A gyerekek szeretik meghallgatni szüleik történeteit azokból az időkből, amikor ők még meg sem születtek. Mert így talán egy kicsit részeseivé válhatnak felmenőik ifjú éveinek. Vannak azonban olyan múltbéli események, amelyeket egy apának nehezére esik elmondani. William Wharton például sosem mesélt a háborúról a négy gyermekének. Maximum egy-két vicces epizódot említett nekik katonakorából, de a lényegről sosem beszélt.

Wharton számára a háború ugyanis borzalmas trauma volt. Folyamatos rettegés attól, hogy bármelyik pillanatban eltalálhatja egy eltévedt golyó, ami után ott fekszik a harcmezőn vérbe fagyva. És bár elkerülte minden célzott lövés, a repeszgránátok szilánkjai által okozott sérüléseket ő sem tudta megúszni. De nem a testet ért sebek a legmélyebbek, a lelket ért srapnel sokkal nagyobb fájdalmat okoz.

Wharton a háború alatt elvesztette az emberekbe vetett minden bizalmát, legfőképpen pedig önmagában csalódott. A háború érzéketlenné, gyávává, kapzsivá, csalóvá tesz – vallja. Nem lehetsz büszke arra, amit belőled kivált. És legyenek bármilyenek is a körülmények, nincsen semmi mentség a tetteidre. Ezt pedig még magadnak is kutya nehéz bevallani, nem hogy a gyerekeidnek mesélni róla.

A háború üzemi méretekben, teljes kapacitással termeli ki a bűntudattól bűzlő emberi roncsokat. Hazatérte után Wharton sem tudott mit kezdeni a traumatikus élményekkel, megpróbálta hát kiírni magából. Leghíresebb munkáit (Madárka, Éjfélre kitisztul) a katonaság ihlette. Túl a hetvenen viszont leásott a dolgok legmélyére, hogy végre felszínre hozza mindazt, amit tizennyolc évesen átélt a világháború európai frontjain.

A Srapnel azok közé a kései regények közé tartozik, amelyeket az író élete utolsó évtizedeiben kizárólag Lengyelországban jelentetett meg. A könyv bemutatja a háborús hétköznapokat, amelyekbe örökre beeszi magát a félelem a haláltól. Beszél az értelmetlen őrjáratozásról, a felesleges felderítő akciókról, a katonai gépezet követhetetlen működéséről, a hadifogolygyűjtésről, a vizes gödörben töltött éjszakákról. Arról, hogy milyen technikákat eszelnek ki a katonák arra, hogy a harctéri sebesülés következtében hazaküldjék őket. Mert mindenki túl akarja élni ezt az egész őrületet. Aki nem bírja a feszültséget, az vagy kész idegroncs lesz, vagy bosszúszomjas őrült válik belőle.

A történelemkönyvekbe persze az került bele, hogy a szövetséges hatalmak a jó ügy érdekében összefogtak a sátáni náci Németország ellen, és a Jó közös erővel győzedelmeskedett a Rossz felett. Wharton azonban plasztikussá teszi az igazságot. Tapasztalatai alapján mondja ki, hogy a háború mennyire megváltoztatja az embert. Hogy a bosszútól, a félelemtől megrészegült katona bármilyen borzalmas dolgot képes véghezvinni. S ebben nem látszik semmiféle különbség német, amerikai, orosz, angol vagy francia katona között.

Wharton kimaradt a partraszállás véres eseményeiből, nem esett hadifogságba és a munkatáborokat sem ismerte meg. Mondhatnánk akár azt is, hogy szerencsés ember volt, aki alig látott valamit a háború legsötétebb oldalából. De van egy határ, amin túl felesleges arról elmélkedni, ki esett át nagyobb traumán. A szétrobbant szilánkok mindenkiben mélyen benne ragadnak.

...

A teljes írás, a Sebfertőtlenítés, az olvassbele.com oldalán olvasható.