közöttük „örök és megbonthatatlan barátság”.

Az 1956-os forradalmi események után nem volt elég élelem a városokban, mivel a szállítás még nem állt helyre. A gyerekeket „hízótáborba” vitték. Aki a legtöbbet szedte fel magára, ráadásként kapott egy csokitortát. Ők ennél is többet nyertek. Vérszövetséget kötöttek. 12 pontba foglalták „az igasságot”. Érezték, hogy fontos dolog történik: megalakult a „8ak”.

Valóban köttethet életre szóló barátság nyolc ember között? Miért is ne? Ha az ötvenes években születsz, amikor a legdurvábban épül a „cocializmus”, csak azokra számíthatsz leginkább, akik körülvesznek. A szülők leléptek a vasfüggönyön túlra, illetve éppen a börtönbüntetésüket töltik, vagy egyszerűen csak dolgoznak, míg te nyaralsz. A táborozásba küldött srácokat hamar összerántja a közös élmény, mert „együtt jobb, mint egyedül”.

Eleinte azért senki sem gondolta komolyan, hogy hosszú élete lesz egy gyerekkorban létrejött kis csoportosulásnak. Bár az építőtáborok még esélyt adtak arra, hogy újra összefussanak a „beltagok”, mégsem volt törvényszerű a folytatás. De már akkor föltűnő volt, hogy komoly akadályok ellenére is sikerült együtt tölteniük a szünidő egy részét. A szükséges pénzt valahogy mindig összedobták. Ha kellett, elszöktek otthonról is, fittyet hányva a következményekre. Ha törik, ha szakad, mindenkinek ott a helye.

Amikor már nem voltak meg a hivatalos keretek, maguk szervezték a nyaralásokat, teleléseket, az óévbúcsúztatókat. Nem sok ez az évi egy-két alkalom, ha a hétköznapokhoz viszonyítjuk. Egy egész élethez mérve viszont roppant nagy gazdagság. Ha jobban belegondolsz, ezekre a „vasárnapokra” emlékezel vissza szívesen. Nem a munkahelyi sikereidet vagy az elcseszett házasságaidat veszed majd számba, hanem azt nézed: ki táborozott, ki kötött névházasságot veled, érted ki lopott, csalt, hazudott, ki adott kedvezményes hitelt, ki tartott ki melletted tűzön-vízen át. Mert „ami a miénké, az a tiéteké is, és ami a tiéteké, az a miénké is.”

Megesett persze, hogy a kapcsolatok kihűltek. Kezdetben a szerelem, a testi vágy furakodott közéjük, később már a politikai vagy anyagi különbségek hűtötték le egy időre az érdeklődést egymás iránt. De mindig akadt legalább egy közülük, aki elsimította a súrlódásokat. Újjászerveződtek, mert a tizenkettedik pont szerint „Együtt, amíg élünk, halunk”.

A Szitakötő csak néhány ember kapcsolatrendszerét vizsgálja meg töviről hegyire, a kezdetektől a végéig. Vidékről jöttek mind. Békés megyeiek, az egyik szegedi. Ma, aki teheti, külföldre pályázik el, akkoriban jellemző módon mindenki, ahogy ők is, Pesten kötött ki. Dolgozgattak, nem panaszkodhattak (noha sokszor tettek így), a lehetőségekhez képest elég jól beilleszkedtek a környezetükbe. Boldogultak. Vámos nem is csiszolja simára a jellemeket, mert nem az egyéni életutak a fontosak számára, hanem a közös élményanyag. Ezt gyűjti össze. Pontosan megrajzolja az elmúlt hatvan-egynéhány év sajátos történelmi közegét, amelyben szereplői a benyomásaikat szerezték. A kissé ironikusan „nagy generációnak” nevezett nemzedék „a keményvonalas szocializmus éveiben volt gyerek – írja az olvasóhoz címzett levelében Vámos. – A puhább diktatúrában kamasz és ifjú felnőtt. Életük közepét találta telibe a rendszerváltozás. Már a (fapados) magyar kapitalizmusban is éltek huszonkét évet.”

Az olvasó előtt végigvonul a közelmúlt magyar történelme. Ahogyan alulról látszódik. Ennek a társaságnak a tagjai ahhoz későn született, hogy benne legyenek ötvenhatban, pláne a világháborúban. Hiányzik belőlük a háborús élmény. 68’ lázadó szellemiségéből pedig nem tudtak sokat kihozni. Volt köztük, akit a rendszer üldözött, a másik meg élvezte annak kisszerű áldásait. Megfigyelték őket, őket biztatták arra is, jelentsenek másokról. Úgy hitték, képtelenség, hogy az életükben lenne vége a szocializmusnak. Tévedtek.

Mire betöltötték a harmincadik-harmincötödik életévüket, „elértek a falig”. Azt követően már nincs jobb állás, menőbb autó, csillogóbb lakás. De köztük voltak, akik a rendszerváltás után elvesztették addigi egzisztenciájukat. Túl korán jöttek a világra ahhoz, hogy új erővel ugorjanak fejest a kapitalizmusba. Aki átélte, pontosan érti, miről beszél Vámos Miklós a Szitakötőben. A később születettek szintén átéltek ezt-azt – de másik életkorban és máshogyan.

Vámos fejezetről fejezetre folyamatosan változtatja az elbeszélőt, egyes számról többesre, első személyről másodikra majd harmadikra vált. Ebből is érzékeljük, hogy ennek a regénynek nem lehetnek külön-külön főhősei Gyuri, Tibor bácsi, Kobra, Sneci, Malaci, Vica, Lencsibaba vagy Joli. Csak így együtt: a nyolcak – és néhány „kültag”. Szimbolikus figurák  is, egy szerencsétlen – vagy éppen szerencsésnek (?) mondott – korszak átélői, csokorként van értelmük. Ők, így együtt írják a pepita füzetbe majd a Moleskine noteszbe a közös naplót, amit végül egy kivénhedt (a 8ak szóhasználata szerint) szkifi író fejez be. Ő gondoskodik arról, hogy mindez a feledés jótékony homályába vesszen. (Habár a Szitakötő megjelenése éppen az ellenkező irányba hat…)

...

A teljes cikk, a Búcsú az illúzióktól az olvassbele.com oldalán olvasható.

*
A cikk a port.hu-n is olvasható!

Vámos Miklós: Anya csak egy van; Európa Kiadó, Budapest, 2012

A halálnak van humorérzéke – kezdi Vámos Miklós a regényét. Az esetek döntő többségében azért nem röhögjük magunkat halálra, amikor elveszítünk valakit, akit szeretünk. Az országszerte ismert komikus, „a vicces Ladó” véresre harapdálja a száját, a körmét a tenyerébe vájja, hiába. Sehogy sem bírja abbahagyni a nevetést, amikor meglátja anyja sírján a születési dátumot.

Özvegy Maros Andorné ugyanis tizenöt évvel ezelőtt átjavított egy kettest hármasra a személyi igazolványában, hogy tíz évet letagadjon valódi életkorából. A fia persze észrevehette volna a tévedést a halotti anyakönyvi kivonaton, szólhatott volna a sírkövesnek is, hogy helyre kellene hozni a hibát. De ahogy korábban, most sem tűnt fel neki semmi. Csak a temetésen ébredt rá, hogy tulajdonképpen milyen jópofa ember volt az édesanyja.

Sosem vagyunk elégedettek azzal, ami éppen van. Állandóan új szerelmet, új emóciókat keresünk, más emberek társaságát kívánjuk. Nem akarjuk észrevenni, hogy ami körülvesz bennünket, az értünk van. Így mindig a legvégén döbbenünk csak rá, hogy mindent másképp kellett volna csinálnunk. De jó volna újrakezdeni! – gondoljuk majd. Ahogy Ladó is ezt érzi édesanyja sírja fölött. De ekkor már minden túl késő – erről szól az Anya csak egy van.

A regény egy súlyosan mániás-depressziós anya és a fia párhuzamos monológjaiból épül föl. Ez olyan fiú, aki nem tudja eldönteni, mit kezdjen az életével. A két egymást váltogató belső hangból ambivalens anya–fiú kapcsolat bontakozik ki, tele szeretettel és nehezteléssel. Kettejük viszonyán keresztül továbbá egész családi panoráma rajzolódik ki. A háttérben felsejlik a régen elhunyt édesapa emléke, akinek halála miatt túl korán szakadt rá a fiúra a családfői felelősség: egy beteg anya és egy élhetetlen lánytestvér gondja.

A vidámsággal és boldogsággal teli, kezdeti évek után a fiú a feleségével (akit az anya sosem szívelt) sem tud közös nevezőre jutni. A legnevetségesebb apróságokból is parázs veszekedés kerekedett. Az egyik úgy érezte, hogy a másik túl érzékeny, túl görcsös, túl hisztérikus. A másik túl ridegnek, túl cinikusnak és túl tapintatlannak találta a társát. Egymást hibáztatták mindenért, de se szeretni, se nem szeretni nem tudták egymást.

Szinte törvényszerű ilyenkor, hogy megjelenik a másik nő, aki kivezetheti a férfit a házasság sablonválságából. De ez a másik csak hiteget, ígérgeti a találkozót, a csókot, a szeretkezést. De sosem kapja meg tőle a vágyott anyáskodást, a szeretetet, a szerelmet. Ladó környezetében sorra váltják egymást a nők. A szerető (?), a feleség, a testvér és a lánygyermek – mind nagyon fontos szerepet tölt be a főszereplő életében, de egyikükkel sem tud mit kezdeni. Ladó mindig megnevetteti a közönséget, ő maga azonban alig tud örülni a dolgoknak. Az amúgy is összekuszálódott viszonyokra kontráz rá az anya, aki mindig „a lehető legrosszabbkor türemkedik az életébe”. Amikor Ladó szenved, gyötrelmeire rátesz még egy lapáttal. Ha a férfinak jó a kedve, az anya megjelenése egy csapásra lelombozza.

Amikor a bipoláris anya „fent” van, az egész életet egyszerre akarja megélni. Befizeti magát és barátnőjét egy külföldi körutazásra, férfiakkal ismerkedik, elvégre a szerelem mindenkinek jár. Mindenféle idejétmúlt portékával seftel, meg akar tanulni németül, vagy rajtaütésszerűen újrabútorozni szeretné a lakását. Ha pedig beköszönt a „lent” szakasza, „belehullik a fekete semmibe”. Magába töm egy marék gyógyszert, ám a gyerekei rátörik az ajtót, visszaráncigálják a túlvilágról. A halálnak azonban tényleg van humorérzéke: ha megmented az anyád életét, ezzel sokkal gyötrelmesebb haláltusára ítéled. Mert az orvos közli: tüdőrák, áttételekkel.

Vámos plasztikusan érzékelteti Ladó dilemmáját. Szenved attól, hogy megmentette egy haldokló életét, de lelkiismeret-furdalása lenne attól is, ha hagyta volna meghalni az anyját. Ladó egyszer ki is mondja, hogy gyűlöli. Nem bírja elviselni kiszámíthatatlan hangulatváltozásait. Mégis gondoskodik róla, fizeti a gyógykezelését. Mert egy rendes fiúhoz ez illik. Óriási teher ez a vállán.

...

A teljes cikk, az Egy az olvassbele.com oldalán olvasható.

Vámos Miklós: Zenga zének; Európa, Budapest, 2011

Kezdjük az alapoknál, a kályhától. Tisztázzuk végre: most akkor van isten vagy nincsisten? – teszi fel a legfontosabb kérdést Vámos Miklós első „nagyregénye”, a Zenga zének hatéves főhőse. Öcsi természetesen ezenkívül ezer és ezer téma után érdeklődik. Anya meg apa azonban sosem magyaráz el rendesen semmit. Mélyen hallgatnak előtte a fontos dolgokról. Ha kinyitják a szájukat, akkor összevissza beszélnek, mindent csak félig mondanak el, vagy pedig suttognak és pusmognak, hogy véletlenül se hallja meg őket. Öcsi nem érti, miért nem mondják meg neki a zigazságot. Ne csodálkozzunk hát, ha úgy érzi, hogy „esse fog kiderülni sose”. Pedig ő csakisa tiszta igazat akarja tudni.

Apja „belügyes” volt (egyszerű rendőr, nem ávós), mígnem a Rajk-per idején elbocsátották állásából. Később marós lett, most sztahanovista élmunkás. Anyja hangyaszorgalommal próbál traktoralkatrészeket beszerezni, rajta áll vagy bukik ugyanis az egész magyar mezőgazdaság, de sosincs elég belőlük (mármint az alkatrészből). Van egy szorgos úttörő nővére is, akinek ő biztosan csak kolonc a nyakán. Nagy házuk van Pesten, ahol velük élnek még a nagyszülők és kelemama meg kelepapa, akik a látszat kedvéért elváltak egymástól, mert a férfi kisiparos, és a feleségére íratta minden vagyonát, nehogy elvegyék tőle. És ne feledkezzünk meg Mancikáról meg a zIlonkáról, az állandóan váltakozó cselédekről sem. Hozzájuk tartoznak.

Édesanyja a nagymama unszolására beíratja hittanra, holott az apjának nem tetszik az, hogy a gyereket a hitelvekre akarják okítani. Sőt. Ő még csak nem is hisz a mindenható létezésében. És azt se feledjük, hogy a történet jelenidejében (ötvenöt-ötvenhatban) a templomba járásért nem osztanak piros pontot, mi több, beszélni sem okos dolog az istenről. Az viszont nem világos Öcsi előtt, hogy ki előtt kell titkolózni minderről, s miért.

A „szent asszony”, a zAngelika nővér mégis megismerteti vele a főigazságokat, a parancsolatokat meg a szentségeket. Megtanulja tőle azt is, hogyan kell szavalni az üdvözlégyet, a hiszekegyet meg a miatyánkot. Később azonban az iskolában, a zatesista szakkörön a diri tudományosan bebizonyítja, hogy isten nem létezhet, az ugyanis nem logikus. Merthogy most materializmus van. Tudjátok, hát amikor szarunk az istenre. Kinek lehet egyáltalán itt bármit is elhinni? Hogyan nőjön fel így egy gyerek? Ez bizony kőkeményen sztrágl for lájf.

A felnőttek folyton leállítják Öcsit: Ez nem a te dolgod. Majd megérted. Ráérazmég. Ezért mindig ő az, aki nem érti a dolgokat. Bezzeg a zErdőssanya az tudja, hogy például mi az a basz. Ő már látta Juliskának a szeméremszőrzetét is. Vagy hiába kiabálja toporzékolva és sírva, hogy „Háténnemakarok zsidólenni!”, amikor végül elmondják neki, hogy ő bizony Háromnegyedzsidó. Úgy érzi, ez még akkor sem lehet előnyös a számára, ha tizenegy évvel a második világháború után tulajdonképpen erről nem is kellene beszélni. Tudniillik a „szocializmusba nincsen olyan, hogy faji megkülönböztetés”. De legalább talál magának egy igaz barátot (Szászibek), aki érti, miről beszél, és még a származásában is osztozik vele.

Öcsi lépésről lépésre tudja meg, hogy a gyereket nem a gólya hozza, hanem abból lesz, amikor a sperma egyesül a petével. Ha rossz volt, attól még kap ajándékot karácsonyra. De ha szívből meggyónja a bűneit, akkor tényleg minden megleszneki bocsátva. A zisten (már ha egyáltalán létezik) egy és oszthatatlan és figyeli őt a magasból, de szeretni kell Sztálin elvtársat és Rákosi pajtást is. Van Ejrópa meg Szabadejrópa, most pedig szocializmisvan. Amikor lőnek és hangosan követleve kiabálnak, akkor az forradalom, de lehet éppenséggel ellenforradalom is. Gyermekfejében összekuszálódnak az ellentmondások. Nesze neked szilárd világnézeti bázis!

Ami kényelmetlen a szülőnek, arról nem beszélünk a gyereknek. Téged is, engem is kiröhögtek a suliban, mert nem kaptál/kaptam időben mindenre választ. Most a „túlsó oldalon” nekem is szembesülnöm kell a gyerektől rám záporozó kérdésekkel. Számomra most ezért különösen érdekes Vámos regénye. Nagyobbik fiam például rendszerint lefekvéskor akarja megtárgyalni velem mindazt, ami a szívét nyomja. Ahogyan Öcsi is felébreszti édesapját, amikor a fejében sorakozó kérdőjelek már nagyon birizgálják. Mert végre tiszta vizet kell önteni a pohárba. De tudom, egy gyermek kíváncsiságát lehetetlen kielégíteni.

Az, hogy mennyiben életrajzi ihletésű a Zenga zének, azaz, hogy a főszereplő esetleg maga Vámos lenne gyerekfejjel, egyáltalán nem fontos kérdés. Öcsi története a bennünket körülvevő világ kitágulására koncentrál. A regény gyermekhőse felettébb érzékeny a körülötte zajló folyamatokra. Minden nyomot hagy benne. Őszintén csodálkozik rá az ismeretlenre, és a kendőzetlen valóságot követeli. A szerző – ahogyan bevezetőjében maga is kiemeli – hőse jellemrajzába belerajzolt némi túlzott koraérettséget, a kispisis mellé tett egy árnyék felnőttet is. Mert mindenre magának kell ráeszmélnie, hazugságokból és féligazságokból kell megfejtenie a titkokat. Ez pedig nem kevés pofonnal jár.

És mindebbe belejátszik 1956 zűrzavaros időszaka. Vámos előszava szerint azonban a regény nem azért született meg, hogy a forradalmi eseményeket gyermekszemmel ábrázolja, habár a történet ideje csak még izgalmasabbá teszi a művet. Vámost sokkal inkább izgatja az, hogy mi jár a gyerekfejekben, amikor olyan bonyolult dolgokkal találkoznak, mint az univerzum keletkezése és pusztulása, élet és halál, hit és vallás, a zsidó identitás, félelem és szégyenérzet, családi és társadalmi viszály, no és persze nagyon lényegesek a nők meg az éledező nemi tudata is.

...

A teljes cikk, a Szelavííí, avagy ilyena zélet az olvassbele.com oldalán olvasható.

Vámos Miklós: Apák Könyve; Európa, Budapest, 2011

Vámos Miklós tizenegy éve napvilágot látott regénye, az Apák könyve tizenkét emberi sorsot, egyazon nemzetség tizenkét elsőszülött férfijának élettörténetét fűzi egybe, és mintegy háromszáz évnyi magyar történelmet ölel fel. A Csillagok, Sternovszkyk, Sternek, Berda-Sternek története az 1705-ös esztendőben, a Rákóczi-szabadságharc, a kuruc-labanc összecsapások időszakában veszi kezdetét, és az 1999. évi napfogyatkozás napjaiban zárul le, az ezredforduló felfokozott, várakozással teli pillanatában.

Ebben a családban apákról fiúkra száll a magántörténelem megörökítésének igénye. Az egymást követő nemzedékek férfijai ugyanis gondolataikat, tapasztalataikat, fölismeréseiket egy régi vászonba kötött füzetben, az „apák könyvében” vetik papírra az utókor számára. De az elsőszülött fiúknak nincs szükségük arra, hogy őseik feljegyzéseit böngésszék, csodálatos képességnek birtokosai: látják az őseik által megélt tapasztalatanyagot, és még az elkövetkezendőkbe is van betekintésük.

Nemzedékről nemzedékre ugyanazt akarja valamennyi családfő: boldogulni valahogy az életben, szerelemre lelni, valamiben kiválónak lenni, vagyont és elismerést szerezni, túlélni a válsághelyzeteket, biztonságot teremteni a család számára. Vámos „családregénye” az emberi történetekre fókuszál, a valódi történelmi eseményeket csak a háttérben mutatja fel. A Sternek, Csillagok azonban hiába koncentrálnak a családi élet köznapi ügyeire, a külvilágot képtelenek kirekeszteni. A történelem, a politika folyamatosan, kérdezés nélkül, beavatkozik hőseink életébe. Zaklatja, taszítja, vonzza, sodorja, hányja-veti őket.

Sok minden megesik egy családdal háromszáz év alatt. Felvonul a Rákóczi-szabadságharc, a 48-as forradalom, a Bach-korszak, a Monarchia időszaka. Megannyi megmérettetés után a huszadik század eseményeit hőseink – minden igyekezetük ellenére – már képtelenek távol tartani maguktól. A zsidótörvények, a holokauszt, a Rajk-per, az 56-os események belenyúlnak életükbe. A főszereplők boldogságkeresése állandóan csalódásokkal telődik, folyamatos változtatásra kényszeríti őket. A leszármazottak elhagyják az országot, elveszítik a hitüket, később ösztönös erő által hajtva mégis visszatérnek, hogy fölkutassák a gyökereiket. Hogy tisztában legyenek azzal, merre tartanak, tudniuk kell, honnan jöttek.

A regény egyes fejezeteiben megfogalmazott élettörténetek tehát tulajdonképpen az eltávozás és a hazatérés, a vándorlás és otthonteremtés periodikus váltakozását példázzák. Az emberi természetre jellemző kötések és oldások furcsa rendje bontakozik ki. E „Kárpát-medencei históriák” szinte mindegyike erőszakos halállal végződik, de Vámos könyve nem csak a kegyetlenségről, a fájdalomról és a szenvedésről szól. Benne van az öröm is, beleíródott a boldogság megannyi pillanata.

Vámos elmondása szerint „az Apák könyve majdnem minden eleme könyvtári vagy levéltári búvárlás eredményeképp összehordott tényeken alapul”. Azonban éppen azért jó olvasni a regényt, mert a történelmi hűség sosem megy a szerzői képzelet rovására. Szögezzük le: Vámos munkája nem kordokumentum, hanem minden ízében komolyan veendő szépprózai mű. Több évszázadnyi családi élményanyagból összegyúrt, sajátos belső látású korrajz. Jellegzetes szereplői azonban tökéletesen beleilleszkednek az általuk megélt történelmi kor világába.

...

A teljes írás, az Apák és fiúk, az olvassbele.com oldalán olvasható.